12. fejezet - Lélekmarás 2/2

Sziasztok! :)

Rövidebb fejezet lett, mint a többi, de a dupla fejezet egyben meg sok lett volna.
Ez volt az utolsó lelkizős rész (egyenlőre) ;)
Jó olvasást!
Puszi
Hamiah

                                                                                                                                                               

Nem tartottam magam különösebben vallásosnak, de szerettem a templomokat. A rejtélyes hangulatuk egészen magával ragadt és mióta elkezdtem ezt, életem utolsó vadászatát bő három hónapja nem volt lehetőségem meglátogatni még csak egy kápolnát sem. Pedig régen órákat voltam képes ülni a padban és bámulni a fény játékát, ahogy megcsillant a színes rózsaablakokon. Ilyenkor nem is tudtam, hogy mit csináltam, csak ültem és gondolkodtam. Régen, amikor szusszanásnyi időm nem volt két vadászat között, amikor még határozott és büszke voltam és tudtam mit akarok, akkor ezek az órák nagyon sokat jelentettek nekem. Ez volt az, amikor foglalkozhattam az érzéseimmel, a gondolataimmal. Ezek voltak azok az alkalmak, amikor ember lehettem és nem vadász. Visszagondolva tulajdonképpen ide menekültem a világ elől, az életem elől. 

Ahogy beléptem és a nagy faajtó nyikorogva becsukódott utánam újra elfogott az a régi érzés. A hatalmas rózsaablak színes fénye pont rám esett és éreztem, hogy pillanatnyi nyugalomra találtam. Már olyan rég voltam nyugodt. Lassan sétáltam végig a hosszú néma padsorok között, majd közép tájt beültem az egyik padba. Annyi minden történt és olyan gyorsan. Szerencsére most már tudtam mit akartam, láttam a lehetőségét, hogy az valóra váljon és mederbe tereljem az életemet. Azonban a lelkem remegett. Sok kicsi kételkedő hangok suttogtak és már mindenütt bajt láttam. Annyira egyszerűbb lenne, ha Aro a szemembe nézne, és azt mondaná, hogy szeret. Akkor nem érdekelne semmi más, nem érdekelne, hogy ki mit mond, hogy Aro gyűjti a különlegeseket, nem érdekelne, mert vakon hinnék neki. Örömmel, nyugodt szívvel felejteném el a múltat. De már ismertem eléggé Arot ahhoz, hogy tudjam, feleslegesen várok, ha szeret, ha nem.

Csak azt nem értettem, hogyha látja a gondolataimat, akkor tudja, hogy mire várok. Miért nem lép? Miért nem csinál semmit? Miért hagyja, hogy a kétely megfojtson? Úgy viselkedik, mintha nem tudná, miért kételkedem, hogy mi zavar, pedig tudja! A templom hűvös levegőjében éreztem, ahogy szemeim megtelnek könnyel, majd lassan lecsordulnak az arcomon, hogy aztán az államnál a combomra hulljanak. Akár mi lesz a vége, a rabja lettem. 

A könnyek közepette emlékeztem, hogy régen évekkel ezelőtt tanítóm milyen büszke is volt rám, hogy érett, határozott és büszke lettem. Hogy voltak elveim, értékrendem, tudtam, hogy miért éltem, mi volt a célom és hogy saját sorsom ura voltam. Hosszú, szigorú, szinte már kegyetlen évek alatt az apám és a tanítóm igazi vadászt neveltek belőlem, igazi fennkölt erénnyel rendelkező dívát. Akkor azért tettem, mert ezt várták el tőlem, ezt akarták és nekem meg kellett felelnem az elvárásaiknak, a bábjuk voltam. De később, mikor összeomlott minden, amikor az a vámpír elpusztított mindent, amit ismertem a vadászat az életcélom lett és a bosszú hajtott. Magamat is megleptem a saját kegyetlenségemmel, amivel megöltem az a vámpírt. Bár a bosszúmat beteljesítettem, addigra eltelt 10 hosszú év és én nem voltam az aki voltam. Nem tudtam visszatérni a normális élethez, a vadászat és a kaland utáni vágy a csontomig hatolt és irányította a testemet, azonban mélyen bennem mindig ott volt az a kis hangocska. Én nem ezt akartam…

Újabb évek teltek el és hangocska egyre hangosabb lett, a fegyelmem pedig egyre silányabb. Belefáradtam, abba hogy az legyek, aki nem vagyok, de még mindig nem tudtam szakítani a vadászattal. Titkon azért fohászkodtam, hogy történjen valami végre, hogy jöjjön már a megváltó halál, de nem jött. Csak úsztam az árral és bár erősnek neveltek, túl gyenge voltam hozzá, hogy lépjek. Tettem, amit tennem kellett. És akkor jött Aro… egy lehetőség a menekvésre. Nem olyan, amiről álmodtam, nem az, amit akartam, hisz gyűlöltem a vámpírokat, de megváltoztatott és magával ragadott. És most itt vagyok… emberi életem hajnalán és síratom az múltat, amitől annyira menekülni akartam. Mit szólna a tanítóm, ha most látna? Bár nem élveztem, de sokat tanultam, a csaták a vadászatok megedzettek és az igazi erőm immár a tapasztalatom lett. Ezeket nem akartam eldobni magamtól, meg akartam tartani őket. Gyenge voltam kisgyerekként és a szorgos tanulás és gyakorlás, majd a tapasztalat tett azzá, aki vagyok. Ezek adták meg a személyiségemet, ezektől lettem a vadász, akit a vámpírok féltek. Eldöntöttem magamban már rég, hogy bármi történjék, ha meghalok, ha nem, személyiségem megmarad.

- Ilyen korai órán, kisasszony? – hallottam magam mögül egy öregember rekedtes hangját, ami furcsán visszhangzott az üres templomban. Érdektelenül pillantottam hátra az öreg papra. Bozontos ősz haja és ősz szakálla szinte teljesen eltakarta ráncos arcát. Fekete ruhája végig susogott, ahogy közelebb jött, majd beült a mögöttem lévő padsorba.

- Mi bánt, gyermekem? – kérdezte pillanatnyi szünet után szelíden. Majd mikor nem válaszoltam, hanem újra előre fordultam folytatta. – Ha nekem nem is, de az Úrnak mond el, higgye el jobb lesz – mondta magabiztosan.

- Az Úr nem tud segíteni – válaszoltam halkan, miután leküzdöttem a torkomban a gombócot.

- Persze, hogy nem – válaszolt azonnal. – Az Úr meghallgatja minden szavunkat amitől jobb lesz, de nem oldja meg a problémáinkat. Mégis, hogy fejlődne a világ, hogy fejlődnénk mi, ha mindent ő csinálna? – tette fel a költői kérdést.

- Ez lenne az isteni gondviselés? – kérdeztem vissza szarkasztikusan.

- Igen – felelt határozottan. – A gyermekek is saját hibáikból tanulnak, az Úr ezért is hagyja, hogy mi is ezt tegyük, hisz mi az ő gyermekei vagyunk – Szavaiból hallottam, ahogy mosolyog. Rövid néma szünet után folytattam.

- Én nem tanultam a hibáimból és most azok elemésztenek.

- Mindig van megoldás, gyermekem, csak hinned kell és soha el nem feledned, hogy mindennek meg van az oka, hogy miért történik – válaszolt határozottan. Hosszú hangtalan csend telepedett a templomra. Várakozó, feszült csend volt, mintha csak maga a templom is a beszélgetés folytatására várna.

- Atyám? – kérdeztem bizonytalanul.

- Tessék, gyermekem! – válaszolt rögtön bíztatóan.

- Nem rég az életem gyökeresen megváltozott. Esélyem volt megszabadulni a régi hibáimtól és új életet kezdeni. Éltem is a lehetőséggel, más utat választottam, de nem az történt, amire számítottam. Azt hittem, hogy a hibáimat elfeledem, hogy teljesen új esélyt kapok, de nem így lett. A régi sérelmek még mindig bántanak, a régi hibák még mindig kísértenek és a kétely is folyogat. Nem tudom, hogy jó utat választottam-e – fakadtam ki végül, majd tekintetemet a főoltárban álló Szűz Máriára emeltem. Olyan volt, mintha engem nézett volna, mintha hallaná minden szavamat.

- A  régi sebek sokáig fájnak, gyermekem, de egyszer idővel elmúlnak. Azonban változtatni nem könnyű és nem egyik pillanatról a másikra történik – hallottam, ahogy mögöttem feláll a pap, majd mellém lép és idős kezét a vállamra teszi. – Bármilyen úton is járjál, bármilyen rögös is, bár hányszor ágazik is el az a te utad! Légy figyelmes, ússz az árral és akkor megtudod, hogy az utad olyan-e, mint amilyet szeretnél – Végszóra, ahogy a pap befejezte megszólaltak a deles harangok. Fel sem tűnt, hogy már egy óra eltelt. Hirtelen pattantam fel, de a pap addigra már messze a padok végénél járt. Lassan, görnyedten ment, így könnyen utolértem. Épp mondani akartam valamit, azonban megelőzött.

- Én öreg vagyok már, nem sokára megtérek az Atyához, de maga fiatal Miss Sweary, hát, éljen úgy ahogy a szíve diktálja – mosolygott rám, majd a Szűz Mária szobra felé fordulva keresztet vetett és kényelmesen sétálva eltűnt a templom árnyékos részében. Én csak álltam ott sokkolva a tudattól, hogy ismer engem, de mire észbe kaptam már eltűnt. A templom csendje is megváltozott, az eddigi néma csend eltűnt helyét pedig átvette a kinti utcai hang, a madarak csicsergése, akik befészkeltek a templomba és az öreg gerendák időszakos nyikorgása. A templom újra csak templom volt, már nem figyelt rám.

Mély sóhajtás kíséretében indultam el a nagy tölgyajtók felé. Igaza volt a papnak. Mindaz, ami velem történ az én voltam. Az volt az életem, ha eldobom magamtól, mégis ki leszek? Aro elég támaszték ekkora lépéshez? Megérti, min megyek keresztül?

A nap már magasan járt mikor kiléptem Volterra főterére. Az emberek sürögtek-forogtak az utcán, már javában zajlott az élet. A napfényben állva bámultam az embereket. Itt egy kisgyerek húzta az anyja szoknyáját, ott két idős ember vitatott meg valamit, amott pedig férfiak kisebb csoportja sietett a kávéházba. Elnézve őket, én soha nem akartam ilyen életet. Igaz nem akartam vadász lenni, de az lettem, méghozzá a legjobb. Szívem elhúzott abból az életből, amit csak kötelességből éltem. De nem ide, nem ebbe a városi életbe. Talán valami elrejtett erdőben vagy egy hegységbe vagy netalántán az Újvilágban, de messze az emberektől.

Jobban körülnézve megakadt a szemem egy közeli sikátorban álló árnyékon. Rögtön sejtettem alakja alapján, hogy ki lehetett ezért el is indultam felé, majd mikor már én is a jótékony árnyékban voltam megszólalt.

- Azt hittem már ott akarsz éjszakázni – Demetri hangja valahogy kimértebb volt, mint eddig, de ugyan úgy piszkálódóan hatott, mint eddig.

- Feltűnt, hogy velem máshogy viselkedsz, mint például Felixszel – folytattam elgondolkodva. – Nem akarod elmondani miért? – Az első reakciója a megdöbbenés volt, majd az elgondolkodás következett.

- Tökéletes megfigyelés, ahogy egy vadásztól elvárható – mondta immár teljesen komoly hanggal.

- Szóval erre megy ki a játék – Nem is tudtam, mi másra számíthattam volna.

- De hisz a Mester már mondta neked, nem? – kérdezte, miközben elindultunk a sikátorokon át. Amikor már egy jó ideig nem válaszoltam folytatta. – Az én különleges képességem a nyomkövetés, ezért mondhatni én is afféle vadász vagyok. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Őszintén megvallva, szerintem a Mester után én vártam legjobban az érkeztetett. Reménykedtem talán próbára tehetnénk egymás képességeit, igazi kihívás lenne a legjobb vámpírvadásszal harcolni, de sajnos a Mester nem engedi.

- És ezért viselkedsz ennyire… szórakozottan? – nem válaszolt csak bólintott.

- Először meg akartalak támadni és megnézni mire mész, ezért is küldte utánad inkább Alecet a Mester és nem engem, sőt megparancsolta, hogy csak akkor tehetem próbára a képességeinket, ha beleegyezel.

- Aro féltet? – kérdeztem elhalóan magamtól, miközben áthaladtunk egy keresztutcán.

- Igen, de én inkább… nem szólnék, tanulva Alec hibájából. Nem jó dolog felbőszíteni a Mestert – húzta el keserűen a száját.

- Csak annyit mondj meg, hogy általában szokott aggódni bárkiért? – Ostoba kérdés volt, mégis kifejezte azt, amit tudni akartam.

- Soha – válaszolt kis habozás után. Az út további fele néma csendben telt. Most hogy tisztázódott ez a dolog Demetri feltűnően csendessé vált. Bár végül is most már tudtam, hogy mire ment ki a játék a döntés már az enyém volt.

Dél volt, így az emberek nem jártak az utcán, ezért szinte teljesen kihalt városon mentünk keresztül. Sikártorok és utcák tucatjait hagytuk magunk mögött, amik teljesen egyformák voltak. Kertnélküli házak, kövezett utcák és vörös tetők sorra haladtak el mellettem, miközben követtem Demetrit.

Csak úgy cikáztak a gondolataim a fejembe össze-vissza. Hol erre gondoltam, hol pedig amarra, így egyetlen dolgot sem tudtam tisztázni. Voltaképpen az öreg papnak igaza volt, ebben  helyzetben az volt a legbölcsebb ha csak várok és majd  úgy is kiderül minden. De megtehettem, hogy várok? Régi szokásom révén nem szerettem sodródni az árral, sőt egyáltalán nem szerettem várni sem. De nem ez volt az egyetlen kérdés. Bár Aro megígérte, hogy vár rám, megesküdött, hogy nem változtat át amíg nem kérem, de vajon meddig vár rám? Nem olyannak ismertem, aki képes bármire vagy bárkire várni, ahhoz túl beképzelt volt. Azonban ha szeret, akkor képes lenne megtagadni önmagát és akármeddig várni? Képes lenne megtenni ezt értem? Visszagondolva őszintének tűnt, mikor megesküdött és tényleg vár.

Zavargó gondolatokkal fordultam be a következő utcába, ami már ismerős volt. A jól ismert kis kápolna nagy tölgyajtókkal állt az utca végén. Furcsa izgalommal sétáltam végig az utcán, lehet, hogy emberként utoljára… vagy teljesen utoljára. Szarkasztikusa kuncogtam egyet magamon, miközben Demetri az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa.

Figyelni fogok és bízni, hogy ez az egész szeret-nem-szeret egy ostoba kis képzelgés, más egyebet nem tehetek.