11.fejezet - Lélekmarás (1/2)

Pár szót a dupla fejezetről:
Tipikus, átívelő, időhúzó fejezetek sok lelkizéssel és kétellyel, hogy  felkészítsenek a történet legnagyobb fordulópontjára
Jó olvasást!
Puszi
                                                                                                             

 Puha, kellemesen meleg ágyban ébredtem. Semmi kedvem nem volt felkelni, így csak a baldachinos ágy vörös és bíbor színű kárpitos tetejét bámultam. Igazán nem is emlékeztem, hogy hogyan kerültem vissza az ágyba. Arra még biztosan emlékeztem, hogy Aro a kertben esküt tett nekem és én szinte szárnyaltam a boldogságtól. Arra is emlékeztem, hogy már a vacsora után is elég álmos voltam, de a folytonos kétségeim miatt fel sem tűnt igazán. De, hogy a csókunk után mi történt, és hogy kerültem az ágyba az már rejtély.

- Jó reggelt! – hallottam meg az ismerős hangot. Fekvő helyzetben fordítottam oldalra a fejem, de azonnal meg is bántam. A napsugarak szinte beömlöttek a hatalmas ablakon hunyorgásra kényszerítve. A nagy fényességben csak az ablak előtti fotelben ülő személy csillogó bőrét tudtam kivenni. Még mindig hunyorogva rántottam a fejemre a takarót, evvel is védve a szememet. Pár perc után, amikor már lelkileg felkészültem az erős fényre óvatosan kikukucskáltam a takaró alól. A napfény már csupán a másik ablakon áradt be, ami nem zavart. A közelebbi előtt pedig már a behúzott vörös sötétítők terebélyesedtek, amit még mindig igazgatott egy kicsit Aro.

- Köszönöm – dörmögtem még mindig álmosan, miközben felültem az ágyban. A fél hosszú ujjú, aranyszínű selyem hálóing végig simított a bőrömön, ahogy felülve a ráncok végig szaladtak a testemen.

- Nincs mit – jött elém és lehajolva lágy csókot lehelt a homlokomra. – Jól aludtál? – kérdezte, miközben végig simított az arcomon.

- Igen – válaszoltam, majd figyeltem, ahogy felvéve a könyvét az ajtóhoz sétál.

- Kint megvárom, míg felöltözöl – mosolygott vissza rám ajtóból, majd halkan kattant utána a zár. Mély sóhajtás kíséretében keltem fel és jártam körbe a szobát. Cseppet sem tűnt kevésbé fényűzőnek, mint tegnap, de valahogy otthonosabb lett, most, hogy az ágy fel volt dúlva és az egyik sötétítőt behúzták. Mezítláb sétáltam el a fotelig, amelyben nem rég Aro ült. Lassan simítottam végig a karfán, majd bele ültem. Az egész szobát be lehetett látni és még az ablakon is ki lehetett látni. Ahogy onnan fürkésztem a szobát, észrevettem, hogy a fotel melletti éjjeliszekrényen egy csontig leéget fehér gyertya árválkodott arany tartójában. Megmosolyogtatott és melegséggel töltött el a gondolat, hogy Aro mellettem ült az éjszaka.

Újult erővel keltem fel a fotelból és kerültem meg az ágyat. A szekrényajtó előtt állva tűnt fel, hogy az egy kicsit nyitva volt. Érdeklődve léptem be és néztem körül. Szekrényhez képest hatalmas volt, bár nem is volt tele. Jobb oldalon rendezett sorba sorakoztak Aro ruhái, bal oldalt viszont egy plafonig érő szépen ívelt tölgy szekrény állt, míg mellette egy majd egy méter magas fémzáras faláda állt rajta a holmimmal. Már messziről feltűnt a polcon lévő tárgyak sokszínűsége, ezért közelebb léptem. Voltak ott kisebb dobozkák, szobrok és egyéb antik tárgyak. Régi stílusú mini földgömbtől kezdve a márvány lovas szobron át a gyémánttal kirakott serlegig minden volt ott, azonban mind tökéletes rendben. Nem tudtam betelni a kíváncsiságommal, ezért óvatosan kinyitottam az egyik nagyobb dobozt a polcon, amivel már rég óta szemeztem. Ahogy felnyitottam a tetejét a vas halkan nyikorgott egyet, de alig vettem észre. Sokkal inkább kötött le, ami benne volt. A doboz három részre volt osztva és belülről fekete bársonnyal volt kibélelve és mindegyik tele volt csillogóbbnál csillogóbb ékszerekkel és drága kövekkel. Az egyik részben arany nyakláncok voltak zafír, borostyán és smaragd kövekkel ékesítve, míg a másik kettőben gyűrűk, csattok és kisebb díszes szobrok voltak.

Nagyot nyelve csuktam le a dobozkát. Belegondolni is ijesztő volt, hogy már önmagában csak ennek a doboznak a tartalma mennyit érhet, hát még az egész kastély! Még mindig ámulva sétáltam át a faládához és vettem le róla a holmimat. Egy egyszerű nagyobb vászon táska volt, pár ruhával és a fegyvereimmel, így furcsán mutatott ebben a gazdag környezetben. Hirtelen gondolattól vezérelve dobtam le a táskámat és nyitottam fel a szoba legnagyobb ládáját. Fegyverek voltak benne, de még milyen fegyverek. Arany és kristály kirakásos hüvelyekben pihentek a kardok egymás mellett. Voltak még ott bőrszíjas tőrök, pisztolyok és még egy íj is. A láda legaljára lenyúlva pedig öreg, dohos könyveket és papírokat tapintottam ki. Ismét csak ámultan csuktam le a láda tetejét és nyúltam a földön heverő táskámért, amikor eszembe ötlött. Hol van a ruhás dobozom? Kezemben a táskával álltam fel és néztem körbe a szobába. Sehol nem láttam e keresett dobozt, amikor meg pillantottam Aro ruhái mellett egy embermagasságú fehér selyemmel letakart valamit. Közelebb érve láttam meg az igazi méretét és rögtön tudtam, hogy megtaláltam a ruhámat. Mosolyogva rántottam le a selymet és találtam szembe magamat a próbababára öltött ruhával. Gyönyörű volt még mindig, ahogy a vörös teljes összhangban hullámzik az aranyszínnel, hogy aztán fodrokba hullva érjenek talajt. Egy percig mosolyogva figyeltem a ruhámat, majd óvatosan visszaraktam rá a selymet és folytattam az öltözködést.    

Magas szárú fekete csizmában, barna lovagló nadrágban, fehér ingben és sötétkék blézerben léptem ki a hálószobából. Azonnal megláttam Arot, ott ült abban a fotelben, amelyikben tegnap is. Olyan békésnek, de távolinak tűnt, ahogy olvasott.

- Már kezdtem aggódni, hogy eltévedtél – nézett fel rám gúnyos, de kedves mosollyal, miközben becsukta a könyvét és az asztalra tette.

- Nagyon vicces – mentem közelebb, mialatt ő is felállt. – Egy nap. Használd ki! Tudod, százévente csak egyszer vagyok ilyen jókedvű – folytattam vigyorogva, felidézve az ő szavait. Nevetve és talán egy kicsikét elismerően nézett rám. Azonban volt valami furcsa a tekintetében. Mintha elégedettség csillogott volna benne, amit nem tudtam mire vélni.

- Induljunk akkor, a nap már javába tart – felet, majd elindultunk az ajtó felé.

- Csak neked, nekem még csak most kezdődött – vágtam rá, majd mikor láttam, hogy válaszolni akar, gyorsan közbe vágtam. – És nyilván előbb is fejeződik be! – Színpadiasan sóhajtott egyet, miközben kiléptünk az ajtón.

- Van egy kis elintézni valóm a délelőtt folyamán, ezért… - kezdte, miközben végig sétáltunk a lefelé vezető lépcsőkön.

- Ennyit a vendégszeretetről! – sóhajtottam színpadiasan, mire csak mosolygott.

- Demetri és Felix elkísérnek a lovadhoz – folytatta a félbe maradt mondatát. – Biztos hiányzik már. – Csak mosolyogva bólintottam, miközben lépcsőztünk. Egy darabig néma csendben mentünk, mialatt hol a festményeket, hol Aro arcát néztem. Akár hányszor pillantottam oda mindig ott volt az a kicsi, alig észre vehető mosoly a szája sarkában és a szemei is még mindig olyan furán csillogtak.

- Elégedettnek tűnsz – kezdtem tétován, mikor hirtelen megálltam az egyik pihenőnél. Kérdően, teljesen más arccal fordult vissza mikor észrevette, hogy megálltam.

- Csupán örülök, hogy végre itt vagy. Olyan hosszú utat tettél meg, de ím az út boldog véget ért, aminek külön örülök – mosolygott rám, mialatt végig simított az arcomon. Közvetlen közelről figyelhettem a szemeit, amik különös mód most nem csillogtak úgy. Nem látszott rajta az a végeláthatatlan elégedettség, ami az előbb még benne volt. Eltűnt belőle az a szenvedélyes kíváncsiság, ami jellemzi és most már szinte szeretetteljesnek tűnt. Vagy csak előttem rejtette el? Annyira zavaró volt, nem tudtam eldönteni, hogy épp mikor viselkedik önmaga ként és mikor játssza meg magát. Nem jutottam dűlőre, hogy igazából, miért is elégedett, miért változik meg a tekintete. Gondolatomból az zökkentett ki, hogy Aro sóhajtott egy mélyet, majd közvetlenül utána a lépcső alján megláttam egy nőt befordulni és felfelé jönni. Vámpír volt, kétség sem fért hozzá. Sötét arany, ránézésre is méregdrága nagyruhát viselt, ami tökéletesen illett hosszú szőke hajához. Légies könnyedséggel lépdelt felfelé, mialatt a gőg és az arrogancia sütött az arcáról.

- Atheonodora, kedves! Mostanában alig láttalak – szólt Aro széles vigyorral, mikor a nő már majdnem felért hozzánk.

- Talán azért, mert az elmúlt hónapokba nem is nagyon jártál itthon – ért immáron mellénk, majd jelentőségteljesen végig mért.

- Johanna, ő Atheonodora, Cauis felesége. Atheonodora ő…

- Bizonyára Johanna Sweary! – vágott Aro szavába. – Már nagyon vártam a találkozást. Még a testőrök is magáról beszélnek éjt nap alátéve – hangja csilingelő volt és majdhogynem visszhangzott a lépcsőházban, azonban volt benne egy távolságtartó, lenéző él is.

- Örvendek a találkozásnak! – biccentettem felé.

- Ha megbocsátotok, én visszavonulnék felfrissülni – Épphogy befejeztem a mondatomat, mintha meg sem hallotta volna, úgy mondta. – Aro! Cauis és Marcus már vannak rád, hogy megvitassátok az amerikaiak ügyét – mondta még fél vállról, majd köszönés nélkül tovább ment. Egy darabig figyeltem, ahogy méltóságteljes lépéseit, majd követtem Aro lefelé.

Visszaérve a trónterembe láttam, hogy Demetri és Felix már várnak rám. Marcus a trónján ült, míg Cauis idegesen sétált fel-alá és mikor észrevette, hogy megérkeztünk haraggal telt arccal fordult Arohoz.

- Csakhogy már épp ideje volt, hogy megtisztelj a jelenléteddel! – mondta szarkasztikusan, miközben szeme szinte villámokat szórt.

- Nyugalom, fivérem! A tárgyalás nem sürgős, hisz a főbajt már sikeresen elhárítottuk – válaszolt higgadtan Aro.

- Attól még szeretném minél hamarabb véglegesen lezárni ezt az ügyet. Különben is, gyors döntés és erőteljes fellépés, nem te mondtad?

- De, igen – válaszolt Aro. – Johanna, kedves ebédnél találkozunk! – fordult hozzám, majd kezet csókolt. A háttérben hallottam, hogy Caius gúnyosan felhorkant, majd mond valamit Marcusnak.

- Rendben – néztem Aro szemébe, miközben erőteljesen arra gondoltam, hogy a fivére, milyen modortalan és tuskó, remélve, hogy meghallja a gondolatomat. A várt hatás nem is maradt el, Aro jóízűen felnevetett, majd elengedte a kezemet.

- Tökéletesen igazad van, kedvesem – tette hozzá, majd elfordultam tőle és Demetri és Felix társaságába elhagytam a termet, azonban az ajtóból még visszanéztem rá. Viszonozta a pillantásomat, amin elmosolyodtam.  

Alig csukódott be az ajtó mögöttünk a két férfi ott állt velem szemben és gyanús szemmel méregettek. Teljesen fölöm tornyosultak és nem tudtam eldönteni, hogy épp valamiért haragudtak vagy csupán akartak valamit.

- Valami baj van? – kérdeztem bizonytalanul.

- Semmi, csak tudod az egész gárda másról sem beszél már egy hónapja csak magáról. Már nagyon vártuk, hogy megérkezzen! – mosolyodott el Demetri, majd intett a fejével, hogy kövessem őket. Ugyan arra a folyosóra mentünk ki, amelyiken Aleccel bejöttem.

- Ez úgy hangzott, mintha biztosak voltatok volna benne, hogy eljövök – mondtam halkan, mikor becsukódott mögöttünk immáron a folyosó ajtaja és én biztos lehettem benne, hogy nem hallanak mások.

- Biztosak is voltunk. A Mester mindig megszerzi, amit akar! – mondta Felix mély, öblös hangon. Éreztem, ahogy a torkomon fagyott minden további szó és az a kis vészjósló hangocska a fejembe egyre hangosabban suttogott, miközben szívemet elöntötte a kétségbeesés. Mi van, ha jogos a kétségem? Mi van ha Aro tényleg csak kihasznál? Minden szó, amit hallottam magam körül erre utaltak. Vagy csak én hallottam ki ezeket? Már azt sem nagyon tudtam eldönteni, hogy mikor gondolkodok józanul és mikor paranoiásan. De egyet azért még tudtam, azt amiért bizonytalan voltam. Aro nem mondott semmit, semmi megerősítést vagy elutasítást. Semmit…. Hacsak egyszer mondta volna, hogy kedvel vagy, hogy… szeret, nem érdekelt volna, hogy mit mondanak körülöttem. Határozott és biztos lehettem volna.

Hirtelen villant be, azt akartam, hogy Aro szeressen? Ez azt jelenti, hogy szeretem? Soha nem voltam szerelmes még csak nem is kedveltem különösebben a férfiakat és nem is vágytam soha a társaságukra. Nem hittem, hogy szükségem lehet erre az érzelemre, mert nem akartam függeni másoktól. De most épp ezt csináltam! Aro töltötte ki teljes valómat, körülötte forgott minden gondolatom, azt akartam, hogy olyanokat mondjon, amiket eddig senki sem mondott nekem. Kerestem a pillantását, élveztem a társaságát és képessége ellenére is szerettem a hideg érintését. Reménytelenül beleszerettem…

A néma csend, ami a hármasunkra telepedett a díszes folyosó végén lévő vaskapu hangos nyikorgásával szűnt meg.

- A legtöbb vámpírnak itt vannak különleges képességei – egyszerű kijelentés volt tőlem, de elindította azt a beszélgetést, amely segíthet döntést hozni.

- Valóban, a Mester szereti maga köré gyűjteni azokat, akiknek vannak képességeik – erősített meg Felix. – Mondhatni ez a hobbija! – Minden egyes szava egyre mélyebb sebet vágott belém és már kezdtem elhinni, hogy a gyanúm beigazodott.

- Igen, de soha nem láttuk ennyire izgatottnak. Mellesleg meg általában nem szokta elhagyni a kastélyt, főleg nem egy ember miatt – mondta elgondolkodva Demetri, miközben lépteink visszhangzottak a sötét folyóson. – Maga különösen nagy hatással van rá! – fordult kissé vissza, ugyan is eddig pár lépéssel lemaradva követtem őket.

- Kíváncsi vagyok, mit láthat bennem – kezdtem elgondolkodva, mire Demetri jóízűen nevetett egyet.

- Azt senki sem tudhatja, mi jár a Mester fejében – nevetett még mindig. – A Mester kész rejtély. – Evvel nem vitatkozhattam, teljesen igaza volt.

- Azt mondta, hogy a képesség előjelei már emberkorban is meg vannak.

- Ez így igaz, de nem mindig egyértelműek vagy nem mindig észre vehetőek. Sőt a legtöbb esetben ez az előjel inkább egy afféle életérzet – adta meg a kimerítő választ Demetri, mire Felix egyetértően bólogatott.

- Jane is ilyen. Utálta az embereket és most hatalmas képessége van – szólalt meg végül Felix is. – Minél erősebb az érzet, annál erősebb a képesség.

- Elképzelésem sincs, mi lehetne a maga képessége, de az biztos, hogy a Mester sokat vár tőle – mondta lezáróan Demetri, mikor visszaérve a kápolnába feltették a csuklyájukat és kinyitották az ajtót. Demetri utolsó szavai percekig a fülemben csengettek. „Sokat vár tőle”. Egyre jobban fájta a szívem, ahogy kezdett elemészteni a becsapottság. Muszáj volt beszélnem Aroval, számon kérni tőle. Keskeny, árnyékos utcákon sétáltunk végig kerülve a tömegeket, azonban így is összefutottunk párral, akik kíváncsian, néha félve néztek a két csuklyás férfira. A nap már elég magasán járt, amiből arra következtem, hogy 10 óra körül járhat az idő. Ugyan jó idő volt, azonban a fekete, vészjósló felhők jelezték, hogy bizony ám nincs még vége a télnek, sőt a legnagyobb vihar még csak most jön. A napsütés pusztán pillanatnyi… 

A város szélén, egy szűk sarkon kanyarodtunk be, amikor szemben megláttam egy régi istállót. Fehére mázolt falairól már hullott a vakolat és régi, vörös cserepes teteje is itt-ott foltozva volt. Azonban az udvara, a kerítés és a kinti itatók akár újnak is mondhatóak voltak. Közelebb érve láttam, hogy az udvaron egy idősebb, sovány férfi épp fát aprított és érdeklődve hagyta abba, mikor elmentünk mellette, hogy megfigyeljen minket. Ahogy beléptünk az istállóba rögtön megcsapott a jellegzetes állat szag, annak ellenére, hogy az istálló belülről is rendes és tiszta volt. A boxok egymás mellett álltak, elég szénával megrakva, illetve friss vizes itatóval annak ellenére, hogy csak némelyikben volt ló. Belépve rögtön balra fordulva a negyedik boxban láttam meg Lidércet. Éppen szénát evett, azonban amikor meghallotta, hogy közeledtünk felé felemelte a fejét. Örömmel mentem oda hozzá és simogattam meg az orrát.

- Hát szervusz! Rég találkoztunk igaz? – beszéltem hozzá, miközben megpaskoltam a nyakát és az állán is megsimogattam, mire hangosan nyerített.

- Szép ló, az biztos! – hallottam magam mögött Demetrit.

- Igen, az! – értettem egyet hátra sem fordulva. – A legszebb! – suttogtam.

Jó érzés volt újra látni, már nagyon hiányzott. Sokáig simogattam, miközben okosan nézett rám, majd a két vámpírhoz fordultam.

- Meg kéne kicsit futtatni!

- Emiatt nem kell aggódnia! Az istállós fia minden nap hajnalba és napnyugtakor futószáron megfutatja a lovakat – válaszolt Felix. Már előbb is feltűnt mi zavart benne, de csak most körvonalazódott bennem igazán. Felix viselkedése, hangsúly és beszédstílusa már túlságosan is távolságtartó és kimért volt ellentétben Demetri közvetlen természetével. A modora egészen olyan volt, mintha azt éreztetné, hogy felette állok és ő csak egy szolga. Bár igaz, hogy a Volturiba tulajdonképpen az a három Felség szolgája, de én ehhez nem voltam hozzá szokva. 

- Éretem – feleltem kicsivel később.

- Délután természetesen visszajöhet, ha akar. De most a Mester kifejezetten kérte, hogy még egy helyet feltétlenül mutassunk meg – tette hozzá gyorsan Demetri. Csupán bólintottam egyet, majd elbúcsúztam Lidérctől és követtem kifelé a két férfit. Odakintről még egyszer hallottam Lidérc hangos nyerítését, de avval nyugtatva magam, hogy késő délután visszajövök kevesebb nehézséggel hagytam magam mögött az istállót.

Az utcák, amiken végig sétáltunk szinte teljesen egyformák voltak. Ha nem lettek volna kísérőim biztosan eltévedtem volna. De igazából azt sem értettem minek két kísérő.

- Miért kellett mind kettőtöknek jönni? Elég lett volna az egyikőtök – adtam hangot a kérdésemnek.

- Valóban elég lett volna, azonban a Mester ragaszkodott hozzá, hogy mindketten jöjjünk – válaszolt kimérten Felix.

- A Mester szerint bármi történhet és ezért jobb, ha ketten vagyunk – tette hozzá Demetri – Hogy Önnek véletlenül se essen semmi baja – nézett rám várakozó tekintettel.

- Ez kedves tőle – mondtam halkan, amin sejtelmesen elmosolyodott.

- Mi ennyire vicces? – kérdeztem számot kérően, mikor már percek óta nem tudta letörölni a képéről azt a titokzatos mosolyt. Épp egy sikátoron vágtunk át, így éles kérdésem hangosan csattant a néma mellékutcában.

- Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte ironikusan, amire már Felix is elmosolyodott. Én azonban válasz nélkül hagytam a kérdését.

- Már vagy 200 éve a Volturiba vagyunk, de soha nem láttuk a Mestert nővel vagy, hogy a vámpírok képességén bármi más érdekelné őt egy személyben – mesélte elgondolkodva. – Képzeheti, mikor hallottunk magáról, napi téma lett. – Ismételten csak válasz nélkül hagytam, amit mondott és némán baktattam utánuk. Őszintén reméltem, sőt akartam, hogy igaza legyen. De folyton folyvást azon kaptam magamat, hogy összeegyeztethetetlen tényeket találtam Demetri mostani és a kastélybeli mondataiban. Vagy csak én nem értettem? Nem voltam képes megérteni Aro személyiségét? Még mindig nem ismerném igazán? Tudtam, hogy vonzzák a különleges dolgok, a különleges emberek és hogy „gyűjti” őket. De állítólag én másért is vonzottam, amit nem értettem. Eddig nem úgy ismertem a vámpírokat, mint akik képesek bármilyen pozitív érzésre, de most, hogy itt voltam Volterraban láttam, hogy egész emberinek is tűnhetnek. Alec ijjed pillantása, mikor rájött, hogy olyat mondott, mit nem kellett volna, Demetri közvetlensége és jó hangulata, Felix kimértsége, még Jane és Caius gőgje és Marcus unottsága is annyira élővé tette őket. Már elhittem, hogy képesek társadalmat alkotni, törvények szerint élni és művelődni. De szeretni is tudnak? Azt hallottam egyszer, hogy a szerelmes emberen látszik a szemén, hogy az. Azonban ezt nem láttam sem Caiuson sem Atheonodorán, pedig ők állítólag házasok.

Arra eszméltem fel, hogy egy hatalmas épület előtt álltam, mikor 11-et ütött a toronyóra. Felnézve láttam, hogy egy templom, rajta nagy arany kereszttel. Késő gótikus templom lehetett, amin már látszódtak a barokk vonások, azonban méretei még nem érték el azt a szintet. Egyetlen díszes csontszínű tornya magasan nyújtózott a város fölé, miközben festett ablakai kívülről sötéten csillogtak.

-          A Mester szeretné, ha megnéznéd belülről is – fordult felém Demetri. – Mi ide kint fogunk várni – folytatta, majd miután bólintottam elindultam a templom felé.