Vadászat a végsőkig

Hosszú időbe telt, míg elmagyaráztam Sevalstranak, hogy miért tettem ezt. Bár nem hittem, hogy igazán megértett, azonban be kellett vallanom, hogy magamat is nehezen értettem. Eddig erősen hittem, hogy mindenki úgy és ott él ahová született és képtelen megtagadni önmagát. Hittem, hogy ez rám is igaz, de tévedtem. Ahogy az elmúlt 3 napban viselkedtem, az teljesen ellentéte volt, az eszméimnek, a hitemnek és a racionális gondolkodásnak. Eddig is egyedül dolgoztam, de lelkemben mindig ott volt, hogy az emberek bíznak bennem számítanak rám. De most nem. A társadalom elutasít, hát én is elutasítom őket. A vámpírok körül forog az életem, így az egyetlen dolgot csinálom, amivel még bizonyíthatom magamnak, hogy létezem. Szemtől szembe, egyedül megyek a vámpírhoz.

Bőven délutánra járhatott az idő, amikor megálltam Juanék háza előtt. Már mindent elintéztem, egy barna, bőr, közepes táskába összepakoltam mindent, ami az útra kelhetett. Egy váltás ruha, egy kisebb sátor, rengeteg kis csecse-becse és legfőképp a felszerelésem fontosabb részei, ami a négy pisztolyomból, azok összes golyóiból, kardomból és különböző késekből állt. Sevalstratól megvettem a legjobb lovát, egy gyönyörű, sötétbarna csődört. Lidérc volt a neve és roppant okos jószág volt, közel se olyan, mint amik a postakocsit húzták. Amikor kifizettem a ló árát, ami igen csak búsás volt, meglepődtem megbízómon, a bérem felét előre odaadta és bűnbánóan bocsánatot kért a saját és a város viselkedéséért.

Így tehát, indulásra készen álltam az ajtó előtt, bízva, hogy a fiú nyitja ki az ajtót.

- Johanna! – derült fel a még mindig szomorú arca, mikor ajtót nyitott.

- Szervusz Juan! Beszélni szeretnék veled – mondtam és fejemmel a házuk melletti kis fához intettem, hogy jöjjön velem. Nem habozott, becsukta az ajtót és követett.

- Mi a baj Johanna? – kérdezte, mikor a fához értünk és meglátta a két bőröndömet.

- Bízhatok benned?

- Igen! – nem válaszolt rögtön, de utána arca elszánt lett és határozottan bólintott. Ez a kölyök, bár nem született avval a képességgel, hogy legyen esélye a vámpírokkal szemben, mégis a szíve a helyén volt hozzá. Lehet, hogy ő lesz a következő generáció új vadásza? Az új nemzedéké ahol a vadászat már tanulható? Ki tudja, lehetséges.

- Még ma el hagyom a várost, de nem kell aggódnod én kellek neki, követni fog, ti biztonságba lesztek – kezdetem színtelen hangon.

- Johanna! Te mondtad, hogy oda kint nincs esély ellene! – válaszolt zavartan.

- Igen, de hidd el meg tudom oldani a helyzetet. Azonban mivel lóval megyek egyedül, a felszerelésem nagy részét itt kell hagynom, kell valaki, aki megőrzi nekem – folytattam, miközben jelentőség teljesen rá néztem, mire újra felcsillant a szeme.

- Vigyázni fogok rá, akár örökké is! Jobban fogom óvni, mint a szemem fényét! – mondta izgatottan, amit én csak megmosolyogtam, majd átadtam neki a két táskát.

- Azonban, ne tudhat róla senki sem, nem tudhat róla senki sem és legfőképp nem találhatja meg senki sem!

- Nem fogja! Van egy biztos kis bunkerem nem messze innen! Apám sem tud róla! – mondta, akár egy elszánt katona.

- Rendben van. Nos, akkor a viszontlátásra! – mondtam elindultam vissza a lovamhoz, de Juan hangja megállított.

- Te egy nagyszerű ember vagy és… vigyázz magadra Johanna! – mondta búcsúzóul szinte könnyezve.

- Te meg remek férfi leszel! – viszonoztam a bókot mosolyogva, majd folytattam az utamat. Bár hátat fordítottam már neki, még mindig éreztem, hogy ott áll és engem bámul. Furcsa, olyan volt, mintha azt mondtam volna neki és Sevalstranak is, hogy soha többet nem jövök vissza. Igaz nem pár napról van szó, de nem is örökké. Kellemetlen és keserű érzésekkel ültem fel a lóra. Bár csak három napot töltöttem itt és a hangulat is meglehetősen negatív volt, még is valamilyen szinten szomorúvá tesz, hogy itt kell hagynom ezt a csodás várost.

Lassan ügetve mentem ki a városból, jól megnézve minden házat, minden tornyot, minden épületet. A kis, új építésű városházát, a városhoz túl nagy régi templomot, az omladozó falú fogadót, ahol megszálltam és a középkori bástyát, ami egyedül árválkodott a város szélén. Fejembe véstem minden egyes arcot. Az értetlen kisgyerekét, aki nem tudja mi folyik itt és csak a karácsonyra vár. A zavaros tekintetű ifjakét, akik nem tudják eldönteni, hogy apáik mellett álljanak-e vagy sem. Az elítélő felnőtt generáció arcát, akiket bekebelezett a felvilágosodás álcája. És végül a beletörődő öreg emberek arcát, akik bölcs szemekkel néznek végig a fiatalabb nemzedékeken. A határnál még egy utolsó pillantásra visszafordultam, majd neki vágtam délnek.

Lidérc valóban nagyszerű ló volt, hihetetlen gyorsasággal futott és a légzés tempója is tökéletes volt. Tényleg megérte az árát. Szinte akadály nélkül vágtatott végig a havas talajon és az sem nehezítette a dolgát, amikor pár mérföld után letértünk az ősvényről a szűz hóba. Ott is ugyanolyan gyorsasággal futott keresztül az erdőn. A köpeny csuklyája már régen lesett a fejemről, így most a sebesség szabadon játszadozott hosszú barna hajammal. Arcom már rég lefagyott, sem az orromat, sem a számat nem éreztem. Csak arra figyeltem, ahogy a fák egyre jobban suhannak el mellettem, és próbáltam kiszűrni más mozgásokat, de nem volt semmi.

Úti célom nem igen volt, csak vágtattam délnek a sűrű erdőn át. Megpróbáltam minél messzebb jutni még az éj leszállta előtt, minél távolabb csalni a vámpírt a várostól. De a kétely egyre nagyobb lett bennem, biztos, hogy követ? Alkonyat tájt az aggály olyannyira elhatalmasodott rajtam, hogy annak ellenére, hogy tudtam volna még menni, letáboroztam egy tóparton. Az immár csomagoktól megszabadított Lidércet kikötöttem egy fához, ahonnan könnyedén elérte a vizet és füvet, amit nem borított hó a vízparton. Miután megbizonyosodtam, hogy Lidérc nem fog sem szomjan, sem éhen halni elkezdtem felmérni a terepet és kitalálni, hol lenne legcélszerűbb felállítani a sátrat. Kellemes kis hely volt. A tó nem volt nagy könnyedén láttam a túl partot, de annál szebb volt. Vize kristálytisztán csillogott, minden oldalról fák vették körbe, nyugati irányba pedig a fák mögött még az Alpok vonulatai húzódtak.

Többször is körbe jártam a környéket, de semmilyen mozgás nem volt, semmi jele, hogy itt lenne. Valamilyen szinten örültem, de kétségeimnek azonban ez nem tett jót. Félórás terepszemle és rőzsegyűjtés után tértem vissza a táboromhoz, ahol végül is keletei irányba állítottam fel a sátrat a szél miatt, majd tűzet gyújtottam a sátor előtt.

 Nagyszerű érzés volt, ahogy a meleg átjárja a testemet. Több órát lovagoltam fagyos hidegben, aminek rendesen meglett a következménye. Testem minden egyes porcikája átfagyott, annak ellenére, hogy rendesen felöltöztem. De most… éreztem, ahogy a tűz melege felolvasztja megfagyott zsigereimet. Miközben a tűz adta meleget élveztem, akaratlanul is eszembe jutott, hogy egy vámpírnak teljesen mindegy, hogy tél van-e vagy nyár. Azok nem fáznak, nincs melegük, még csak lélegezniük sem kell. Ők a két lábon járó lázadás a természet ellen.

Addig akartam ébren maradni, amíg lehetséges volt, hisz az éjszaka a legkritikusabb időpont. Kényszerítve magamat kezdtem el megvacsorázni, ami az aostai boltból származó kenyér és felvágott volt. Nem a legjobb, de egy ilyen útra nem lehet mást hozni, így is aligha kitart az élelmem másfél hétig, szóval biztos, hogy be kell térnem egy faluba, pedig terveim szerint egyet sem akartam érinteni. Nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha valaki miattam halna meg.

Még órákig voltam fenn, és töltöttem az időmet semmittevéssel. Leginkább a térképemet bámultam, nagyjából behatároltam, hogy hol vagyok és próbáltam kitalálni vajon honnan is jöhet a vámpír, hisz emlékezve Sevalstra szavaira valamihez közel volt Aosta. De, ahogy vártam nem jártam sikerrel, túl nagy volt az a terület, amit egy vámpír egy nap alatt be tud járni, tekintve, hogy nekik nem kell még csak pihenő sem. Így akár Firenzéből is jöhetett. Érezve a kudarcot, hogy nem találtam semmit sem, a térkép hamar a sátor belsejében kötött ki ledobva.

Jobb dolog híján a tűz melegét élveztem és a csillagokat bámultam. Télhez képest szokatlanul tiszta volt az ég és a csillagok szokatlanul gyönyörűek voltak. A z ábrándozásban, nem tudtam hogyan, de gondolataim átterelődtek Arora. Nem tudtam miért, talán a csillagok okozta hangulatom miatt, de más szemmel, megértőbben gondoltam rá. Vajon ki lehet? Ki lehetett? Vajon izgatom annyira, hogy lemondjon miattam Aostáról? És ha igen, akkor miért? Meddig menne el a játékban, hisz már két esélye is volt, két remek esélye, hogy megöljön, mégsem tette. Mit akarhatott akkor éjjel, hisz biztos voltam benne, hogy megfogta a kezemet. Rengeteg kérdés volt körülötte és még csak az arcát sem láttam tisztán soha. Hirtelen harag fogott el, egy gyerekes érzés, hogy ő látta az arcomat én meg nem. Valóban meg akarok halni, hisz dühödten pattantam fel léptem kijjebb és kaptam fel a kardomat.

- Aro! Aro! – kezdtem el teljes hangerőmmel üvölteni. Egészen olyan volt mintha valaki más irányítaná a testemet, aki vakmerő és gyerekes, nem gondolkodik és csak a bajt keresi. De ha már meggondolatlanul elkezdtem, akkor rendesen be kell fejeznem, hisz most csak ketten voltunk. Eljött az ideje, hogy én irányítsak.

- Tudom, hogy itt vagy! Mutasd magad! – folytattam az üvöltést miközben ide-oda forogtam, de semmi mozgás, semmi hang. – Itt vagyok! Gyere és ölj meg! Szívd ki minden véremet! – még mindig semmi. Pár pillanatig még vártam kitárt karokkal, evvel is nyomatékosítva kijelentésemet, majd folytattam.

- Gondoltam – jelentettem ki fennhangon. – Ez így túl egyszerű igaz? Ennél több szórakozásra vágysz. Hát mondok valamit! Én is! Nem fair, hogy én itt koslatok a hidegben te meg kellemesen nézed azt! – ordítottam sértődötten. 

- Mellesleg, ami a leginkább izgat, hogy honnan tudtad, hogy nem veszem észre, hogy kiszedted a golyókat. Remélem, tudod, hogy ha észrevettem volna, akkor már ágyelő lennél! – Még mindig semmilyen mozgást nem láttam, már kezdtem azt hinni, hogy nincs is itt és feleslegesen rekesztettem be a hangomat, amikor zajt hallottam. Épp háttal álltam a sátornak és Lidércnek is, amikor a ló elkezdett hangosan nyeríteni. A pillanat törtrésze alatt fordultam meg és láttam meg őt. Ott állt előtt alig két méterre, a tűz és a sátram között. Hátborzongató volt, amire a gyenge fény még rá is segített. Igaz kellemesen mosolygott és első ránézésre nem tűnt annyira ijesztőnek, még is volt a kisugárzásában valami rejtettség, amit nem tudtam megfogni. Hosszú hollófekete haja rendbe szedve lógott vállaira, arca nem tűnt most annyira fehérnek, mint amilyen amúgy a vámpíroké. A tűz narancsos fényébe még a szemei is elvesztették azt a vérvörös csillogást, ami amúgy bennük van. Ruhája, bár ránézésre látszott, hogy arisztokrata béli mégis, most egyszerűnek tűntek. Fehéring, aranyló mellénnyel, bőr fekete nadrág és minden tökéletes rendben. Valahogy látszott rajta, hogy sok mindent megélt már, hogy fajtája közt is öregnek számít, még is a játékos, szórakozott mosoly az arcán fiatallá tette.

Láttam rajta, ahogy ő is végig mustrál engem és elégedetten még jobban elmosolyodik, majd kissé oldalra billenti a fejét.

- Tudtam, hogy nem veszed észre, mellesleg sokkal több kell, mint öt golyó, hogy egem megölj, kicsi lány – mondta negédesen, csak úgy sütött róla a színpadiasság, ami ismét lángra lobbantotta bennem a haragot. A haragot és nem a gyűlöletet!

- Van nevem is, vámpír! De nyilván tudod már – vágtam vissza.

- Nyugalom, nem kell elveszteni a hideg véredet, Johanna – ahogy kimondta a nevemet, az rémisztő volt. Lassan, vontatottan, élvezve minden betűjét. Rám hozta a frászt és nyeltem egyet, ami persze nem kerülte el a figyelmét.

- Ahogy te is mondtad, én ennél jóval több szórakozásra vágyom, nem foglak most megölni, nem kell félned.

- Én nem félek, csak kiráz a hideg a fajtádtól, Aro! – mondtam undort keverve a hangomba, azonban a hatás nem az lett, amire vártam. Kellemesen, mintha csak a délutáni tea mellett ülnénk elnevette magát.

- Ugyan már!

- Még is mit tudhatsz te? – förmedtem rá.

- Láttam, hogy hogyan viselkednek az emberek veled. Elutasítóak, ridegek és nem értenek meg. Úgy érzed, hogy az emberek átvertek, elárultak téged, ezért te is ezt teszed, hátat fordítasz nekik és a magad útját járod. Egyedül – mondta lassan, meggyőzően. Ami a legrosszabb volt az egészben, a legijesztőbb, a leghátborzongatóbb, amiért most tényleg féltem tőle, az az, hogy pontosan így éreztem, és pontosan ezt gondoltam. Kiismert, de hogyan? Olyannyira belemerültem a megdöbbenésbe, hogy észre sem vettem, hogy a távolság köztünk lecsökkent és most alig egy lépésre, egy karnyújtásnyira állt tőlem.

Még mindig megdöbbenve néztem fel a vörös szemeibe, amik most ott csillogtak előttem és fürkésztek engem. Koncentrálnom kellett, koncentrálni, hogy ne mutassam ki, mit érzek, hogy mekkora vihar kavart bennem. De még így is éreztem, hogy szemeimen át szinte süt a félelem. Nem attól féltem, hogy most meghalok, mert tudtam, hogy most nem fogok, hanem attól, hogy legközelebb mi lesz, amikor már tényleg meg akar ölni.

Még mindig a szemeimet fürkészte, miközben lassan felemelte a kezét és arcomhoz ért.

- Gyönyörű szemeid vannak. Oly sok mindent árulnak el… mégsem eleget – lassú mozdulatokkal, két ujjával végig simított az államon én meg csak álltam ott kővé dermedve. Ujjai jéghidegek voltak, hidegebbek, mint maga a hó. Jeges borzongás futott rajtam végig, ami eléggé magamhoz térített, hogy cselekedni tudjak. Gyors mozdulatokkal szorítottam meg a kardomat és nyomattam a torkához, de ő nem reagált rá, még mindig csak állt ujjait az államon tartva. Mintha nem érdekelte volna, hogy egy kardot szorítok hozzá és elég egy mozdulat, hogy belé vágjam.

- Nem fogod meg tenni – jelentette ki magabiztosan, majd végre elengedte az arcomat.

- Miért vagy benne biztos? Most te vagy matt helyzetbe! – A válasza csak egy kuncogás volt.

- Pont ezért, mert matt helyzetben vagyok. Mellesleg soha nem kapnál a kérdéseidre választ, ha most megölsz – mondta ki azt az egy indokot, ami eddig is visszatartott. A kíváncsiságom. Tudni akartam mindent, ismerni a kérdéseimre a válaszokat.

- Én is olyan kíváncsi vagyok rád, mint te rám! Oly gyönyörű vagy, oly eltökélt és oly lenyűgöző! Okos, számító és a képességeid csodálatosak! Rég nem élveztem semmit ennyire… - mondta mialatt mit sem törődve a karddal ismét elkezdett közelíteni. Az utolsó szavakat szinte már az arcomba suttogta, ami furcsa érzés keveréket hozott bennem létre. Egyrészt féltem, más részt viszont… lenyűgözött, talán ez a legjobb szó.

Azonban ez a furcsa érzés nem tartott soká, amint láttam, ahogy nyel egyet, rögtön kitisztult a fejem. Cselekednem kellett, de nagyon gyorsan. Ösztönösen léptem, gyors mozdulattal vetődtem ki előle, közben keményen végig húzva a kardomat a mellkasán. Végig gurultam a hideg hóban, majd pár méterre tőle vettem fel a támadó pózomat.

Meg mertem volna rá esküdni, hogy most támadni fog, de nem így lett. Csak állt ott, lassan, elidőzve végig tekintett a hosszú seben, ami keresztülfutott az egész mellkasán, majd rám emelte a tekintetét, de abban sem volt semmi harci szándék.

- Szép mozdulat volt, megleptél. Azonban, jobb lesz ha én most megyek, nem jött még el a harc ideje – jelentette ki majd megfordult, de még mielőtt eltűnt volna a válla fölött visszaszólt. – Délnek megyek. – Evvel végleg el is tűnt, én meg megtörten eresztettem a földre kardomat. Lassú léptekkel sétáltam el a tóig, ahol leöblítetem az arcomat, hogy lenyugodjak.  

A víz jéghideg volt, de kristálytiszta. A sötét víztükörben a gyér fény mellett láttam saját arcomat megcsillanni, ami most üresen, kifejezéstelenül tekintett vissza rám. Csak bámultam a saját arcomat, bámultam és bámultam. Életem legváratlanabb, legmegdöbbentőbb és legszokatlanabb eseményén vagyok túl. Csak pár perc volt, de mégis olyan mélyen hatott rám, hogy az szavakba foglalhatatlan volt. Eddig soha nem kerültem ilyen… közel egy vámpírhoz. Egy-két mondat, néhány gúnyos megjegyzés, pár fenyegető szó… a vámpírokkal való kommunikációm ennyiből állt. Hozzá kellett még szoknom ehhez ez új helyzethez. Itt már nem voltak elegek a jól bevált módszerek, a régi megbízható technikák és a hagyományos vadászat. Többre volt szükségem, jóval többre, mint eddig.

Hosszú évek óta most érzem igazán, hogy élek. Már rég óta nem tartottam magam a társadalom tagjának. A szükségesnél többet senkivel nem beszéltem, nem voltak barátaim, nem volt családom, nem volt hová hazamennem. A világom a vámpírok körül forgott és a vámpírvadászatból állt, semmi másból. De most… örültem és élveztem ezt az új kihívást, ezt az új dolgot, a változást a monoton életemben.

Ijedségemben majdnem beleestem a tóba, amikor Lidérc megbökdöste a fejemet. Mosollyal az arcomon fordultam a ló felé és símitottam végig a lehajtott fején. Mélyen belemerültem gyönyörű borostyán szemébe, amiből csak úgy sugárzott az értelem. Tényleg egy okos ló volt, lehunyt szemmel még egyszer megbökte a vállamat, mire én nevetve álltam fel és paskoltam meg a nyakát.

Hála Lidérc akciójának, mosollyal az arcomon kezdtem el lefekvéshez készülődni. Még egyszer, utoljára körbe néztem a tájon, nem látom-e valahol Arot, de nem. Síri csend volt az erdőben, amit néha a szél süvítése tört meg. Miután végig pásztáztam a tájat, akaratlanul is végig futott az agyamon az egész incidens. Magamat is meglepve tapasztaltam, hogy az első reakcióm, nem a düh, nem a harag, de még a harc utáni vágy sem volt, hanem egy egyszerű mosoly.

Egy apró, saját magamnak szóló kuncogás kíséretében kezdtem el eloltani a tüzet. Miután megbizonyosodtam, hogy minden egyes kis parazsat eloltottam, fáradtan mentem be a sátramba és adtam meg magam az álmoknak.

Másnap reggel keserű hangulatban ébredtem. Karácsony volt… utáltam a karácsonyt. Minidig is utáltam. Ennek a mély érzésnek talán az volt az oka, hogy én igazán soha nem ünnepelhettem ezt az ünnepet. Soha nem kezeltek gyerekként, nem én csak fiatal vadász voltam és nem gyerek. Soha nem kaptam ajándékot és soha nem ünnepeltünk a családommal. Mindig csak figyeltem, ahogyan más gyerekek örömmel az arcukon járnak és játszanak egész decemberben. Csak a szavukból hallhattam, hogy milyen is lehet egy ilyen családi ünneplés. A szeretet ünnepe… mindig ezt mondták rá. Először fájt hallani mások örömét és kimaradni a sajátomból, aztán irigyeltem őket végül pedig gyűlöltem. A szüleim számára ugyan olyan nap volt ez, mint bármelyik másik az évben, csupán ennek a napnak volt neve, semmi több. Az ünneplés hiánya, az elmulasztott események együttesen szőtték belém ezt az utálatot december 24-e iránt. Arra számítottam még régen, hogy ahogy növök, úgy ez az érzés is elveszik, de nem így lett. Ugyan úgy utálom most is, mint akkor. Nem sikerült kinőnöm ezt a gyerekes hisztit.

Keserűen forgolódtam több rétegű takaróm alatt, majd nyúzottan másztam ki, hogy egy kis friss levegőt szívjak. A nap már több, mint egy órája fenn lehetett, így a levegő sem volt már annyira csípős, mint kora hajnalban. Rutinból néztem körbe a táborom körül, de minden a helyén volt. A sátor előtt a tegnapi tűz maradéka, attól odébb kicsivel Lidérc kikötve kényelmesen legelészett, ahol az orrával félre söpörte a havat.

Annak ellenére, hogy mennyire gyűlölt nap ez, határozottan kellemes volt. A barátságos reggeli táj csendjét csupán a halk madárcsicsergés törte meg. A szélben a tó felszíne lágyan hullámzott, míg a havas fák ágaikat megrázva szórták le magukról a felesleget. Mondhatni szinte idilli volt. Azonban én nem értem rá tovább csodálni, mennem kellett.

Alig félóra alatt összepakoltam mindent, felnyergeltem Lidércet és eltűntettem a nyomokat. Már csak úti cél kellett. Elmélyülten tanulmányoztam a térképemet, ami már amúgy is tele volt firkálva, miközben Aro utolsó mondata járt a fejembe: „Délnek megyek”. Nem tudtam, hogy higgyek-e neki vagy ne. Ha délre folytattam volna az utamat, akkor kerültem volna legtávolabb Aostától. De mit számít ez már? Szinte egy napos előnye van, ráadásul ő sokkal gyorsabban fut, mint Lidérc. Úgy döntöttem, nem érdekel. Délnek megyek, vagy csapda, vagy nem. Határozottan ültem fel Lidérc hátára és már vágtattam is délnek, gondosan kerülve minden falut.

Napokat lovagoltam át, és csak alig álltam meg párszor, hogy Lidérc pihenhessen és én meg egyek valamit. Amikor az első találkozásunk után elindultam délnek, szinte biztos voltam benne, hogy találkozni fogok Aroval, hogy még egyszer fel fog tűnni. De nem így lett, egész nap nyoma sem volt. Még csak egy apró rezdülés, egy oda nem illő árny vagy egy ismeretlen nesz sem volt. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ott volt-e? De nem inoghattam meg, határozottan tartottam az irányomat délnek, nem törődve avval, hogy lehet, hogy átvágott.   

Az idő egész héten mit sem változott. Továbbra hideg volt, ami a lovaglás miatt sokkal rosszabb volt. Már rég kiértem az Alpok közvetlen előteréből és Pó medencéjén vágtattam keresztül, így a borult ég valamelyest enyhült, de messze délen már láthatóak voltak az Appenine vonulatai, ami csak újabb rossz időt ígért. Sötét, réteges felhők húzódtak végig a hegyek felett, ami csak nagyon rossz időt jelenthetett. Magamban már fohászkodtam, hogy a hegyek előtt találkozzak vele, hogy legyen esélyem megölni, mert egy hóviharban egyedül is nehéz a túlélés nemhogy, egy vámpírral a nyakamon. Emiatt nagyon reméltem, hogy felfedi magát és megmutatkozik, de nem így lett. Továbbra is semmi nyoma sem volt.

Egyre feszültebb lettem emiatt. Már lassan két hete, hogy elhagytam az első táborhelyem és még mindig semmi. Kezdtem aggódni, hogy teljesen elvesztettem a nyomát, az meg még jobban elrettentett, hogy lehet, hogy karácsonykor visszament Aostába és ölt. Feszültségem egyre jobban fordult át kétségbeesésbe, minden egyes kis zajra odakaptam a fejemet, még az olyanokra is, amiket biztos, hogy nem Aro keltett.

Egyik alkalommal is így volt ez. Egy majdnem kör alakú, havas rét szélénél táboroztam le. Ahhoz képest, hogy a tél tombolt, az idő egész jó volt. A felhők visszahúzódtak, így az égbolt is látható volt, azonban én nem tudtam élvezni ezt a szépséget. Gondolataimba merültem és az aostaiakért aggódtam. Mi van ha Aro átvert? Mi van ha épp most öli meg Juant? Nem nagyon szívleltem az aostaiakat igaz, de aggódtam értük, és ez az aggodalom annyira nagy lett, hogy már komolyan fontolgattam, hogy elindulok vissza. Az elhatározás már majdnem megérett bennem, amikor a kis rét túloldaláról lépések hangját hallottam. Gyorsan felkaptam egyik pisztolyomat és aztán további hangokra figyeltem, azonban nem volt több hang, így én sem maradtam a helyemen, ha ott volt tudnom kellett. Lassan indultam el keresztül a réten, de a rét felén megtorpantam. Ott állt két fa között és engem figyelt. Ruhája most más volt, teljesen fekete volt tetőtől-talpig. Furcsa, de először a megkönnyebbülés futott rajtam végig, a vadászat még mindig tart és nem ejtett át. Azonban a megkönnyebbülés csupán könnyebbé tette a reakciómat. Gyorsan emeltem fel és tartottam célra a pisztolyomat, majd az egész tárat kieresztettem.

És ezúttal meg is volt töltve. A lövések hangja megtörte az erdő csendjét, majd amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan is múlt el. Pillanatok alatt fogyott ki a táram, hisz csak 5 golyóról volt szó, de tudtam, ha eltalálták, akkor már vége neki. Nem tud olyan gyorsan regenerálódni, hogy megelőzőn, mielőtt levágom a fejét. Azonban, mikor leeresztettem a fegyvert nem azt láttam, amit látnom kellett volna. Arra számítottam, hogy a teste a hóban fog összerogyva feküdni, de nem így lett. Nem volt sehol. Ijedten néztem körbe, de sehol semmi. Már épp indultam vissza a táboromhoz a másik pisztolyomért, amikor hirtelen hátulról megragadott. Erős keze bilincsként kulcsoldott a nyakamra és szorította azt erősen. Másik kezével meg a pisztolyt markoló kezemet fogta és szorította a testemhez. Másik szabad kezemmel, próbáltam lehámozni a kezét a nyakamról, de nem ment, semmi esélyem sem volt. Ott álltam tehetetlenül, hozzápréselődve a jégideg testéhez. Ez a küldetés alatt már gondoltam párszor, hogy annál kiszolgáltatottabb helyzetben nem lehetek, de ez nagyon felül múlt azokat.

Éreztem, ahogy hátulról közelebb hajol hozzám és hideg arca épphogy megérinti a nyakamat. Kirázott a hideg tőle és a borzongás végig futott az egész testemen.

- Csak nem félsz? – lehelte a fülembe és valóban igaza volt, féltem, de a büszkeség még mindig nagyobb volt.

- Tőled ugyan!

- Ó, akkor biztos fázol, és azért reszketsz, kedves Johanna – súgta még mindig a fülembe, ami már kezdett kellemetlen lenni. – Szeretnél kérdezni valamit tőlem igaz? – folytatta negédesen.

- Igen, azt, hogy nem akarsz-e már meghalni? – vágtam rá az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Én már régen meghaltam, tudod, nem dobog a szívem – válaszolt gúnyosan. – Tudod, drága Johanna csodállak – kezdte elmerengve, mialatt elengedte a pisztolyt tartó kezemet, majd megfogta az egyik hajtincsemet és óvatosan átsimította fejem másik oldalára, aztán meglazította a sálamat, evvel teljesen szabaddá téve a nyakamat. – Azok az ostoba emberek Aostában, megvetnek téged, kitaszítanak, nem ismerik el a munkádat, de még az életedet sem, te mégis aggódsz értük, félted őket tőlem.

- Honnan veszed?

- Egyszerűen tudom. Ahogy azt is, hogy az aggodalom már majdnem… megfojtott, hogy nem tudod tartani az ígéretedet. 

- Honnan tudsz ennyi mindent rólam?

- Valóban sok mindent tudok, de így sem annyit, hogy avval elégedet legyek. Tudom például, hogy kiváló vadász vagy, a legjobb. Számomra sokkal könnyebb lenne, ha itt és most megölnélek. – Hirtelen fordított meg és találtam magam szembe, közvetlen közelről a vörös szemeivel. – De annyi mindenre vagyok még kíváncsi, amit nem tudok – mondta majd elengedett és, így hátrálhattam egy lépést, ahol már nem ért el. 

- Például? Válaszolj egy kérdésemre és én is válaszolok egy kérdésedre – ajánlottam fel az alkut.

- Rendben. Kérdezz, de fontold meg. Százévente csak egyszer vagyok ilyen jó kedvű – válaszolt egy mosoly kíséretében. Nem reagáltam rá, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni és úgy folytatni.

- Mióta elhagytam Aostát, megöltél egyetlen egy aostait is?

- Hm. Még mindig miattuk aggódsz? Nem érik meg! – jelentette ki.

- A kérdésemre felelj!

- Nem – mondta határozottan. Nem válaszoltam rá rögtön, csak az arcát fürkésztem, hazugság jeleit kutatva, de nem találtam semmit. Őszintének tűnt. Megkönnyebbülten sóhajtottam.

- Sokat elárul, hogy hiszel nekem. Ez a bizalom első jele.

- Emiatt nem kell aggódnod, soha nem fogok benned bízni! Tartom a szavam, kérdezz!

- Nos, családod nincs, barátaid nincsenek, az embereket jelenleg gyűlölöd. Mond csak Johanna, jelenleg kiáll hozzád a legközelebb?

- Miféle kérdés ez?

- Egy egyszerű kérdés – kuncogott magában. – Csak felelj! – Nem tudtam mire akar kilyukadni, hogy miféle kérdés ez. Minden mellett azonban elgondolkodtatott. Igaza volt, tényleg magányosabb voltam most, mint bármikor egész életemben. A családom, a tanítóm meghalt, barátaim sosem voltak és most az emberek is ellenem fordultak. Nevetséges, de a vámpírok az egyetlenek, akikben nem csalódok. Ők biztos nem hazudtolnák meg önmagukat és kezdenék el mindenekfelett védeni az emberiséget. De ez nem jelent semmit sem.

- Hm. Lidérc – feleltem határozottan, amin igen csak megdöbbent, látszott rajta, hogy nem erre számított.

- A lovad?

- Ő egy nagyon jó ló! Gyors, ügyes és még okos is! Sőt, mit több, biztos, hogy soha nem árulna el – adtam meg a kimerítő választ. Aro már határozottan nevetett rajta, de nevetésében nem volt rosszindulat. Furcsa, soha nem láttam vámpírt azelőtt, így nevetni, mindig csak a gúnyos kacajukat hallottam. Azonban ez az egész helyzet komikus volt. Itt álltam a egy vámpírral és már majdnem együtt nevettünk valamin.

Hirtelen jött a felismerés, hogy Aro most nem számít támadásra, most van esélyem. Fegyver híján, csak a figyelmét akartam elterelni, így gyors és váratlan mozdulatokkal cselekedtem. A pisztolyomat megforgattam a kezemben és a csövénél fogva, a markolatával vágtam állkapcson Arot. Ahogy vártam, teljesen váratlanul érte, így nem tudott kitérni előle. Nem totojáztam, ahogy ütöttem, rögtön megfordultam és teljes sebességgel rohantam a sátram felé.

Biztos voltam benne, hogy életemben nem sprinteltem olyan jót, főleg nem olyan körülmények között. Azonban mégis, a sátor kínzóan lassan közeledett és éreztem, hogy Aro már könnyű szerrel utolérhetett volna. De nem tette. Élve jutottam el a táboromig, ami igencsak meglepett. Gondolkodás nélkül dobtam el üres pisztolyomat és kaptam fel helyette a másikat és a kardomat. Többször is körbe fordultam, keresve a célt, de semmi. Már megint nyomtalanul eltűnt. Kezdtem érezni, hogy ez nagyon rossz és megfontolatlan döntés volt.

- A vér nem válik vízzé, igaz? – hallottam hátam mögül, mire rögtön odafordultam. Arcán már alig látszódott az ütés nyoma és szabad szemmel is jól látható volt, hogy gyógyul folyamatosan. – Ez aljas volt, Johanna – jelentette ki, de hangja más volt. Hangja már nem volt szórakozott, sem csengő. Most olyan volt, mint bármelyik más vámpíré. Kegyetlen. De még mindig nem ölt meg, pedig megtehette volna. Ahogy én is. Lőhettem volna, de nem tettem. Fogalmam sem volt, hogy miért, de nem tettem. Csak álltam ott és őt nézetem.

- Nem úgy tűnik, hogy meg akarnál ölni, de ha még is, akkor folytasd az utad délnek, a hegyek felé – mondta majd eltűnt az erdőben.

Sok sérelmet, sértést és gúnyt viseltem már el embertől és vámpírtól egyaránt, de ennyire még senki nem sértett meg. A fülemben csengett az utolsó mondata: „Nem úgy tűnik, hogy meg akarnál ölni…”. Még hogy nem akarom megölni? Az egész életem másról sem szólt, mint erről. Olyan szinten azonosultam már vele, hogy ez lett a hivatásom és nem csak a munkám. És ezt Aro is bizonyára tudta, ezért is mondta ezt.

Kavargó gondolatokkal eresztettem le fegyvereimet és mentem be a sátramba. Tudtam, hogy nem fog már visszajönni, ismertem már őt ennyire. Nem is baj nélküle is nehéz lesz ez az éjszaka. Túlságosan is közel voltam már a hegyekhez, így az éjszakák fagyosak és szelesek lettek, szinte elviselhetetlenek. De volt még egy ennél is rosszabb dolog: délnek kellett mennem, át az Appenineken, ahol biztosan még nagyobb a vihar.

Nagyon nem akartam olyan helyen harcolni vele, ahol ő van előnyben, ezért ahogy közeledtem a hegyekhez, úgy lassítottam a tempómon. Többször tartottam pihenőket, amik hosszabbak is voltak. Ha lehetőségem volt rá a hosszabb utakat választottam és inkább kerülőt tettem. Sőt, még egy faluba is betértem és ott töltöttem egy éjszakát. Tudtam, hogy megvan a lehetősége, hogy veszélybe sodrom őket, de amellett, hogy így lassabban haladok, normális pihenőt is tehettem.

Nagyon nagy szükségem volt már rendes ágyra, rendes ételre és legfőképp egy forró fürdőre. A hideg teljesen megviselt és nem csak engem. Az elmúlt napokban Lidércen is látszott, hogy egyre rosszabbul van, így ő rá is ráfért a jó, meleg istálló és a száraz, finom szalma. Ott tartózkodásom alatt próbáltam a lehető legkevesebbet beszélni másokkal vagy egyáltalán kapcsolatba kerülni az emberekkel. Számítottam rá, hogy nem tudok majd teljesen elvagyülni, de nem gondoltam volna, hogy valaki fel fog ismerni.

Miközben reggeliztem, közvetlenül indulás előtt, egy idősebb asszony jött oda hozzám. Régi, kopott lila ruhát és ferde kalapot viselt, amibe jobban hasonlított egy hajléktalanra. Láthatólag ő nagyon is jól emlékezett rám, azonban nekem sehogy sem akart beugrani. Általában a küldetésekről hosszú távón csak a vámpírokra emlékszem és megbízókra nem. Hiába ez is a vadász lét ára. Sürgős ügyre fogva, azonban gyorsan sikerült eljönnöm és újabb váratlan találkozás nélkül elhagynom a várost.

Többen is mondták, hogy ne induljak délnek, főleg ne egyedül, mert a hegyekben már hóvihar van, de én nem hallgattam rájuk, makacsul tartottam az irányomat délnek dacolva a hideggel. Igazán még most sem tudtam, hogy miért is bíztam meg Aroban, talán azért, mert eddig úgy tűnt igazat mond és egy belső megérzésem szerint is Aro valahová el akar vezetni. Emellett tudtam róla, hogy beképzelt, hogy felsőbbrendűnek érzi magát és élvezi ezt a kis fogócskát, ahogy én is csak én nem tudok annyira fittyet hányni egy kis hóviharra, ahogy ő teszi.