Aosta

Már lassan négy teljes napja voltunk úton és az idő mit sem változott. Sőt ha lehetett még szörnyűségesebb lett, ahogy beértünk a hegyek közé. Elviselhetetlen volt ez az idő, csak úgy, mint a kocsiban uralkodó hangulat. Mr. Fletcher, az öltönyös öregember Londonból és Madame Giolseu kellemesen társalogtak egész úton, mi több feltett szándékuk volt engem is bevonni. A folyamatos kérdezősködésüktől még az én tömör, közönyös szinte rideg válaszaim sem tántorították el őket. Tetejébe még a kérdések legnagyobb része a magánéletemre és a jövővel kapcsolatos terveimre vonatkoztak. A válaszok elöli kitérés közben jöttem rá igazán, hogy mennyire egyedül vagyok és, hogy mennyire nincsen eleje se vége az életemnek, csak a vadászat létezik. Evvel útitársaimnak sikerült minden esélyemet elvenni, hogy rendesen fel tudjak készülni vagy, hogy legalább rendezni tudjam a gondolataimat. Most már mindent kizárólag ez lesz a legnehezebb vadászat. A felkészületlenség érzete és a lelkemben tomboló káosz mellett ott volt egy rossz előérzet, ami már Párizs óta bennem van, miszerint semmi sem úgy fog történni, ahogy kéne neki.

Estére járt már bőven az idő mikor a kocsink, beért Aosta főterére. Az idő szerencsére már kicsit jobbra fordult, a hó már nem esett és a szél is eléggé legyengült. Feszülten, mégis kicsit megkönnyebbülten szálltam ki, a hideg levegő szinte rögtön megcsapta az arcomat és a friss hó is megropogott a lábam alatt.

- Tessék Miss Sweary, a táskái. Őszintén megmondva reméltem, hogy várni fogják, és nem kegyednek kell majd cipelnie ezeket – nyújtotta felém úriember módjára a két nagy bőrtáskámat Mr. Flatcher.

- Köszönöm – vettem el őket.

- Indulunk! Csukják be az ajtót! – szólt hátra az öreg és roppant mogorva kocsis.

- Kellemes ünnepeket, remélem még lesz szerencsénk egymáshoz – köszönt immár csak az ablakból.

- Viszont kívánom önnek is! – még végig sem mondtam, a kocsi rögtön indult és én már csak integetni tudtam, amíg a sarkon el nem tűnt. Őszintén megvallva én is reméltem, hogy újra találkozok még vele. Kedves ember volt és a maga módján szerethető is. De kimondani már nem mertem, a rossz érzés egyre erősebb volt bennem és most, hogy itt vagyok, ahol utoljára látták egy hete már a félelem is úrrá lett rajtam. Pedig hittem magamról, hogy erős és bátor vagyok, eddig soha nem féltem, az elszántságom erősebb volt mindig, de most… most tényleg félek.

Gondolataimból a hideg rángatott vissza a valóságba. Nincs mit tenni, azt kellett csinálnom, ami a kötelességem volt, még ha az életembe kerül is. Márpedig tudtam, hogy egyszer abba fog. Vettem egy mély levegőt, felvettem a bőröndjeimet és elindultam a legközelebbi fogadó felé.

Semmi másra nem vágytam jobban, mint egy nyugtató, forró fürdőre majd egy kiadós alvásra, hogy aztán holnap újult erővel kezdhessem el azt, amiért ide jöttem. Ráadásul holnap találkozom a földbirtokossal, aki felbérelt, elengedhetetlen, hogy pihent legyek. Meg hát nem tagadhatom, hogy az elmúlt egy hétbe nem voltam önmagam…

A szoba, amit kivettem nem egy fényűző lakosztály. Mindössze két apró helyiségből áll, egy szobából és egy fürdőből, amik hűen tükrözték a szoba olcsóságát. Egy kád, egy tükör, egy ágy és egy asztal… jó részt ebből állt az egész hely. Véletlenül sem volt egyetlen egy tárgy sem, ami több lenne az elengedhetetlennél. Nem nézelődtem sokat, minél hamarabb túl akartam lenni ezen a napon. A bőröndjeimet letettem az ágy mellé és igyekeztem minden egyes apró kis részletet megjegyezni, hogy hogyan is áll. Nem tehetek róla, több, mint 10 éve vagyok vadász és nem egyszer kutatták már át a felszerelésemet.

Az egyetlen dolog a világon, amiben soha nem csalódtam az a forró fürdő. Csodálatos volt, a testem már teljesen elgémberedett a 4 napos kocsi úton és fejem sem volt jobb formába. A keveredő rossz érzések felváltva kísértettek és még mindig nem volt ötletem, hogy mi is válthatta ki ezt belőlem. De nem is érdekelt, most már nem érdekelhetett, hisz holnap elkezdem a vadászatot. Lehunytam a szemem és bár a rutinos felkészülés elmaradt, azt tettem, amit minden vadászat előestéjén szoktam. Felidéztem azt a sok szörnyűséget, amit láttam, amiket vámpírok okoztak. Az apám, a testvérem és a tanítom megcsonkított testét és a vámpír arcát, aki megölte őket. Tudatosan hívtam vissza ezeket az emlékeket, még ha fájtak is, de felszították a gyűlöletet a szívemben és tulajdonképpen ez adta az erőmet és az elszántságomat. Éreztem, ahogy a haragom egyre jobban elvakít, éreztem, ahogy a bosszú vágya egyre nagyobb lesz bennem és éreztem, ahogy az elszántságom erőt ad nekem. Négy napja először ismertem magamra igazán. A félelemnek, ami nem rég elragadott már nyoma sem volt. Újult erővel nyitottam ki a szemem, másztam ki a kádból és néztem a tükörbe. Nem csalódtam, a sötétkék szemek határozottan és elszántan csillogtak vissza. Szinte legyőzhetetlennek éreztem magam.

Másnap reggel már nyoma sem volt a viharnak, a nap kellemesen sütött a friss hó pedig fehérbe öltöztette a tájat. Végre valami az én pártomon áll, vagy legalábbis nem segíti azokat a szörnyeket. Ha minden a tervem szerint megy, akkor ma lehetőség szerint mindent megtudok a vámpírról, holnap felbukkan és még napnyugta előtt levadászom és mehetek Rómába, ahol az egyház jóvoltából több tucat szentelt lövedéket kapok. Ami igazából felesleges, mert egyáltalán nem érzékenyebbek a szentelt dolgokra, sőt mi több egész sok a katolikus vallású. Azonban értelmetlen erről gondolkodni egy hétnél hamarabb úgy sem fogok innen elindulni, sajnos nem jönnek önként hozzám, ha hívom őket.

A fegyvereim és a késeim már rég makulátlanul csillogtak, amikor a nyolcórai harangszó figyelmeztetett, hogy indulnom kéne. Általában az ilyen találkozókra nem szoktam semmit vinni, de a férfi leveléből, amelyben felbérelt, egyértelműen kihallatszott, hogy nem igazán fűlik ahhoz a foga, hogy egy nőt béreljen fel. Tehát kivételes alkalomként úgy indultam el, mintha már rögtön vadászatra mennék.

A többi nővel ellentétben az utcán én könnyedén mentám át a térdig érő havon, mert, na igen, nem nagyon szokásom a divat szerinti nagyruhákat viselni. Sokan meg is bámultak vagy épp összesúgtak és kíváncsian szemléltek, inkább a kardot a hátamon, mint sem engem.

A város maga gyönyörű volt. Mielőtt idejöttem utána olvastam a történelmének, hisz tekintve, hogy a vámpírok addig élnek, míg meg nem ölik őket, ez is segíthet a vadászatban. De az utána olvasás nélkül is megmondtam volna, hogy egykor ez a Római Birodalom egyik tündöklő városa volt. A régi vonások mindenhol megfigyelhetőek voltak, ahogy az ezeket kiegészítő új olasz építési stílus is. A város szépségein ámulva érkeztem meg a La Tiesstone nevű kávéházhoz, ahol a férfival találkozom.

Ahogy beléptem az összes szem rám szegeződött. Nem nagyon zavart megszoktam már, hisz a legtöbb ember nem hisz a vámpírok létezésében, amíg valamelyik hozzátartozójukat meg nem öli egy. A kávézó maga kellemes hely volt, elegáns vörös faldísz, kristály csillárok és a fal mellett ízléses bőrkanapék. A legtöbb emberen a kávézóban azért látszott, hogy mégsem Párizsban vagyunk, vidéki öltözetükből és a már csupán látásból felismert vidéki hozzáállás, ami mellesleg nem sokban különbözik a francia arisztokrácia meglátásától ha új dolgokról van szó, elárulja, hogy Aosta nem a világközepe.  

- Miss Sweary? – hallottam a nevem az egyik sarokban elhelyezett bőrkanapé felöl. – Miss Sweary, örülök, hogy végre megérkezett. – ért elém egy középidős, enyhén kopasz férfi. Már messziről kitűnt, hogy ő itt a legbefolyásosabb, és erről nem csak az tanúskodott, hogy amint megszólalt mindenki abba hagyta a bámulást, hanem a vadonatúj párizsi öltönye is. Felismertem ezt az öltönyt, alig pár napja jelent meg Párizsban mikor eljöttem.

- A nevem, mint már a levelemben írtam Antonio Sevalstra – mondta miközben fanyar arccal végig nézet rajtam.

- Tudom. Mellesleg elhiheti nekem, hogy ilyen öltözékben jóval könnyebb egy sikeres vadászatot végrehajtani, mint a legújabb párizsi divat szerinti nagyruhában – hangom kimért volt és annak is szántam.

- Elnézést, csak nem megszokott számomra egy nőt ilyesfajta ruhába látni. Ha a haja rövidebb lenne vagy netalántán össze lenne fogfa joggal hihetné bárki, hogy férfi – vágott vissza mosolygó, kétszínű arccal.

- Megértem ha Ön, a finom úri hölgyeket kedveli, de kérem, hogy a jövőben a maradi felfogástól tartózkodjék a jelenlétemben. Ne felejtse el, hogy én fogom levadászni a vámpírt. – Nem voltam dühös, még csak nem is haragudtam rá, teljes mértékben megértettem az indokait. Azonban a büszkeség az amiből sok, néha már túl sok, jutott nekem. 

- Értettem, megpróbálok a jövőben így tenni – válaszolt azonban éreztem a hangján, hogy egyáltalán nincs ínyére. – Foglaljunk helyet! – mutatott a mögötte lévő üres, fekete bőrkanapéra. Én csak bólintottam, majd leültem vele szembe, kardomat pedig az asztalra tettem.

- Nos, térjünk a tárgyra – kezdtem. – Mondjon el mindent, amit a vámpírról tud vagy akárki a városban tudhat. Ez alatt értem például a nevét esetleg, feltűnéseinek gyakorisága, ölési stílusa, személyisége és egyebek, ami csak eszébe jut.

- Miből gondolja, hogy ismerem a személyiségét? – kérdezte fájdalmas arccal, ami mindent elárul.

- A levelében is és most is mikor az ölésre esett a szó fájdalmat sugárzott. Megölte valakijét, igaz? Ezért bérelt fel.

- A feleségemet és a lányomat…. és a városban is több embert megölt már. – Én csak bólintottam, hogy folytassa.

- Egy éve kezdődött. Először csak a városon kívül ölt embert majd egyre bentebb merészkedett. Véletlenszerűek voltak a gyilkolásai, férfit és nőt vegyesen. Teljesen rendszertelen volt akkor még, volt, hogy egy egész hónapig nem láttuk volt, hogy hetente többször is felbukkant. De két hónapja az öldöklésének volt egy szemtanúja is. Igazából akkor lettünk biztosak benne, hogy vámpír és nem valamilyen állat. Azóta válogat.

- Ezt, hogy érti?

- Férfiak egy kisebb csoportja megpróbálta elkapni, üldözték, kergették, éjszakákon át az erdőt járták, de soha nem tudtak a közelébe érni. Azonban mire haza értek egyiküknek az asszonya vagy épp lánya halott volt… mindig csak akkor ölt, ha kimentünk, vagy ha sokáig nem kerestük…

- Játszadozik…

- Igen, ezért van szükségünk magára! – csillant fel a szeme. Minden rosszindulata mellett, ennek az embernek és még ki tudja mennyinek az utolsó esély vagyok a bosszúra. Ilyenkor akár ingyen is el tudnám vállalni a feladatot…

- Kerültek vele kapcsolatba? Tudnak róla valamit? Bármit?

- Igen… - A fájdalmas emlékek felidéztetése az, amit a legjobban utálok a világon. – Végignéztem, hogyan öli meg a lányomat az a szörnyeteg. Akár a sátán olyan! Vörös szemek, fehér bőr és az a számító ridegség… a gonoszsága… az, ahogy élvezi miközben öl.

- Beszélt vele?

- Igen…. – a hangja már szinte elcsuklott, de sajnos muszáj mindent tudnom.

- Mit mondott?

- A neve Aro és hogy élvezi ennek a kis városnak a vendégszeretetét…

- Vendégszeretetét? Nem mondott más egyebet?

- Azt még, hogy milyen jó, hogy ilyen közel van…

- Mihez?

- Azt nem mondta, hanem egyszerűen eltűnt. Mi a véleménye?

- Aro… ismerős a név, de nem tudom, hogy honnan… - Valóban hallottam már valahol, de semmi esetre sem jutott az eszembe. – Az biztos, hogy szeret játszadozni és nem a szomjúsága miatt öl, most már, hogy látták. Szó szerint mondta, hogy „élvezi ennek a kis városnak a vendégszeretetét”?

- Igen. Tudja, hogy nem tudjuk elkapni, ezért szórakozik velünk és… - nem fejezte be a mondatát, mert egy fiatal 15 év körüli fiú lépett oda hozzánk. Sápadt volt és szinte reszketett, amikor Sevalstrara nézett. De egy nagy nyelés után megszólalt.

- Mélységesen sajnálom, hogy csak így idejöttem, Signore, de hallottam miről beszélnek és… - eddig is dadogott és valószínűleg rosszul értelmezte Sevalstra tekintetét és abba hagyta.

- Ha tudsz valamit a vámpírról, fiú, akkor ki vele! – förmedt a fiúra a megbízóm.

- Én csak… Az utolsó áldozata öt nappal ezelőtt az anyám volt és titokban láttam, ahogy megöli és… azt mondta… nem tudom miért, hogy szereti a különleges dolgokat, hogy… hogy hogyan reagálnak az emberek… gondoltam segíthet ez valamit. Sütötte le a szemét a fiú

- Ezek szerint kíváncsi és ezért játszadozik, milyen… kétszínű és színpadias. – Ez bőven elég információ volt és már a tervem is megvan, hogy hogyan csalom közel magamhoz, amihez Sevalstra pont jól jön. Nem tétlenkedtem, felkaptam a kardomat és már indultam is, de még volt valami, amit a fiúnak el kellett mondanom. – Mellesleg, fiú, egy vámpír elöl nem tudsz elbújni. Biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy ott vagy – pont úgy reagált, ahogy azt vártam.

- Várjon! Hová megy? Van terve? – ért utol immár a friss hóban Sevalstra.

- Igen és ehhez magára és a kapcsolatára is szükségem van. Azt szeretném, ha beszélne a városban mindenkivel, hogy felbérelt engem és hogy biztos benne, hogy levadászom. Terjessze el, kérem, hogy itt vagyok. Írjon levelet messzebbi barátainak, mesélje a kereskedőknek, a kocsisoknak, az utazóknak mindenkinek. 

- De ennek mi értelme? Nem jobb stratégia, ha lesből támad?

- Mint már a fiúnak is mondtam, egy vámpírt nem lehet meglepni. Akár fél mérföldről is kiszagol. Mindamellett, a vámpír szereti különleges dolgokat, így kíváncsi lesz rám és idejön. Nem fog megölni azonnal, hanem játszadozni fog és ha már itt van utána már megoldom a problémát. Ha megbocsát, szeretném felmérni a terepet! – egy fejbiccentéssel elköszöntem és már ott sem voltam. Nagyon reméltem, hogy tényleg eljut a hír hozzá, vagy, hogy legalább Sevalstra elkezdi terjeszteni, mert hát az arckifejezéséből nem nagyon éreztem, hogy értené a gondolatmenetemet. De hát pont ezért ő a földbirtokos és én a vadász.  

Az egész délelőttömet a város körül töltöttem, felkutattam minden helyet, ahol csak egyszer is megfordult vagy feltételezve megfordult. Jártam szinte minden áldozat családjánál, minden gyilkolási helyen, de mégsem jutottam előrébb annál, amit Sevalstratól és a fiútól megtudtam. Úgy tűnik, nem mindenkire fecsérli a szót, és még ha közvetlen közelről látják is akkor is csak azt öli meg, akit eleve megakart ölni. Sok vadászatot végig csináltam már sikeresen, de soha nem találkoztam még ilyen vámpírral. Sevalstranak igaza volt, még ha nem is tudta, hogy mennyire, de ez tényleg egy nagyhatalmú vámpír. Csak azok szoktak ennyire számítóan viselkedni. A rosszérzésem kezdett beigazolódni, még ha a tervem jónak is tűnt, ott motoszkált bennem, hogy most tényleg nagy esélye van, hogy ott hagyom a fogam. Evvel egyidejűleg viszont egy másik megfoghatatlan érzés is ott volt bennem. Én magam is kíváncsi voltam már rá, vártam, hogy találkozzunk, hogy beszéljünk. Soha nem tekintettem a vámpírokat többnek, mint féktelen szörnyetegeknek, de ő tagadhatatlan, hogy több volt.  

Délután a fogadóbéli szobámban görnyedtem egy kupac papír és egy város térkép fölött. Bejelöltem minden helyet, minden dátumot, mindent, amit csak be lehet jelölni, de nem jutottam semmire. Maga a térkép már annyira össze volt firkálva, hogy semmit nem lehetett róla leolvasni. Bár nem jutottam egyről a kettőre éreztem, hogy ott van, amit keresek, ott van a kiszámított rendszer a rendszertelenségben, de egyszerűen képtelen voltam észrevenni. Csak akkor gyilkol ha keresik vagy ha már több, mint két hete nem próbálták el kapni. Mindig a város különböző szegleteiben öl és kerüli a nagyobb feltűnést, de nem öli meg azokat, akik véletlenül meglátják… ez mind annyira értelmetlen volt számomra. Eddig azt hittem, hogy tudok gondolkodni az ellenség fejével, de nem. Azon kívül, hogy rájöttem, hogy a városban körbe-körbe halad sehová nem jutottam. Ráadásul ez sem segített sokat, hisz nem tudom pontosan ki volt az első áldozat. 

A nap már lassan nyugovóra tért, mikor kiléptem a fogadó melletti étteremből, ahol vacsoráztam. A meglepően nagy zsivajt már oda bent is hallottam, de amikor kiléptem és megláttam mi a lárma oka, teljesen ledöbbentem. Pár tucatnyi férfi csoportba verődve fémsisakokkal a fejükön és régi puskákkal a kezükben egymást kiabálták túl. Szemben velük állt Sevalstra, aki látszólag csitítani próbálta őket, azonban mikor meglátott felderült arccal mutatatott felém. Nem hittem el, hogy lehetnek ennyire ostobák, hogy nem képesek megérteni, semmi esélyük sincsen? Haragos gondolataim közt kelletlenül közelebb mentem az összeverődött csoporthoz.

- Ez lenne, aki elkapja a szörnyeteget? – hallottam az egyik férfi öblös hangját. – Egyáltalán felnőtt vagy te már?

- Ha nem tudná, illetlenség egy hölgyet a koráról kérdezni, de megnyugtatom, uram, már a 25-ön is bőven túl vagyok.

- Ez nem jelent semmit! Akkor is csak egy nő maga! Mire menne annak a szörnyetegnek az emberfeletti erejével szemben? – kérdezte egy másik fiatalabb férfi

- És maga mire menne? Egy vámpírral szemben mindegy, hogy az ember férfi-e vagy nő – válaszoltam ridegen, mire a torkán akadt a szó

- Igaza van apám, kérem, hagyjuk őrá. Neki legalább megfelelő felszerelése van. – Ekkor láttam csak meg a tömegbe a reggeli fiút. Ő is puskát tartott a kezében, de látszott rajta, hogy csak kényszerből.

- Mit képzelsz, fiú?! Hát máris elfelejtetted, hogy az a szörnyeteg megölte anyádat? – förmedt rá az apja.

- Nem, de… neki ez a munkája biztos jobban tudja, hogy mit csinál. – Igazából most meglepődtem a fiún, azt hittem, hogy egy félénk kiskölyök, de most megemberelte magát, amin láthatólag az apja is meglepődött.

- A fiának igaza van. Menjünk haza és bízzuk olyanra ezt, aki tudja, hogy mit csinál – szólalt meg mellettem Sevalstra.

- Ha annyira tudja mit csinál, akkor jöjjön velünk és segítsen. De magával vagy maga nélkül mi megyünk, hisz mi vagyunk a gyászolok – mondta ismét a legelső férfi, mire mindenki hevesen bólogatott, kivéve a fiút.

- Nem megyek, mert ez csak időpocsékolás. Odakint az erdőben, ráadásul sötétben, abszolút esélytelen a harc – mondtam határozottan.

- Rendben akkor maradjon, de ha elkapjuk a szörnyet, akkor holnap már nem akarjuk itt látni magát! – mondta majd társaival együtt elindult az erdő felé, azonban a fiú itt maradt.

- Hogy hívnak fiú? – kérdezte tőle Sevalstra.

- Juan, Signore! – hajtott fejet engedelmesen.

- Mi volt ez? A fogadóban azt mondták, hogy legutóbb négy napja voltak odakint – kérdeztem megbízómtól, hisz számomra értethetetlennek tűnt ez az egész.

- Ahogy kérte Miss Sweary, beszéltem nekik magáról. Úgy gondolták, hogy a vámpír már eleve a közelben van, maga meg idecsalogatja. Nem akarták megvárni míg a vámpír betör a városba. Mellesleg ha itt van, nem számít mikor mennek üldözni, a vámpír mindig öl, vagyis ma is ölni fog…

- Ezt eddig miért nem mondta?

- Igazából a felismerés csak most jutott el hozzám – válaszolt bűnbánó arckifejezéssel.

- Értem és mondja kiknek beszélt még rólam?

- A kocsisnak, két utazó kereskedőnek és küldtem levelet pár római és genovai barátomnak.

- Remek, folytassa kérem – kértem, mire bólintott majd visszament az egyik házba.

- Mondja Miss Sweary, elfogja kapni? – szólalt meg Juan, aki eddig tisztes távolságban álldogált tőlünk.

- Igen, ezt megígérhetem. Mellesleg hívj nyugodtan Johannanak.

- Rendben! - mondta mosolyogva, majd már indult volna, de utána szóltam.

- Várj Juan! Mondcsak, általában mikor szoktak visszajönni?

- Hajnal előtt pár órával… miért? – kérdezte gyanakodva

- Nem lényeges, menj haza! – mondtam neki, mire bólintott és elszaladt. Én még álltam ott a hidegben egy darabig, az eszem meg csak zakatolt a felismeréstől. Ha hajnaltájt vannak itt és a keresés rendszertelen, akkor valószínűleg már tudja, hogy itt vagyok, sőt ő is itt van. Ha csupán abból indulok ki, amit Juantól és Sevalstratól megtudtam, akkor alighanem én érdekesebb személy leszek, mint ezeknek a földműveseknek a családja. Tehát ma én vagyok a kiszemelt áldozat. Feltűnés mentesen körbenézetem magam körül. Semmi. Az utcák kihaltak, a házakban még égnek a lámpák, de ezeken kívül semmi mozgás. Óvatosan a tetőkön is végig vittem a tekintettemet, ugyanis a vámpíroknak szokásuk tetőkön közlekedni, de semmi nem volt ott. Vagyis szemmel nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy itt van. Feltűnően és figyelemfelkeltően indultam el a fogadóig, még a hajamat is jobban szétráztam, hogy a szél tovavigye a szagomat. Akartam, hogy kövessen.

Amikor visszaértem a szobámba kinyitottam az ablakot, pár percet nézelődtem csak úgy a semmibe, majd becsuktam az ablakot és elkezdem a lefekvéshez készülődni. Ha a városban van akkor ennyi idő és nyom bőven elég volt, hogy megtaláljon. A tervem egyszerű volt, magamhoz csalom, de várni fogom egy szép nagy karddal.

A tervem remeknek tűnt, az ablak egy csöppnyit nyitva, épphogy csak a szagom kiszálljon, a kardom mellettem az ágyba, a pisztolyaim csőre töltve az ágy alatt. Már csak várnom kellett, hogy ő is megérkezzen, mert tudtam, hogy elfog jönni. Már órák óta vártam és vártam, de semmi mozgás nem volt és én tehetetlenül megadtam magam az álmoknak.

Nem tudom mennyit aludhattam, nagyon fáradt és nyúzott voltam, amikor visszakerültem éberebb állapotba. Emlékeztem, hogy mielőtt jobban magamhoz tértem volna egy pillanatra felébredtem, mert fázott a kezem. Mikor kinyitottam a szemem egy kicsit, mintha egy férfi állt volna az ágyamnál és a kezemet fogta. Nem láttam semmit, félálomba voltam és sötét is volt, de a vörös szempár már messziről is világított. A következő emlékem, hogy teljesen felriadok, mert álmomban eljutott a tudatomig, hogy mit láttam. Kapkodva néztem körbe, de nem láttam semmit. Azonban valami nem stimmelt a szobába. Végignéztem alaposabban és rájöttem mi a baj, a kardom ahelyett, hogy az ágyamban, mellettem lett volna ott volt az asztalomon és az éle véres volt. Magam mögé néztem a lepedőre és a hátam alatt az is véres volt. Így kell nekem, megérdemlem! Valószínűleg elaludtam és belefordultam az élébe. De a legaggasztóbb még is csak az volt, hogy a vámpíron kívül senki nem vehette el. Az ajtó zárva, az ablak meg 10 méter magasban volt.
Tehát itt járt… Aro…

Órákat forgolódtam álomtalanul az incidens után az ágyba. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy lehettem ennyire figyelmetlen és béna. Nem példátlan, hogy akár napokat kellett ébren töltenem a vadászat sikere miatt, erre most pár óra után elalszom. Megengedhetetlen hibát követtem el, ami halálos is lehetett volna. Igazából nem értettem, hogy miért voltam még életben, ha rajtam múlik, akkor a vámpírnak egy megismételhetetlen lehetősége lett volna rá, hogy megöljön, de nem tette. Egyetlen logikus magyarázatnak az tűnt, hogy játszadozni akar, hogy csak felmérte a terepet. Ami azt jelenti, hogy mostantól nem a szokása szerint fog ölni vagy feltűnni… remélhetőleg akar annyira engem, hogy másokkal ne is foglalkozzon. Kétségek közt nyomott el az álom, de ennél a kétségnél volt bennem valami sokkal nagyobb. Most még jobban vágytam rá, hogy végre találkozzunk, még nagyobb volt a kíváncsiság, hisz soha nem találkoztam még hozzá hasonló vámpírral. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, az a mély, vörös szempár volt, ami még álmomba is kísértett.