Még egy megjegyzés a 13. fejezethez

Sziasztok!

A 13. fejezet végére elfelejtettem írni, hogy még mielőtt elítélnétek koppintásért, Johanna képessége egyáltalán nem olyan lesz mint Belláé. Teljesen más lesz, sokkal jobb ;) (Aronak is jobban fog tetszeni XD)
Ami a 13. fejezetben történt/történni fog az csak ici-pici mellékhatása a képességének, amit majd pár fejezet múlva részletezek

A címet is sikerült elírnom: 13.fejezet - Örökké visszhangzó dallamok

Jó éjszakát!
Hamiah

13.fejezet - Örökké visszhangzó dallamaok

Sziasztok! :) 

Kicsit hosszabb lett, mint a többi, de szerintem megéri ;)

A következő, azaz a 14. fejezet, ami a Jégszív címet fogja viselni különleges lesz, ugyan is második
      kedvenc szereplőm Carlisle szemszögéből fog írodni. Szerintem ki tudjátok találni ki a Jégszív :)

Jó olvasást!

Puszi
      Hamiah

                                                                                                                                           

Három nap telt el azóta, hogy a volterrai templomban kerestem magamnak nyugalmat. Azóta visszahúzódva figyeltem és hallgattam az itt-ott elejtett egy-két szót, ami választ adhatott számomra vagy segíthetett kiismerni Arot. Magam sem tudtam miért, de azóta megváltozott a viszony köztem és Aro között. Kétellyel és bizalmatlansággal néztem rá, ugyanakkor várakoztam arra, hogy végre megtörje a jeget és megmentsen a saját sötétségemtől. De nem tette, azóta sem. Pedig hány ezerszer érintkeztünk nap, mint nap, hány ezerszer látta a gondolataimat. Miért hagyja, hogy szenvedjek? Ennyire makacs lenne, hogy nem mondja ki? Vagy nincs mit kimondani? Sok vámpír szájából, hallottam itt a kastélyban, hogy Aro megszállottja a különleges dolgoknak és mindegyik szó egy-egy késszúrás volt a lelkemben, de a legnagyobb fájdalmat még mindig Aro okozta. Kedves és figyelmes volt velem szemben, bármit kértem megadta. De ez nem volt elég, hogy kitöltse azt az űrt, ami annak az egy szónak a hiánya okozott. Vártam rá, minden reggel, minden este, minden pillanatban, de megkérdezni már nem mertem. Lehet, hogy az én hibám volt, ismervén Arot, lehet, hogy már rég túl lennék ezen, de nem volt elég bátorságom, ezért csupán vártam.

Ahogy a napok teltek, egyre jobban erőre kapott bennem az a gondolat, hogy nem kellett volna idejönnöm, hogy ez nem az én világom, nem az én életem, és ha igazodnék hozzá akkor az már nem én lennék. Távolinak éreztem magamtól mindenkit, pedig pár vámpírral egész jól kijöttem, és elsősorban távolinak éreztem Arot. Szerettem még mindig, de egyre nehezebbé vált kimutatni. A kérdéseire tömören, unottan feleltem, nem kerestem annyira a társaságát és néha még a csókját is visszautasítottam. Láttam rajta, hogy ő is érzi a változást, de mégis úgy viselkedett, mintha nem értene semmit, mintha fogalma sem lenne arról, hogy mi bajom. És ez volt az, ami a legjobban bosszantott, ami újra haragot ébresztett bennem. Már megint játszik! De eltökéltem magam, kiderítem, mit akar, ha addig élek is. Már pedig vagy így, vagy úgy, de addig élek. De egy baj volt, nem tudtam hol kezdjem. Kérdeztem őt, de kitért a választól és mindent mondott csak, azt az egy szót nem, amire szükségem volt. Néha már nem érdekelt és azt kívántam, hogy ha kell hazudja a szemembe, hogy szeret és én el hiszem neki, mert nem tudtam meddig bírom ezt a beállt feszültséget. Tisztában voltam azzal, hogy a szívem mit akar, de ha ez így folytatódik, akkor már a halál is megfelel. Nap, mint nap evvel a gondolattal ébredtem és feküdtem, hogy miért nem csinál semmit sem? Ha szeret, akkor azért, ha nem akkor pedig amazért. Annak ellenére, hogy én löktem el magamtól hiányzott az érintése a csókja és az a félmosoly, ami mindig az arcán volt, de a napokban eltűnt.

Aro hálószobájában lévő embermagasságú tükör előtt álltam és úgy mértem magam végig, miközben az odakint tomboló hóvihart hallgattam. Egyszerűbb sötét bordó ruha volt rajtam, amit szintén Arotól kaptam. Talán fele akkora sem volt, mint az első, de az abronccsal ez is egy nehezebb darabnak bizonyult. Háromnegyedes ujja végén egyszerű bordó fodrok díszítették csak úgy, mint a szoknya rész alját. Mélykivágású nyaka felett pedig a volturis medál fénylett. Boldognak kellett volna lennem, hisz szerettem Arot és vele lehettem, de szükségem volt rá, hogy tudjam, hogy viszont szeret, hogy neki adhassam életem hátralévő részét.

Keserű sóhajtással léptem ki a szobából. Aro ugyan ott, a kanapén ült, ahol minden reggel, mikor arra várt, hogy felöltözzek. Ahogy kiléptem ő rögtön rám mosolygott, ami minden nap megmelengette a szívemet.  

- Jó reggelt, kedvesem! – Szinte mindig így köszöntött és én hány százszor kívántam, hogy mondja egyszer utána, hogy „szeretlek”, hogy aztán azt mondhassam neki, hogy most már átváltoztathat, mert készen állok és Johanna Sweary nincs többé. De soha nem mondta utána.

- Jó reggelt! – köszöntem vissza keserű hangon. Pár percig csak bámultuk egymást, majd végül ő törte meg a csendet.

- Kérlek, ülj le mellém kedvesem! – szólt, miközben maga mellé intett. Reményteli arccal bólintottam, majd helyet foglaltam mellette.

- Mi bánt? – A négy nap folyamán még soha nem kérdezte ezt meg és láttam rajta, hogy komolyan érdekli. Azonban még mindig zavarbaejtő volt az érzéseimről beszélni neki, ezért finoman végig simítottam az arcán. Hirtelen kapta el a kezemet és húzta le egészen a szájáig, hogy aztán belecsókoljon. Hosszú pillanatokig csukott szemmel koncentrált, miközben én próbáltam beengedni a lelkembe, beavatni az érzéseimben. Magamban annyira tisztán hallottam a saját gondolataimat és olyan tisztán éreztem minden, hogy tudtam képtelenség, hogy ne érezze, ne lássa ő is. Mikor lassan felnézett a tenyeremből és lágyan rám mosolygott láttam rajta, hogy valami nem az igazi. Bár ugyan úgy nézett rám, mint mindig, ugyan úgy mosolygott, mégis látszott rajta, hogy valamit eltitkolt és csupán a szerepét játszotta. Nem akartam és nem is tudtam reagálni, mert lassan közelebb húzott magához egy csókra. Hosszú és lassú csók volt, éreztem, ahogy lábaim ülő helyzetben elzsibbadtak, de még sem éreztem az a szikrát, ami az egész testemen végigfutna. Percek múlva engedett el és mikor utána a szemébe néztem, tudtam, hogy ez megint veszett fejsze nyele és nem áll szándékába folytatni a beszélgetést. Ilyenkor kívántam mindig azt, hogy bárcsak egyetlen pillanatra a fejébe lássak, hogy csak egy pillanatra lássam hogyan is viszonyul hozzám.

Már magamon is éreztem, hogy csupán ebben a pár napban keserűvé váltam. Két élet közt őrlődve az elveszettség teljesen felemésztett. Pedig csak egyetlen szó kéne, hogy tovább lépjek, hogy megbizonyosodjak arról, hogy várnak rám a másik életben, hogy lesz majd valaki, aki mellettem áll, és akiben megbízhatok. De vajon meddig bírom még, vajon Aro meddig bírja? Hálás voltam már csak azért is, hogy eddig bírta és nem szegte meg az esküjét és rám vár. Én meg rá…

- Úgy hallottam, hogy Demetri megmutatja neked a könyvtárat – kezdet bele egy teljesen másik témába, miközben elhagytuk a szobát és elkezdünk lefelé lépcsőzni.

- Igen – válaszoltam magam elé, mialatt egyik kezemmel végig a ruha oldalát tartottam, hogy ne lépjek rá, míg a másikkal Aroba kapaszkodtam.

- Egy olyan műkedvelőnek, mint te biztosan tetszeni fog – mosolygott magában.

- Valóban. Mennyi apró, felesleges dolgot tudsz még rólam? – kérdeztem cseppnyi vidámság nélkül. A napokban folyamatosan próbálkoztam ilyen-olyan rávezetőkérdésekkel, de egy sem ért célt, ahogy a mostani sem. Választ bár nem kaptam a kérdésemre, mosolyogva folytatta.

- Megtisztelnél, hogy velem ebédelsz? – kérdezte a szokásos félmosolya mellett. A jelen helyzetben a mondat kétértelműsége három nappal ezelőtt még megijesztett egy kicsit, de mára már csak egy apróbb mosolyt tudott kicsalni.

- Hogyne – néztem a szemébe és csak egy mondat járt a fejembe: „Miért nem értesz meg?”. Arca hirtelen komorult el és én tudtam, hogy meghallotta a gondolatomat, mert még mindig fogtam a kezét. Komor, kicsit talán szomorkás arccal nézett rám.

- Ugye tudod, hogy ha szeretnél valamit, bármit, csak kérned kell! – súgta halkan egészen közel az arcomhoz. Hát nem nyilvánvaló, hogy mit akarok? Ha nem tudna a fejemben olvasni, még akkor is nyilvánvaló lenne. Dühített, amiért nem csinál semmit, ezért válasz nélkül hagytam és óvatosan elléptem mellőle.

 - Egy órával ezelőtt kellett volna találkoznom Demetrivel, nem szeretném még jobban megváratni – feleltem, majd folytattam az utamat lefelé. Hallottam, hogy gúnyosan nevetett egyet mögöttem, majd egy gyors fuvallat múlva már előttem állt, pár lépcsőfokkal lejjebb.

 - Demetri türelmes vámpír, tud még várni egy kicsit – suttogta alig halhatóan. Pár percig farkas szemet néztünk egymással, majd mit sem törődve avval, amit mondott elmentem mellette. Már nem az voltam, aki eddig. Már nem tudott meg ijesztetni sem, nemhogy halálfélelmet kiváltani belőlem. Élet, halál, félelem… ezek mit sem jelentettek számomra. Ennyi maradt abból a szép jövőből, amit elképzeltem magamnak. Gondolhattam volna, hogy semmi sem történik majd úgy, hogy történni kellene. 

Egy cseppet sem lepődtem meg, hogy a Volturi könyvtára, csak úgy, mint a kastély többi helyisége fényűző, elegáns és gazdag. A hatalmas szobában, majd egy tucatnyi sötét, ódon szekrény sor volt, amiknek minden egyes polca roskadásig volt öregebbnél öregebb könyvekkel. A könyvtár fala végig könyves szekrények voltak, fényt pedig csak a plafonon függő két hatalmas csilláron lévő több tucatnyi gyertya adott.  Amikor végig sétáltam a sorok között, akkor éreztem csak igazán, hogy a szekrények milyen hatalmasak is. Mindegyik egy-egy toronyként magasodott fölém, ahogy átsétáltam köztünk. Tagadhatatlan Aronak igaza volt, teljesen lenyűgözött. Azonban az elámulásom csak akkor érte el tetőfokát, amikor a szoba közepére értem. Ott már nem voltak könyvespolcok, helyettük két, hatalmas sötétbarna, barokk kanapé volt egymás felé fordítva, köztük pedig egy kis asztal rajta egy gyertyatartóval. Az egész kastély hűvös volt, de a könyvtár hűvösségét még a nagy ruhán át is éreztem, ami rajtam volt. Lassan sétáltam az egyik kanapé mögé, majd óvatosan végig simítottam a puha bársonyon, miközben beleszagoltam a könyvtár jellegzetes, kissé dohos illatába.

- Ez valóban csodálatos! – fordultam hátra Demetri felé.

- Igen az – értett egyet, majd folytatta. – A Mester azt üzeni, hogy a könyvtár csak arra vár, hogy felfedezd!

- Szó szerint ezt mondta? – néztem rá kérdőn.

- Azt parancsolta, hogy szó szerint mondjam ezt – mosolyodott el immár ő is. Pár pillanatig álltam még ott, majd elindultam két szekrény sor között. Lassan haladtam, miközben a címeket olvastam a könyvek gerincén. Hamar rájöttem, hogy a könyvek téma szerint vannak csoportosítva és épp a vallástörténelem résznél jártam. Egymás után jöttek sorba a pápák, a bíborosk és az érsekek önéletrajza. Utánuk jöttek a katolikus egyház, a református egyház és egyéb egyházak különböző könyvei. A sor végén pedig egy üveges, aranyozott lábú szekrény állt benne egyetlen egy könyvel. Közelebb érve hozzá láttam igazán, hogy mennyire öreg a könyv. Papírja már teljesen sárga és töredezett volt, itt-ott el is szakadt már. Se borítója, se gerince sem volt, csupán öreg, foszlásban lévő spárgával volt összefogva. El akartam olvasni a címét, de számomra ismeretlen nyelven volt. Egy darabig még sétáltam azon a soron, majd visszamentem a kanapékhoz. Demetri azóta kényelembe helyezte magát az egyik kanapén unottan bámulta a csillárokat és csak akkor nézett rám, amikor hozzá szóltam.

- Milyen könyv van a vitrinben? – kérdeztem.

- Eredeti kézzel, héber nyelven írott Biblia. Több mint ezerötszáz éves. A harmadik vagy a negyedik pápa ajándékozta a Mesternek – válaszolt kissé unott hangon.

- Amint hallom nem nagyon érdekel – kérdeztem, miközben leültem vele szemben az egyik kanapéra.

- Kedvelem az irodalmat, akkor, ha elolvashatom őket. Ahhoz a könyvhöz pedig senki nem nyúlhat, az a Mester egyik szeme fénye.

- Egyik? Több ilyen könyve is van? – kérdeztem és magamban már izgatottan vártam, hogy megnézhessem azokat is. Demetri arca, azonban hamar elkomorodott, amiből gyorsan rájöttem, hogy nem könyvekről beszélt.

- Nos, nem könyvekről van szó – kezdte bizonytalanul.

- Vámpírokról, akiket összegyűjtött – súgtam magam elé, mire ő csak bólintott.

- Jane, az egyik ilyen, a másik ilyen pedig…

- Én – vágtam a szavába, amire ismét csak bólintott. Nem feszegette tovább a témát, érezte, hogy nem akarok erről beszélgetni. Sokáig, talán negyed óráig ültünk egymással szemben szótlanul. Én teljesen a elmerültem a gondolataimban. Ez egy újabb késdöfés volt a lelkemben. A fülemben csengtek Demetri szavai: a Mester szem fénye. Aro mániákus imádata a különleges dolgokért és a számára hasznos erejű vámpírokért már szinte összeroppantott. Nem voltam benne biztos, hogy el tudom-e valaha is fogadni személyiségének ezt a részét. Bár igaz, hogy nagyon jól ismertem már ezt az arcát, amikor beleszerettem és ez nélkül Aro nem is Aro lenne. Talán el tudnám viselni, ha végre tisztáznánk a viszonyunkat.

- Velünk maradsz? –kérdezte végül Demetri. – Hallottam, amikor tegnap arról beszéltetek a Mesterrel, hogy te döntesz – magyarázkodott, miután látta, hogy furcsán reagáltam a kérdésére.

- Őszintén, nem tudom – válaszoltam neki. – Fogalmam sincs, mit kéne tennem.

- Értem… de annyit tudnod kell, hogy a Mesternek nincs fontosabb a vámpír világ megóvásánál. Neked pedig megígérte, hogy szabadon távozhatsz, ha úgy döntesz, hogy nem maradsz velünk. Ilyet soha nem csinált azelőtt. – Három napja nem kaptam olyan információt, ami amellett szólt volna, hogy Aro szeretett. Hálás voltam Demetrinek, amiért ezt elmondta, újra reményt adott és újra éreztem egy pillanatra, hogy szerettem Arot.

A beszélgetés után hosszú órákon át nézegettem még a könyveket. Néha egy-egy érdekesebb könyvbe bele olvastam pár oldat vagy pár fejezetet, de olyannyira nem tudtam betelni velük, hogy újra és újra visszaraktam őket, hogy másikat keressek. Demetri sokáig ült még egyhelyben, de aztán miután meguntan engem követett és mikor épp nem olvastam beszélgettünk. Szó esett mindenről, vámpírokról, emberekről, vallásról, az épp olvasott könyvről meg persze a Volturiról is. Sok gárda tagról mesélt nekem, személyiségükről, képességeikről és néha-néha elmondott egy viccesebb vagy épp egy szomorúbb történetet az épp aktuális taggal kapcsolatban. Az egyik ilyen történet kapcsán tudtam meg, hogy Felix amúgy nyitott, szórakozó személyiség csupán velem ilyen távolságtartó. Demetritől megtudtam, hogy Felixet még újszülött vámpír korában meg akarta ölni egy másik vadász, aki történetesen ember korábban Felix egyik legjobb barátja volt. Hallottam még más vámpírok történetét is. A legtöbb szomorú és tragikus volt, de voltak olyanok is, amelyeknek a vámpírrá válás a boldog vég volt. Akaratlanul is belegondoltam, hogy vajon az én történetem vége boldog lesz-e? A két élet közt lesz lezárás vagy elkülöníthetetlenül egybe folynak majd? Mennyire szeretném már végig hallgatni az utolsó dallamot.

- Lassan ideje lenne visszamennünk a Mesterhez – szólalt meg hirtelen mögöttem Demetri, mire ijedten fordultam hátra. – Már lassan egy óra, a Mester úgy értesített, hogy együtt ebédelnek.

- Valóban – komorodott el az arcom. Jelen helyzetben szívesebben maradtam volna a könyvtárban, mintsem hogy Aroval ebédeljek és egy újabb feszült légkört viseljek el. A gyors hangulatváltozásomat Demetri is észrevette és miközben elindult az ajtó felé halk megjegyzést tett, amit azonban meghallottam.

-  Csak egyszer érteném meg mások kapcsolatait… - dörmögte az orra alá, belém pedig villámként csapott a felismerés. A megoldás egész végig ott volt előttem! Ott ücsörgött a trónján… Marcus! Ő érzékeli mások kapcsolatát, bizonyára választ tud adni a kérdésemre. Öröm töltött el, már csak azért is, mert most végre kibújik a szög a zsákból.

- Hol van Marcus? – kérdeztem kissé talán túl hevesen demetrit, aki furcsán pillantott rám. Már épp kérdezni akart, azonban látva türelmetlen pillantásomat inkább válaszolt.

- Valószínűleg a trónteremben, ott szokott lenni – válaszolt bizonytalanul. Meg sem vártam, hogy bármit is reagáljon azonnal elindultam a trónterem felé. Nem sokáig jutottam, amikor beért és mellettem futott fel a lépcsőkön.

- Beavatsz, vagy csak fussak melletted? – kérdezte, mialatt próbált igazodni a lépteimhez.

- Inkább csak fuss! – lihegtem miközben immáron már hármasasával szedtem a lépcsőket. Pár perccel később lihegve értem fel az előcsarnokba. Néhányat szuszogtam, majd elindultam a trónterem ajtaja felé Demetrivel a sarkamban, akin meg sem látszódott, hogy futott volna. Izgatottan nyitottam ki az ajtót, majd léptem be, hogy aztán odabent a mosoly lehervadjon az arcomról.

Janen és Alcen kivűl más nem volt odabent. A vámpírikrek érdeklődve tekintettek felém, majd Demetri felé. Alec arcán őszinte érdeklődést láttam, Jane szája viszont vészjóslóan felfelé görbült. Ha lenne nálam fegyver, már gondolkodás nélkül ráfogtam volna és lőttem volna. Ugyan is ismertem ezt a lenéző nézést. Ilyen arcot mutatnak, mikor ölni akarnak.

- Merre van Marcus? – kérdeztem erőltetett nyugalommal.

- Marcus? Nem a Mester mellett kéne lenned és a szavát lesned? – kérdezett vissza Jane, mire fivére rosszállóan ránézett.

- Nincs semmi közöd hozzá, hogy Aroval mit csinálunk! Hol van Marcus? – vágtam rá határozott. Jane csak még gúnyosabban elmosolyodott, miközben lassan lesétált Aro trónja mellől.

- Ugyan dehogy nincs! – sétált még mindig felém. – Élvezd csak, amíg lehet, mert nem sokáig leszel a figyelem központjában. Most még te vagy az új játékszer, de ahogy átváltozol, a Mester rájön, hogy az én erőmnél nincsen hasznosabb! – állt meg előttem alig két méterre. Sokkal alacsonyabb volt, mint én, de ahogy felsőbbség teljesen rám nézett az túl ment minden határon.

- Hát akkor újat mondok!  Aro csak akkor változtat át, ha én kérem különben nem. – A reakciója nem éppen az volt, amire számítottam, ugyan is gúnyosan felnevetett.

- Komolyan ezt hiszed?

- Húgom, túl messzire mész, ha a…. – figyelmezette Alec Janet, de a mondatát nem tudta befejezni, mert a húga mit sem törődve vele folytatta.  

- Te tényleg elhiszed, hogy a Mester kockára tenné a vámpírvilágot, csak azért, hogy a te darabokra tört lelked ne fájjon még jobban? – Nem tudtam mit válaszolni. A düh elemi erővel csapott le rám és a régen olyan hevesen égő gyűlöletem most újra felizzott és biztosra vettem, hogyha nálam lenne legalább egy késem könnyűszerrel megölném ezt a kis vakarcsot, hisz biztos voltam benne, hogy az ereje nélkül semmire sem menne. Azonban valahol mélyen az önbizalmam darabokra tört. A kétség újra elöntött, hisz az örömöm csak pillanatnyi volt és az sem volt biztos, hogy Marcus válasza jó lett volna-e nekem. Jane érvei pedig túl igaznak tűntek. Egyszerűen el tudtam róluk képzelni, hogy igazak és tudván, hogy Jane Aro egyik kis kedvence csak fokozta az aggodalmamat. És ott volt Alec figyelmeztetése is. Figyelmeztette, hogy ne mondja el idő előtt. Nem lenne példátlan, hogy a gárda tagok olyan információt mondtak el nekem, amik igazak voltak, de Aro nem akarta elmondani. A bizalmam immár teljesen összetört, a paranoiám az egekben volt a kétség pedig teljesen elemésztett.

- Ugye nem hitted el? – kérdezte, majd komolyabb hangsúllyal, elégedetten folytatta. – Nos, igen, a Mester mindig megkapja, amit akar. – Ez volt az a pillanat az amikor a dühöm túl kerekedett a józan eszemen és egyetlen pillanatra visszatértek a régi ösztöneim. Gyorsan mozdultam, nem haboztam, nem ijedtem meg a fájdalomtól. Közelebb léptem és teljes erőmből ököllel ütöttem arcom. Ahogy számítottam rá, ő ég csak fel sem fogta, hogy mozdultam, ezért most csak elképedve bámult maga elé. Az öklöm ugyan fájt, de nem figyeltem rá. Határozottan é bátran néztem farkasszemet vele és nagyon nem érdekelt, hogy milyen képessége van. Demetri és Alec hirtelen termettek mellettem. Alec a testvérét próbálta visszatartani, míg Demetri beállt közénk.

- A Mester már vár, Johanna! Ideje lenne menni – előzte meg testvérét Alec. Jane már épp szólni akart, mikor Demetri hirtelen megfogott és határozottan a lépcsők felé terelt Aro szobája felé.

Az indulatok még mindig dúltak bennem, a harag és a düh tűzként égett bennem és a kétségbeesésem átfordult tenni akarásba. Mire felértem Demetrivel a lépcső tetejére Aro szobája elé, az elhatározás már megérett bennem. Valahol tudtam, hogy jobb lett volna, ha előbb megkeresem Marcus és esélyt adok annak, hogy a dolgok jól történjenek meg. De nem tudtam meg tenni. Janenek az a pár mondata, amit mondott teljesen kiforgatott magamból. Már nem bírtam tovább, bármi is lesz az itt és most meg fog történni.

- Köszönöm, Demetri! – mondtam a vállam fölött hátra pillantva az ajtó előtt. Demetri egy pillanatra meglepődött, majd enyhén meghajolt és elindult lefelé én pedig visszafordultam az ajtóhoz. Eljött az idő, most minden eldől. Határozottan nyitottam be, majd léptem be a szobába. Aro a kanapén ült, a már megterített asztal mellett. Egy könyvet olvasott épp és mikor berontottam érdeklődve nézett fel. Pár pillanatig mosolyogva figyelt, majd letette a könyvet és felállt. Kényszerítenem kellett magamat, hogy ne ordítsam ki magamból a bajaimat, hisz igazán nem is biztos, hogy hátsó szándéka volt. Lágyabban csuktam be az ajtott magam mögött, majd tettem pár lépést felé.

- Bort? – kérdezte figyelmesen, mire csak a fejemet ráztam.

- Beszélnünk kell! – kezdtem bele, mire érdeklődve fordult felém, miközben letette a már felvett boros üveget.

- Hallgatlak, kedves Johannám! – hangja lágy volt, szinte simogatott. Egyre nehezebbé vált szavakba foglalnom a gondolataimat. Most éreztem csak igazán, hogy mennyire félek a választól. Mély levegőt vettem, miközben Aro már kartávolságnyira volt tőlem. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat a nagy bordó ruhában, a szoros felsőrész és a nehéz szoknya teljesen lehetetlenné tették az amúgy is akadozó lélegzetemet. De koncentrálnom kellett, sok minden múlt ezen. Lassan kellett fölépítenem ezt a beszélgetést.  

- Valóban úgy gondolod, hogy… hasznos képességeim lesznek vámpírként? – kerestem a szavakat. Nem válaszolt azonnal, helyette kissé döbbenten nézett ám.

- Nos, nem tagadhatom, valóban így gondolom – Éreztem, hogy még jobban elszorul a levegőm. – Már most is nagyszerű előjelei vannak a tehetségednek – folytatta tovább és arcára újra kiült az a megszállott pillantás.

- Akkor… gondolom, örülnél, ha itt maradnék… - folytattam, küszködve a könnyeimmel.

- Persze, hogy örülnék! A legcsodásabb dolog lenne, ha itt maradnál - mondta, miközben közelebb lépett hozzám és a kezem után nyúlt, azonban elrántottam a kezemet és hátráltam egyet a fal felé. Csodálkozva nézett rám és láttam rajta, hogy már ő is érzi, hogy valami nincs rendjén. Most is, mint mindig úgy nézett, mintha nem tudna semmit. Egyre jobban szorongatott ez az érzés és most már nem is tudtam visszafojtani. Éreztem, ahogy a könnyeim végig folytak az arcomon, miközben tovább hátráltam, addig, amíg hátam a falnak nem ütközött. Kapkodva nyúltam a fal után támasztékot keresve, de nem találtam, a könnyeim pedig csak egyre csak folytak. Nem értettem, annyira szépnek ígérkezett minden, annyira szerettem Arot, miért csapott be? Miért nem hazudott akkor? És miért néz még mindig úgy, mintha érdekelné, hogy mit érzek.

- Johanna! Kedvesem! – közelített felém én pedig nem tudtam tovább hátrálni. Nem volt menekvés többé. Vége van, teljesen összeomlottam. Nem vár rám másik élet, Aro becsapott és elárult, csak kihasznált. Most már csak a halálra várok. Kezébe fogta az arcomat és úgy ölelt át.

- Mi..miért? – dadogtam, küszködve a sírással. – Legalább hazudhattál volna… megölhettél volna…

- Kedvesem, nyugalom – csitított, mialatt a sírás teljesen eluralkodott rajtam. Már nem hallottam és nem láttam semmit sem. Éreztem, hogy ott van, hogy átölel, hogy megcsókol, de már nem érdekelt. Csak sírtam. Agyam képtelen volt felfogni mi történik, csak arra tudtam gondolni, hogy miért játszott velem ilyen gonosz játékot. Egy pillanatra Aro teljesen ledermedt, majd határozottan felemelte az államat, kényszerítve, hogy rá nézzek.

- Drágám! Nem játszottam veled semmit sem! – hallottam suttogó hangját valahol távol, de a szavai nem jutottak el hozzám. Könnyeim kezdtek elapadni, de egyre távolabb sodródtam a valóságtól, már nem létezett számomra Aro Volturi. A szavai leperegtek rólam. – Édesem, nem mindig hallom a gondolataidat – suttogta, miközben még mindig próbált rákényszeríteni, hogy a szemébe nézzek. Egy pillanatra meg is láttam a szemeit, újra láttam és hallottam a szavait, de nem voltam benne biztos, hogy jól értettem.

- Tessék? – néztem rá tétován, azonban választ nem kaptam. Hevesen csókolt meg és ölelt magához. Azokban a pár pillanatokban mikor megtört a csók szótagonként mondta, hogy sajnálja, és hogy el kellett volna mondania. Azonban nem tudtam szavaira figyelni. Szenvedélyesen, vadul csókolóztunk és h hihetetlen erővel préselt a falhoz. Lassan kezdtem felfogni, hogy mit mondott és hogy az mit jelent. Most tudatosult benne csak, hogy mennyire közel volt, hogy elveszítsen. Ugyan olyan vadul viszonoztam a csókjait, mint ahogy kaptam, miközben szorosan magamhoz öleltem.

Régóta csókolóztunk önfeledten, mit sem törődve az idővel és a hellyel, mikor észrevettem, hogy gondolataim már nem a csókra fókuszálnak. Egyre hevesebben és hevesebben ölelt és egyre durvábbul lökött a falhoz, miközben már a nyakamat csókolta. Láttam rajta, hogy teljesen elfelejtett, hogy mennyivel erősebb nálam és, hogy milyen könnyen kárt tehet bennem és ez megijesztett. A hátam és az oldalam már nagyon fájt, a lapockáim már szinte egymásra csúsztak, annyira szorított az egyik kezével, míg a másikkal erősen, durván átölelte a derekamat. Már minden porcikám fájt.

- Aro… elég… ez fáj! – próbáltam eltolni magamtól, de esélytelen volt. Teljesen elvesztette a fejét.

- Nem… láttam a gondolataidat… láttam, hogy majdnem elveszítettelek…. – búgta a fülembe, majd még erősebben szorított. Hirtelen fájdalmat, majd szúrást éreztem a tüdőmnél és éreztem, ahogy a levegő kipréselődik belőlem újra venni pedig nem tudtam. Kétségbeesve próbáltam szólni Aronak, de nem jött ki hang a torkomon. A tüdőm és a hátam egyre jobban fájt és szorított. Mintha kést döftek volna belém. A fájdalom egyre csak fokozódott, a lábaim elzsibbadtak, majd már egyáltalán nem éreztem őket. Levegőt venni még mindig ne tudtam, mert annyira szúrt és fájt a tüdőm. Próbáltam hangot, adni a fájdalmamnak, próbáltam a kezemmel ütni Arot, de mind hiába nem figyelt rám, észre sem vette. Egyre jobban szédültem és a látásom is elsötétült. A karjaim elernyedtek, a lábaimat már rég nem éreztem, a szemem lassan lecsukódott. Minden fájdalom tompulni kezdet én pedig lassan teljesen elveszítettem az öntudatomat. Nem tudtam semmimet sem mozgatni, nem voltam már a testem úra, csak ernyedten lógtam Aro karjaiban. Éreztem, ahogy a halál magával ránt, el ebből a testből. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, ahogy  Aro a fülembe súgja: „Szeretlek!” Mosollyal az arcomon merültem el a sötétségbe… 

12. fejezet - Lélekmarás 2/2

Sziasztok! :)

Rövidebb fejezet lett, mint a többi, de a dupla fejezet egyben meg sok lett volna.
Ez volt az utolsó lelkizős rész (egyenlőre) ;)
Jó olvasást!
Puszi
Hamiah

                                                                                                                                                               

Nem tartottam magam különösebben vallásosnak, de szerettem a templomokat. A rejtélyes hangulatuk egészen magával ragadt és mióta elkezdtem ezt, életem utolsó vadászatát bő három hónapja nem volt lehetőségem meglátogatni még csak egy kápolnát sem. Pedig régen órákat voltam képes ülni a padban és bámulni a fény játékát, ahogy megcsillant a színes rózsaablakokon. Ilyenkor nem is tudtam, hogy mit csináltam, csak ültem és gondolkodtam. Régen, amikor szusszanásnyi időm nem volt két vadászat között, amikor még határozott és büszke voltam és tudtam mit akarok, akkor ezek az órák nagyon sokat jelentettek nekem. Ez volt az, amikor foglalkozhattam az érzéseimmel, a gondolataimmal. Ezek voltak azok az alkalmak, amikor ember lehettem és nem vadász. Visszagondolva tulajdonképpen ide menekültem a világ elől, az életem elől. 

Ahogy beléptem és a nagy faajtó nyikorogva becsukódott utánam újra elfogott az a régi érzés. A hatalmas rózsaablak színes fénye pont rám esett és éreztem, hogy pillanatnyi nyugalomra találtam. Már olyan rég voltam nyugodt. Lassan sétáltam végig a hosszú néma padsorok között, majd közép tájt beültem az egyik padba. Annyi minden történt és olyan gyorsan. Szerencsére most már tudtam mit akartam, láttam a lehetőségét, hogy az valóra váljon és mederbe tereljem az életemet. Azonban a lelkem remegett. Sok kicsi kételkedő hangok suttogtak és már mindenütt bajt láttam. Annyira egyszerűbb lenne, ha Aro a szemembe nézne, és azt mondaná, hogy szeret. Akkor nem érdekelne semmi más, nem érdekelne, hogy ki mit mond, hogy Aro gyűjti a különlegeseket, nem érdekelne, mert vakon hinnék neki. Örömmel, nyugodt szívvel felejteném el a múltat. De már ismertem eléggé Arot ahhoz, hogy tudjam, feleslegesen várok, ha szeret, ha nem.

Csak azt nem értettem, hogyha látja a gondolataimat, akkor tudja, hogy mire várok. Miért nem lép? Miért nem csinál semmit? Miért hagyja, hogy a kétely megfojtson? Úgy viselkedik, mintha nem tudná, miért kételkedem, hogy mi zavar, pedig tudja! A templom hűvös levegőjében éreztem, ahogy szemeim megtelnek könnyel, majd lassan lecsordulnak az arcomon, hogy aztán az államnál a combomra hulljanak. Akár mi lesz a vége, a rabja lettem. 

A könnyek közepette emlékeztem, hogy régen évekkel ezelőtt tanítóm milyen büszke is volt rám, hogy érett, határozott és büszke lettem. Hogy voltak elveim, értékrendem, tudtam, hogy miért éltem, mi volt a célom és hogy saját sorsom ura voltam. Hosszú, szigorú, szinte már kegyetlen évek alatt az apám és a tanítóm igazi vadászt neveltek belőlem, igazi fennkölt erénnyel rendelkező dívát. Akkor azért tettem, mert ezt várták el tőlem, ezt akarták és nekem meg kellett felelnem az elvárásaiknak, a bábjuk voltam. De később, mikor összeomlott minden, amikor az a vámpír elpusztított mindent, amit ismertem a vadászat az életcélom lett és a bosszú hajtott. Magamat is megleptem a saját kegyetlenségemmel, amivel megöltem az a vámpírt. Bár a bosszúmat beteljesítettem, addigra eltelt 10 hosszú év és én nem voltam az aki voltam. Nem tudtam visszatérni a normális élethez, a vadászat és a kaland utáni vágy a csontomig hatolt és irányította a testemet, azonban mélyen bennem mindig ott volt az a kis hangocska. Én nem ezt akartam…

Újabb évek teltek el és hangocska egyre hangosabb lett, a fegyelmem pedig egyre silányabb. Belefáradtam, abba hogy az legyek, aki nem vagyok, de még mindig nem tudtam szakítani a vadászattal. Titkon azért fohászkodtam, hogy történjen valami végre, hogy jöjjön már a megváltó halál, de nem jött. Csak úsztam az árral és bár erősnek neveltek, túl gyenge voltam hozzá, hogy lépjek. Tettem, amit tennem kellett. És akkor jött Aro… egy lehetőség a menekvésre. Nem olyan, amiről álmodtam, nem az, amit akartam, hisz gyűlöltem a vámpírokat, de megváltoztatott és magával ragadott. És most itt vagyok… emberi életem hajnalán és síratom az múltat, amitől annyira menekülni akartam. Mit szólna a tanítóm, ha most látna? Bár nem élveztem, de sokat tanultam, a csaták a vadászatok megedzettek és az igazi erőm immár a tapasztalatom lett. Ezeket nem akartam eldobni magamtól, meg akartam tartani őket. Gyenge voltam kisgyerekként és a szorgos tanulás és gyakorlás, majd a tapasztalat tett azzá, aki vagyok. Ezek adták meg a személyiségemet, ezektől lettem a vadász, akit a vámpírok féltek. Eldöntöttem magamban már rég, hogy bármi történjék, ha meghalok, ha nem, személyiségem megmarad.

- Ilyen korai órán, kisasszony? – hallottam magam mögül egy öregember rekedtes hangját, ami furcsán visszhangzott az üres templomban. Érdektelenül pillantottam hátra az öreg papra. Bozontos ősz haja és ősz szakálla szinte teljesen eltakarta ráncos arcát. Fekete ruhája végig susogott, ahogy közelebb jött, majd beült a mögöttem lévő padsorba.

- Mi bánt, gyermekem? – kérdezte pillanatnyi szünet után szelíden. Majd mikor nem válaszoltam, hanem újra előre fordultam folytatta. – Ha nekem nem is, de az Úrnak mond el, higgye el jobb lesz – mondta magabiztosan.

- Az Úr nem tud segíteni – válaszoltam halkan, miután leküzdöttem a torkomban a gombócot.

- Persze, hogy nem – válaszolt azonnal. – Az Úr meghallgatja minden szavunkat amitől jobb lesz, de nem oldja meg a problémáinkat. Mégis, hogy fejlődne a világ, hogy fejlődnénk mi, ha mindent ő csinálna? – tette fel a költői kérdést.

- Ez lenne az isteni gondviselés? – kérdeztem vissza szarkasztikusan.

- Igen – felelt határozottan. – A gyermekek is saját hibáikból tanulnak, az Úr ezért is hagyja, hogy mi is ezt tegyük, hisz mi az ő gyermekei vagyunk – Szavaiból hallottam, ahogy mosolyog. Rövid néma szünet után folytattam.

- Én nem tanultam a hibáimból és most azok elemésztenek.

- Mindig van megoldás, gyermekem, csak hinned kell és soha el nem feledned, hogy mindennek meg van az oka, hogy miért történik – válaszolt határozottan. Hosszú hangtalan csend telepedett a templomra. Várakozó, feszült csend volt, mintha csak maga a templom is a beszélgetés folytatására várna.

- Atyám? – kérdeztem bizonytalanul.

- Tessék, gyermekem! – válaszolt rögtön bíztatóan.

- Nem rég az életem gyökeresen megváltozott. Esélyem volt megszabadulni a régi hibáimtól és új életet kezdeni. Éltem is a lehetőséggel, más utat választottam, de nem az történt, amire számítottam. Azt hittem, hogy a hibáimat elfeledem, hogy teljesen új esélyt kapok, de nem így lett. A régi sérelmek még mindig bántanak, a régi hibák még mindig kísértenek és a kétely is folyogat. Nem tudom, hogy jó utat választottam-e – fakadtam ki végül, majd tekintetemet a főoltárban álló Szűz Máriára emeltem. Olyan volt, mintha engem nézett volna, mintha hallaná minden szavamat.

- A  régi sebek sokáig fájnak, gyermekem, de egyszer idővel elmúlnak. Azonban változtatni nem könnyű és nem egyik pillanatról a másikra történik – hallottam, ahogy mögöttem feláll a pap, majd mellém lép és idős kezét a vállamra teszi. – Bármilyen úton is járjál, bármilyen rögös is, bár hányszor ágazik is el az a te utad! Légy figyelmes, ússz az árral és akkor megtudod, hogy az utad olyan-e, mint amilyet szeretnél – Végszóra, ahogy a pap befejezte megszólaltak a deles harangok. Fel sem tűnt, hogy már egy óra eltelt. Hirtelen pattantam fel, de a pap addigra már messze a padok végénél járt. Lassan, görnyedten ment, így könnyen utolértem. Épp mondani akartam valamit, azonban megelőzött.

- Én öreg vagyok már, nem sokára megtérek az Atyához, de maga fiatal Miss Sweary, hát, éljen úgy ahogy a szíve diktálja – mosolygott rám, majd a Szűz Mária szobra felé fordulva keresztet vetett és kényelmesen sétálva eltűnt a templom árnyékos részében. Én csak álltam ott sokkolva a tudattól, hogy ismer engem, de mire észbe kaptam már eltűnt. A templom csendje is megváltozott, az eddigi néma csend eltűnt helyét pedig átvette a kinti utcai hang, a madarak csicsergése, akik befészkeltek a templomba és az öreg gerendák időszakos nyikorgása. A templom újra csak templom volt, már nem figyelt rám.

Mély sóhajtás kíséretében indultam el a nagy tölgyajtók felé. Igaza volt a papnak. Mindaz, ami velem történ az én voltam. Az volt az életem, ha eldobom magamtól, mégis ki leszek? Aro elég támaszték ekkora lépéshez? Megérti, min megyek keresztül?

A nap már magasan járt mikor kiléptem Volterra főterére. Az emberek sürögtek-forogtak az utcán, már javában zajlott az élet. A napfényben állva bámultam az embereket. Itt egy kisgyerek húzta az anyja szoknyáját, ott két idős ember vitatott meg valamit, amott pedig férfiak kisebb csoportja sietett a kávéházba. Elnézve őket, én soha nem akartam ilyen életet. Igaz nem akartam vadász lenni, de az lettem, méghozzá a legjobb. Szívem elhúzott abból az életből, amit csak kötelességből éltem. De nem ide, nem ebbe a városi életbe. Talán valami elrejtett erdőben vagy egy hegységbe vagy netalántán az Újvilágban, de messze az emberektől.

Jobban körülnézve megakadt a szemem egy közeli sikátorban álló árnyékon. Rögtön sejtettem alakja alapján, hogy ki lehetett ezért el is indultam felé, majd mikor már én is a jótékony árnyékban voltam megszólalt.

- Azt hittem már ott akarsz éjszakázni – Demetri hangja valahogy kimértebb volt, mint eddig, de ugyan úgy piszkálódóan hatott, mint eddig.

- Feltűnt, hogy velem máshogy viselkedsz, mint például Felixszel – folytattam elgondolkodva. – Nem akarod elmondani miért? – Az első reakciója a megdöbbenés volt, majd az elgondolkodás következett.

- Tökéletes megfigyelés, ahogy egy vadásztól elvárható – mondta immár teljesen komoly hanggal.

- Szóval erre megy ki a játék – Nem is tudtam, mi másra számíthattam volna.

- De hisz a Mester már mondta neked, nem? – kérdezte, miközben elindultunk a sikátorokon át. Amikor már egy jó ideig nem válaszoltam folytatta. – Az én különleges képességem a nyomkövetés, ezért mondhatni én is afféle vadász vagyok. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Őszintén megvallva, szerintem a Mester után én vártam legjobban az érkeztetett. Reménykedtem talán próbára tehetnénk egymás képességeit, igazi kihívás lenne a legjobb vámpírvadásszal harcolni, de sajnos a Mester nem engedi.

- És ezért viselkedsz ennyire… szórakozottan? – nem válaszolt csak bólintott.

- Először meg akartalak támadni és megnézni mire mész, ezért is küldte utánad inkább Alecet a Mester és nem engem, sőt megparancsolta, hogy csak akkor tehetem próbára a képességeinket, ha beleegyezel.

- Aro féltet? – kérdeztem elhalóan magamtól, miközben áthaladtunk egy keresztutcán.

- Igen, de én inkább… nem szólnék, tanulva Alec hibájából. Nem jó dolog felbőszíteni a Mestert – húzta el keserűen a száját.

- Csak annyit mondj meg, hogy általában szokott aggódni bárkiért? – Ostoba kérdés volt, mégis kifejezte azt, amit tudni akartam.

- Soha – válaszolt kis habozás után. Az út további fele néma csendben telt. Most hogy tisztázódott ez a dolog Demetri feltűnően csendessé vált. Bár végül is most már tudtam, hogy mire ment ki a játék a döntés már az enyém volt.

Dél volt, így az emberek nem jártak az utcán, ezért szinte teljesen kihalt városon mentünk keresztül. Sikártorok és utcák tucatjait hagytuk magunk mögött, amik teljesen egyformák voltak. Kertnélküli házak, kövezett utcák és vörös tetők sorra haladtak el mellettem, miközben követtem Demetrit.

Csak úgy cikáztak a gondolataim a fejembe össze-vissza. Hol erre gondoltam, hol pedig amarra, így egyetlen dolgot sem tudtam tisztázni. Voltaképpen az öreg papnak igaza volt, ebben  helyzetben az volt a legbölcsebb ha csak várok és majd  úgy is kiderül minden. De megtehettem, hogy várok? Régi szokásom révén nem szerettem sodródni az árral, sőt egyáltalán nem szerettem várni sem. De nem ez volt az egyetlen kérdés. Bár Aro megígérte, hogy vár rám, megesküdött, hogy nem változtat át amíg nem kérem, de vajon meddig vár rám? Nem olyannak ismertem, aki képes bármire vagy bárkire várni, ahhoz túl beképzelt volt. Azonban ha szeret, akkor képes lenne megtagadni önmagát és akármeddig várni? Képes lenne megtenni ezt értem? Visszagondolva őszintének tűnt, mikor megesküdött és tényleg vár.

Zavargó gondolatokkal fordultam be a következő utcába, ami már ismerős volt. A jól ismert kis kápolna nagy tölgyajtókkal állt az utca végén. Furcsa izgalommal sétáltam végig az utcán, lehet, hogy emberként utoljára… vagy teljesen utoljára. Szarkasztikusa kuncogtam egyet magamon, miközben Demetri az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa.

Figyelni fogok és bízni, hogy ez az egész szeret-nem-szeret egy ostoba kis képzelgés, más egyebet nem tehetek.   

11.fejezet - Lélekmarás (1/2)

Pár szót a dupla fejezetről:
Tipikus, átívelő, időhúzó fejezetek sok lelkizéssel és kétellyel, hogy  felkészítsenek a történet legnagyobb fordulópontjára
Jó olvasást!
Puszi
                                                                                                             

 Puha, kellemesen meleg ágyban ébredtem. Semmi kedvem nem volt felkelni, így csak a baldachinos ágy vörös és bíbor színű kárpitos tetejét bámultam. Igazán nem is emlékeztem, hogy hogyan kerültem vissza az ágyba. Arra még biztosan emlékeztem, hogy Aro a kertben esküt tett nekem és én szinte szárnyaltam a boldogságtól. Arra is emlékeztem, hogy már a vacsora után is elég álmos voltam, de a folytonos kétségeim miatt fel sem tűnt igazán. De, hogy a csókunk után mi történt, és hogy kerültem az ágyba az már rejtély.

- Jó reggelt! – hallottam meg az ismerős hangot. Fekvő helyzetben fordítottam oldalra a fejem, de azonnal meg is bántam. A napsugarak szinte beömlöttek a hatalmas ablakon hunyorgásra kényszerítve. A nagy fényességben csak az ablak előtti fotelben ülő személy csillogó bőrét tudtam kivenni. Még mindig hunyorogva rántottam a fejemre a takarót, evvel is védve a szememet. Pár perc után, amikor már lelkileg felkészültem az erős fényre óvatosan kikukucskáltam a takaró alól. A napfény már csupán a másik ablakon áradt be, ami nem zavart. A közelebbi előtt pedig már a behúzott vörös sötétítők terebélyesedtek, amit még mindig igazgatott egy kicsit Aro.

- Köszönöm – dörmögtem még mindig álmosan, miközben felültem az ágyban. A fél hosszú ujjú, aranyszínű selyem hálóing végig simított a bőrömön, ahogy felülve a ráncok végig szaladtak a testemen.

- Nincs mit – jött elém és lehajolva lágy csókot lehelt a homlokomra. – Jól aludtál? – kérdezte, miközben végig simított az arcomon.

- Igen – válaszoltam, majd figyeltem, ahogy felvéve a könyvét az ajtóhoz sétál.

- Kint megvárom, míg felöltözöl – mosolygott vissza rám ajtóból, majd halkan kattant utána a zár. Mély sóhajtás kíséretében keltem fel és jártam körbe a szobát. Cseppet sem tűnt kevésbé fényűzőnek, mint tegnap, de valahogy otthonosabb lett, most, hogy az ágy fel volt dúlva és az egyik sötétítőt behúzták. Mezítláb sétáltam el a fotelig, amelyben nem rég Aro ült. Lassan simítottam végig a karfán, majd bele ültem. Az egész szobát be lehetett látni és még az ablakon is ki lehetett látni. Ahogy onnan fürkésztem a szobát, észrevettem, hogy a fotel melletti éjjeliszekrényen egy csontig leéget fehér gyertya árválkodott arany tartójában. Megmosolyogtatott és melegséggel töltött el a gondolat, hogy Aro mellettem ült az éjszaka.

Újult erővel keltem fel a fotelból és kerültem meg az ágyat. A szekrényajtó előtt állva tűnt fel, hogy az egy kicsit nyitva volt. Érdeklődve léptem be és néztem körül. Szekrényhez képest hatalmas volt, bár nem is volt tele. Jobb oldalon rendezett sorba sorakoztak Aro ruhái, bal oldalt viszont egy plafonig érő szépen ívelt tölgy szekrény állt, míg mellette egy majd egy méter magas fémzáras faláda állt rajta a holmimmal. Már messziről feltűnt a polcon lévő tárgyak sokszínűsége, ezért közelebb léptem. Voltak ott kisebb dobozkák, szobrok és egyéb antik tárgyak. Régi stílusú mini földgömbtől kezdve a márvány lovas szobron át a gyémánttal kirakott serlegig minden volt ott, azonban mind tökéletes rendben. Nem tudtam betelni a kíváncsiságommal, ezért óvatosan kinyitottam az egyik nagyobb dobozt a polcon, amivel már rég óta szemeztem. Ahogy felnyitottam a tetejét a vas halkan nyikorgott egyet, de alig vettem észre. Sokkal inkább kötött le, ami benne volt. A doboz három részre volt osztva és belülről fekete bársonnyal volt kibélelve és mindegyik tele volt csillogóbbnál csillogóbb ékszerekkel és drága kövekkel. Az egyik részben arany nyakláncok voltak zafír, borostyán és smaragd kövekkel ékesítve, míg a másik kettőben gyűrűk, csattok és kisebb díszes szobrok voltak.

Nagyot nyelve csuktam le a dobozkát. Belegondolni is ijesztő volt, hogy már önmagában csak ennek a doboznak a tartalma mennyit érhet, hát még az egész kastély! Még mindig ámulva sétáltam át a faládához és vettem le róla a holmimat. Egy egyszerű nagyobb vászon táska volt, pár ruhával és a fegyvereimmel, így furcsán mutatott ebben a gazdag környezetben. Hirtelen gondolattól vezérelve dobtam le a táskámat és nyitottam fel a szoba legnagyobb ládáját. Fegyverek voltak benne, de még milyen fegyverek. Arany és kristály kirakásos hüvelyekben pihentek a kardok egymás mellett. Voltak még ott bőrszíjas tőrök, pisztolyok és még egy íj is. A láda legaljára lenyúlva pedig öreg, dohos könyveket és papírokat tapintottam ki. Ismét csak ámultan csuktam le a láda tetejét és nyúltam a földön heverő táskámért, amikor eszembe ötlött. Hol van a ruhás dobozom? Kezemben a táskával álltam fel és néztem körbe a szobába. Sehol nem láttam e keresett dobozt, amikor meg pillantottam Aro ruhái mellett egy embermagasságú fehér selyemmel letakart valamit. Közelebb érve láttam meg az igazi méretét és rögtön tudtam, hogy megtaláltam a ruhámat. Mosolyogva rántottam le a selymet és találtam szembe magamat a próbababára öltött ruhával. Gyönyörű volt még mindig, ahogy a vörös teljes összhangban hullámzik az aranyszínnel, hogy aztán fodrokba hullva érjenek talajt. Egy percig mosolyogva figyeltem a ruhámat, majd óvatosan visszaraktam rá a selymet és folytattam az öltözködést.    

Magas szárú fekete csizmában, barna lovagló nadrágban, fehér ingben és sötétkék blézerben léptem ki a hálószobából. Azonnal megláttam Arot, ott ült abban a fotelben, amelyikben tegnap is. Olyan békésnek, de távolinak tűnt, ahogy olvasott.

- Már kezdtem aggódni, hogy eltévedtél – nézett fel rám gúnyos, de kedves mosollyal, miközben becsukta a könyvét és az asztalra tette.

- Nagyon vicces – mentem közelebb, mialatt ő is felállt. – Egy nap. Használd ki! Tudod, százévente csak egyszer vagyok ilyen jókedvű – folytattam vigyorogva, felidézve az ő szavait. Nevetve és talán egy kicsikét elismerően nézett rám. Azonban volt valami furcsa a tekintetében. Mintha elégedettség csillogott volna benne, amit nem tudtam mire vélni.

- Induljunk akkor, a nap már javába tart – felet, majd elindultunk az ajtó felé.

- Csak neked, nekem még csak most kezdődött – vágtam rá, majd mikor láttam, hogy válaszolni akar, gyorsan közbe vágtam. – És nyilván előbb is fejeződik be! – Színpadiasan sóhajtott egyet, miközben kiléptünk az ajtón.

- Van egy kis elintézni valóm a délelőtt folyamán, ezért… - kezdte, miközben végig sétáltunk a lefelé vezető lépcsőkön.

- Ennyit a vendégszeretetről! – sóhajtottam színpadiasan, mire csak mosolygott.

- Demetri és Felix elkísérnek a lovadhoz – folytatta a félbe maradt mondatát. – Biztos hiányzik már. – Csak mosolyogva bólintottam, miközben lépcsőztünk. Egy darabig néma csendben mentünk, mialatt hol a festményeket, hol Aro arcát néztem. Akár hányszor pillantottam oda mindig ott volt az a kicsi, alig észre vehető mosoly a szája sarkában és a szemei is még mindig olyan furán csillogtak.

- Elégedettnek tűnsz – kezdtem tétován, mikor hirtelen megálltam az egyik pihenőnél. Kérdően, teljesen más arccal fordult vissza mikor észrevette, hogy megálltam.

- Csupán örülök, hogy végre itt vagy. Olyan hosszú utat tettél meg, de ím az út boldog véget ért, aminek külön örülök – mosolygott rám, mialatt végig simított az arcomon. Közvetlen közelről figyelhettem a szemeit, amik különös mód most nem csillogtak úgy. Nem látszott rajta az a végeláthatatlan elégedettség, ami az előbb még benne volt. Eltűnt belőle az a szenvedélyes kíváncsiság, ami jellemzi és most már szinte szeretetteljesnek tűnt. Vagy csak előttem rejtette el? Annyira zavaró volt, nem tudtam eldönteni, hogy épp mikor viselkedik önmaga ként és mikor játssza meg magát. Nem jutottam dűlőre, hogy igazából, miért is elégedett, miért változik meg a tekintete. Gondolatomból az zökkentett ki, hogy Aro sóhajtott egy mélyet, majd közvetlenül utána a lépcső alján megláttam egy nőt befordulni és felfelé jönni. Vámpír volt, kétség sem fért hozzá. Sötét arany, ránézésre is méregdrága nagyruhát viselt, ami tökéletesen illett hosszú szőke hajához. Légies könnyedséggel lépdelt felfelé, mialatt a gőg és az arrogancia sütött az arcáról.

- Atheonodora, kedves! Mostanában alig láttalak – szólt Aro széles vigyorral, mikor a nő már majdnem felért hozzánk.

- Talán azért, mert az elmúlt hónapokba nem is nagyon jártál itthon – ért immáron mellénk, majd jelentőségteljesen végig mért.

- Johanna, ő Atheonodora, Cauis felesége. Atheonodora ő…

- Bizonyára Johanna Sweary! – vágott Aro szavába. – Már nagyon vártam a találkozást. Még a testőrök is magáról beszélnek éjt nap alátéve – hangja csilingelő volt és majdhogynem visszhangzott a lépcsőházban, azonban volt benne egy távolságtartó, lenéző él is.

- Örvendek a találkozásnak! – biccentettem felé.

- Ha megbocsátotok, én visszavonulnék felfrissülni – Épphogy befejeztem a mondatomat, mintha meg sem hallotta volna, úgy mondta. – Aro! Cauis és Marcus már vannak rád, hogy megvitassátok az amerikaiak ügyét – mondta még fél vállról, majd köszönés nélkül tovább ment. Egy darabig figyeltem, ahogy méltóságteljes lépéseit, majd követtem Aro lefelé.

Visszaérve a trónterembe láttam, hogy Demetri és Felix már várnak rám. Marcus a trónján ült, míg Cauis idegesen sétált fel-alá és mikor észrevette, hogy megérkeztünk haraggal telt arccal fordult Arohoz.

- Csakhogy már épp ideje volt, hogy megtisztelj a jelenléteddel! – mondta szarkasztikusan, miközben szeme szinte villámokat szórt.

- Nyugalom, fivérem! A tárgyalás nem sürgős, hisz a főbajt már sikeresen elhárítottuk – válaszolt higgadtan Aro.

- Attól még szeretném minél hamarabb véglegesen lezárni ezt az ügyet. Különben is, gyors döntés és erőteljes fellépés, nem te mondtad?

- De, igen – válaszolt Aro. – Johanna, kedves ebédnél találkozunk! – fordult hozzám, majd kezet csókolt. A háttérben hallottam, hogy Caius gúnyosan felhorkant, majd mond valamit Marcusnak.

- Rendben – néztem Aro szemébe, miközben erőteljesen arra gondoltam, hogy a fivére, milyen modortalan és tuskó, remélve, hogy meghallja a gondolatomat. A várt hatás nem is maradt el, Aro jóízűen felnevetett, majd elengedte a kezemet.

- Tökéletesen igazad van, kedvesem – tette hozzá, majd elfordultam tőle és Demetri és Felix társaságába elhagytam a termet, azonban az ajtóból még visszanéztem rá. Viszonozta a pillantásomat, amin elmosolyodtam.  

Alig csukódott be az ajtó mögöttünk a két férfi ott állt velem szemben és gyanús szemmel méregettek. Teljesen fölöm tornyosultak és nem tudtam eldönteni, hogy épp valamiért haragudtak vagy csupán akartak valamit.

- Valami baj van? – kérdeztem bizonytalanul.

- Semmi, csak tudod az egész gárda másról sem beszél már egy hónapja csak magáról. Már nagyon vártuk, hogy megérkezzen! – mosolyodott el Demetri, majd intett a fejével, hogy kövessem őket. Ugyan arra a folyosóra mentünk ki, amelyiken Aleccel bejöttem.

- Ez úgy hangzott, mintha biztosak voltatok volna benne, hogy eljövök – mondtam halkan, mikor becsukódott mögöttünk immáron a folyosó ajtaja és én biztos lehettem benne, hogy nem hallanak mások.

- Biztosak is voltunk. A Mester mindig megszerzi, amit akar! – mondta Felix mély, öblös hangon. Éreztem, ahogy a torkomon fagyott minden további szó és az a kis vészjósló hangocska a fejembe egyre hangosabban suttogott, miközben szívemet elöntötte a kétségbeesés. Mi van, ha jogos a kétségem? Mi van ha Aro tényleg csak kihasznál? Minden szó, amit hallottam magam körül erre utaltak. Vagy csak én hallottam ki ezeket? Már azt sem nagyon tudtam eldönteni, hogy mikor gondolkodok józanul és mikor paranoiásan. De egyet azért még tudtam, azt amiért bizonytalan voltam. Aro nem mondott semmit, semmi megerősítést vagy elutasítást. Semmit…. Hacsak egyszer mondta volna, hogy kedvel vagy, hogy… szeret, nem érdekelt volna, hogy mit mondanak körülöttem. Határozott és biztos lehettem volna.

Hirtelen villant be, azt akartam, hogy Aro szeressen? Ez azt jelenti, hogy szeretem? Soha nem voltam szerelmes még csak nem is kedveltem különösebben a férfiakat és nem is vágytam soha a társaságukra. Nem hittem, hogy szükségem lehet erre az érzelemre, mert nem akartam függeni másoktól. De most épp ezt csináltam! Aro töltötte ki teljes valómat, körülötte forgott minden gondolatom, azt akartam, hogy olyanokat mondjon, amiket eddig senki sem mondott nekem. Kerestem a pillantását, élveztem a társaságát és képessége ellenére is szerettem a hideg érintését. Reménytelenül beleszerettem…

A néma csend, ami a hármasunkra telepedett a díszes folyosó végén lévő vaskapu hangos nyikorgásával szűnt meg.

- A legtöbb vámpírnak itt vannak különleges képességei – egyszerű kijelentés volt tőlem, de elindította azt a beszélgetést, amely segíthet döntést hozni.

- Valóban, a Mester szereti maga köré gyűjteni azokat, akiknek vannak képességeik – erősített meg Felix. – Mondhatni ez a hobbija! – Minden egyes szava egyre mélyebb sebet vágott belém és már kezdtem elhinni, hogy a gyanúm beigazodott.

- Igen, de soha nem láttuk ennyire izgatottnak. Mellesleg meg általában nem szokta elhagyni a kastélyt, főleg nem egy ember miatt – mondta elgondolkodva Demetri, miközben lépteink visszhangzottak a sötét folyóson. – Maga különösen nagy hatással van rá! – fordult kissé vissza, ugyan is eddig pár lépéssel lemaradva követtem őket.

- Kíváncsi vagyok, mit láthat bennem – kezdtem elgondolkodva, mire Demetri jóízűen nevetett egyet.

- Azt senki sem tudhatja, mi jár a Mester fejében – nevetett még mindig. – A Mester kész rejtély. – Evvel nem vitatkozhattam, teljesen igaza volt.

- Azt mondta, hogy a képesség előjelei már emberkorban is meg vannak.

- Ez így igaz, de nem mindig egyértelműek vagy nem mindig észre vehetőek. Sőt a legtöbb esetben ez az előjel inkább egy afféle életérzet – adta meg a kimerítő választ Demetri, mire Felix egyetértően bólogatott.

- Jane is ilyen. Utálta az embereket és most hatalmas képessége van – szólalt meg végül Felix is. – Minél erősebb az érzet, annál erősebb a képesség.

- Elképzelésem sincs, mi lehetne a maga képessége, de az biztos, hogy a Mester sokat vár tőle – mondta lezáróan Demetri, mikor visszaérve a kápolnába feltették a csuklyájukat és kinyitották az ajtót. Demetri utolsó szavai percekig a fülemben csengettek. „Sokat vár tőle”. Egyre jobban fájta a szívem, ahogy kezdett elemészteni a becsapottság. Muszáj volt beszélnem Aroval, számon kérni tőle. Keskeny, árnyékos utcákon sétáltunk végig kerülve a tömegeket, azonban így is összefutottunk párral, akik kíváncsian, néha félve néztek a két csuklyás férfira. A nap már elég magasán járt, amiből arra következtem, hogy 10 óra körül járhat az idő. Ugyan jó idő volt, azonban a fekete, vészjósló felhők jelezték, hogy bizony ám nincs még vége a télnek, sőt a legnagyobb vihar még csak most jön. A napsütés pusztán pillanatnyi… 

A város szélén, egy szűk sarkon kanyarodtunk be, amikor szemben megláttam egy régi istállót. Fehére mázolt falairól már hullott a vakolat és régi, vörös cserepes teteje is itt-ott foltozva volt. Azonban az udvara, a kerítés és a kinti itatók akár újnak is mondhatóak voltak. Közelebb érve láttam, hogy az udvaron egy idősebb, sovány férfi épp fát aprított és érdeklődve hagyta abba, mikor elmentünk mellette, hogy megfigyeljen minket. Ahogy beléptünk az istállóba rögtön megcsapott a jellegzetes állat szag, annak ellenére, hogy az istálló belülről is rendes és tiszta volt. A boxok egymás mellett álltak, elég szénával megrakva, illetve friss vizes itatóval annak ellenére, hogy csak némelyikben volt ló. Belépve rögtön balra fordulva a negyedik boxban láttam meg Lidércet. Éppen szénát evett, azonban amikor meghallotta, hogy közeledtünk felé felemelte a fejét. Örömmel mentem oda hozzá és simogattam meg az orrát.

- Hát szervusz! Rég találkoztunk igaz? – beszéltem hozzá, miközben megpaskoltam a nyakát és az állán is megsimogattam, mire hangosan nyerített.

- Szép ló, az biztos! – hallottam magam mögött Demetrit.

- Igen, az! – értettem egyet hátra sem fordulva. – A legszebb! – suttogtam.

Jó érzés volt újra látni, már nagyon hiányzott. Sokáig simogattam, miközben okosan nézett rám, majd a két vámpírhoz fordultam.

- Meg kéne kicsit futtatni!

- Emiatt nem kell aggódnia! Az istállós fia minden nap hajnalba és napnyugtakor futószáron megfutatja a lovakat – válaszolt Felix. Már előbb is feltűnt mi zavart benne, de csak most körvonalazódott bennem igazán. Felix viselkedése, hangsúly és beszédstílusa már túlságosan is távolságtartó és kimért volt ellentétben Demetri közvetlen természetével. A modora egészen olyan volt, mintha azt éreztetné, hogy felette állok és ő csak egy szolga. Bár igaz, hogy a Volturiba tulajdonképpen az a három Felség szolgája, de én ehhez nem voltam hozzá szokva. 

- Éretem – feleltem kicsivel később.

- Délután természetesen visszajöhet, ha akar. De most a Mester kifejezetten kérte, hogy még egy helyet feltétlenül mutassunk meg – tette hozzá gyorsan Demetri. Csupán bólintottam egyet, majd elbúcsúztam Lidérctől és követtem kifelé a két férfit. Odakintről még egyszer hallottam Lidérc hangos nyerítését, de avval nyugtatva magam, hogy késő délután visszajövök kevesebb nehézséggel hagytam magam mögött az istállót.

Az utcák, amiken végig sétáltunk szinte teljesen egyformák voltak. Ha nem lettek volna kísérőim biztosan eltévedtem volna. De igazából azt sem értettem minek két kísérő.

- Miért kellett mind kettőtöknek jönni? Elég lett volna az egyikőtök – adtam hangot a kérdésemnek.

- Valóban elég lett volna, azonban a Mester ragaszkodott hozzá, hogy mindketten jöjjünk – válaszolt kimérten Felix.

- A Mester szerint bármi történhet és ezért jobb, ha ketten vagyunk – tette hozzá Demetri – Hogy Önnek véletlenül se essen semmi baja – nézett rám várakozó tekintettel.

- Ez kedves tőle – mondtam halkan, amin sejtelmesen elmosolyodott.

- Mi ennyire vicces? – kérdeztem számot kérően, mikor már percek óta nem tudta letörölni a képéről azt a titokzatos mosolyt. Épp egy sikátoron vágtunk át, így éles kérdésem hangosan csattant a néma mellékutcában.

- Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte ironikusan, amire már Felix is elmosolyodott. Én azonban válasz nélkül hagytam a kérdését.

- Már vagy 200 éve a Volturiba vagyunk, de soha nem láttuk a Mestert nővel vagy, hogy a vámpírok képességén bármi más érdekelné őt egy személyben – mesélte elgondolkodva. – Képzeheti, mikor hallottunk magáról, napi téma lett. – Ismételten csak válasz nélkül hagytam, amit mondott és némán baktattam utánuk. Őszintén reméltem, sőt akartam, hogy igaza legyen. De folyton folyvást azon kaptam magamat, hogy összeegyeztethetetlen tényeket találtam Demetri mostani és a kastélybeli mondataiban. Vagy csak én nem értettem? Nem voltam képes megérteni Aro személyiségét? Még mindig nem ismerném igazán? Tudtam, hogy vonzzák a különleges dolgok, a különleges emberek és hogy „gyűjti” őket. De állítólag én másért is vonzottam, amit nem értettem. Eddig nem úgy ismertem a vámpírokat, mint akik képesek bármilyen pozitív érzésre, de most, hogy itt voltam Volterraban láttam, hogy egész emberinek is tűnhetnek. Alec ijjed pillantása, mikor rájött, hogy olyat mondott, mit nem kellett volna, Demetri közvetlensége és jó hangulata, Felix kimértsége, még Jane és Caius gőgje és Marcus unottsága is annyira élővé tette őket. Már elhittem, hogy képesek társadalmat alkotni, törvények szerint élni és művelődni. De szeretni is tudnak? Azt hallottam egyszer, hogy a szerelmes emberen látszik a szemén, hogy az. Azonban ezt nem láttam sem Caiuson sem Atheonodorán, pedig ők állítólag házasok.

Arra eszméltem fel, hogy egy hatalmas épület előtt álltam, mikor 11-et ütött a toronyóra. Felnézve láttam, hogy egy templom, rajta nagy arany kereszttel. Késő gótikus templom lehetett, amin már látszódtak a barokk vonások, azonban méretei még nem érték el azt a szintet. Egyetlen díszes csontszínű tornya magasan nyújtózott a város fölé, miközben festett ablakai kívülről sötéten csillogtak.

-          A Mester szeretné, ha megnéznéd belülről is – fordult felém Demetri. – Mi ide kint fogunk várni – folytatta, majd miután bólintottam elindultam a templom felé.