Prológus

Egy templomban ülve döbbentem rá, hogy az emberek igazából nem is hisznek Istenben. Csupán természetükből adódóan szükségük van arra, hogy higgyék, létezik valami, ami több, mint ember. Vágynak rá, hogy létezzen valami, ami kitudja rángatni őket megszokott, monoton életükből, valami, ami megmagyarázhatatlan, ami varázslatos. Ábrándoznak egy olyan világról, amit nem ismernek, álmokat szőnek kalandokról, hős tettekről és varázslatról. Misztikus csodalényekről fantáziálnak és gyermekeiknek is erről mesélnek. Ám mégis mikor csak egy pillanatra eszükbe jut, hogy talán létezik minden, elgondolkodnak, hogy akkor vajon a gonosz is létezik? Azonban válaszolni már nem mernek, mert félnek attól, ami igaz lehet. Pedig talán jobb lenne ebben is hinnének, ugyan is a legendák a gonoszakról, akik piócaként élősködnek az emberiségen igazak. Olyanok, mint árnyék a sötétben, szinte láthatatlanok… de nem mindenkinek.
Vannak néhányan, akik arra születtek, hogy óvják az emberiségeket ezektől a piócáktól. Nekik meg van az erejük és a bátorságuk, hogy szembeszálljanak velük. Nekik ez a sorsuk, ez az életük, a vérükben van. Én is egy vagyok közülük.

A nevem Johanna Sweary, vámpírvadász vagyok és ez az én történetem.

***

Gyakran gondolkodtam el rajta, hogy hogyan is jutott el eddig az életem, miként kerültem ide, de legfőbbképp, hogy miért? Végül is mindegy, hogy hányszor emésztem magam rajta, mert mindig ugyan arra jutok. Ez a sorsom, vámpírvadásznak születtem és a túlélésért való küzdelem edzett, míg én nem lettem a legjobb. 

Tél volt, hideg mindent elborító, tomboló tél. Soha sem szerettem az ilyen időt, ilyenkor a vámpírok még nagyobb előnyben voltak. Nem szerencsés, hogy épp most béreltek fel egy vadászatra, ráadásul egy állítólagosan nagyhatalmú vámpír ellen. Kemény küzdelem lesz, de ha sikerrel járok eggyel kevesebb lesz, és kitudja, hogy még hány élet menekül meg, amit amúgy elvett volna az a szörnyeteg.

 A kocsi ablakán bámultam kifelé, pedig a hóviharon kívül semmit nem lehetett látni. Néha halványan egy-két közelebbi fa feltűnt, de ahogy elhaladtunk mellette, azon nyomban nyomva veszett. Hátborzongató az ilyen idő, se látni, se hallani nem lehetett rendesen ilyenkor. Még a lovak dobogását sem hallottam a süvítő széltől, pedig nem voltak olyan messze és eléggé nagydarab jószágok. Nehéz egy feladat lesz a mostani vadászat, minden figyelmemre szükség lesz… és persze a szerencsémre.

Gondolatomból az egyik utastársam hangja rántott vissza a valóságba.

- És maga, kisasszony, hová utazik ilyen förtelmes időben? Láttam elég sok holmija van és még csak egy kísérője sincsen, ejnye! – mondta a szemben ülő tömzsi, öltönyös öregúr. Leginkább egy kedves apóra hasonlított nagy fehér szakálla és hatalmas hasa mellett. Bár bizonyára jómódú, az öltönye makulátlan, szinte újnak tűnik és az arany zsebóra sem egy olcsó darab.

- Aostába tartotok, remélem ott már nem lesz ilyen az idő – válaszoltam tömören.

- Aosta… Aosta… Az egy kis olasz falu közel a francia határhoz, nem igaz? – kérdezte a mellette ülő középidős asszony.

- De, pontosan.

- S mondja, kegyed miért utazik oda egyedül? Az a környék még nem biztonságos, főleg nem egy ilyen csinos, ifjú kisasszonynak.

- Rokonaimat látogatom meg – hazudom szemrebbenés nélkül. Semmi kedvem sem volt pont most bájcsevejbe keveredni. Egy harc előtt általában megadom a maga módját a felkészülésnek: órákat, sőt néha napokat is pusztán meditációval vagy elmélkedéssel töltök. Az olyan vérszomjas, barbár lények ellen, mint a vámpírok csak a tiszta elme jut győzelemre. Azonban most nem volt rá lehetőségem, hogy megcsináljam a szokásos felkészülést, még karácsony előtt le kellett vadásznom, ami már csak 8 nap… talán ezért is voltam ennyire feszült.

- Karácsony alkalmával, igaz? Ez igazan rendes kegyedtől, manapság a fiatalok inkább Párizsban töltik a karácsonyt, mintsem haza látogassanak, főleg ha ilyen távol élnek. – Ha nem épp egy vadászat előtt lettem volna és nem épp a felkészületlenség zaklatott volna, talán még kedveltem is volna ezt az öregembert.

- Már lassan egy egész napja utazunk és magácska még be sem mutatkozott! – Viszont ezt az asszonyt semmilyen körülmények között nem kedveltem volna, tipikusan az a fegyelmezett, szigorú ember, aki megjátsszotta, hogy büszke nemes, de az öltözéke mindent elárult róla.

- A nevem Johanna Sweary, madame! – mondtam a legelőkelőbb francia hangsúlyommal és az arisztokrata protokoll szerinti fejbiccentéssel. Egy-két éve béreltek fel egy vámpír ellen, aki a francia arisztokraták közt bújt meg, így nekem is el kellett játszanom az úrinőt. Most legalább már tudom, hogy nem feleslegesen töltöttem éjszakákat a protokoll könyv bemagolásával.

- No lám! Egy igazi úri hölgy, nézze csak Madame Giolseut! Meg sem tud szólalni! Mondtam is neki, amikor felszálltunk, hogy ne írja le kegyedet! Ez a csendesség, ez a szótlanság igazi finom női jellem! – Ha tudná, hogy ez a „finom” női jellem mennyi mindent átélt már! Számtalanszor voltam már a halál szélén, amikor azt hittem itt a vég, sok ezerszer ejtettek már át azok a szörnyetegek, és több tucat ember halálát nézetem végig. Nem is ez volt számomra a legszörnyűbb, ezeket egy idő után mind meg lehetett szokni. A legrosszabb, hogy mi mindenből maradtam ki… Mióta az eszem tudom erre neveltek, emlékszem apám mindig azt hajtogatta: „A szeretteid érdekében kell, hogy harcolj, az emberekért, az emberiségért! Ez a te sorsod” Nem voltak soha barátaim, nem volt gyermekkorom. Mindig tiszta észre és keménységre neveltek.

- Mondja Miss Sweary, kegyednek van férje?

- Nincsen.

- Ó, akkor a párizsi és az aostai ifjak még szerencsésnek érezhetik magukat! Nem minden hol látni ilyen földre szállt tüneményt, mint magácska. – Nem hiszem, hogy valaha is lesz férjem. Erről és a szép boldog családról már régen lemondtam. Régebben fontolgattam, hogy abba hagyom a vadászatot és letelepedek, de soha nem tudtam egy hétnél tovább egy helyen maradni, egyszerűen már mindenütt veszélyt láttam. Talán majd most ez a vadászat után megtalálom a helyemet…