4.fejezet: Változó értékrend

Minden intés ellenére én makacsul neki indultam a hegyeknek, mintsem törődve avval, hogy elsöprő hóvihar tombol kint. Többször is neki vágtam már olyan helyeknek, amiket mindenki legszívesebben elkerülne. Forró sivatagnak Afrikában, sűrű őserdőnek Dél-Amerikában és ingoványos, jéghideg mocsárnak Szibériában. Mindegyiket túléltem, és mindegyik helyen a rossz körülmények ellenére sikerült megölnöm a vámpírt, amire vadásztam. Egy hóvihar már nem fog kifogni rajtam, még ha a falusiak az évtized legnagyobb viharának tartják akkor sem.

Az utolsó faluban a hegyek előtt a szokásosnál is több időt töltöttem, majdnem két napot. Egyrészt azért, hogy rendesen feltöltsem a készleteimet, másfelől Lidérc miatt. Kellett neki egy kiadós pihenés egy ilyen túra előtt, mert ő nincsen hozzá szokva. Tulajdonképpen aggódtam is érte, erős ló volt, de nem hegyi vidékre való. Ennek ellenére azonban meg kockáztattam vele az utat. A lehető legjobb felszereléssel láttam el, amit a faluban meg lehetett kapni, hogy megvédjem a hidegtől. Sajnos azonban egy bélelt gyapjú köpenynél, ami az egész hátát és térdig a lábát befedi, többre nem tellett.

A hegyi út az első perctől fogva nehéz és embert próbáló volt. Próbáltam könnyíteni annyival, amennyivel lehetett, azonban sajnos ez kimerült abban, hogy az ősvényen maradtam és nem tértem le az erdőbe. Az út még így is nehéz volt, hatalmas szélvihar tombolt állandóan és látszólag a hóesés sem akart elállni. Cudar, élhetetlen körülmények voltak. Annak ellenére, hogy úgy terveztem 4 nap alatt végig járom a kritikus részt, alig haladtam valamennyit.
Már két napja voltam úton, a táv felét már meg kellett volna tennem mégis, alig tartottam a negyedénél. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy kénytelen voltam a sziklafal közelébe maradni, mert elég sűrűn olyan rosszra fordulta az idő, hogy Lidérccel képtelenek voltunk haladni. Így néha órákat pihentünk barlangokban meghúzódva, mert sátrat lehetetlen volt verni.

Most is egy ilyen kényszer pihenőn voltam. Már lassan 5 órája, hogy tehetetlenül rostokolok Lidérccel egy tágasabb barlangba. Muszáj volt fedezékbe húzódnom, mert a vihar olyan formát öltött, amibe már állni is nehéz volt, nemhogy haladni is. Mit sem csinálva ültem a barlang szélénél a tűz mellett a vihart kémlelve és várva, hogy jobbra forduljon az idő. Lidérc már órák óta kényelmesen alszik, így szinte teljesen egyedül voltam. Csak én és a gondolataim. Az elmúlt napokban nem sok időm volt gondolkodni, lekötött a vihar, de most nagyon is volt. 

Nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből az utolsó találkozásomat Aroval, de legfőképp azt, hogy akkor ott a végén, miért nem lőttem? Próbáltam felidézni magamba, hogy mire gondoltam akkor, mit éreztem, mi kötötte le a figyelmemet, de nem ment. Folyton folyvást csakis Aro hangját hallom a fejemben: „Nem úgy tűnik, mintha meg akarnál ölni...”. Valóban kíváncsi voltam rá, érdekelt, hogy honnan tud annyi mindent, hogy ki is ő? De ez a kíváncsiság eltántorított volna célomtól?

Bármerről próbáltam megközelíteni a problémát, mindig erre a kérdésre jutottam vissza. Igaza lenne? Innen már egyenes út vezetett a következő kérdéshez, ami igazából az ő kérdése, ki áll hozzám a legközelebb? Akkor ott egy tökéletes válasz volt az, hogy Lidérc. Ő egy remek ló, egy jó barát és egyszer meg is mentett attól, hogy lezuhanjak az egyik szirtről. De itt és most, ez nyilvánvalóan hazugság lett volna, egy kibúvó. Kétségtelen visszatértem az eredeti problémához, ami már Aostában is jelen volt. A világ változik, én meg kitaszított lettem. A körülöttem lévők eszméi, felfogásai megváltoznak és rám már nincs szükség. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak és kihasználtak. A vámpírok az egyetlenek, akik még mindig olyanok, mint régen és valószínűleg olyanok is lesznek.

A szélvihar pár óra alatt enyhült és folytathattam az utamat, de koránt sem zökkenő mentesen. Az út legnehezebb és legmeredekebb szakasza következett. Az ösvény itt kezdett el igazán felfelé a gerinchez tartani. Választhattam volna egy könnyebb utat, a tengerpartot, de az akár hetekkel is meghosszabbította volna az utamat. Így kénytelen módon a nehezebbet választottam és milyen rosszul tettem.

Alig fél nap után az idő megint elviselhetetlen lett. A szél felerősödött, a hó örült módjára szakad, már szinte térdig ért, ráadásul a látóhatár is alig volt több pár méternél. Egyenesen a gerinc felé tartottam, így már se sziklafal se barlang nem volt, ahol meghúzhattam volna magamat. Visszafordulni meg már késő volt, csak eltévedtem volna. Ez már nem csak embert próbáló volt, hanem embertelen. Szörnyen hideg volt, minden egyes porcikám átfagyott, a kezeimet már alig éreztem. Ráadásul ott volt még a hatalmas szélvihar. Szembeszél volt, így alig kaptam levegőt, szinte folyamatosan légszomjjal küzdöttem. Már rég nem Lidérc hátán ültem, hanem előtte mentem és vezettem. Szegény jószág így is nagyon rosszul tűrte ezt az időt, alig akart haladni. Amennyi súlyt tudtam levettem a hátáról, de így is nehéz volt neki.

Határozottan már a túlélésünk volt a cél és nem más. Akárhogy próbáltam tagadni magamban, akármennyire dacoltam a gondolattal, ez tény volt. Nagyon közel kerültem a halálhoz. Egy olyanhoz, amitől egész életemben irtóztam, a csatán kívüli halálhoz. Mindig is úgy képzeltem a saját halálomat, hogy csata közben egy erős vámpír ellen, most épp talán Aro ellen. Vagy ha lennék olyan szerencsés, hogy megérem az öregkort, akkor békességben, esetleg családdal, távol az emberektől, de persze ez csak merő álom volt. Az esély, hogy egy vámpírvadász megérje a 40 éves kort nagyon csekély volt. A vámpírok bosszúszomjas lények és rajtuk nem fognak az évek.

Undorodtam már csupán a gondolattól is, hogy egy ilyen helyen, ilyen körülmények között haljak meg. Egyszerűen nem tartottam magamhoz méltónak. Annyi mindent átéltem már, annyi mindent tettem, méltóságteljesebb halált akartam magamnak. Nem halhattam meg egy ilyen helyen. Nem tehettem. Akár mennyire s küzdöttem, nem volt elég. Éreztem, ahogy lábaim egyre gyengébbek lesznek, hogy egyre nehezebb koncentrálnom és Lidérc is egyre nehezebben járt. Egyre távolabbinak tűnt a cél és egyre közelebbinek a halál. Alig tudtam már nyitva tartani a szemem, alig kaptam levegőt és lépten nyomon megbotlottam. Magamban már tudtam, ha nem történik valami, ha nem találok fedezéket, akkor tényleg elbúcsúzhatok az élet.

Épp megbotlottam a hóban, mikor észrevettem nem messze tőlem az erdőben egy árnyat. Rendesen kellett koncentrálnom, hogy a szemeim fókuszálni tudjanak, bár anélkül is ki tudtam volna találni, hogy ki az. Aro kényelmes távolságban egy fenyőfa alatt állt és engem figyelt. Az alakját sem láttam tisztán nemhogy az arcát, így nem tudhattam mit akar. Már csak ő hiányzott. Szép kis befejezése lesz ez a mi kis játékunknak, végig nézi, ahogy halálra fagyok vagy kiszolgáltatottan, megalázva, könnyűszerrel megöl.

Csak álltam egy fába kapaszkodva és vártam, hogy lépjen, vártam, hogy véget vessen neki, de nem tette. Csak állt ott 20 méterre tőlem a sötétben és engem bámult. Majd megfordult és elindult az erdőben. Nem sietett, nem futott, kényelmes emberi tempóban sétált. Pár lépés után hátra nézett rám, azután folytatta. Lassan sziluettjét elnyelte a sötétség és én csak álltam ott kővé dermedve. Fogalmam sem volt, hogy mit akar, miért teszi azt, amit tesz vagy egyáltalán nekem mit kéne tennem. Azonban gyorsan kellett döntenem, két út, két halálnem. Számomra egyértelmű volt, hogy akkor inkább Aro keze által halok meg, mintsem megfagyjak, mégis lábaim nem akartak mozdulni. Csak álltam ott és folyamatosan egy dolog járt a fejemben: Felkészültem a halálra? Mikor dönti el egy ember, hogy felkészült? Nem, én nem voltam kész rá, de jöjjön, aminek jönnie kell.

Határozott lépésekkel tértem le az ösvényről és indultam el arra, amerre Arot láttam eltűnni. A fák és a havas bokrok egyre sűrűbbek voltak, ráadásul már javában éjszaka volt, így alig láttam valamit. Fáradt voltam már, nagyon fáradt, de kitartóan haladtam befelé az erdőben, Lidérc pedig hűen, de egyre nehezebben követett. Szegény pára már alig élt, mégis mozogni kellett. De merre? Elvesztettem a nyomot és nem láttam Arot sehol.

Már kezdtem azt hinni, hogy csak képzelődtem mikor ismét megláttam magam előtt kb 30 méterrel, majd ugrott egyet és eltűnt. Nem tétováztam és megkönnyebbülten rögtön utána mentem. Miközben gyalogoltam, agyam azon járt, hogy vajon miért vezet el más hová, miért fáraszt ki még jobban. Már pedig el akart vezetni valahová különben nem gyalogolna, az én tempómban. Hol akar vajon megölni? Miért nem volt jó az ösvény? Nem akarja, hogy bárki is megtalálja a hullámat? Annyira belevesztem, beletörődtem, hogy most meghalok, hogy lényem egyik fele, egy gyávábbik fele folyamatosan kérdezgette tőlem, hogy biztos, hogy meg akar ölni?

Már alig vonszoltam magamat, amikor elértem pontosan oda, ahol Aro állt. Egy meredek lejtő peremére, ahonnan egy egész medencére rá lehetett látni. Hatalmas terítették be az egészet, egyetlen nagyobb rét volt, amit nyáron valószínűleg legeltetésre használnak. A hóvihartól, azonban alig lehetett látni, pedig biztosan gyönyörű látvány lett volna. Egy elrejtett kis medence, amit én már soha nem fogok látni.

Meredek volt a lejtő nagyon, de a hóban még látszott Aro nyoma, ahol ő lement. Nem volt idő megkeresni az ösvényt lefelé, sőt valószínűleg a hó miatt meg sem találtam volna. Ezért megkockáztatva elindultam lefelé. Lassan ereszkedtem le minden lépésre nagyon figyelve, de így is éreztem, hogy nagyon csúszik. Pár lépés után elkezdtem Lidércet is magam után húzni és őt is oldalasan levezetni a hegyoldalon. Először nem nagyon akart jönni, amit megértettem, de aztán végül lassan elindult lefelé. Lassan, de viszonylag biztosan haladtunk lefelé. Minden lépés előtt a lábammal kitapogattam a talajt, egyik kezemmel megpróbáltam a kiálló cserjékbe kapaszkodni, míg a másikkal Lidérc kantárját fogtam. Már majdnem az út felénél voltunk, amikor Lidérc elkezdet nyugtalankodni. Nyerített és egyhelyben topogott, nem értettem mi baja, eddig olyan szépen jöttünk.

Próbáltam lenyugtatni és megállítani, de nem ment. Hirtelen, az egyik lépésénél megcsúszott és elkezdett lefutni a hegyoldalon. Hiába üvöltöttem utána, a baj már megtörtént. A végénél elesett és elterült a hóban. Láttam, ahogy próbált felkelni, de nem tud. A legrosszabbtól tartva szinte futva indultam utána. Szerencsére nem jutottam a sorsára és nem estem el, de ez érdekelt most a legkevésbé. Estem volna el inkább én, mint ő.

Aggódva guggoltam le mellé és kezdtem elnyugtatni. Erősen zihálva terült el. Látszott rajta, hogy a fáradság a hideg teljesen megviselte és most ez is. Óvatosan kezdtem el megvizsgálni a bal mellső bokáját, amit fájdalmasan felhúzott. Nem tudtam sokat a lovakról, de egyet megtanultam, azt, hogy mit kell tenni egy olyan lóval, amelyik nem tud lábra állni. Keserűen, könnyeimmel küszködve álltam fel és kerestem elő a pisztolyomat. Én tettem ezt vele. Ez volt az egyetlen gondolatom. Ha nem lettem volna, még mindig a kényelmes aostai istállójában lenne a meleg szalma között. De nem, nekem ostoba, felelőtlen és önző módon el kellett hoznom egy ilyen öngyilkos útra. És tessék ez lett a sorsa szegény párának, aki az elmúlt hetek alatt tagadhatatlanul mellettem állt és kétségtelen, hogy a barátom lett. Remegve szegeztem a fejéhez a pisztolyomat és alig tudtam a szemébe nézni, de erősnek kellett lennem. Egy utolsó pillanatra még egyszer végig néztem rajta, már így is alig élt, a hideg hó teljesen átitta a köpenyt. Mély levegőt véve, kibiztosítottam a pisztolyomat. Soha nem volt még ilyen nehéz a gyilkolás, pedig nem egy átváltozni készülő embert lőttem már le, mégis ezt megtenni most ezerszer nehezebb volt. Ujjam már a ravaszon pihent… és le is nyomta azt.

Azonban az utolsó pillanatban elrántottam a kezemet, így a golyó a feje mellett a hóban ért célba. Sírva rogytam a földre. Gyenge és önző voltam, pedig nagyon jól tudtam, hogy ez lett volna Lidérc számára a legjobb. De nem tudtam magamon túllépni, nem tudtam az ő érdekeit előtérbe helyezni és az én gyengeségemnek most ő issza meg a levét. A szemébe néztem, mintha megbocsátást kerestem volna. Okos szemekkel nézett vissza rám, majd lehunyta azokat. Megnyugodott, már nem zihált, csak feküdt ott és utoljára megbökte orrával a kezemet. Sírva öleltem át és adtam egy csókot az orrára. Majd kapkodva leszedtem a fegyvereimet róla, hisz másra nem lesz szükségem.

Két pisztollyal, három késsel és a kardommal indultam tovább. Pár méterre Lidérctől még visszanéztem rá, csak feküdt ott várva a kegyes halált. Arcomon egyre hevesebben folytak a könnyek, amik szinte azonnal rá is fagytak bőrömre. Még mindig nem tudtam megtenni. Hátat fordítottam neki és a tőlem telhető leggyorsabban kezdtem elrohanni. Alig bírtam 100 métert futni, lábaim elfáradtak, kezem lefagyott, szemem pedig tele volt könnyel. Egy fának támaszkodva álltam meg. A fájdalmam, a saját gyengeségem ólomsúlyként nehezedett rám és szinte megfojtott. Gyűlöltem magam, gyűlöltem, amiért gyenge voltam és ennek hangot is kellett adnom. Torkom szakadtából üvöltöttem fel, miközben könnyeim még mindig arcomat áztatták.

Pár perc múlva, mikor már volt annyi lélekjelenlétem, hogy körül nézzek, megláttam Arot. Ismét csak egy fa árnyékában állt és engem figyelt. A harag ismételten elöntött és most ez mind ellene irányult. Harcolni fogok eldöntöttem. Harcolok Lidércért. Elszántan, a gyásztól határozottan indultam utána.

Szinte kétségbeesetten követtem, valakin le kellett vezetnem a dühömet, de sehogy sem tudtam utolérni, mindig előttem járt. A kezdeti elszántság, ami hajtott lassacskán elfogyott és helyét ismét átvette a félelem a saját halálomtól. Nem tudtam tovább menni, már lassan háromnegyed órája, hogy sorsára hagytam Lidércet és Aro üldözésébe kezdtem hasztalanul. Érzetem, hogy testem eléri a korlátait, ahogy minden izmomból az utolsókat préselem ki, ahogy a tüdőmbe egyre nehezebben és egyre kevesebb levegő áramlik és éreztem, ahogy szemem lecsukódni kíván. Holt fáradtan rogytam össze a hóban. Talán megérdemlem ezt a hálált, hisz én sem adtam meg Lidércnek a tisztséges véget, akkor én miért kapjam meg?

 A jéghideg hó gyorsan átnedvesítette a ruháimat, hiába volt rajtam több réteg. Majdhogynem érzetem, ahogy a halál elemészt, ahogy a szemeim maguktól csukódnak le immáron örökre. Hát ennyi lett volna, vége volt. Utolsó erőmmel, ami egy haldokló utolsó lélekjelenléte volt, még egyszer körül akartam nézni. És őt láttam. Az utolsó, akit életemben láttam Aro volt. Alig pár méterre tőlem guggolt a hóban és mintha csalódott arcot vágott volna, azután minden elsötétült. Valahol az élet és a halál közt fél úton éreztem, mintha szállnék, akár egy madár. Ó, hogy mennyit álmodoztam róla, hogy tudjak repülni. Az idilli érzés viszont hamar elmúlt, szinte csak pillanatok kérdése volt és ismét a hideg havat éreztem csupán és valami mást is, valamit, amiről nem tudtam eldönteni, hogy a jéghidegebbnél is hidegebb vagy a forrónál is forróbb. Nem tudtam beazonosítani, de az egész arcomat bejárta. Nyomán éreztem, hogy nem volt sem puha, sem lágy, ez a halál lett volna már? Csodálatos érzés volt a halál nyugalmával feküdni, megszabadulni minden gondtól, feszültségtől és érezni ezt a csodálatos, ismeretlen, rejtélyes érzést. Tudnom kellett, hogy mi az. Kényszerítettem magamat, hogy még egyszer nyissam ki a szememet. Lassan sikerült is, de egy sárga fényen kívül távol a sötétben nem láttam mást.

Tehát tényleg meghaltam volna. Ilyen lenne a halál? Ilyen, hogy már semmit nem érzel és képzelődsz? Azonban rá kellett jönnöm, hogy nem haltam meg, mert hangokat hallottam. Artikulátlan hangokat, amik egyre erősödtek és egyre tisztábbak lettek.

- Szűz Mária! Életben van még, drágám? – hallottam valahol a távolban egy éles női hangot, majd közvetlen közelről egy férfiét.

- Igen, de alig. Segíts bevinni! – Ismét éreztem egy érintést magamon, de ez nem olyan volt, mint az előző. Ez kétségtelen meleg volt és a tapintása érdes. Ez egy emberi érintés volt. Nem emberi érintés… ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt ismét elvesztettem az eszméletemet. 

Lassan kezdetem el ismét magamhoz térni és először alig érzékeltem valamit a külvilágból. Kényelmes, puha, meleg, kissé dohos szagú ágy, erős, forró fény közvetlenül mellettem. Kellemes volt, határozottan jó, azonban éreztem, ahogy végtagjaim remegnek, és a hideg rázza őket. Éreztem azt a furcsa égető érzést, ami a hideg és meleg találkozása miatt uralkodott el az egész testemen. Ahogy érzékeim lassan kezdtek kitisztulni, rájöttem, hogy a kezdeti kényelem nem is annyira jó. Forró volt a hatalmas dunyha alatt, ráadásul éreztem a lábam alatt az ágymelegítőt is. Egész testem verejtékezett. Az ágy melletti gyertya pedig szabályosan égette arcom jobb oldalát, míg a másik majdhogynem fázott. Szinte fulladoztam a hőségben, muszáj volt felülnöm.

Erősen kellett koncentrálnom, hogy mozgásra bírjam a testemet. Karjaim és derekam alig akartak mozdulni, lábaim zsibbadtak és mindenem szörnyen fájt. Kemény küzdelem árán, azonban mégis sikerült felülnöm. Nehezen, minden egyes pillanatért megküzdve néztem körül.

Egy kis fa falú szobában feküdtem egy nagyobb fajta ágyban. Az egyetlen fényforrás a helyiségben az ágy melletti asztalkán lévő gyertya volt, ami gyenge gyérfényével világította meg a szobát. Az ablak pont szembe volt az ággyal, így ülve is jól láttam, hogy bizony még mindig tombol a hóvihar. Tagadhatatlanul meg volt a hangulata a szobának, mégis furcsán elveszetnek éreztem magamat. Nem tudtam, hogy kerültem ide, sőt azt, hogy egyáltalán hol vagyok. Elgondolkodva pillantottam még egyszer körbe, mikor megpillantottam a ruháimat és a fegyvereimet az ablak alatti széken gondosan összehajtogatva. Valaki legalább gondoskodott rólam…

Nagy sóhaj kíséretében próbáltam meg lábra állni. Ahogy lábam elérte a földet és megpróbáltam ránehezedni rögtön rájöttem, hogy nem fog menni, túlságosan lefagytak odakint. A lábra állás kísérlete közben, akaratlanul is eszembe jutott Lidérc. Nem tudtam mennyit aludhattam, de biztos voltam benne, hogy ő már egy szebb világban van. A lelkiismeretem ismét fagyos ujjakkal kezdett el fojtogatni, szinte éreztem, ahogy az ujjak egyre szorosabbak lesznek a mellkasomban, a gombóc a torkomban pedig egyre nagyobb.

Erőszakkal kellett kivernem a fejemből Lidérc gondolatát. A gyásznak is meg volt a maga ideje, de nem most. Most teljes erőmmel a felépülésemre és a vadászat folytatására kellett koncentrálnom. Ekkor villant belém a felismerés, hogy minden holmimat Lidércnél hagytam, mert azt hittem a halálba megyek. De amint látszik nem ölt meg, amit egyáltalán nem értettem. Mind lelkileg, mind fizikailag a nulla alatt voltam, ennél könnyebb célpont már nem is lehettem volna. Mit akart, miért nem ölt meg? Gyors, pillanatnyi ötletként suhant át a fejemen, hogy ő hozott ide, hisz határozottan emlékszem nem voltam település közelébe, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen űztem el a fejemből.

Épp készültem volna újra megpróbálni felállni, amikor az ajtó halkan kinyílt és egy nő lépett be rajta. Negyvenes évei végén járó, testesebb asszony volt. Fakó, kissé szakadt bő szoknyát és többrétegű sárga felsőt. Kedves, nagymama típusú arca volt. Egy kancsót tartott a kezében és közben meghökkenve nézett rám, majd villámcsapásként reagált.

- Azonnal feküdjön vissza! – parancsolt rám. Ijedtemben meg sem tudtam mozdulni, végül, amikor már odajött és letette a kancsót és elkezdett visszatuszkolni, kelletlenül vissza másztam a meleg dunyha alá.

- Nagyon magas láza van és szinte teljesen átfagyott, amikor megtaláltuk. Most nagyon sok pihenésre van szüksége! Feküdjön csak vissza és aludjon, amint jobb idő lesz bevisszük a városba egy orvoshoz! – jelentette ki, mialatt az ágyneműt igazgatta és kivette az időközben kihűlt ágymelegítőt. 

- Köszönök mindent, de nem mehetek vissza a városba. Folytatnom kell az utamat délnek – mondtam halkan.

- Ugyan, kedveském! Ha ilyen állapotba megy tovább a gerincen sem ér ki!

- Igazán nem akarok zavarni…

- Dehogy zavar! Már két hete ilyen idő van. A férjemmel már kezdünk unatkozni – legyintett, miközben harsányan nevetett. – Mellesleg hívjon nyugodtan Margaritának! Magácskát, hogy hívják?

- Johanna. Johanna Sweary – válaszoltam óvatosan.

- Nos, Johanna, amíg a lova meg nem gyógyul, úgysem tud sehová sem menni – mondta, mire bennem megállt az ütő. A lovam?

- A lovam?

- Igen. Barna csődör, szürke köpennyel és számos csomaggal. Nem az Öné? – nézett rám értetlenkedve, miközben elkezdett borogatást csinálni nekem.

- De, az enyém, de a lába miatt egy órányira innen sorsára kellett hagynom. – Láttam rajta, hogy akar mondani valamit, de megelőztem. – Tudom, hogy egy lovat, ami nem tud lábra állni le kell lőni, de ez a ló nagyon közel áll hozzám. Nem tudtam megtenni – vallottam be, mire az asszony csak kedvesen elmosolygott és leült az ágy szélére.

- Jól tetted, hogy nem lőtted le! – jelentette ki. – A férjem lovakkal foglalkozik. A lába nem tört el, csak kibicsaklott. Pár nap és újra járni tud – mondta határozottan. A remény szélvészként töltötte ki a lelkemet és éreztem, ahogy a lelkiismeret furdalás engedni kezd. Lidérc életben van, sőt teljesen rendbe fog jönni. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel és szinte éreztem, ahogy az örömkönnyeim elárasztják az arcomat. Mikor újra felnéztem, Margarita még mindig kedvesen mosolygott.

- Nagyon hűséges, kivételes ló igaz?

- Igen az! – válaszoltam mosolyogva. – De nem tudja, hogy jött el idáig? Amikor utoljára láttam nem tudott lábra állni és át volt fagyva.

- Magam sem tudom és a férjem sem érti – mondta miközben felállt és folytatta a borogatáskészítést, mialatt tovább folytatta szórakozottan.

- Miután magát megtaláltuk a házunk előtt 10 méterrel, rá félórával nyerítést hallottunk. Én magát ápoltam, így a férjem ment ki megnézni. A ló ugyan ott feküdt ahol maga… a férjem állítja, hogy látott egy férfit, aki az erdő sűrűje felé ment, de ez badarság. Mondtam is neki: „Megártott a hideg szél és most sületlenségeket beszélsz, öreg! Nincs ember fia, aki ezt az időt túlélné odakint!” De váltig állította az igazát és…  

A mondat többi részét mér nem hallottam, agyam teljesen máshol járt. Az elhintett információ morzsák most fénysebességgel álltak össze egy képpé. Aro megmentett engem és Lidércet is. Nem volt más magyarázat, nem volt kibúvó. Egyértelmű tény volt, egy vámpír mentett meg.

Nem tudtam hová tenni a viselkedését. Annyira szerettem volna a harc utáni vágy számlájára írni, de mélyen magamban tudtam, hogy ez nem igaz. Nem értettem és talán jelen pillanatban nem is akartam érteni, csupán hálás voltam neki. Nem magamért, hanem Lidércért. Ha a harc miatt akart megmenteni, akkor sem kellett volna Lidércet is megmentenie. Akkor és ott megvilágosodtam, megfogalmazódott bennem, ami eddig is zavart. A jelen helyzetemben az értékrendem, ami szerint egész életemben éltem hibás. Lehet, hogy régen nem volt az, de most egyrészt az emberek miatt, másrészt Aro viselkedése miatt hibássá vált. 

Nem ismertem Aro szándékait, nem tudtam, mit akar. De nem fejvesztve gyilkolt, ahogy az eddigi vámpírok. Lehet, hogy belül sokkal gonoszabb, de hát az emberek is ilyenek. Jó arcúkat mutatják a világnak, de belül velejükig romlottak és gonoszak. De vannak kivételek köztük, itt akaratlanul is Margaritára néztem, aki még mindig kényelmesen beszélt. Lehet, hogy a vámpírokat sem lehet első kézből megítélni?

- Johanna? Johanna? Jól van? – kérdezett mikor már tényleg ismét ráfigyeltem.

- Igen, persze csak elgondolkodtam – mondtam lehajtott fejjel, valahogy nem akartam a szemébe nézni, nem akartam az egész vámpír históriába bele keverni őket.

- Azt kérdeztem, magácskának van-e férje?

- Nincsen…

- Ejnye, no! Ilyen korban, a maga kinézetével, pedig könnyen szerezhetne! – kacsintott rám, amit akaratlanul is megnevettem. – És van udvarlója vagy kiszemeltje?

- Az sincsen – válaszoltam és kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magamat.

- Pedig lázálmában egy férfit szólongatott, szinte folyamatosan – mosolygott rám. Elképzelésem sem volt, hogy kit szólongathattam, talán egykori tanítómat vagy halott fivéremet.

- Ha azt mondom, hogy Aro, beugrik valami? – az ijedségtől és a sokktól szinte kővé dermedtem éreztem, ahogy pupilláim kitágulnak és ereimben megfagy a vér. Arot szólongattam volna álmomban? Az lehetetlen! Bár magam nak is nehéz volt bevallani, az elmúlt hetekben a gondolataim körülötte forogtak.

- Amint látom igen – kuncogott kedvesen, majd hátra nyomott az ágyba és beborogatta a homlokom. Miután végzett ismét az ágyam szélére ült és onnan fürkészte az arcomat. – Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, hogy ki ő?

- Hát… bonyolult a kapcsolatunk.

- Egy barát?

- Nem – jelentettem ki, bár határozottan akartam mondani, mégis inkább elhaló lett. – Inkább afféle ismerős. Miatta vagyok itt a hegyekbe.

- És nem tartott magával? Hagyta, hogy egyedül induljon el? – háborodott fel Margarita.

- Ez az én hibám volt. Ha megakartam volna várni a vihar végét, megtehettem volna…

- Nem hangzik valami úri embernek – válaszolt rá savanyúan.

- Igazából, alig találkoztunk párszor, de néha olyan mintha már évek óta ismerném, néha meg úgy meg tud lepni, hogy az elmondhatatlan. Érdekes egy… ember ő, kiszámíthatatlan. Néha meg tudnám, meg akarom ölni, néha meg inkább beszegetnék vele. – Sokáig gondolkodtam, hogy kimondjam-e mi is Aro valójában, de végül nem tettem. Vártam, hogy az asszony mit mond erre, de csak nem akart felelni. Csak ült ott és mindent tudóan mosolygott, valamit biztos félre értett. Azonban, hogy tisztázzam a félreértést már nem volt időm.

- Most feküdjön vissza! Pihenjen! Este meg egy kiadósat vacsorázik, hisz már majdnem 4 napja nem evett semmit sem.

- Négy napja?

- Igen, már lassan négy napja, hogy nálunk van. Ezért is mondtam, hogy a lovának már csak pár nap kell, hogy rendbe jöjjön. – válaszolni már nem válaszoltam rá, csak bólintottam és elhelyezkedtem az ágyba.

Miután Margarita kiment még hosszú percekig gondolkodtam Aron, de nem jutottam dűlőre. A kellemes és jó alvás érdekében megpróbáltam egy idő után távol tartani őt a gondolataimtól és arra a földöntúli érzésre koncentrálni, amit a hóban feküdve félholtan éreztem.

Azonban így is az utolsó gondolat, amivel elaludtam, Aro szemei voltak, amikor először láttam őket közelről. Amikor a tűz gyér fénye kiszívta belőlük az emberfeletti csillogást és vérvörösből lágy, szinte emberi piros lett.