Sziasztok!
Tudom, hogy régóta nem hallattam magamról, ezért bocsi a gigászi méretű várakozásért!
Remélem a fejezet kárpótolni fog titeket :D
Mielőtt bárki megijedne, ez még messze nem a vége a történetnek! Még van pár csavar a tarsolyomban ;D
De a jövőre vonatkozva:
Mostantól a történet végéig minden fejezet között lesz egy egyperces kis rész, Im Memoriam (ln.:emlékül) címmel. Ezekben a részekben egy-egy rövid kis Johanna-Aro pillanatot fogok bemutatni, amik kimaradtak a történetből. Mint ahogy a címűk is mutatja, ezek emlékek, amikre Johanna boldogan emlékszik vissza.
(Azt nem merem igérni, hogy időrendi sorrendbe lesznek, de mindig megmondom, hogy kb, hol volt időben)
Jó olvasást!
Hamiah
17.fejezet - Elmerülni a sötétségben
Az idő begyógyítja a sebeket… Vagyis legalább így tartják. Én is ezt hittem, hogyha nem foglalkozok vele, a problémáim elévülnek és megszokom őket. Olyan könnyűnek tűnt egyszerűen élni a mindennapokat elfelejtve mi történt és túllépni saját, makacs büszkeségemen, ami az igazi fájdalmat okozta. Én valóban próbáltam megbékélni, próbáltam elfogadni a helyzetet, de egyszerűen nem tudtam ugyan az lenni, aki eddig voltam. Nem tudtam ugyan úgy érezni Aro iránt, ahogy eddig, ugyan úgy gondolkodni, ahogy eddig. Teljesen új szemszögből, egy más ember szemével láttam a világot, de a saját díváskodó, makacs természetemmel. Testem minden egyes rezdülése új volt és szokatlan, de lassan kezdtem kiismerni és észrevenni olyan apró ösztönös mozdulatokat, amik biztosítottak róla, hogy ez még mindig én voltam. Lépéseim és tartásom, mint megfigyeltem, még mindig határozott volt, akár mi is történt. A sok év alatt megtanult szabályos, arisztokratikus testtartás még mindig bennem volt.
Akármennyire is szép jövőt terveztem, akármennyire nem úgy alakult és akármennyire kavarogtak bennem az érzelmek sokasága, az izzó gyűlölettől egészen a keserű szerelemig, egyetlen valamit tudtam teljesen biztosan. Egyetlen olyan dolgot, amit bár kiskorom óta mondtak nekem, mégis igazán az élet tanított rá meg: Azzal a kártyákkal kell játszani, amit osztanak. Hát nekem most ez volt és nem ált szándékomban kiszállni. Bármennyire is könnyű lett volna, én annál több voltam, annál jóval büszkébb.
Öt nap telt el azóta, hogy felébredésem után egyik pillanatról a másikra dőlt bennem össze a világom. Azóta nem tudtam, mit akartam, nem voltak céljaim, csak lebegtem két világ között. Azonban, ahogy teltek a napok és nyugalmam visszatértével egyre többször fordult meg a fejemben, hogy tényleg folytatni kéne ott, ahol abba hagytam, mintha mi sem történt volna. De ha csak így egyik pillanatról a másikra újra Aro karjaiba vetném magam, avval csak palástolnám a problémákat. Hiszen az igazi ok a haragomra az az volt, hogy hazudott nekem. Természetemből adódóan a bizalom mindig is egy kényes kérdés volt. Nagyon nehezen bíztam meg bárkiben is és nagyon nehezem viseltem ha becsapnak, talán pont ez volt az oka annak, hogy ennyire el voltam szigetelődve más emberektől. Nem tudtam, hogy valaha is képes leszek-e még megbízni Aroban, de azt tudtam, hogy most ha azt mondtam volna, hogy igen, avval Aronak is és önmagamnak is hazudtam volna. Időre volt szükségem és nyugalomra, hogy végig gondoljam a helyzetet, hogy eldöntsem magamban, hogy elhiszem, amit Carlisle állít, hogy mi történt voltaképpen. És hogy eldöntsem, ki vagyok.
Mióta azon a napon Aro hirtelen beállított, azóta nem láttam. Akkor ott hirtelen szökött fel bennem a fékevesztett, kontrolálhatatlan düh és ösztönösen, vámpírként támadtam Arora. Az hogy Aro nem sérült meg az csupán az ő és Carlisle gyors reakciójának volt köszönhető. Ugyanavval az ámult, csodálkozó arccal, amivel belépett avval lépett el az ütésem elől, amíg Carlisle hátulról megfogva kezeimet tartott vissza. Ő is és én is nagyon jól tudtuk, hogy maximum pár pillanatig tudott lefogni, hisz én voltam az erősebb, de ez is épp elég volt. Higgadtságom azonnal visszatért és felsőbbrendű, megvetőpillantással mértem végig Arot, majd vonultam el a hálószobába és zárkóztam be. Azóta is ott voltam, mert magányra volt szükségem. Meg kellett emésztenem a történteket, hogy újra teljes életet élhessek, amit ki tudja mióta nem éltem már. Éjt nap alá téve vagy az ágyon feküdtem vagy az ablakból kémleltem a várost, választ keresve, hogy mit tegyek. Azonban sehogy sem jutottam dűlőre önmagammal és egyre inkább úgy éreztem, hogy nem tartoztam közéjük. Olyan mélyen hittem benne, hogy ez az élet lesz az ami tényleg nekem való, ez az élet lesz az, ami megment a halandó élet viszontagságaitól és föloldozza azt a terhet, amit egész életemben cipeltem, de most, hogy itt voltam egyre biztosabb voltam, hogy ez mind nem igaz. Nem kezdete ez semminek…
Szűnni nem akaró lelki problémáimmal ellentétben, a valós, fizikai vámpírléthez meglepően könnyen alkalmazkodtam. Gyorsan ráéreztem arra, hogy hogyan kontroláljam az erőmet a törékeny tárgyakkal szemben, mint például a tölgyfa ajtó becsukása anélkül, hogy kiszakadna a keretéből, vagy épp, hogy hogyan vessem magam a puha ágyba, hogy az ne roppanjon szét alattam. A látásom és hallásom hirtelen kiélesedését is meglepően hamar megszoktam. Saját bőröm csillogását is épp úgy megszoktam egyik napról a másikra, mint az állandó zajokat, amik a városból szálltak fel. Az egyetlen kihívást a vérivás okozta. Akkor, amikor még ember voltam és éjszakákon át erről morfondíroztam, rájöttem, hogy sem most, sem régen nem kötött az emberekhez semmi, ami miatt álmatlan éjszakáim lennének ha megölnék egyet. Másfelől vadászként a halál állandó útitársam volt és már megszoktam a jelenlétét. Sőt arról is elkalandozott már a fantáziám, hogy vajon a mennyre tudom majd a vámpírvadászi képességeimet és taktikáimat alkalmazni. Azonban habár a szűnni nem akaró, sőt erősödő szomjúság már lassan az eszemet vette, semmiféleképpen nem akartam kimenni a külvilágba. Ez a szoba komfortérzetet biztosított és még nem voltam kész a kegyetlen valóságra, hiszen itt benn, elzárva az emberektől könnyű elviselni a szomjúságot.
Elmélkedésemből kopogás hangja szakított ki. Villámsebességgel ültem fel a baldachinos ágy vörös terítőjén, amin eddig feküdtem. Gyanakvóan fürkésztem az ajtót és próbáltam minden érzékszervemet élesíteni, hogy rájöjjek ki volt az, azonban zárt ajtó mögül ez nehéz volt.
- Johanna? – hallottam Carlisle hangját egy újabb kopogás után. – Carlisle vagyok, bemehetek? – megkönnyebbülten fújtam ki a hasztalan levegőt. Örültem neki, hogy nem Aro az, mert nem akartam se az ő se a saját érzéseimet kiirtani azáltal, hogy a bennem lappangó harag hirtelen feltörne. Meg igazából látni sem akartam. Carlislenak viszont kimondottan örültem. Ő volt az egyetlen, akit beengedtem beszélgetni. Ő valahogy más volt, mint a többiek. Nem csak azért, mert az állatvértől sárga volt a szeme, hanem a létfelfogása és az eszméi miatt is. Csodáltam és tiszteletem azért, hogy ennyire meg tudta őrizni önmagát és tudta ki akar lenni. Bárcsak én is tudtam volna, hogy ki akarok lenni.
- Gyere – szóltam, mialatt kimásztam az ágyból és kicsit megigazítottam a fehér fodros inget, amit viseltem. Lassan és óvatosan nyitotta ki az ajtót holott nagyon jól tudta, hogy nincs mitől félni, nem fogok rátámadni. Igazából ő volt az egyetlen, akit barátomnak tekintettem jelenleg, de azt még mindig nem tudtam, hogy tulajdonképpen miért is van mellettem.
- Jó reggelt! – csukta be maga után az ajtót, én csak biccentettem válaszként. – Hogy vagy ma?
- Ugyan úgy, ahogy tegnap. Nem találom a helyemet – válaszoltam unttan, hisz ezt minden nap megkérdezte és én mindig ugyan ezt válaszoltam.
- Nem lenne ked… -Nem hagytam, hogy befejezze a kérdést, hisz ezt is minden nap megkérdezi.
- Nem, nem lenne kedvem sétálni a kastélyba és nem, nem lenne kedvem Aroval találkozni – vágtam közbe kicsit talán túl ingerülten. Kedveltem Carlislet, de néha már sok volt, ahogy intenzíven próbált megbékíteni. De azt, hogy ezt pusztán jószívűségből teszi vagy Aro bízta meg, azt nem tudtam.
- Általában senkinek nem tanácsolnám, hogy Aroval egyáltalán találkozzon, sőt óva inteném tőle, de neked talán megkönnyebbülést hozna, ha tiszta vizet öntenétek a pohárba. – Hosszú pillanatig csak méregettem. Próbáltam kifürkészni, mi is járhat a fejébe. Miért gondolta azt, hogy nem próbálnám meg megölni Arot azon nyomban, ahogy meglátom? Miért hiszi, hogy köztünk még lehet valami, holott mindenki nagyon jól tudja, hogy egy kapcsolat alapja a bizalom, amit Aro zúzott darabokra.
- Először el kell döntenem, hogy megtudok-e valaha is bízni benne még. Mert ha nem, akkor az lesz a legjobb, ha elmegyek – válaszoltam végül komolyan, amire Carlisle savanyúan elhúzta a száját. Úgy tűnt nem szereti, amikor a távozást emlegetem. Csak azt nem értem miért. Eddig mindig azt mondta, hogy minél messzebb van valaki Arotól, annál jobb lesz neki. Én lennék a nagy kivétel, ami erősíti a szabályt?
- Demetri szerint boldognak tűntél, még mielőtt… megtörtént – próbált hatni rám, miközben kitartóan szemlélte a reakciómat. De az igazság az, hogy valóban az volt. Bármennyire is marcangolt a kétely és félelem, még is boldog voltam. Úgy éreztem van közös bennem és Aroban, hogy lehet jövőnk. De ez már mind nem számít.
- Igen, akkor az voltam. De már nem – válaszoltam halkan, majd búsan elfordultam tőle, hogy ne lássa az arcomat. Ne lássa, hogy most mennyire szomorú voltam. Kis vártatva szólalt meg ismét.
- Kérlek, mérlegeld a helyzetet! – Mérlegeljem? Hát nem azt teszem nappalokon és éjszakákon át? Nem az taszít a keserűség legmélyebb bugyraiba? - És kérlek, próbáld meg elhinni, hogy Aro csak megakart menteni a haláltól. Nézd el neki az önzőségét… - Az utolsó mondatot már oly annyira suttogta, hogy én is alig hallottam.
- Miért fáradozol annyit, hogy kibékíts minket? Miért érdekel egyáltalán a mi magánéletünk? Aro akarja, hogy mindenképp meggyőz? – kérdeztem ismét lendületesen.
- Csak segíteni szeretnék. Meg amellett, hogy valószínűleg mindenkinek jobb lenne, ha Aro mellett lenne valaki, eddig teljesen meg voltam győződve arról, hogy a vámpírok élete semmiféle emberi boldogságot nem hordoz magában. Hogy a vámpír élet összeegyezhetetlen az emberivel.
- Értem… - súgtam magam elé. Az ha Aro mellett maradnék és még boldog is lennék, avval bebizonyíthatnám neki, hogy az emberi lét nem áll olyan messze tőle, mint amennyire gondolja.
- Mellesleg Aro ma hajnalba pár gárdataggal elhagyta a kastélyt és csak késő este ér vissza. Aligha fogsz vele összefutni, ha jársz egy kicsit. – Fürkészően fordultam felé, hogy vajon igaz-e, amit mond, de végül is úgy döntöttem hiszek neki. Belegyezően bólintottam, majd megvárva, míg udvariasan kinyitja az ajtót, kiléptem a hálóból.
Ahogy kiértünk Carlisleval a lépcsőkhöz, rögtön bódító, részegítő illat csapta meg az orromat. A pillanat törtrésze alatt szédültem meg tőle, miközben éreztem, ahogy a savanykás, de ugyanakkor édeskés illat az orromon átáramolva elhomályosítja az elmémet. Lábaim ösztönösen akartak mozdulni, szaladni a szag irányába, de tudatom még ellenállt. Segélykérően fordultam Carlisle felé, küzdve minden mozdulatért.
- Carlisle, mi… mi ez az illat? – nyögtem halkan. Carlisle rögtön ott termett mellettem és erősen tartotta a karomat, nehogy engedjek ösztöneimnek.
- Szomjasabb vagy, mint gondoltam. – Nem vesztegette tovább a szót. Gyorsan elindult lefelé a lépcsőn, miközben óvatosan fogta a karomat, nehogy elvakultságomban valami ostobaságot csináljak. Ahogy egyre lejjebb értünk, az illat egyre erősödött és én egyre kevésbé tudtam kontrolálni magamat. Lábaim önkényesen futni akartak, fogaim már a harapásra készültek. Magamban már láttam, ahogy fogam csattan áldozatom torkán és forró vér végig folyik jéghideg arcomon, mialatt én mélyeket kortyolok. Eddig úgy éreztem, úgy gondoltam, hogy nem lesz nehéz megölni egy embert, kiontani az életét, hisz már egy jó párszor megtettem. De ez most más… Megölöm, hogy megigyam a vérét. Ólomsúlykánt nehezedet rám a tény, hogy vámpírnak lenni nem csak azt jelenti, hogy erősebb és gyorsabb vagyok, hogy jobban látok és jobban hallok, hanem azt is, hogy abszolút csúcsragadozóvá váltam. Létem és erőm már nem attól függ, hogy kellő zöldséget és húst eszek, vagy, hogy rendszeresen iszom-e fekete teát, hanem attól, hogy mennyi vért iszom, mennyi emberi vért. Ez a tény és a gondolat, hogy nem sokára fogaim között egy ember nyaka lesz megrémisztett és csak remélni mertem, hogy képes leszek megtenni.
- Demetri! – hallottam magam mellett Carlislet, akinek hangja visszarántotta tudatomat és ismét érzékeltem magam körül a környezetet. – Segíts, kérlek!
- Johanna! Csak nem szomjas vagy? – állt meg előttem, kissé talán elégedett mosollyal az arcán.
- A szobában ezt a szagot nem éreztem… - mondtam küzdve minden egyes szóért.
- De úgy látszik tükörbe sem néztél. A szemeid már szinte koromfeketék – mondta miközben intett a fejével, hogy kövessem. – Lekísérem Carlisle, neked nem kell lejönnöd, ha nem akarsz. – Láttam, ahogy Carlisle hálásan bólintott egyet, majd figyelte, ahogy Demetrivel elhagytuk a tróntermet.
Az elmém kezdett megint elködösülni. Egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi történik körülöttem. Szemeim nem engedelmeskedtek, hanem maguktól forogtak ide-oda lüktető vénákat keresve. Hallásom is teljesen megváltozott. A nagyobb zajokat egyáltalán nem hallottam, ellenben a legkisebb rezdüléseket tökéletesen. Fogadni mertem volna, hogy az emberi szívdobogást is kitűnően hallottam volna.
Egymás után hagytuk el a folyosókat és a lépcsőket. Mélyen a föld alatt pedig szemeimben egymás után villódzottak a fáklyák fényei, ahogy magunk mögött hagytuk őket. Nem tudtam hová mentünk, de nem is érdekelt. Egy idő után elkezdtem érezni, hogy már nagyon közel jártunk. Az édeskés illat a fentieknél is erősebb lett, míg fülemet apró, kis, szabályos dobogások ütötték meg.
Még oda sem értünk, de én már onnan megmondtam, hogy ez embernek, akinek az életét mindjárt elveszem, annak a halál már megváltás lesz. Szívdobogása jóval lassúbb volt a kelleténél és néha ki is hagyott, ráadásul sok vért veszthetett. Nem is tévedtem sokat Demetrivel egy sötét cella előtt álltunk meg, amiben a vér kisebb tócsákban gyűlt össze. Demetri határozottan nyitotta ki előttem a rácsot én pedig habozás nélkül léptembe. Elmém nagy részét már a vérszomj irányította, amikor hirtelen egy pillanatra tudatom ugyan úgy forgott, mint józanon. A cella sarkába ugyanis megpillantottam egy zömök, kopasz, bajuszos férfit, aki több sebből vérzett és meggyötörten imádkozott magában. Rögtön felismertem, ez az ember árulta a borokat, amikor megérkeztem Volterrárba. Lassan léptem közelebb hozzá, mialatt remegve a félelemtől nézett fel rám. Szemei vörösek voltak már, de könnyei még mindig kitartóan hullottak. Egész teste rázkódott, ahogy a halálfélelem eluralkodott felett. Óvatosan guggoltam le elé, hogy szemeink egy magasságba legyenek. Láttam fekete íriszeiben, ahogy kegyelemért, az életéért könyörög, majd hirtelen annyira megdermedt félelmében, hogy a remegés is abba maradt. Elérkezettnek láttam az időt.
- Requescat in Pace* – súgtam neki latinul. Nem haboztam, valóban a vérszomj irányított már…
Immáron tiszta fejjel és józan ésszel sétáltam fel a lépcsőn Demetrivel. Az édeskés illat még mindig az orromban volt, de már nem szorongatta a torkomat, csábított ugyan, de könnyedén ellenálltam neki. Azonban még mindig ott volt bennem a tudat, hogy egyszerűen átharaptam egy ember torkát, mint egy állat. És ez rémisztett meg leginkább, hogy mennyire állati, mennyire vad egy vámpír természete. Ha szomjas egyszerűen képtelen a józan gondolkodásra, saját lénye kényszeríti arra, akárhogyan, de vérhez jusson. Ilyenkor nem számít semmi más, nincsenek gondolatok, nincsenek érzelmek, csak puszta vérszomj. Persze mardosta a lelkemet a tény, hogy öltem, hisz egy ember életét elvenni mindig nehéz a saját lelkiismeretem miatt, de tudtam, hogy ezt sokkalta hamarabb fel fogom dolgozni, mint azt, hogy akár minden emberi méltóságomat elveszthetem.
- Az első mindig nehéz, de amint megszokod a vámpír létet, onnan már könnyű lesz – fordult hátra Demetri, mikor felértünk terembe, ahonnan a trónterem nyílt.
- Carlisle valószínűleg a gondolatát is rosszabbul viseli, mint ahogy én viseltem ezt – feleltem, mire Demetri egy aprót kuncogott rajta.
- Valóban. – Pillanatnyi szünet után folytatta. – Mellesleg a Mester mielőtt elment megkért, hogy mutassalak be Elezárnek.
- Elezar? – kérdeztem vissza gyanakvóan.
- Ő is a Gárda tagja, csupán egy feladat miatt távol volt a napokban – válaszolt miközben ismét elindultunk immár az edzőterem felé. Nem tudtam miért, de bennem volt a gyanú, hogy valamit eltitkol előlem, ráadásul Aro kérte. Ez már biztos valamit jelent.
- És mitől annyira különleges ez az Elezar, hogy Aro külön kért, hogy mutass be neki – kérdeztem rá végül. Demetri rögtön megtorpant és látszott az arcán, hogy keresi a szavakat.
- Nos, Elezar különleges képessége, hogy egy pillantásból megmondja más vámpírok különleges képességét – mondta miközben figyelte a reakciómat, majd mikor látta, hogy arcom elkomorult, rögtön folytatta. – Neked is hasznos, ha tudod, milyen képességeid vannak. – Vitathatatlanul igaza volt, ezért elnyomva magamban a gondolatot, hogy Arot csak a képességeim érdeklik, bólintottam, majd folytattuk az utunkat.
Mikor a hatalmas csarnokba értünk apró érdeklődéssel vettem észre, hogy hajszál pontosan minden ugyan úgy nézett ki, mint majd 5 nappal ezelőtt, amikor utoljára itt voltam. Még csak egy kard, vagy egy pisztoly sem volt máshol, mint múltkor, sőt talán még a falon lévő gyertyák hossza is ugyan akkora volt. A fegyvereim, a felszerelésem még mindig ugyan ott volt az asztalon egymás mellett, csak úgy mint Lidérc nyerge, ami továbbra is a földön feküdt.
Azonban, csak úgy, mint a tobbi helységet, ezt is máshogy láttam most. A monumentális oszlopokon, amik tartották a mennyezetet, láttam az idő múlását, ahogy a hidegtől lecsapadó víz az évek során hosszú hajszálrepedéseket vájt a szilárd kőbe. A gyér fény ellenére tisztán láttam a mennyezetet és a szépen díszített boltíveket, amik az oszlopokat összekötötték. Egészen más hatást keltett így.
- Miss Johanna Sweary, ha jól sejtem – lépett elém egy magas, fekete, kócós hajú vámpír. Valószínűleg sokkal idősebb lehetett, mikor átváltozott, mint én. Arca kissé beesett volt és újonnan szerzett látásommal pár apró ráncot is felfedeztem szája és szeme sarkában.
- Igen, maga pedig Elezar, igaz? – kérdeztem, amire csak pár pillanat után kaptam egy apró bólintást. Elezar elrévedő szemekkel nézett felém, de gyanítottam, hogy igazán nem is egem bámul. Mintha elméjében már nem jártak volna tiszta gondolatok. Tovább figyelve a tekinteté, felismertem benne azt az ismeretlen, indokolatlan félelmet, amit Chelsea és Carlisle arcán is láttam már többször is. Pár pillanat után azonban szapora pislogás mellett, elszakította tekintetét az enyémtől, majd zavartan pillantott ismét rám.
- Ez igen… találó képesség, kegyed múltját tekintve – mondta még mindig kissé kábán.
- És mi lenne ez pontosan? – kérdeztem, miután megerősítés gyanánt Demetrire néztem. Ő is ugyan annyira kíváncsinak tűnt, mint amilyen én voltam.
- A halálfélelem – válaszolta egyszerűen, majd mikor látta, hogy én is zavartan pillantottam, folytatta. – A vadásztól halálosan retteg a préda. Hát ezt csinálta most is. Egyetlen pillantással rávett, hogy úgy érezzem magam, mint ha a prédája lennék, hogy féljek, hogy rettegjek.
- És a félelemből nem születik semmi jó – vágott közbe Demetri. – Aki fél, az nem tud racionálisan gondolkodni és előbb utóbb hibázik.
- A képességem valóban lenyűgöző – mondtam szarkasztikusan. Mindkét vámpír jól tudta, mire készültem kilyukadni. – Aro boldog lehet – feleltem, majd kiviharoztam a teremből, vissza a szobába, amit önkényesen kineveztem a saját menedékemnek.
Nem tudtam miért voltam dühös, miért öntött el a harag megint olyan hirtelen vagy, hogy miért támadt sírhatnékom, amikor nem is tudtam sírni. A gondolat, az érzés, ami átsuhant a fejen, keserűséggel töltött el és felélesztette bennem azt a gondolatot, hogy lehet, hogy kihasznált. Az őszintét megvallva, ezerszer jobban örültem volna, ha egyáltalán nincs semmilyen képességem sem. Mennyivel könnyebb lett volna, ha nem lenne bennem semmi különleges, semmi sem, ami érdekelheti Aro. Olyan könnyű lett volna akkor elmenni nem kellettem volna neki és ő sem nekem, vagyis akartam ezt hinni, de én sem tudtam igazán..
Mire felértem a szobába már tudtam mit akartam…. mit kellett tennem. Már régóta érett bennem az elhatározás, de csak most ért meg igazán. Nyugalom és békére volt szükségem, hogy gondolkodhassak, hogy megszokhassam ezt az életet és hogy rájöjjek ki vagyok. Itt, Voltarrában csak feszültség nehezedne rám, állandóan meg kellene játszanom magamat, de ami a legjobban aggasztott, hogy akár mennyire is akartam nem tudtam teljes szívemből gyűlölni Arot. De nem számított mennyire szerettem azelőtt vagy épp mennyire szerettem most a megbocsátás a világ egyik legnehezebb dolga és ha valaha meg fogok neki bocsátani, akkor vissza fogok jönni, de most mennem kellett. Igen mennem, minél messzebb
Lassan jártam végig a szobán, mindenen végig simítva, végig húzva a kezem búcsúzásképpen. Alig egy hetet töltöttem el emberként ebben a kastélyban. Azonban visszagondolva a rengeteg kétely, félelem és feszültség ellenére, ami akkor bennem volt, boldog voltam. Azt a boldogságot pedig csupán pár értékes pillanat alapozta meg, amit Aroval kettesben töltünk el. Apró kis gesztusok, mozdulatok, rövidke meghitt, visszatekintve már szinte idilli képek voltak ezek. Akkor nem tudtam értékelni ezeket, de most már igen. És hiányoztak, vágytam rájuk…. De nem így, nem ebben a lelki állapotomban.
Épp a baldachinos ágy egyik oszlopának támaszkodtam az ágyat bámulva, mikor hallottam, hogy mögöttem kopognak az ajtón, majd válaszomat meg sem várva benyitottak. Megmertem volna rá esküdni, hogy a szívem agy pillanatra megdobbant ismét. Biztos voltam benne, hogy Aro fog belépni és akkor látni fogja rajtam, hogy habár én löktem el őt, mégis mennyire hiányzott. Megérinti majd az arcomat és látja a gondolataimat, látja majd, hogy mire van szükségem. Reménykedve, már szinte örülve fordultam meg, hogy lássam, ahogy belépnek a szobába.
- Carlisle – mondtam magam elé köszönésképp. Annyira egy romantikus idióta voltam! Még is mit vártam, hogy pont Aro lesz az, aki feladja minden büszkeségét. Milyen naív…
Épp csak egy pillanatra néztem Carlislera, de így is láttam a szája sarkában az apró kis mosolyt, hiszen ahogy az arcáról is lerítt, ő nagyon jól tudta, hogy nem őt vártam. És most elégedett volt, mert szinte beismertem neki, amit eddig buzgón tagadtam, hogy hiányzik Aro.
- Elmész? – kérdezte, mire csak bólintottam egyet, majd összeszedve magam indultam el összepakolni pár holmimat. – El sem búcsúzol tőle?
Mozdulatom megakadt ott hogy az egyik pisztolyomat a táskámba tegyem. Próbáltam elképzelni, milyen is lenne elbúcsúzni. Mit mondhatnék, ő mit mondana?
- Nem – mondtam végül. – Jobb lesz így – feleltem majd folytattam a pakolást, azonban rá kellett jönnöm, hogy csak két pisztolyom volt itt, a többi lent volt az edzőteremben. Hirtelen futott rajtam végig az emlék, hogy az a két pisztoly, hogy is került ide fel. Halványan elmosolyodtam egy pillanatra, majd pár ruha bedobálása után a kezembe került a nagyruha doboza.
- De kinek lesz jobb? – kérdezte hirtelen Carlisle mögülem.
- Ne akard nekem megmondani, mi a jó nekem! – ordítottam rá hirtelen, miközben már határozottan kezdtem ráérezni, hogy hogyan is kell használni a képességemet. A hatás nem is marad el. Carlisle szinte kővé váltan állt és már majdhogynem remegett, miközben szemét nem tudta elvonni az enyéimtől. Végül én szakítottam meg a szemkontaktust és Carlisle azon nyomban szabad lett. Sietve viharoztam be a gardróbba, hogy leszedjem a ruhát a báburól, amin pihent. Kicsit nehézkesen, de végül leszedtem, úgy hogy nem szakadt el. Miután már biztosan fogtam minden részét visszaviharoztam a szobába, közben szinte fellökve Carlislet.
- Nem tudlak meggyőzni, hogy megbeszéljétek igaz? – kérdezte miközben én kiterítettem a ruhát az ágyra minden egyes hozzá tartozó ruhával együtt.
- Nem. Először el kell döntenem, hogy én mit akarok. Azután talán… - mondtam kissé bizonytalanul. Percnyi hallgatás után és egy mély sóhajtás után Carlisle folytatta.
- Nos rendben, de vigyázz! Ne nagyon vegyenek észre, mert akkor biztos, hogy nem hagynak elmenni, amíg Aro vissza nem ér – mondta. Hálás voltam Carlislenak, amiért mellettem állt az elmúlt napokban, és amiért segített. Hirtelen ötlettől vezérelve léptem közelebb hozzá és öleltem át. Percnyi habozás után, de viszonozta az ölelésemet.
- Köszönöm! – súgtam neki. Ebbe a köszönömben benne volt minden. Carlisle hű barátomnak bizonyult és én csak reméltem, hogy egyszer majd én is ilyen jó barátja lehet neki.
- Kérlek, mond meg Aronak, hogy a tavaszra még várnia kell. Ő érteni fogja – mondtam, mire csak bólintott, majd végig nézte, ahogy kisietek a szobából.
Ki a kastélyból… ki Volterraból…. Ki Aro életéből…
(folyt.köv)
*latin: Nyugodj békében