Oldalak

2013. április 6., szombat

18. Fejezet - Ingoványos út

Sziasztok!

Te jó ég! Egész 2012 csak egybejegyzést írtam?! Nagyon sajnálom, ezek szerint ilyen az írói válság...
Azért remélem valaki még olvassa, azoknak itt a következő fejezet!



Jó olvasást!

Hamiah

                                                                                                        


18.fejezet - Ingoványos út


Magam sem tudtam, hogyan sikerült, de észrevétlenül jutottam ki kastélyból. A trónteremben lévő Caius és Marcus csupán egy pillantásra méltattak, majd mintha ott sem lettem volna folytatták, amit elkezdtek. Az kivezető út többi részén pedig csak Chelseavel találkoztam, aki bár megkérdezte, hogy hová megyek, mégis naiv módon elhitte, hogy csupán a könyvtárba egy másik könyvért. Nem is értettem, hogy miért ilyen nagy a csend, pedig általában lehetetlen volt elkerülni, hogy egy Gárda taggal találkozzon az ember. Bár az is igaz, hogy alig két hete voltam még csak a kastélyba és akkor is időm nagy részét vagy Aroval töltöttem, aki körül szinte folyton ott lebzselt a Gárda vagy pedig a kirendelt testőrök társaságában.
Furcsa és egyben rémisztő volt belegondolni, hogy ez az egész milyen rövid idő alatt történt. Karácsony előtt pár nappal érkeztem Aostába, hogy magabiztos, velejéig elszánt vadászként levadásszam Arot, és most bő két és fél hónap múltán pedig az ő kastélyából menekülők összetört szívvel, bizonytalanul és vámpírként. Abban sem voltam egészen biztos, hogy egyáltalán lehetséges-e ennyi idő alatt ennyire megváltozni. 29 évemet edzéssel, tanulással és vámpírvadászattal töltöttem olyan elvek szerint, amiket még szüleim hagytak rám, amikbe sziklaszilárdan hittem és bíztam. Most pedig minden romokban volt, nem tudtam ki vagyok, vagy hogy ki akarok lenni. Nem tudtam mit kéne csinálnom, vagy hogy egyáltalán volt-e értelme már a létemnek, hisz minden ami eddig voltam az a vadász. De voltam-e egyáltalán igazán az? Lehettem-e az ha ilyen könnyen más utat választhattam. Egy utat, amit én választottam, hisz igaza volt Aronak, volt esélyem választani. Megtettem, de akkor mégis miért éreztem ezt az ürességet, ezt a tehetetlenséget és miért éreztem úgy, hogy menekülnöm kell Aro elöl? Hisz tudtam, elhittem neki is és Carlislenek is, hogy az életemet akarta megmenteni mikor átváltoztatott. Hiszen ezt az utat választottam mikor idejöttem. Tagadásban voltam önmagammal, választottam egy utat, miközben szenvedtem tőle. Vagy csupán féltem attól amit a jővő hozhat,de akkor mégis hová mehetnék, mit csinálhatnék. Mit csinál egy vámpír az emberölésen kívül? Nem volt konkrét tervem, de valahogy önkéntelenül is egy hely kezdett halvány körvonalazódni bennem. Az egyetlen hely ahol valaha szívesen éltem. A hely, amit már nagyon rég nem hívtam otthonnak, de most valahogy e ként villant fel bennem Glasgow, a szülővárom. Ez volt most az egyetlen hely, ahová úgy éreztem mehetek.
Ahogy kiértem a volterrai sikátorok szűkős hálózatába rögtön a városkapu felé vettem az irányt. Azonban alig mentem pár lépést, amikor eszembe jutott, hogy valakitől még el kell köszönöm. Gyorsan fordultam meg és indultam el a másik irányba a széles, szépen művelt ereszek alatt. Igyekeztem árnyékban maradni, hiszen a nap még magasan járt az égen és akár mennyire is biztos voltam benne, hogy Aro ha könyörögnék, akkor sem végezne ki, mégis az emberek érdekében muszáj volt bujdosnom. Pár ember így is észrevett, de csupán csak megbámultak, majd mentek tovább a dolgukra, mit sem törődve velem vagy akár másokkal.
Jobban bele gondolva az utobbi időben nagyon elhanyagoltam Lidércet. Mióta vámpírrá lettem azóta egyáltalán nem mozdultam ki a kastélyból nem, hogy meglátogattam volna őt. De előtte is csupán egyszer látogattam meg, holott tudtam, hogy egyedül van egész nap. Saját önzőségem felismerésekor viharként csapott le rám a bűntudat. Bűntudat és lelkiismeret furdalás, meglepődtem, hogy egyáltalán még tudok ilyeneket érezni, hiszen vámpír voltam. Vagy ez nem zárja ki egymást? Tényleg keveset tudtam, az immáron saját fajomról.
Nesztelenül sikerült ellopakodnom az istállós háza mellette, egészen a karámokig, ahol rögtön meg is láttam kedvenc lovamat. Kényelmesen legelte a számára kitett szalmát a karám túlsó oldalán, mikor hirtelen, akár egy riadt szarvas kapta fel a fejét. Talán megérezte a jelenlétemet és megijedt, hiszen Arotól is félt egy darabig, vagy egyáltalán fel sem ismert. Rám emelte szemeit, majd miután egy darabig fürkészte engem, kényelmes tempóban átügetett hozzám. Boldogan nyerített, mikor óvatosan megsimogattam a fejét. Egészen úgy viselkedett mintha fel sem tűnne neki az, hogy megváltoztam, hogy egyáltalán más lennék. Lehet, hogy érzi, hogy más vagy csak tudja, hogy nem kell félnie, mert belül ugyanaz maradtam?
- Ugyan az lennék, aki voltam? – kérdeztem tőle. Természetesen nem felelt, csak továbbra is a simogatást és paskolást élvezte. – Hiszen végül is ez akartam lenni, ezt az utat akartam járni. – Okos szemeivel továbbra is engem kémlelt, mintha csak azt kérdezte volna, hogy „Akkor miért nem jó?”
- Hisztis vagyok, igaz? – kérdeztem, miközben önkritikusan kuncogtam egyet magamon. A válasz sem maradt el, egy hangos nyerítéssel adózott, amit helyesésnek fogtam fel. – Köszönöm, igazán kedves vagy! – válaszoltam neki vissza ironikusan.
- Ki tudja, talán egyszer rájövök, hogy ki vagyok és hogy mit akarok magammal kezdeni és akkor…. ha Aro még vár rám visszajövök. Szerinted várna rám? Hozna értem áldozatot? – válasz továbbra sem érkezett.
- Szeret engem? Ezt végül is nem tudtam meg… - elgondolkodva bámultam Lidérc szemeit. – Talán igen… annyira őszintének tűnt, annyira igaznak. – Rövid csend után kezdte el a vállamat bökdösni a fejével. Valószínűleg csak azt akarta, hogy simogassam tovább, de nekem úgy tűnt mintha visszakérdezne „És te?”
- Hogy szeretem-e? – Hosszú csend állt be. Bár senki nem hallhatta a választ Lidércen kívül, mégis súlyos kérdés volt, amihez még súlyosabb válasz tartozott. Gyorsan átfuttattam a fejemben minden eddigi gondolatot, tettet, érzést és latolgattam magamban, hogy mi szól ellene és mi szól mellette. Meglehetősen sok dolgot találtam ellene minthogy, kétszínű, veszélyes, hazug és még sorolhatnám, de még is egy valami mellette szólt és ez több volt mint elég. – Szeretem őt. – Nem tudtam mit szerettem benne vagy hogy miért, de vágytam a társaságát, a beszélgetéseket és ha nem lettem volna ennyire haragtartó, ha el tudnám ezt fogadni ezt az egészet, hacsak egy kicsit kevésbé ragaszkodnék a saját elveimhez, akkor bármit meg tudnék bocsátani. Szerettem, de mégis az agyam azt súgta, hogy tartsam távol magam tőle.  
Hirtelen éreztem meg egy szagot a levegőben. Kapkodva néztem körbe, de egyenlőre nem láttam senkit sem. Szippantottam még egyet a levegőből és valóban a szag még gyenge volt, de egyre erősödött. Ösztöneim azonnal súgták, hogy észrevették, hogy eltűntem és azonnal mennem kellett, ha el akartam tűnni.  
- Sajnálom, kincsem, ezúttal egyedül kell mennem! Légy jó és ég veled! – Gyors csókot leheltem a homlokára és már ott sem voltam. A távolból még hallottam Lidérc keserves nyerítését, majd miután a városfalon kívülre értem már csak a madarak és más állatok nesze zavarta a csendet. Őrült sebesség futottam, sokkalta gyorsabban, mintha lóháton mentem volna. A fák és az ágak egybe mosódott képként kerülgettek engem, miközben én reflexszerűen tértem ki, olyan könnyedén, mintha csak sétálnék. Elképesztő volt érezni ezt a sebességet és azt, ahogy a talajnak benyomódnia sem volt ideje a lépéseim alatt, annyira gyorsan mozogtam. Éreztem ahogy a hideg szél nagy sebességgel csapódik az arcomba és kócolja fel hosszú hajamat, ugyan akkor nem éreztem többnek ezt, mint lágy simogatást. Macska könnyedséggel ugráltam fel a sziklákon, épphogy elrugaszkodtam, máris olyan volt, mintha repültem volna. Hiába ugrottam le 10 – 20 méter magasból olyan volt mintha csak egyetlen lépcsőfoknyit mentem volna. Nem volt szükségem levegőre sem, nem fáradtam el, egyszerűen eszméletlen érzés volt. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy ifjú gyermek, aki sziklaszilárdan hiszi, hogy a világ az övé, hogy nem mondhatja meg neki senki, hogy mit csináljon és hogy nincsenek kötelezettségei. Akkor ott, hacsak egy pillanatra is, de a problémáim a széllel együtt tovaszálltak tőlem. Nem voltak vámpírok, nem volt a Volturi és nem volt Aro sem. Egyszerűen csak élveztem a szabad futást. Hosszú idő óta először éreztem magam jól a bőrömben.
Azonban ez sem tartott örökké. Hirtelen a mámoros kábulatom mögül éreztem meg az ismerős szagokat. Több irányból is éreztem, ráadásul túl erősek voltak a szagok ahhoz, hogy véletlen legyen. Egyik pillanatról a másikra álltam meg és pördültem meg magam körül várva a Gárdát. Tudtam, hogy nincs sok esélyem elmenekülni, de megadni sem fogom magam önként. Türelmetlen izgatottsággal fürkésztem a most szokatlanul hangos erdőt. Az erdő és az állatok minden egyes kis neszét egyszerre hallottam és egyszerre éreztem a hó, az állatok és a növények illatát. A fáról leeső hó hangja, az állatok mozgása, madarak csicsergése és a többi hang is most egyetlen hangos massza lett, míg az illatok elkeveredtek egymással és csak nagy nehezen tudtam némelyiket hanghoz és irányhoz párosítani. Léptek zaja, avar neszelése, szívdobogás és a szaga…. talán egy szarvas nem messze. Egyre jobban kezdtem bele jönni. Ahogy megismertem vagy legalábbis megszoktam az érzékeimet a világ szinte kinyílt előttem. A hangok és az illatok már automatikusan elkülönülnek. Már rögtön érzem, hogy mi és merre van tőlem. Így hamar meg éreztem azokat a szagokat és hangokat amik nem tartoztak bele az erdő alkotta masszába. Szagok és léptek hangja szívdobogás nélkül…. csak is vámpír lehet. Hármat számoltam összesen. Egy már nagyon közel volt hozzám közvetlenül előttem… talán Demetri. A másik kettő távol voltak még, így nem tudtam kitalálni kik voltak.
Percek se teltek el mikor, ahogy vártam, Demetri állt meg nem messze tőlem egy fa mellett. Arc kifejezése nem árult el sokat, de látszott rajta, hogy zokon vette, hogy elszöktem, miközben rá voltam bízva, azonban egy pillanatra talán a megkönnyebbültséget is láttam rajta. Megértem miért dühös, hisz rajta csattana Aro dühe, de igazán nem akartam bajba sodorni.
- Végre! Azt hittem már Firenzéig kergethetlek – kezdett bele, majd hirtelen abba hagyta. – Menjünk vissza a kastélyba, hogy megbeszélhesd a Mesterrel hogyan tovább.
- Nem áll szándékomban visszamenni – válaszoltam kimérten. Őszintén igazán nem akartam így viselkedni vele, hisz barátféleségnek tartottam, de azonban tudtam azt is, hogy elsősorban Gárda tag és Aro akarata az első és csak aztán barátja bárkinek is.
- Még egyszer kérlek Johanna, menjünk vissza a kastélyba, különben erőszakkal kell, hogy visszavigyelek – nyomatékosított szándékán. Láttam a szemében, hogy komolyan gondolja és ha kell tényleg megtámad. De én sem ijedtem meg, nagyon is jól tudtam mi a helyzet, hogy igenis sok esélyem van nyertesként kikerülni ebből a helyzetből. Legfőbb ok, hogy én még újszülött voltam erőm teljében, vagyis fizikálisan sokkal erősebb, mint ő. Ráadásul a képességem is igen hasznos lenne, ha tudnám használni. De ami igazán biztosította a sértetlenségemet és azt, hogy ha vesztek akkor is legfeljebb visszacipel a szobámba, az az hogy a drága Mestere kis kedvence voltam. Azonban tagadhatatlan tény, hogy sokkal tapasztaltabb volt nálam, ráadásul ő tökéletesen használta vámpír adottságait míg én még mindig emberként gondolkodtam. De nem nagyon volt választásom, csak ezt az egy harcot kellett megnyernem, a másik kettőt meg leráztam volna.
Ökölbe szorítottam a kezemet és összeszedve minden erőmet és gondolatomat váltottam harci helyzetbe. Egy mondatot ismételgettem folyamatosan a fejemben: Ne veszítsd szem elől!
- Tehát nem – mondta csalódottan. – Előre is bocsánat, hogy fájni fog – mondta majd nekem rontott. A hirtelen elindulástól egy pillanatra leblokkoltam és meredt szemmel bámultam Demetrit. Azonban most teljesen más milyen volt, mint amikor Arot próbáltam meg szemmel követni. Akkor olyan volt, mintha egyik helyről hirtelen a másik helyre kerülne, még csak a mozdulatot sem láttam. De most már én is vámpír vagyok és mozgok annyira gyorsan, mint ő. Most tökéletesen láttam mindenegyes mozdulatot miközben felém futott, mintha csak egy ember futna felém, bőven volt időm reagálni. Jobb karjával felém csapott, amit bár két kézzel, de simán elkaptam. Már abban a pillanatban, hogy láttam, hogy a védekezésem sikeres lesz rúgásra emeltem a lábam. Azt terveztem, hogy kellő messzire rúgom, hogy legyen időm a képességem re koncentrálni, hogy megbénítsam. Azonban még kellő távolságban megtorpant és másik kezével elkapta a lábamat és csavart rajta egyet, így én vagy háromszor megpördülve estem a hóba előtte.
- Legyen elég, Johanna! – szólt, mialatt én a hóban feküdtem. Szó nélkül pattantam fel és a meglepetés előnyével ütöttem teljes erőmből gyomorszájon. Látszott rajta, hogy megérezte az ütésem súlyát, kissé összegörnyedve lépdelt párat hátra. Nem haboztam kihasználni az alkalmat és az erőmre koncentráltam. Magam elé képzeltem, hogy én vagyok a vadász Demetri pedig a préda, megpróbáltam elhitetni magammal azt a magabiztosságot és felsőbbrendűséget, amit egy vadász érezhet mikor a préda sorsa az ő kezében van. Nem tudtam mit kellene éreznem, mikor használom az erőmet vagy, hogy pontosan hogyan működik, így nem tudtam, hogy egyáltalán sikerült-e. Azonban mikor Demetri pár pillanattal az ütés után újra talpon volt és a szemembe nézett tudtam, hogy sikerült. Bár a vörös szempár még mindig komolyan és határozottan nézett rám, mégis ott csillogott az elemi félelem, amit az erőm keltett benne. Láttam, hogy küzdött ellene és éreztem is, hogy magabiztosságom folyamatosan apad, de láttam azt is, hogy léptei és tettei bizonytalanabbak lettek. Tudtam, hogy nem sokára elmúlik a hatása az erőmnek, szóval most kellett cselekednem. Ezúttal én rontottam rá és minden közelharci ismeretemet latba vetve támadtam folyamatosan. Habár ő kissé habozva reagált és túl lassú volt a visszatámadáshoz, még sem jutottam közelebb ahhoz, hogy ténylegesen meg tudjam ütni. A képességem hatóideje pedig vészesen fogyott és Demetri folyamatosan határozottabban és gyorsabban blokkolta az ütéseimet. A szemében pedig láttam, hogy nagyon is kezdi magát bele élni a harcba. És akkor hirtelen vége volt. Egyik pillanatról a másikra ragadta meg egyszerre mindkét kezemet, majd megpörgetett a tengelyem körül, hogy egyik kezemet hátra szoríthassa. Éreztem, ahogy vámpír létem ellenére a fájdalom végig járja a karomat, hogy az majdnem leszakadt. Hiába próbáltam kirántani a kezemet a szorításból nem sikerült, amit nem is értettem hiszen én voltam az újszülött nekem kéne az erősebbnek lennem, nem neki.
- Demetri! Enged el! – hallottam a túl ismerős hangot Demetri háta mögül. Nem láttam, de már rég nem kellett látnom, hogy felismerjem ezt a hangot és ezt az illatot, ami körbelengte a kisajátított szobámat. Azt vártam volna, hogy a düh lesz az első, ami eszembe jut, de nem az volt. Olyan volt mintha a szívem újra megdobbant volna, mintha megkönnyebbültebbé váltam volna, hisz már napok óta nem voltam hajlandó találkozni vele. De ugyanakkor eszembe jutott minden más is és újra feltetettem magamnak a kérdést, mint már oly sokszor: Miért pont őt kell szeretnem?
Aro utasítására a nyomkövető azonnal elengedett és hajolt meg mestere előtt, mialatt én a vállamat masszírozva fordultam meg. Aro ott állt nem messze tőlünk egy másik vámpírral és engem  figyelt kiismerhetetlen tekintettel. Olyan nosztalgikus volt ez, egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy milyen sokszor lepett így meg, termett ott hirtelen. Emlékeztem még arra az elfojtott érzésre, hogy mennyire rejtélyesnek és borzongatónak találtam. És most megint itt állok vele szemben, ennyi mindennel a hátam mögött és most is rejtélyes, borzongató és csábító. Ennyi minden után csupán egy kicsivel ismerem jobban, mint akkor és ez a kicsi pont elég volt, hogy szinte az ismeretlenbe szeressek bele. Kedvem lett volna átölelni és egyszerűen visszamenni, de nem tudtam, nem tehettem.
- Santiagoval menjetek vissza a kastélyba – felelt rájuk sem pillantva, mire a két vámpír fejet hajtott és eltűntek az erdőben, mialatt ő közelebb sétált hozzám. De csak továbbra is álltunk ott egymást nézve, síri csendben. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom vagy hogy egyáltalán kéne-e valamit mondanom. Számomra annyira világos volt minden, annyira egyértelmű volt, hogy ezt kell tennem, annak ellenére, hogy szerettem. De nem tudtam, hogy ő mit gondol, mit akart, mit vár tőlem. Inkább meghalnék, mintsem bábuja lennék bárkinek is! Vagy csupán a csalódástól féltem, hogy kihasználnak csak és én megint egyedül maradok?
- Szóval így döntöttél – mondta ki a nyilvánvaló tényt. Próbáltam az arcát fürkészni, hogy mire gondolhat, hogy esetleg az elmulasztott szerelmet sajnálja vagy egy értékes bábu vesztét vagy talán meg akar ölni most, hogy már nem leszek a trófeája.
- Igen – súgtam magam elé lehajtott fejel.
- Sajnálom, hogy így alakult – hallottam hangját, majd ismét elapadtak a szavak. Pedig nem rég mennyire fesztelenül tudtunk beszélgetni, mennyire kötetlenek volt a szavak. Így visszaemlékezve nem is értem, hogy hogy nem élveztem azokat a boldog perceket. Vagy csak visszatekintve tűntek annak?
- Megígértem, hogy elmehetsz, ha úgy akarod és megtartom a szavam. Menj! – törte meg hirtelen a csendet. Egy pillanatra fel sem fogtam, hogy ezeket valóban Aro mondja, hogy valóban elengedett és nem láncol a Volturihoz és magához. Csodálkozó szemekkel kémleltem a vörös szempárt, majd a tudat, hogy ezt én váltottam ki lágy mosolyt csalt az arcomra. Hangtalanul formálták ajkaim, hogy „köszönöm”, ugyanis keserédes pillanat volt ez, amikor súlyos döntést kellett hoznom, így hang nem jött ki a torkomon. Annyira visszamentem volna vele, de pontosan akkor ki is ment volna vele vissza? Tudtam, hogy ha így tennék pár év múlva ezek a régi sérelmek újra felszínre kerülnének, örökké haragudnék rá mélyen legbelül. Még ha szerelmesek is lennénk, akkor is láncra verve érezném magam a bőrömben.  Azonban ha most elmegyek és rájövök ki vagyok és mit akarok, akkor ha visszatérnék nem lennének határok számunkra. De persze ott a másik oldala ennek. Most visszavár, de akkor is vissza fog majd várni? Ha most szeret szeretni fog-e azután is, hogy most elhagyom? Ezt kellett volna neki valahogy elmondanom, valahogy megértetnem vele. El kellett volna mondanom, hogy nem az a baj, hogy vámpír lettem és, hogy nem haragszok, amiért rákényszerült arra a lépésre. El kellett volna neki mondanom, hogy szeretem őt nem tudom miért, de szeretem. De nem tudtam, annak ellenére, hogy lehet, hogy ez volt az utolsó esély. Nem jött hang a torkomra, mert megrémített a gondolat, hogy talán ez az utolsó találkozásunk.
Mikor már zavarba ejtő volt a hosszú csend és tétlenség kapkodva kezdtem el a nyakamnál matatni, majd miután sikerült kikapcsolnom az arany láncot felé nyújtottam a medált. Azonban abban a pillanatban, hogy kezem megindult, meg is torpantam. Fájóan néztem végig a Volturis medálon, ami most mindent jelképezett számomra. Percnyi habozás után nyújtottam Aro felé, aki csupán intett a fejével, hogy nem, miközben kedvesen rám mosolygott.
- Tartsd meg, hogy ne felejts el! – suttogta, de kristály tisztán hallottam minden egyes szavát. Vészesen közeledett a búcsúzás vége, amikor tényleg itt kellett hagynom, pedig még nem tudtam neki semmit megmagyarázni, pedig járt volna neki ennyi. És még egyszer utoljára érezni akartam az érintését, mielőtt elmegyek. Testem akaratom ellenére mozdult felé és csak az járt a fejemben, hogy ez az utolsó esély. Már ott álltam közvetlenül előtte, fekete bundás köpenye szinte elérte az orrom hegyét. Próbáltam az érzéseimet gondolatok formájába önteni, hogy elérjen hozzá, hogy megértse, hogy nekem el kell mennem. Hirtelen csordultak túl benne az érzelmek, miközben egymás szemét fürkésztük. Lábujjhegyre állva öleltem át szorosan nyakát és hajtottam fejemet a finom anyag és az arca közé. Szorosan préseltem arcomat az övéhez, ami már nem volt többé hideg a számomra. Hirtelen megdöbbent, de aztán rögtön viszonozta az ölelést és még közelebb húzott magához. Éreztem a mély, bársonyos illatát, ami áradt belőle és szinte elkábított. Legszívesebben búcsúcsókot is adtam volna neki, de tudtam, hogy az csak kínzás lenne. Nem. Ez így bőven tökéletes búcsú. Egy kicsit visszahúzódtam, de csak annyira, hogy két tenyeremmel közre tudjam fogni az arcát. Rögtön értette mit akarok, lehunyt szemmel döntötte neki homlokát az enyémnek és koncentrált, hogy a legmélyebb gondolatokat is meghallja. Én pedig próbáltam irányítani a gondolataim kavalkádjában. Először arra koncentráltam, amikor megtette az ígéretét, majd a fájdalomra, ahogy darabjaira törte a csontjaimat. Ekkor bocsánat kérően húzott még közelebb magához, de aztán tovább figyelt. Felrémlett a tűz mely szétmardosott mindent a lelkemben. És utána már csak az érzelmi kavalkád, a ki nem békélés önmagammal, a kétely, hogy akkor ki is vagyok, a csalódás, hogy megint elárultak. Emlékeztem arra mikor a düh és a harag már leülepedett, mikor meghoztam a fontos döntést, hogy távozok és az utolsó emlék mit megmutattam neki, amikor Lidérctől búcsúztam, amikor kimondtam azt a fontos szót.
- Érted, már? – kérdeztem, miközben kutatva pillantottam fel rá. Kerestem a szemében a jelet, hogy megértette az érzéseimet, és a döntésemet és hogy elfogadja ezt. És meg is találtam bennük. Tudtam mennyire nagy lépés ez Arotól, hiszen ő bármit megtenne valamiért amit akart, de most lemondott erről és elengedett. Valahol örültem ennek, hiszen most öntöttünk tiszta vizet abba a bizonyos pohárba. Úgy éreztem már képes voltam nem a rosszat látni a tetteiben.
- Visszavárlak, mindig vissza foglak várni, egyetlenem!  - lehelt lágy csókot a homlokomra, mielőtt még egyszer átölelt volna. Már tudta, hogy szerettem, hogy el tudtam vele képzelni a jövőmet, hogy vele maradok és lesz ami lesz, csak idő kellett. Lassan bontakoztunk ki az ölelésből és én már az erdő mélye felé indultam, hisz én sem akartam a kelleténél fájdalmasabbá tenni. Egy mély levegő és egy utolsó pillantás és legközelebb onnan pár mérföldre álltam meg. Abban a pillanatban mikor elindultam, hallottam a hangját. Még az én fülemnek is halk volt, de biztos voltam benne, hogy az ő hangját hallom, ahogy abban is, hogy mit mondott. Keserű mosolyra húztam a szám, ha tudtam volna sírni most biztos sírtam volna. Ennyi kétely, bizonytalanság és fájdalom után hát még is csak. Az a szikra még is csak ott volt kettőnk között, csupán egyikünk sem volt felkészülve rá. Egyikünk világába sem illet volna bele egy társ, de fog még lángra lobbanni, ebben biztos voltam. Most már végre éreztem, hogy jó úton járok a jövőm felé.