13.fejezet - Örökké visszhangzó dallamaok

Sziasztok! :) 

Kicsit hosszabb lett, mint a többi, de szerintem megéri ;)

A következő, azaz a 14. fejezet, ami a Jégszív címet fogja viselni különleges lesz, ugyan is második
      kedvenc szereplőm Carlisle szemszögéből fog írodni. Szerintem ki tudjátok találni ki a Jégszív :)

Jó olvasást!

Puszi
      Hamiah

                                                                                                                                           

Három nap telt el azóta, hogy a volterrai templomban kerestem magamnak nyugalmat. Azóta visszahúzódva figyeltem és hallgattam az itt-ott elejtett egy-két szót, ami választ adhatott számomra vagy segíthetett kiismerni Arot. Magam sem tudtam miért, de azóta megváltozott a viszony köztem és Aro között. Kétellyel és bizalmatlansággal néztem rá, ugyanakkor várakoztam arra, hogy végre megtörje a jeget és megmentsen a saját sötétségemtől. De nem tette, azóta sem. Pedig hány ezerszer érintkeztünk nap, mint nap, hány ezerszer látta a gondolataimat. Miért hagyja, hogy szenvedjek? Ennyire makacs lenne, hogy nem mondja ki? Vagy nincs mit kimondani? Sok vámpír szájából, hallottam itt a kastélyban, hogy Aro megszállottja a különleges dolgoknak és mindegyik szó egy-egy késszúrás volt a lelkemben, de a legnagyobb fájdalmat még mindig Aro okozta. Kedves és figyelmes volt velem szemben, bármit kértem megadta. De ez nem volt elég, hogy kitöltse azt az űrt, ami annak az egy szónak a hiánya okozott. Vártam rá, minden reggel, minden este, minden pillanatban, de megkérdezni már nem mertem. Lehet, hogy az én hibám volt, ismervén Arot, lehet, hogy már rég túl lennék ezen, de nem volt elég bátorságom, ezért csupán vártam.

Ahogy a napok teltek, egyre jobban erőre kapott bennem az a gondolat, hogy nem kellett volna idejönnöm, hogy ez nem az én világom, nem az én életem, és ha igazodnék hozzá akkor az már nem én lennék. Távolinak éreztem magamtól mindenkit, pedig pár vámpírral egész jól kijöttem, és elsősorban távolinak éreztem Arot. Szerettem még mindig, de egyre nehezebbé vált kimutatni. A kérdéseire tömören, unottan feleltem, nem kerestem annyira a társaságát és néha még a csókját is visszautasítottam. Láttam rajta, hogy ő is érzi a változást, de mégis úgy viselkedett, mintha nem értene semmit, mintha fogalma sem lenne arról, hogy mi bajom. És ez volt az, ami a legjobban bosszantott, ami újra haragot ébresztett bennem. Már megint játszik! De eltökéltem magam, kiderítem, mit akar, ha addig élek is. Már pedig vagy így, vagy úgy, de addig élek. De egy baj volt, nem tudtam hol kezdjem. Kérdeztem őt, de kitért a választól és mindent mondott csak, azt az egy szót nem, amire szükségem volt. Néha már nem érdekelt és azt kívántam, hogy ha kell hazudja a szemembe, hogy szeret és én el hiszem neki, mert nem tudtam meddig bírom ezt a beállt feszültséget. Tisztában voltam azzal, hogy a szívem mit akar, de ha ez így folytatódik, akkor már a halál is megfelel. Nap, mint nap evvel a gondolattal ébredtem és feküdtem, hogy miért nem csinál semmit sem? Ha szeret, akkor azért, ha nem akkor pedig amazért. Annak ellenére, hogy én löktem el magamtól hiányzott az érintése a csókja és az a félmosoly, ami mindig az arcán volt, de a napokban eltűnt.

Aro hálószobájában lévő embermagasságú tükör előtt álltam és úgy mértem magam végig, miközben az odakint tomboló hóvihart hallgattam. Egyszerűbb sötét bordó ruha volt rajtam, amit szintén Arotól kaptam. Talán fele akkora sem volt, mint az első, de az abronccsal ez is egy nehezebb darabnak bizonyult. Háromnegyedes ujja végén egyszerű bordó fodrok díszítették csak úgy, mint a szoknya rész alját. Mélykivágású nyaka felett pedig a volturis medál fénylett. Boldognak kellett volna lennem, hisz szerettem Arot és vele lehettem, de szükségem volt rá, hogy tudjam, hogy viszont szeret, hogy neki adhassam életem hátralévő részét.

Keserű sóhajtással léptem ki a szobából. Aro ugyan ott, a kanapén ült, ahol minden reggel, mikor arra várt, hogy felöltözzek. Ahogy kiléptem ő rögtön rám mosolygott, ami minden nap megmelengette a szívemet.  

- Jó reggelt, kedvesem! – Szinte mindig így köszöntött és én hány százszor kívántam, hogy mondja egyszer utána, hogy „szeretlek”, hogy aztán azt mondhassam neki, hogy most már átváltoztathat, mert készen állok és Johanna Sweary nincs többé. De soha nem mondta utána.

- Jó reggelt! – köszöntem vissza keserű hangon. Pár percig csak bámultuk egymást, majd végül ő törte meg a csendet.

- Kérlek, ülj le mellém kedvesem! – szólt, miközben maga mellé intett. Reményteli arccal bólintottam, majd helyet foglaltam mellette.

- Mi bánt? – A négy nap folyamán még soha nem kérdezte ezt meg és láttam rajta, hogy komolyan érdekli. Azonban még mindig zavarbaejtő volt az érzéseimről beszélni neki, ezért finoman végig simítottam az arcán. Hirtelen kapta el a kezemet és húzta le egészen a szájáig, hogy aztán belecsókoljon. Hosszú pillanatokig csukott szemmel koncentrált, miközben én próbáltam beengedni a lelkembe, beavatni az érzéseimben. Magamban annyira tisztán hallottam a saját gondolataimat és olyan tisztán éreztem minden, hogy tudtam képtelenség, hogy ne érezze, ne lássa ő is. Mikor lassan felnézett a tenyeremből és lágyan rám mosolygott láttam rajta, hogy valami nem az igazi. Bár ugyan úgy nézett rám, mint mindig, ugyan úgy mosolygott, mégis látszott rajta, hogy valamit eltitkolt és csupán a szerepét játszotta. Nem akartam és nem is tudtam reagálni, mert lassan közelebb húzott magához egy csókra. Hosszú és lassú csók volt, éreztem, ahogy lábaim ülő helyzetben elzsibbadtak, de még sem éreztem az a szikrát, ami az egész testemen végigfutna. Percek múlva engedett el és mikor utána a szemébe néztem, tudtam, hogy ez megint veszett fejsze nyele és nem áll szándékába folytatni a beszélgetést. Ilyenkor kívántam mindig azt, hogy bárcsak egyetlen pillanatra a fejébe lássak, hogy csak egy pillanatra lássam hogyan is viszonyul hozzám.

Már magamon is éreztem, hogy csupán ebben a pár napban keserűvé váltam. Két élet közt őrlődve az elveszettség teljesen felemésztett. Pedig csak egyetlen szó kéne, hogy tovább lépjek, hogy megbizonyosodjak arról, hogy várnak rám a másik életben, hogy lesz majd valaki, aki mellettem áll, és akiben megbízhatok. De vajon meddig bírom még, vajon Aro meddig bírja? Hálás voltam már csak azért is, hogy eddig bírta és nem szegte meg az esküjét és rám vár. Én meg rá…

- Úgy hallottam, hogy Demetri megmutatja neked a könyvtárat – kezdet bele egy teljesen másik témába, miközben elhagytuk a szobát és elkezdünk lefelé lépcsőzni.

- Igen – válaszoltam magam elé, mialatt egyik kezemmel végig a ruha oldalát tartottam, hogy ne lépjek rá, míg a másikkal Aroba kapaszkodtam.

- Egy olyan műkedvelőnek, mint te biztosan tetszeni fog – mosolygott magában.

- Valóban. Mennyi apró, felesleges dolgot tudsz még rólam? – kérdeztem cseppnyi vidámság nélkül. A napokban folyamatosan próbálkoztam ilyen-olyan rávezetőkérdésekkel, de egy sem ért célt, ahogy a mostani sem. Választ bár nem kaptam a kérdésemre, mosolyogva folytatta.

- Megtisztelnél, hogy velem ebédelsz? – kérdezte a szokásos félmosolya mellett. A jelen helyzetben a mondat kétértelműsége három nappal ezelőtt még megijesztett egy kicsit, de mára már csak egy apróbb mosolyt tudott kicsalni.

- Hogyne – néztem a szemébe és csak egy mondat járt a fejembe: „Miért nem értesz meg?”. Arca hirtelen komorult el és én tudtam, hogy meghallotta a gondolatomat, mert még mindig fogtam a kezét. Komor, kicsit talán szomorkás arccal nézett rám.

- Ugye tudod, hogy ha szeretnél valamit, bármit, csak kérned kell! – súgta halkan egészen közel az arcomhoz. Hát nem nyilvánvaló, hogy mit akarok? Ha nem tudna a fejemben olvasni, még akkor is nyilvánvaló lenne. Dühített, amiért nem csinál semmit, ezért válasz nélkül hagytam és óvatosan elléptem mellőle.

 - Egy órával ezelőtt kellett volna találkoznom Demetrivel, nem szeretném még jobban megváratni – feleltem, majd folytattam az utamat lefelé. Hallottam, hogy gúnyosan nevetett egyet mögöttem, majd egy gyors fuvallat múlva már előttem állt, pár lépcsőfokkal lejjebb.

 - Demetri türelmes vámpír, tud még várni egy kicsit – suttogta alig halhatóan. Pár percig farkas szemet néztünk egymással, majd mit sem törődve avval, amit mondott elmentem mellette. Már nem az voltam, aki eddig. Már nem tudott meg ijesztetni sem, nemhogy halálfélelmet kiváltani belőlem. Élet, halál, félelem… ezek mit sem jelentettek számomra. Ennyi maradt abból a szép jövőből, amit elképzeltem magamnak. Gondolhattam volna, hogy semmi sem történik majd úgy, hogy történni kellene. 

Egy cseppet sem lepődtem meg, hogy a Volturi könyvtára, csak úgy, mint a kastély többi helyisége fényűző, elegáns és gazdag. A hatalmas szobában, majd egy tucatnyi sötét, ódon szekrény sor volt, amiknek minden egyes polca roskadásig volt öregebbnél öregebb könyvekkel. A könyvtár fala végig könyves szekrények voltak, fényt pedig csak a plafonon függő két hatalmas csilláron lévő több tucatnyi gyertya adott.  Amikor végig sétáltam a sorok között, akkor éreztem csak igazán, hogy a szekrények milyen hatalmasak is. Mindegyik egy-egy toronyként magasodott fölém, ahogy átsétáltam köztünk. Tagadhatatlan Aronak igaza volt, teljesen lenyűgözött. Azonban az elámulásom csak akkor érte el tetőfokát, amikor a szoba közepére értem. Ott már nem voltak könyvespolcok, helyettük két, hatalmas sötétbarna, barokk kanapé volt egymás felé fordítva, köztük pedig egy kis asztal rajta egy gyertyatartóval. Az egész kastély hűvös volt, de a könyvtár hűvösségét még a nagy ruhán át is éreztem, ami rajtam volt. Lassan sétáltam az egyik kanapé mögé, majd óvatosan végig simítottam a puha bársonyon, miközben beleszagoltam a könyvtár jellegzetes, kissé dohos illatába.

- Ez valóban csodálatos! – fordultam hátra Demetri felé.

- Igen az – értett egyet, majd folytatta. – A Mester azt üzeni, hogy a könyvtár csak arra vár, hogy felfedezd!

- Szó szerint ezt mondta? – néztem rá kérdőn.

- Azt parancsolta, hogy szó szerint mondjam ezt – mosolyodott el immár ő is. Pár pillanatig álltam még ott, majd elindultam két szekrény sor között. Lassan haladtam, miközben a címeket olvastam a könyvek gerincén. Hamar rájöttem, hogy a könyvek téma szerint vannak csoportosítva és épp a vallástörténelem résznél jártam. Egymás után jöttek sorba a pápák, a bíborosk és az érsekek önéletrajza. Utánuk jöttek a katolikus egyház, a református egyház és egyéb egyházak különböző könyvei. A sor végén pedig egy üveges, aranyozott lábú szekrény állt benne egyetlen egy könyvel. Közelebb érve hozzá láttam igazán, hogy mennyire öreg a könyv. Papírja már teljesen sárga és töredezett volt, itt-ott el is szakadt már. Se borítója, se gerince sem volt, csupán öreg, foszlásban lévő spárgával volt összefogva. El akartam olvasni a címét, de számomra ismeretlen nyelven volt. Egy darabig még sétáltam azon a soron, majd visszamentem a kanapékhoz. Demetri azóta kényelembe helyezte magát az egyik kanapén unottan bámulta a csillárokat és csak akkor nézett rám, amikor hozzá szóltam.

- Milyen könyv van a vitrinben? – kérdeztem.

- Eredeti kézzel, héber nyelven írott Biblia. Több mint ezerötszáz éves. A harmadik vagy a negyedik pápa ajándékozta a Mesternek – válaszolt kissé unott hangon.

- Amint hallom nem nagyon érdekel – kérdeztem, miközben leültem vele szemben az egyik kanapéra.

- Kedvelem az irodalmat, akkor, ha elolvashatom őket. Ahhoz a könyvhöz pedig senki nem nyúlhat, az a Mester egyik szeme fénye.

- Egyik? Több ilyen könyve is van? – kérdeztem és magamban már izgatottan vártam, hogy megnézhessem azokat is. Demetri arca, azonban hamar elkomorodott, amiből gyorsan rájöttem, hogy nem könyvekről beszélt.

- Nos, nem könyvekről van szó – kezdte bizonytalanul.

- Vámpírokról, akiket összegyűjtött – súgtam magam elé, mire ő csak bólintott.

- Jane, az egyik ilyen, a másik ilyen pedig…

- Én – vágtam a szavába, amire ismét csak bólintott. Nem feszegette tovább a témát, érezte, hogy nem akarok erről beszélgetni. Sokáig, talán negyed óráig ültünk egymással szemben szótlanul. Én teljesen a elmerültem a gondolataimban. Ez egy újabb késdöfés volt a lelkemben. A fülemben csengtek Demetri szavai: a Mester szem fénye. Aro mániákus imádata a különleges dolgokért és a számára hasznos erejű vámpírokért már szinte összeroppantott. Nem voltam benne biztos, hogy el tudom-e valaha is fogadni személyiségének ezt a részét. Bár igaz, hogy nagyon jól ismertem már ezt az arcát, amikor beleszerettem és ez nélkül Aro nem is Aro lenne. Talán el tudnám viselni, ha végre tisztáznánk a viszonyunkat.

- Velünk maradsz? –kérdezte végül Demetri. – Hallottam, amikor tegnap arról beszéltetek a Mesterrel, hogy te döntesz – magyarázkodott, miután látta, hogy furcsán reagáltam a kérdésére.

- Őszintén, nem tudom – válaszoltam neki. – Fogalmam sincs, mit kéne tennem.

- Értem… de annyit tudnod kell, hogy a Mesternek nincs fontosabb a vámpír világ megóvásánál. Neked pedig megígérte, hogy szabadon távozhatsz, ha úgy döntesz, hogy nem maradsz velünk. Ilyet soha nem csinált azelőtt. – Három napja nem kaptam olyan információt, ami amellett szólt volna, hogy Aro szeretett. Hálás voltam Demetrinek, amiért ezt elmondta, újra reményt adott és újra éreztem egy pillanatra, hogy szerettem Arot.

A beszélgetés után hosszú órákon át nézegettem még a könyveket. Néha egy-egy érdekesebb könyvbe bele olvastam pár oldat vagy pár fejezetet, de olyannyira nem tudtam betelni velük, hogy újra és újra visszaraktam őket, hogy másikat keressek. Demetri sokáig ült még egyhelyben, de aztán miután meguntan engem követett és mikor épp nem olvastam beszélgettünk. Szó esett mindenről, vámpírokról, emberekről, vallásról, az épp olvasott könyvről meg persze a Volturiról is. Sok gárda tagról mesélt nekem, személyiségükről, képességeikről és néha-néha elmondott egy viccesebb vagy épp egy szomorúbb történetet az épp aktuális taggal kapcsolatban. Az egyik ilyen történet kapcsán tudtam meg, hogy Felix amúgy nyitott, szórakozó személyiség csupán velem ilyen távolságtartó. Demetritől megtudtam, hogy Felixet még újszülött vámpír korában meg akarta ölni egy másik vadász, aki történetesen ember korábban Felix egyik legjobb barátja volt. Hallottam még más vámpírok történetét is. A legtöbb szomorú és tragikus volt, de voltak olyanok is, amelyeknek a vámpírrá válás a boldog vég volt. Akaratlanul is belegondoltam, hogy vajon az én történetem vége boldog lesz-e? A két élet közt lesz lezárás vagy elkülöníthetetlenül egybe folynak majd? Mennyire szeretném már végig hallgatni az utolsó dallamot.

- Lassan ideje lenne visszamennünk a Mesterhez – szólalt meg hirtelen mögöttem Demetri, mire ijedten fordultam hátra. – Már lassan egy óra, a Mester úgy értesített, hogy együtt ebédelnek.

- Valóban – komorodott el az arcom. Jelen helyzetben szívesebben maradtam volna a könyvtárban, mintsem hogy Aroval ebédeljek és egy újabb feszült légkört viseljek el. A gyors hangulatváltozásomat Demetri is észrevette és miközben elindult az ajtó felé halk megjegyzést tett, amit azonban meghallottam.

-  Csak egyszer érteném meg mások kapcsolatait… - dörmögte az orra alá, belém pedig villámként csapott a felismerés. A megoldás egész végig ott volt előttem! Ott ücsörgött a trónján… Marcus! Ő érzékeli mások kapcsolatát, bizonyára választ tud adni a kérdésemre. Öröm töltött el, már csak azért is, mert most végre kibújik a szög a zsákból.

- Hol van Marcus? – kérdeztem kissé talán túl hevesen demetrit, aki furcsán pillantott rám. Már épp kérdezni akart, azonban látva türelmetlen pillantásomat inkább válaszolt.

- Valószínűleg a trónteremben, ott szokott lenni – válaszolt bizonytalanul. Meg sem vártam, hogy bármit is reagáljon azonnal elindultam a trónterem felé. Nem sokáig jutottam, amikor beért és mellettem futott fel a lépcsőkön.

- Beavatsz, vagy csak fussak melletted? – kérdezte, mialatt próbált igazodni a lépteimhez.

- Inkább csak fuss! – lihegtem miközben immáron már hármasasával szedtem a lépcsőket. Pár perccel később lihegve értem fel az előcsarnokba. Néhányat szuszogtam, majd elindultam a trónterem ajtaja felé Demetrivel a sarkamban, akin meg sem látszódott, hogy futott volna. Izgatottan nyitottam ki az ajtót, majd léptem be, hogy aztán odabent a mosoly lehervadjon az arcomról.

Janen és Alcen kivűl más nem volt odabent. A vámpírikrek érdeklődve tekintettek felém, majd Demetri felé. Alec arcán őszinte érdeklődést láttam, Jane szája viszont vészjóslóan felfelé görbült. Ha lenne nálam fegyver, már gondolkodás nélkül ráfogtam volna és lőttem volna. Ugyan is ismertem ezt a lenéző nézést. Ilyen arcot mutatnak, mikor ölni akarnak.

- Merre van Marcus? – kérdeztem erőltetett nyugalommal.

- Marcus? Nem a Mester mellett kéne lenned és a szavát lesned? – kérdezett vissza Jane, mire fivére rosszállóan ránézett.

- Nincs semmi közöd hozzá, hogy Aroval mit csinálunk! Hol van Marcus? – vágtam rá határozott. Jane csak még gúnyosabban elmosolyodott, miközben lassan lesétált Aro trónja mellől.

- Ugyan dehogy nincs! – sétált még mindig felém. – Élvezd csak, amíg lehet, mert nem sokáig leszel a figyelem központjában. Most még te vagy az új játékszer, de ahogy átváltozol, a Mester rájön, hogy az én erőmnél nincsen hasznosabb! – állt meg előttem alig két méterre. Sokkal alacsonyabb volt, mint én, de ahogy felsőbbség teljesen rám nézett az túl ment minden határon.

- Hát akkor újat mondok!  Aro csak akkor változtat át, ha én kérem különben nem. – A reakciója nem éppen az volt, amire számítottam, ugyan is gúnyosan felnevetett.

- Komolyan ezt hiszed?

- Húgom, túl messzire mész, ha a…. – figyelmezette Alec Janet, de a mondatát nem tudta befejezni, mert a húga mit sem törődve vele folytatta.  

- Te tényleg elhiszed, hogy a Mester kockára tenné a vámpírvilágot, csak azért, hogy a te darabokra tört lelked ne fájjon még jobban? – Nem tudtam mit válaszolni. A düh elemi erővel csapott le rám és a régen olyan hevesen égő gyűlöletem most újra felizzott és biztosra vettem, hogyha nálam lenne legalább egy késem könnyűszerrel megölném ezt a kis vakarcsot, hisz biztos voltam benne, hogy az ereje nélkül semmire sem menne. Azonban valahol mélyen az önbizalmam darabokra tört. A kétség újra elöntött, hisz az örömöm csak pillanatnyi volt és az sem volt biztos, hogy Marcus válasza jó lett volna-e nekem. Jane érvei pedig túl igaznak tűntek. Egyszerűen el tudtam róluk képzelni, hogy igazak és tudván, hogy Jane Aro egyik kis kedvence csak fokozta az aggodalmamat. És ott volt Alec figyelmeztetése is. Figyelmeztette, hogy ne mondja el idő előtt. Nem lenne példátlan, hogy a gárda tagok olyan információt mondtak el nekem, amik igazak voltak, de Aro nem akarta elmondani. A bizalmam immár teljesen összetört, a paranoiám az egekben volt a kétség pedig teljesen elemésztett.

- Ugye nem hitted el? – kérdezte, majd komolyabb hangsúllyal, elégedetten folytatta. – Nos, igen, a Mester mindig megkapja, amit akar. – Ez volt az a pillanat az amikor a dühöm túl kerekedett a józan eszemen és egyetlen pillanatra visszatértek a régi ösztöneim. Gyorsan mozdultam, nem haboztam, nem ijedtem meg a fájdalomtól. Közelebb léptem és teljes erőmből ököllel ütöttem arcom. Ahogy számítottam rá, ő ég csak fel sem fogta, hogy mozdultam, ezért most csak elképedve bámult maga elé. Az öklöm ugyan fájt, de nem figyeltem rá. Határozottan é bátran néztem farkasszemet vele és nagyon nem érdekelt, hogy milyen képessége van. Demetri és Alec hirtelen termettek mellettem. Alec a testvérét próbálta visszatartani, míg Demetri beállt közénk.

- A Mester már vár, Johanna! Ideje lenne menni – előzte meg testvérét Alec. Jane már épp szólni akart, mikor Demetri hirtelen megfogott és határozottan a lépcsők felé terelt Aro szobája felé.

Az indulatok még mindig dúltak bennem, a harag és a düh tűzként égett bennem és a kétségbeesésem átfordult tenni akarásba. Mire felértem Demetrivel a lépcső tetejére Aro szobája elé, az elhatározás már megérett bennem. Valahol tudtam, hogy jobb lett volna, ha előbb megkeresem Marcus és esélyt adok annak, hogy a dolgok jól történjenek meg. De nem tudtam meg tenni. Janenek az a pár mondata, amit mondott teljesen kiforgatott magamból. Már nem bírtam tovább, bármi is lesz az itt és most meg fog történni.

- Köszönöm, Demetri! – mondtam a vállam fölött hátra pillantva az ajtó előtt. Demetri egy pillanatra meglepődött, majd enyhén meghajolt és elindult lefelé én pedig visszafordultam az ajtóhoz. Eljött az idő, most minden eldől. Határozottan nyitottam be, majd léptem be a szobába. Aro a kanapén ült, a már megterített asztal mellett. Egy könyvet olvasott épp és mikor berontottam érdeklődve nézett fel. Pár pillanatig mosolyogva figyelt, majd letette a könyvet és felállt. Kényszerítenem kellett magamat, hogy ne ordítsam ki magamból a bajaimat, hisz igazán nem is biztos, hogy hátsó szándéka volt. Lágyabban csuktam be az ajtott magam mögött, majd tettem pár lépést felé.

- Bort? – kérdezte figyelmesen, mire csak a fejemet ráztam.

- Beszélnünk kell! – kezdtem bele, mire érdeklődve fordult felém, miközben letette a már felvett boros üveget.

- Hallgatlak, kedves Johannám! – hangja lágy volt, szinte simogatott. Egyre nehezebbé vált szavakba foglalnom a gondolataimat. Most éreztem csak igazán, hogy mennyire félek a választól. Mély levegőt vettem, miközben Aro már kartávolságnyira volt tőlem. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat a nagy bordó ruhában, a szoros felsőrész és a nehéz szoknya teljesen lehetetlenné tették az amúgy is akadozó lélegzetemet. De koncentrálnom kellett, sok minden múlt ezen. Lassan kellett fölépítenem ezt a beszélgetést.  

- Valóban úgy gondolod, hogy… hasznos képességeim lesznek vámpírként? – kerestem a szavakat. Nem válaszolt azonnal, helyette kissé döbbenten nézett ám.

- Nos, nem tagadhatom, valóban így gondolom – Éreztem, hogy még jobban elszorul a levegőm. – Már most is nagyszerű előjelei vannak a tehetségednek – folytatta tovább és arcára újra kiült az a megszállott pillantás.

- Akkor… gondolom, örülnél, ha itt maradnék… - folytattam, küszködve a könnyeimmel.

- Persze, hogy örülnék! A legcsodásabb dolog lenne, ha itt maradnál - mondta, miközben közelebb lépett hozzám és a kezem után nyúlt, azonban elrántottam a kezemet és hátráltam egyet a fal felé. Csodálkozva nézett rám és láttam rajta, hogy már ő is érzi, hogy valami nincs rendjén. Most is, mint mindig úgy nézett, mintha nem tudna semmit. Egyre jobban szorongatott ez az érzés és most már nem is tudtam visszafojtani. Éreztem, ahogy a könnyeim végig folytak az arcomon, miközben tovább hátráltam, addig, amíg hátam a falnak nem ütközött. Kapkodva nyúltam a fal után támasztékot keresve, de nem találtam, a könnyeim pedig csak egyre csak folytak. Nem értettem, annyira szépnek ígérkezett minden, annyira szerettem Arot, miért csapott be? Miért nem hazudott akkor? És miért néz még mindig úgy, mintha érdekelné, hogy mit érzek.

- Johanna! Kedvesem! – közelített felém én pedig nem tudtam tovább hátrálni. Nem volt menekvés többé. Vége van, teljesen összeomlottam. Nem vár rám másik élet, Aro becsapott és elárult, csak kihasznált. Most már csak a halálra várok. Kezébe fogta az arcomat és úgy ölelt át.

- Mi..miért? – dadogtam, küszködve a sírással. – Legalább hazudhattál volna… megölhettél volna…

- Kedvesem, nyugalom – csitított, mialatt a sírás teljesen eluralkodott rajtam. Már nem hallottam és nem láttam semmit sem. Éreztem, hogy ott van, hogy átölel, hogy megcsókol, de már nem érdekelt. Csak sírtam. Agyam képtelen volt felfogni mi történik, csak arra tudtam gondolni, hogy miért játszott velem ilyen gonosz játékot. Egy pillanatra Aro teljesen ledermedt, majd határozottan felemelte az államat, kényszerítve, hogy rá nézzek.

- Drágám! Nem játszottam veled semmit sem! – hallottam suttogó hangját valahol távol, de a szavai nem jutottak el hozzám. Könnyeim kezdtek elapadni, de egyre távolabb sodródtam a valóságtól, már nem létezett számomra Aro Volturi. A szavai leperegtek rólam. – Édesem, nem mindig hallom a gondolataidat – suttogta, miközben még mindig próbált rákényszeríteni, hogy a szemébe nézzek. Egy pillanatra meg is láttam a szemeit, újra láttam és hallottam a szavait, de nem voltam benne biztos, hogy jól értettem.

- Tessék? – néztem rá tétován, azonban választ nem kaptam. Hevesen csókolt meg és ölelt magához. Azokban a pár pillanatokban mikor megtört a csók szótagonként mondta, hogy sajnálja, és hogy el kellett volna mondania. Azonban nem tudtam szavaira figyelni. Szenvedélyesen, vadul csókolóztunk és h hihetetlen erővel préselt a falhoz. Lassan kezdtem felfogni, hogy mit mondott és hogy az mit jelent. Most tudatosult benne csak, hogy mennyire közel volt, hogy elveszítsen. Ugyan olyan vadul viszonoztam a csókjait, mint ahogy kaptam, miközben szorosan magamhoz öleltem.

Régóta csókolóztunk önfeledten, mit sem törődve az idővel és a hellyel, mikor észrevettem, hogy gondolataim már nem a csókra fókuszálnak. Egyre hevesebben és hevesebben ölelt és egyre durvábbul lökött a falhoz, miközben már a nyakamat csókolta. Láttam rajta, hogy teljesen elfelejtett, hogy mennyivel erősebb nálam és, hogy milyen könnyen kárt tehet bennem és ez megijesztett. A hátam és az oldalam már nagyon fájt, a lapockáim már szinte egymásra csúsztak, annyira szorított az egyik kezével, míg a másikkal erősen, durván átölelte a derekamat. Már minden porcikám fájt.

- Aro… elég… ez fáj! – próbáltam eltolni magamtól, de esélytelen volt. Teljesen elvesztette a fejét.

- Nem… láttam a gondolataidat… láttam, hogy majdnem elveszítettelek…. – búgta a fülembe, majd még erősebben szorított. Hirtelen fájdalmat, majd szúrást éreztem a tüdőmnél és éreztem, ahogy a levegő kipréselődik belőlem újra venni pedig nem tudtam. Kétségbeesve próbáltam szólni Aronak, de nem jött ki hang a torkomon. A tüdőm és a hátam egyre jobban fájt és szorított. Mintha kést döftek volna belém. A fájdalom egyre csak fokozódott, a lábaim elzsibbadtak, majd már egyáltalán nem éreztem őket. Levegőt venni még mindig ne tudtam, mert annyira szúrt és fájt a tüdőm. Próbáltam hangot, adni a fájdalmamnak, próbáltam a kezemmel ütni Arot, de mind hiába nem figyelt rám, észre sem vette. Egyre jobban szédültem és a látásom is elsötétült. A karjaim elernyedtek, a lábaimat már rég nem éreztem, a szemem lassan lecsukódott. Minden fájdalom tompulni kezdet én pedig lassan teljesen elveszítettem az öntudatomat. Nem tudtam semmimet sem mozgatni, nem voltam már a testem úra, csak ernyedten lógtam Aro karjaiban. Éreztem, ahogy a halál magával ránt, el ebből a testből. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, ahogy  Aro a fülembe súgja: „Szeretlek!” Mosollyal az arcomon merültem el a sötétségbe…