Macska-egér játék

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki hangosan dörömböl az ajtómon és folyamatosan az én nevemet üvölti. Amint kissé magamhoz tértem és rendesen tudtam érzékelni a külvilágot, már könnyen felismertem Juan sürgető hangját.

- Johanna! Johanna! Kérlek, ébredj fel! – verte még jobban az ajtót. A szorongás elemi erővel tört rám, mert sejtettem, hogy mit akar. Sohasem fogattam valami jól mások halálhírét, bár ez kívül nem látszott. Az évek során annyira hozzászoktam már a halál jelenlétéhez, hogy kifejezés nélkül tudjam végig hallgatni a rossz hírt vagy épp végig ülni egy temetést. Lassan, nyúzottan keltem fel és nyúltam volna a selyemköntösömért, de az nem ott volt ahol hagytam, ledobva a bőröndömre, hanem szépen leterítve egy székre feküdt. Egyértelmű volt számomra, hogy ki tette át, ahogy az is, hogy amint lehet mindent jó alaposan át kell néznem és rendesen végig gondolni az éjszaka eseményeit.

- Johanna! Jo- - kiáltott volna újra, de közben kinyitottam az ajtót. Ziháltan, a tegnapi ruhájában állt a küszöbön.

- Ki halt meg? – kérdeztem a tőlem telhető legérzéketlenebb hangon.

- Senki! Épp ezt akartam elmondani! Signore Sevalstra küldött, hogy mondjam el, hogy ma reggel szeretne Önnel reggelizni – mondta örömittas hangon, miközben tekintette néha-néha elkalandozott mögöttem. Amint hátra pillantottam, rögtön tudtam, mi kötötte le a figyelmét. Az ajtóval szemben pont az asztal volt, amin a kardom volt.

- Esetleg… Esetleg megnézhetem a felszerelését? – kérdezte félénken a fiú, mire kicsit lassan, beletörődően feleltem.

- Persze, gyere! – invitáltam beljebb, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Juan nem tétlenkedett sokat, a szobára csak pár pillantást vetett, utána viszont a kardot vette szemügyre. Határozottan emlékeztetett az ekkori önmagamra. Én is ennyire lelkesedtem az új fegyverekért, amiket a tanítóm saját kezűleg kovácsolt a legnemesebb ezüstből és acélból. Ez a kard is egy volt azok közül, tulajdonképpen ez az utolsó, amit csinált. De ennek már több, mint 10 éve, azonban a gyász még mindig nem enged. Gyakran ébredtem már arra, hogy álmomban sírtam, mert a múlt kísértett.

- Miért véres? – kérdezte kizökkentve engem Juan. – Mégis elment vadászni? Elkapta? Azért nem halt meg senki? – kérdezte egyre nagyobb lelkesedéssel és egyre nagyobb reménnyel, talán még egy kicsi örömmel is.

- Nem, Juan, nem kaptam el. Még mindig él – válaszoltam keserűen.

- Ó, az kár, de majd a következő vadászaton! – mosolygott rám biztatóan.

- Félre érted, nem mentem tegnap vadászni. A vámpír jött ide. És a kardon az az én vérem… - mondtam kedvtelenül.

- Itt járt… és maga… – látszott a fiú arcán, hogy keresi a szavakat, de nem találja. Csalódott, azt hitte, valami csodahős vagyok, akinek gyerekjáték elkapni. Hitt bennem, annyira, hogy még az apjának is ellent mondott. Na igen, ilyen a vadászok élete. Az a pár alkalommal, amikor a társadalom nem vett meg, hanem segítséget remél, akkor is ki kell ábrándítani őket, hogy a vadászok sem többek egy embernél. 

- Legközelebb elkapom! De most menj! – mondtam neki még mielőtt rosszabb lesz a helyzet. Azonban még mielőtt elhagyta volna a szobát még egyszer hátra fordult.

- Én is szeretnék vadász lenni! – jelentette ki bátortalanul. Akaratlanul is megmosolyogtam a kijelentését. Ez a gyermek egyáltalán nem volt egy vadász alkat. Bátortalan volt, az elszántság is hiányzott belőle, arról nem is beszélve, hogy mennyire túlkoros volt. Én ennyi idős koromba már vadásztam, ha nem is egyedül, de vadásztam.

- Nem való az neked! Örülj annak, hogy volt gyermekkorod, hogy van szerető családod és hogy kedved szerint tiéd a világ, az lehetsz, aki akarsz. Örülj, hogy van lehetőséged – mondtam neki teljesen őszintén, mert nekem nem volt lehetőségem, senki meg nem kérdezte, hogy mit akarok. Láttam Juan arcán, hogy vissza akar vágni, de csendre intettem. – Most menj! És, ami itt történt az legyen a mi titkunk! – haloványan mosolygott egyet, majd elrohant becsapva az ajtót. 

Ismét magamra maradtam a szinte üres, rideg szobában. Gyorsan kifújtam magam, fejben rendeztem ezt a beszélgetést, majd újult erővel kezdtem tüzetesen átvizsgálni a szobát. Nem volt nagy helység mégis bő egy óra ráment a kutatásra, amibe annyira belemerültem, hogy még átöltözni is elfelejtettem. Szóval ott álltam a kis szoba közepén egy köntösben és már majdnem csalódottan állapítottam meg, hogy máshoz nem nyúlt hozzá. A ruháim a bőröndbe, a térképek és a papírok az hiánytalanul asztalon, még a hajszálam az ágyalatti pisztolyokon is a helyén van. Igazából nem is tudom minek örültem volna jobban. Ha találtam volna valamit, akkor még több információm lenne róla, de mivel nem találtam semmit ugyanott vagyok, ahol eddig, de legalább a felszerelésem megvan sértetlenül.

Már megint egy olyan szituáció, amivel nem tudok mit kezdeni. Először remek alkalma volt rá, hogy megöljön, de nem tette. Ugyanekkor remek lehetősége lett volna rá, hogy tönkre tegye a felszerelésemet, hogy ellopja vagy bármi más, de nem tette. Egyáltalán nem akartam belegondolni, de teljesen úgy tűnt, mintha felsőbbrendűnek érezné magát, mintha nem tekintene ellenfélnek. De látta a fegyvereimet, mostanra már biztos tud róla, milyen vadászatokat csináltam végig és mégis. Valahol ott motoszkált bennem az érzés, hogy elrontottam valamit és mégsem nálam van az információ előnye. Azonban akárhogy is próbáltam nem tudtam rájönni. Minden jel szerint ő tud annyit rólam, hogy megengedje magának, hogy semmibe vesz, mégis nem találtam semmit, ami elárulhatott. Sevalstranak nem mondtam annyit, hogy az engem veszélybe sodorjon, nem beszéltem még a vámpírral, így én sem szólhattam el magam. Éjszaka… éjszaka nem történt semmi sem.

Egyre jobban kezdem érezni, hogy mennyire nehéz ez a küldetés. Ez a vámpír határozottan okos volt, leleményes és tudta, hogy hogyan hajtsa a saját malmára a vizet. Új tervet kellett ki tervelnem, még hozzá gyorsan, hisz holnap után karácsony van és megígértem, hogy békességben tölthetik a karácsonyt. Bizonytalansággal telve mentem be az étterembe, ahol Sevalstra várt rám.

Csinos, kis étterem volt, ami a régebbi évtizedek hangulatát idézte. A falon végig faburkolat, az asztalok ízlésesen visszafogott kovácsolt vasból voltak, ahogyan a székek keretei is. Nem voltak sokan, csak pár ember volt bent, akik bár hangosan köszöntem csak egy gyanús pillantással feleltek és utána ügyet sem vettetek rám. Lassan kezdték el elfogadni, hogy itt vagyok, de nagyon jól tudtam, hogy nekem nincs helyem köztük és soha nem is lesz. Lemondóan sóhajtottam, majd alaposabban körbe néztem. Megbízom egy félre esőbb asztalnál ült egy másik férfi társaságában és csak fél vállról intve jelezte, hogy menjek oda.

- Jó reggelt! – köszöntem mikor oda értem

- Jó reggelt! Engedje meg, hogy bemutassam Signore Francesscot! – mutatott be minket egymásnak. Fiatal férfi volt, körülbelül egyidős velem. Elegáns öltönyt viselt, bár messze volt Sevalstratól. Barna haja kissé kócosan lógott arcába, ami még jobban ellensúlyozta az öltöny keltette előkelőséget.

- Örvendek, hogy megismerhetem! – nyújtott kezet, amit el is fogadtam, majd leültem közéjük. – Engedje meg kisasszony, hogy megjegyezzem, nagyon meglepő számomra, hogy egy ilyen gyönyörű szépség ilyen munkát végez.

- Nos, ki mihez ért! – feleltem egy kényszer mosoly társaságában. Ebből a pár mondatából is már messze ki tűnt, hogy tipikusan az a fajta férfi, aki bár körítve, de minden nőnek csapja szelet.

- Őszintén szólva, eddig szerencsére egyik közeli hozzátartozómat sem támadta meg egy ilyen szörnyeteg sem. Meg kell valljam nem is nagyon hittem  a létezésükbe! – nevetett rám, azonban mosolya hamis volt. Nem tudtam volna megmondani, hogy mit látok benne, a hamisságot, a kétszínűséget, a csöpögőséget vagy bármi más negatívat, de határozottan ott volt.

- Adjon hálát Istennek, és menjen innen, még mielőtt maga lenne a következő! – adtam neki a tanácsot, mire szeme haragosan megcsillant. Nem tudtam pontosan ki volt ez az ember, hogy került ide, mi köze a vámpírokhoz, de egy valamiben biztos voltam. Erről a férfiről leírt, hogy hóbortos babonának tartja a vámpírok létezését a vámpírvadászokat meg egyenesen megveti. Ismerem az e fajtákat, nagyon is jól. Tipikusan azok, akik a különböző tudományok pártján állnak, hirdetik, hogy a világ kiszámítható és eközben megvettnek minden régi dolgot. Természetesen van igazság abban, amit képviselnek, ahogy az is nyilvánvaló tény, hogy vámpírok léteznek és gyilkolnak is. A szkepticizmusuk kiirtja a népből azt az igen egyszerű dolgot, hogy higgyenek a sötétség erőiben, mert ha már hisznek, akkor nagyobb eséllyel védik meg magukat. Az ilyen, magukat felvilágosultnak nevezők vetik meg legjobban az olyanokat, mint én. Úgy bánnak velünk, mint holmi utolsó koldussal, és ha véletlenül netalántán szükségük lenne ránk, akkor is a legnagyobb titokban kell eljárnunk és a megbízás után minden ott folytatódik, ahol abba maradt. Továbbra is tagadják a vámpírok létezését, és miért? Mert ez a divat!

- Nem hiszem, hogy aggódnom kellene… - hangjából csöpögött a gúny és én is kezdtem elveszíteni a hidegvéremet. 

- Mert mi fogja megvédeni magát? Az eszméi? Hogy kiszámolja, milyen gyorsan fut egy ló? – vágtam vissza gúnyosan. Szemem sarkából láttam, hogy Sevalstra közbe akart szólni, de nem tudott. Az étteremben is minden szem megvetéssel rám szegeződött, és már a pincér is elindult az asztal felé, hogy rendet tegyen.

- Nem értem, kisasszony, mire akar kilyukadni! – mondta megjátszott ártatlansággal, de szeméből ordított a lenézés.

- Ismerem a magafajtáját! Nagyban hirdetik, hogy a vadászok elmebajosok, amiért téveszméket kergetnek, aztán meg miután egy vámpír megölte valamelyiküket könyörögve jönnek hozzánk. Mi naivan segítünk, és mi a hála? A megvetés ott folytatódik, ahol abba maradt! – hangom veszélyesen halk volt, Sevalstra is alig hallotta, de jól láttam, hogy mindkettő nyel egyet. Nem hiába, nekem vámpírokat kell tudnom megfélemlíteni, két ilyen anyámasszony katonája már semmiség.

- Kisasszony, kérem! A többi vendég panaszkodik, a zaj miatt. Ha nem fogyaszt, kérem távozzon! – mondta nekem a jól megtermett pincér. Nyilván engem küldtek el, hisz én voltam a nem kívánatos vendég, vagyis jobban meggondolva a kényszer vendég. Sajnos már az egyszerű köznép is kezdi át venni ezeket az eszméket. Megfeledkeznek az áldozatokról, akiket legyilkoltak, kitagadják a vadászokat, a jósokat és mindenkit akik „természetfelettivel” foglalkoznak. Megállíthatatlanul egy új világ születik, amibe a vámpírok át tudnak osonni, de a vadászok nem. Ha nem olvadnak be, az új rend, az új társadalom elemészti őket. Valóban, nagy rá az esély, hogy ez életem utolsó küldetése. De nem azért, mert meghalnék, hanem, mert a világ változik, így nekem is változnom kell.

Dühöngve mentem ki az étteremből a friss levegőre. A hóval borított Aosta valóban gyönyörű volt, de ezek az emberek elcsúfították. A város szépsége összeférhetetlen volt evvel a mentalitással. Ennek a városnak a legidősebb épületei már több, mint 2000 évesek és mégis itt állnak, szinte megrendíthetetlenül, miközben a lakói eszméi, felfogásai, nemzetiségei folyamatosan változnak. Összeegyeztethetetlen…

Mély sóhajtás kíséretében indultam el a város széle felé, onnan pedig a közeli tóhoz. Valószínűleg itt ölte meg az első áldozatát, egy húszon éves nőt, miközben az vizet merített. Nem csúfította el a testet és a kelleténél több sebet sem ejtett, nem törte el a kezét, sem a nyakát, sem a többi csontját. Pedig nem egy vámpírnak szokása ez, vagy ép önkontroljuk hiánya. Mint eddig már sokszor, most is megjegyeztem magamba, hogy ez a vámpír más. Okosabb, leleményesebb, kétszínűbb… kifinomultabb. Magam is megmosolyogtam ezt a gondolatomat, nevetséges, hogy ennyire lenyűgözött volna. Bár az egész életem erről szólt, semmi másról, érdekességet már csak ebben találtam. De a neve, Aro, éreztem, hogy ott van az emlékeim között, hogy hol halottam, de egyszerűen sehogy sem tudtam megragadni a pillanatot.

A friss levegő határozottan jót tett, dühöm csillapodott és koncentrálni is tudtam már. Elmerengve sétáltam a fák között, csodálva a havas tájat, a hófehér avart. Annyira belemerültem a táj szépségeibe, hogy el is felejtettem, mikor kell letérni a keskeny, kis ösvényről, amin eddig haladtam.

Kutatva pillantottam körbe, hátha meglátom valahol csillanni a jeget, de nem láttam semmit. Mindenütt csak a fehér avar és azt megszakítva össze-vissza a barna fatörzsek. Már háromszor fordultam körbe, mikor az egyik fordulás közben a szemem sarkából észrevettem valamit. Nem fordultam azonnal oda, mert ha az volt, amire gondoltam, akkor megfontoltabbnak kellett lennem. Gondolatban végig futottam a tervemen. Gyors pördülés közben előveszem a pisztolyom és ki eresztem arra a célpontra az egész tárat, remélve, hogy nálam a meglepetés előnye.

Gyorsan cselekedtem, sőt magamat is megleptem, hogy mennyire gyors voltam, ahhoz képest, hogy hóban állok. Már megtettem majdnem a teljes félfordulatot, már célra emeltem a pisztolyt, mi több láttam is a célt. Ott állt előttem a fák között kb. 50 méterre sötétarany-fehéres öltözékbe, de csak állt ott. Én viszont nem totojáztam, amint célra tartottam, meghúztam a ravaszt egyszer… kétszer… háromszor…

Három lövés kellett, hogy feleszméljek a pisztoly nincs megtöltve, és így nem is lőtt. Agyam hevesen zakatolt, hogy mikor szedtem ki azokat a golyókat, amiket este bekészítettem. A felismerés villámcsapásként ért. Elvétettem életem legsúlyosabb hibáját, azt hittem nem találta meg a pisztolyaimat, mert még a hajszálam is rajtuk volt, amiket mindig rájuk rakok ellenőrzés miatt. Így nem ellenőriztem a tárat… Kétségbeesett arccal pillantottam fel a vámpírra, de az még mindig csak ott állt. Bár elég messze volt, gúnyos mosolyát még innen is láttam. De nem értettem honnan tudta, hogy nem veszem észre? A merengésre nem ez volt a legjobb idő, egyik eddig hátratett kezét most felemelte és lassan kinyitotta ökölbe szorított kezét. A méregdrága, egyedi, nemesacél golyóim tehetetlenül hullottak a hóba, miközben a tolvaj szemtelenül mosolygott továbbra is.

Gondolkozás nélkül hajítottam el két, immár használhatatlan pisztolyomat a hóba és kaptam elő a kardomat. Azonban felesleges volt. A vámpír hátrált pár lépést, majd megfordult és indulni akart.

- Várj! Aro! – neve hallatára, arcán kíváncsisággal fordult vissza a vámpír. Visszahallva a hangomat, inkább tűnt kétségbeesettnek, mint eltökéltnek. Nem is tudom mi üthetett belém. Örültem volna, hogy menni akar, és hibám nem végződik halállal, de nem, nekem marasztalnom kellett! Nem is tudtam mit akarok igazán, emiatt hangom is a torkomon akadt.

- Súlyos hiba, kicsi lány! – szólalt meg végül. Hangja kellemes, szórakozott volt, szinte csengő, mégis volt benne valami, amitől hátborzongató lett. Hangsúlya azonban nem volt sem rosszindulatú, sem ölésre készülő, sem lenéző. Tényszerűen közölte, mint egy tanácsot. Miután kimondta, egy mosoly után megfordult és utána már nyoma sem volt.

Ledermedve rogytam a hóba. Tudtam, hogy nem szabadna, hisz még biztos, hogy itt van, de nem tehettem róla. A halálfélelem nagyúrként hatalmasodott el rajtam és döntött le a lábamról. Soha életemben nem voltam ennyire kiszolgáltatott helyzetben nemhogy egy vámpír még egy ember előtt sem. Igaz voltam már ennél sokkal nagyobb kutyaszorítóban, sokkal tehetetlenebbül, de mégis… soha nem éreztem ilyen közel magamhoz a halált. 

Még mindig a hóban térdeltem és éreztem, ahogy nadrágom átázik a hideg hótól. De nem foglalkoztam vele, a lelkemben lévő feszültség nem akart csitulni. Az izgalom és a félelem keltette szorítás még mindig ott volt. Nem engedett, majd végül le is győzött. Rongybabaként terültem el az érintetlen hóban. Már az sem érdekelt mennyire hideg, vagy, hogy az avar mennyire szúrja az oldalamat. Csak feküdtem ott kiterülve a fehérségben. Barna hosszúkabátom gyűrődve feküdt alattam, míg egyik kezemben kardomat tartottam erőtlenül.

Több hibát nem engedhettem meg magamnak. Ha a halál lett volna a célom, akkor tökéletes úton haladtam, de nem volt az… Sokszor gondoltam már arra mennyivel egyszerűbb lenne csak úgy hátat fordítani ennek az életmódnak, a vadászatnak. Azonban akárhányszor próbáltam, mindig rá kellett jönnöm, hogy csak egy kiút van innen: a halál. Meghalni pedig nem akartam, bár jelen helyzetben csodálkoztam rajta, hogy hogyhogy túléltem? Miért tette a vámpír azt, amit tett? Tényleg ennyire játszadozna?

Igaz sok volt a megválaszolatlan kérdés, de ez az incidens után legalább egy kérdésre választ kaptam. Eddig azt hittem, hogy Sevalstra és a falusiak miatt nálam az információ előnye, de ez nem igaz. Nem tudtam, hogy hogyan, de ez az előny az övé volt.

Ahogy kezdem végig gondolni a fennálló helyzetet, összesíteni magamban, hogy miket tudok és mik a kérdéses dolgok, a félelmem úgy kezdet csitulni és átalakulni valami mássá. Először nem tudtam mivé, de ahogy erősödött felismertem. A vámpír igaz megnyerte ezt a csatát, de emiatt nem fogok meghátrálni, a háború még csak most kezdődött és én már alig vártam a revanst. Igen, halálfélelmem immár a semmié volt és már csak a vágy maradt, hogy harcolhassak ellene. Elszántságomba most valami más is belekerült. Eddig, ha elszántam magam, akkor azt másokért tettem, az emberiségért, hogy őket megóvjam, mert ezt tartottam helyesnek. De most, először érzem, hogy nem azért akarok vadászni, mert ez a dolgom, hanem, mert én magam akarom megméretni magam. Ezt az érzésemet erősítette mind a vámpír különlegessége, mint az emberek hozzáállása.

Belém nevelték, hogy van a jó és a rossz, az ember és a vámpír, a szörny, ami nem több, mint levadászni való préda. Belém égett egy értékrend, ami most összedőlni látszott. A vámpír nem csak „préda”, hanem „ellenfél” is, az emberek nem csak a megvédeni való „ártatlanok”, hanem a rideg, könyörtelen „társadalom”.

Igen, ez volt az, ami miatt már Aostába való érkezés sem volt zökkenőmentes. Lyonban, egy kis gótikus templomban ültem és hallgattam a papot, aki épp a Bibliából olvasott fel. Akkor is ezen gondolkodtam és akkor is ugyanerre jutottam, de valamiért elvesződött a fejemben ez a gondolat.

Lehunytam a szemem és engedtem, hogy a félelem utolsó cseppje is távozzon, helyére pedig egy ismerős még is újfajta elszántság kerüljön… Csend volt, néma csend, mintha az erdő is csak rám várna. Éreztem magam alatt a még mindig szörnyen hideg havat és azt is, ahogy sikerül kizárni azt az elmémből. Teljes csend és nyugalom… Kezem újult erővel kulcsolódott rá a kardomra és szemeim hirtelen pattantak fel. Igen, le fogom vadászni a vámpírt, de nem az emberekért, hanem magamért.  

Gyorsan pattantam fel a földről, majd többnyire leráztam a havat magamról. Körülnéztem még egyszer, azonban most nem láttam semmit, mégis éreztem, hogy a közelben van. Tudomást sem véve rólam indultam el visszafelé a városba, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi idő telhetett el.

Mikor beértem a város közepére, a vásártérre, már határozottan sejtettem, hogy nem csak fél-egy órát voltam távol. Többen is megbámultak, kétségbeesett arccal nézetek rajtam végig, amit sehogy sem tudtam hová tenni. Az emberek többsége kisebb csoportba verődve sugdolódzott és többen is az északi város felé vették az irányt. Épp az embereket figyeltem, mikor meghallottam a jól ismert hangot, amint a nevemet kiabálja.

- Johanna! Johanna! – Juan sietősen futott kétségbeesve felém. Amint közelebb ért láttam az arcán, hogy sírt. Szemei vörösek voltak és meg volt duzzadva, megszáradt könnyei pedig az arcára fagytak. 

- Mi történt? – kérdeztem óvatosan.

- Itt volt! Itt! Többen is látták! És megölte a patikus feleségét és lányát! – mondta sírva a fiú.

- Hol vannak a testek?

- Signore Sevalstra a patikus házában vigyáz, hogy ne nyúljanak semmihez, magát várja – hangja zavarodott volt, és akaratlanul is feltűnt, hogy megint magáz.

- Mutasd az utat! – mondtam neki, mire bólintott és futásnak eredt, én meg utána. Szóval nagyban akar játszani. Kijátszott egy kártyát és most rajtam a sor, hogy üssem, mint egy játékban, méregetjük már egymást mióta idejöttem. Így már minden stimmelt, a reakciómra kíváncsi, hogy hogyan lépek.

- Johanna, miért havas a kabátja? – kérdezte futás közben. Egész jól bírta a futást, rendes tempót tartott és még beszélni is volt levegője.

- Odakint az erdőben én is találkoztam vele, de elmenekült – láttam a szemén, hogy egy kicsit felcsillant, de azon nyomban el is veszett.

- De nem sérült meg súlyosan… - mondta csüggedten, már ha lehetett zihálás mellett csüggedten beszélni.

- Egy vámpírt vagy megölsz, vagy nem. Nincs olyan, hogy megsebesíted. Nagyon gyorsan regenerálódnak – feleltem száraz hangon. Több szó nem esett köztünk, ahogy keresztülfutottunk a város főutcáján. Közeledve a célunkhoz az emberek száma is jelentősen gyarapodott, a fél város már idecsődült. Ekkora tömegben akaratlanul is meghallottam egy pár ellenem irányuló kijelentést és megszólalást. Többek közt a „Hol volt?”, „Miért nem volt itt?”, „Ha fele annyira jó lenne, mint mondják, akkor már rég levadászta volna!”. A közvélemény már erősen ellenem irányult, azonban én nem vettem magamra, már nem. Már csak egy kérdés foglalkoztatott: Vajon itt van még?

Egyszerű, kicsi, fa alapú épület volt az, amelyiknél Juannal megálltunk. Rendes, kis tömeg gyűlt a ház köré, akik annyira közre fogták azt, hogy szinte lehetetlen volt megközelíteni. Az emberek egymást lökdösték, hogy lássanak valamit, hogy új információkat szerezzenek. Én személy szerint jó hangulatomban sem viseltem jó szemmel az ilyeneket, főleg nem most. Amíg Juan eredménytelenül próbált utat törni, én egyszerűen megoldva a problémát, előrántottam a kardomat és az előttem álló férfi hátához illesztettem.

- El az utamból! – mondtam érzéketlen hangon. A várt hatás nem maradt el, a férfi halálra rémült arccal tuszkolta magát arrébb és vele együtt az egész tömeg utat nyitott nekem. Kényelmesen sétáltam előre és mentem be a házba, miközben megmondtam Juannak, hogy inkább menjen haza.

Az épület belülről sem volt fényűzőbb, mint kívülről. A bejárati ajtó egy szűkös, sötét előszobaszerűségbe nyílt, ahol nem kellőnél több holmi aligha volt megtalálható. Egy kisebb asztal, körülötte székek, kandalló és egy könyvespolc, ami előtt egy fotel állt. Egy férfi ült benne, fejét a kezébe hajtotta és keservesen zokogott. Akár mennyire is tudom néha utálni az embereket és akár mennyire is vannak hibáik, akkor is, szívszaggató tud lenni egy ilyen ember, aki egy napon vesztette el mindenét egy nappal karácsony előtt. Tehetetlenül álltam meg tisztes távolságba tőle és csak figyeltem, ahogy könnyei a padlót áztatják és, ahogy egyre csak ismételgeti, hogy „Miért?”.

Még mielőtt teljesen elérzékenyültem volna, Sevalstra jött ki az egyik szobából, azonban a férfi őt sem vette észre vagy nem is figyelt rá. Megbízóm rögtön felém jött szomorú arckifejezéssel.

- Jó barátom volt az asszony, a lánya pedig egyenesen egy tündér volt – mondta lehangoltan mikor odaért hozzám. Hangja a férj miatt halk volt, én magam is alig hallottam, még is szavai tisztán csengettek a fülemben.

- Részvétem! – válaszoltam ugyanolyan halkan, azonban nem néztem a szemébe, csak a síró férfit néztem még mindig.

- Hallottam, hogy kiment a tóhoz. Talált valamit? – váltott témát.

- Találkoztam vele… okos és ravasz ezért játszik – válaszoltam miközben fejemmel az ajtó felé intettem ahonnan Sevalstra is kijött. Ő csak bólintott és bementünk a szobába. A két test érintetlenül, alvadt vérben feküdve terült el a padlón, szinte egymás mellett. Mellettük pedig egy fehérköpenyes idősebb ember állt, valószínűleg az orvos szakértő. Mialatt közelebb mentem és alaposabban megnéztem a testeket folytattam, immár hangosabban, azt, amit kint elkezdtem. -  Én lettem a célpont és most felméri a képességeimet, kíváncsi, hogy hogyan fogadom, hogyan reagálok.

- De akkor most is itt van! – jött rá Sevalstra a lényegre. Én csak bólintottam és közben oda sem figyeltem. – Szólni kell az embereknek!

- Nem. Egyelőre most csak figyel, ha figyelmeztetnénk a várost, kitörne a pánik és akkor biztos, hogy előjönne. Azt meg nem akarjuk, ugye? – immár rá néztem, mire határozatlanul bólintott. – Mellesleg, biztos vagyok benne, hogy már legalább három napja itt van és nem is hagyta el a város környékét.

- Miért ilyen biztos? – kérdezte megbízóm értetlenül.

- Tegnap éjszaka is ott volt a fogadóban, a szobámban, ma is kint az erdőben és itt a városban. Azonban maga csak az érkezésem másnapján kezdte híresztelni, hogy itt vagyok.

- De ez mit jelent?

- Azt, hogy beolvadt közénk és tud mindent – mondta hallgatagon az eddig hallgató orvos. – Elnézést a nevem Carlo Vitreesla, a helyi orvos – mutatkozott be egy fejbiccentéssel. 

- Örvendek! Igen, valószínűleg tudta, hogy jövök.

- De, hogy szerezte meg ezt az információt? A saját anyámnak sem mondta el, hogy vadászt bérelek! – fakadt ki Sevalstra.

- Nem tudom… - álltam fel az eddigi, guggoló helyzetemből. – Nincsenek eltörve a csontjaik, nincs kicsavarva a nyakuk és nincsenek további zúzódások a nyakukon. Kétségkívül ez ő!

- Nem értem! Most mit tesz? Holnap… - kezdte, de nem tudta befejezni, mert kimentem a szobából. A férfi kint már nem zokogott, hanem üveges szemekkel meredt maga elé. Valami és valami mély gyűlölet sugárzott belőle, végtelen szomorúság és elveszettség. Mintha evvel elvesztette volna a helyét a világban. Evvel végleg eldöntöttem mit teszek. A városlakók csak hátráltatnak és feszülté tettek, olyan helyre kellett mennem, ahol önmagam lehetek.

- Várjon! Most mit csinál? Van terve? – ért utol a szoba közepén.

- Megígértem, hogy a karácsony békeségbe lesz és ehhez is tartom magam. Vennék magától egy jó lovat, nem, nem is jót, a legjobbat! 

- Minek? Kimegy levadászni?

- Elindulok délnek, akkor követni fog és messze innen befejezem ezt a vadászatot, aztán a fejét visszahozom, így békességbe tölthetik az ünnepeket.

- Na de!? Még ha követni is fogja, mi lesz a bőröndjeivel?

- Emiatt ne aggódjon, ismerek valakit a városban, aki szívesen vigyáz a felszerelésemre! – mosolyogtam Sevalstrara, mire az beletörődően sóhajtott egyet. Na igen, ez lesz a legjobb, ha odakint vagyok, akkor nem kell a városiak miatt aggódnom és nem kell őket is bele számolni a terveimbe. Sokkal hatékonyabb tudok így vadászni. Odakint nem tud logikázgatni, játszadozni, mert nem lesz kivel. Csak ketten, ahol már nincs több macska-egér játék.