8.fejezet - A végső akkord kezdete

Sziasztok!
Kb. most tartok a tervezett hosszúság felénél. Bocsi, a hosszú várakozásért, de az utazások miatt a netem korlátozva van...
                                                                                                                                

A hó még mindig lomhán hullott és én még mindig megsemmisülten álltam egy helyben, mintha lábam a talajhoz fagyott volna. Éreztem minden egyes kis hópelyhet, ahogy az arcomon vagy épp a kezemen elolvadnak, és jéghideg patakként folynak tovább. Testem végig remeget a hidegtől és az elfojtott indulatoktól. Csak álltam ott, az eget bámulva és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Sirassam meg a régi életemet vagy azt, hogy nem vagyok ura önmagamnak? Nevessek-e azon, hogy 29 éves létemre úgy viselkedek, mint egy kamasz lány? Üres, semmibe révedő szemekkel kutattam a sötét felhőket, mintha csak tőlük remélnék válaszokat. De milyen válaszok is kellenek nekem? Miért teszi ezt? Miért pont én? Már tudtam, hogy ezekre a választ csak akkor kapom meg, ha vele tartok. Ha hagyom, hogy magával rántson. De egyáltalán akarom én ezt? Akarom annyira a válaszokat, hogy feladjam értük az eddigi életemet? Megigézett-e annyira, hogy képes legyek miatta megváltozni? Megváltozni… Ha vele tartanék, meddig élnék? Nekem soha nem számított meddig élek, csak az, hogy majd hogyan fogok meghalni, hogy milyen lesz a vége.

Üresség érzettel indultam el a rózsabokrok közt elrejtett vaskapuhoz. Gyönyörű, kézzel kovácsolt munka volt, amin rózsa és borostyán minták százai tekeregtek. A bokrok szinte teljesen benőtték, emiatt alig lehetett még csak megközelíteni is, nemhogy átmászni rajta. Balszerencsémre, azonban ez volt az egyetlen kivezető út innen. Ahogy elkezdtem át mászni a bokor sűrű ágai között, már rögtön tudtam, hogy nem kellett volna játszanom a büszkét. Gyorsan ráztam ki a fejemből a gondolatot, mert igenis jól döntöttem, hogy elküldtem és nem engedtem meg neki, hogy felvigyen. Elhatározásom szikla szilárdan állt, egészen addig, amíg végre el nem értem a kaput. Ott realizáltam csak, hogy lassan több tüske van bennem, mint a bokrokon és hogy még a neheze csak most jön.

Majd egy órás csúszkálás, bújás és mászás után végül is sikerült kiérnem a rózsabokorból az előkertbe, ami túl tökéletes mintakertnek tűnt. Gondosan megtervezett tavacska, körülötte padok és fák, mögötte pedig játszótér és mindet körül öleli a virágágyás, ami most ugaron állt. Minden új volt a kertben, és bár első ránézésre szépnek tűnt, az elrejtett lugas után kimondottan sértette a szemet, hogy mennyire mű.  Savanyúan tekintettem végig a kerten, majd azután magamon is. A karom több helyen is vérzett és vagy egy tucat tüske állt ki belőle az átszakított ruhán át. Barna hajam is mint a szénakazal olyan volt. Levelek, gallyak és kisebb ágak tömkelege hullott ki belőle.

Egy mély sóhaj kíséretében indultam vissza a szállodába. Megpróbáltam minél gyorsabban és minél feltűnés mentesebben visszaérni a szobámba. Ez kezdetben még sikerült is, mert a fal tövénél a sötétben könnyűszerrel végig mentem, azonban a probléma ott kezdődött, amikor kiértem a főbejárat elé. A szálló szemből rendesen ki volt világítva. Minimum két tucat lámpás volt kirakva szabályos alakzatokba és ráadásul a fakeretes üvegajtón át még a benti fény is kiszűrődött. Persze könnyebb lett volna, ha nem foglalkozok ennyit avval, hogy meglátnak-e vagy sem, de nem tehettem. Nem csak azért, mert nem voltam szalonképes állapotban, hanem azért is, mert érdekes kérdéseket vonna maga után az, hogy hol is jutottam ki a szobából?

Lehajolva futottam el a széles verandáig az ablakok alatt, majd közvetlenül az ajtó mellett guggoltam le és lestem be az üvegen. A fogadós ott állt a pulttal szemben és egy tömzsi, középkorú, őszes asszonnyal beszélgetett. A nő egyszerű, kopott ruhát és cseléd ruhát viselt, nyílván az egyik alkalmazott volt. Elmélyülten társalogtak, láthatólag valamin nem értettek egyet, de ez érdekelt a legkevésbé. Egy pillanatra sem vettem le róluk a szemem. Lestem minden egyes mozdulatot és vártam a megfelelő pillanatra, miközben halkan levettem a csízmámat, hogy majd amikor a padlón kell futni hangtalanul tehessem meg. Készen álltam már az indulásra, a bal kezemben már a kilincs pihent, a jobbal pedig erősen fogtam a csízmámat. Csak egy jó pillanat kell, egy elfordulás. Ezt is gyermekkoromban a kiképzésemen tanultam: ha alkalmam van, akkor azt ki kell használni, egyetlen másodperc tétovázás és már nincs is alkalmam.

Mint a puskagolyó melyet kilőttek, úgy indultam el, mikor megláttam, hogy a nő elhívja a fogadóst és mindketten elfordulnak. Nesztelenül nyitottam, majd csuktam az ajtót és hangtalanul futottam keresztül az előcsarnokon át a lépcsőig, majd álltam meg a lépcsőforduló után a biztos árnyékban és vártam. Hallottam lépéseket közeledni, de nem mozdultam, ilyenkor nem szabad mozdulni.

- Hallotta Marie? – kérdezte a férfi. Hangja egész közelről jött, talán a lépcső alján állhatott.

- Ugyan mégis mi a fenét, Viktor? – kérdezte indulatosan a nő.

- Mintha valaki átszaladt volna itt – válaszolt gyanakodva.

- Magának elment a maradék esze is! Nem volt itt senki fia! – mondta az asszony és szinte láttam magam előtt, ahogy a kezével még int is egyet.

- Azért én inkább felmegyek és körülnézek a folyosókon. – Hallottam a hangját és azt, hogy elindul a lépcsőn, evvel egy időben én is elkezdtem lassan felfelé menni a következő lépcsőfordulóig. – Ha a dívánknak egy hajszála is meg görbül, az a fickó megöl minket.

- Ugyan már! Csak nem hiszed el annak a férfinak a fenyegetését? – Ekkor esett csak le, hogy rólam beszélnek. Még hogy én díva! De ha Aro megfenyegette, akkor jobb lesz, ha a fogadós érdekében minél hamarabb távozok.

- Az Istenit, Marie! Akinek ennyi pénze van és jött-ment nőknek ennyiért bérel több napra szobát ilyenkor, azokkal nem jó újat húzni! Tanulja már meg! A pénz hatalom és annak az alaknak rengeteg van – felelte ingerülten, én meg vérig voltam sértve. Ezek azt hiszik, hogy egy utolsó szajha lennék? Azért nem ezt hittem magamról, hogy úgy nézek ki, már csak az öltözékem alapjáról sem. 

- Jaj, Viktor! Az nő nem örömlány! Az olyanok, mindig kifestve és nagyruhákba járkálnak. Ez a nő biztos nem az! Férfiruhát hord és sminket még csak távolból sem látott. – Szó mi szó, ebben volt valami.

- Hát akkor mi? Egy gazdag férfi két nőre költ ennyit. Egy: a feleségének ékszereket, ruhákat és parfümöket vesz, kettő: az ágyasának fizet!

- Maga annyira elmaradott! Jöjjön, inkább vacsorázzon! – monda, majd hallottam, hogy mindketten elmennek. – Disznó! – hallottam még utoljára, ahogy a nő magában zsörtölődik, majd néma csend. Megnyugodva egyenesedtem fel és indultam fel-felé a szobámhoz. Miközben sétáltam felfelé, újból alaposan végig néztem a díszeket. Minden festmény és minden szobor egytől-egyig remek művek voltak. Nem csak oda szalasztott műtárgyak voltak egy rakáson, hanem gondosan összeválogatott darabok. Mindegyik valahogy kapcsolódott a szálló történelméhez. A festmények a fogadó épülését, megnyitását, átadását vagy ép az életét ábrázolták, míg a szobrok az itt megfordult híres emberek mellszobrai voltak időrendi sorrendben. Ráadásul minden szobor mellett volt egy kis, elegáns táblácska, ami leírta, hogy ki volt az illető, mikor járt itt, meddig maradt és hogy melyik szobában szállt meg. Határozottan szerettem a művészetet és a történelmet, így számomra egy élmény volt minden egyes folyóson végig menni és minden egyes darabot alaposan töviről-hegyére megszemlélni és megcsodálni.

Csalódott sóhajjal értem fel a legfelső emeletre, a harmadikra. Már az egész folyosó, az egész emelet ordította, hogy ez nem akármilyen szoba. Ahogy felért a lépcső az emelet egyetlen folyosója nyíl egyenesen vezetett az egyetlen szobához, ami itt volt, az enyémhez. Nem voltak itt sem szobrok, sem festmények, az egyetlen dísz a vörös szőnyeg volt, ami mutatta az utat a gyér gyertyafényben a hatalmas, kétszárnyú tölgy ajtóig. Csendesen sétáltam végig a szőnyegen, itt nem volt mit nézni, nem terelte el semmi sem a figyelmet az ajtóról. Lassan és először nehézkesen nyitottam ki az ajtót, mert hirtelen meglepett, hogy mekkora súlya van. Aztán végre, megkönnyebbülten csuktam is be magam után. Nem gondolkoztam sokat, rögtön a fürdő felé vettem az irányt, közben már el is kezdtem megszabadulni a ruháimtól.

Több órán át ültem a forró, illatos habfürdőben. Idegesnek és nyugtalannak kellett volna lennem, amiatt, ami történt, de nem voltam az. Valami szokatlan beletörődéssel dolgoztam fel magamban az eseményeket és még csak nem is dühtett. Mintha csak egy külső szemlélőként néztem volna ezt színdarabba illő, drámai jelenetet, ami nem tudta nemhogy meghatni a nézőket, de még csak érzelmet kiváltani sem belőlük. Annyira furcsa volt, akár hogy akartam rendbe tenni a dolgokat a fejemben, akár mennyire akartam mindent a helyére tenni, mindig ugyan oda lyukadtam ki. Emlékeimből újra és újra felidéztem a csókot, újra átéltem magamban és minden egyes kis részletét megjegyeztem. Újra és újra megdöbbentem rajta, hogy milyen forró és vad volt, miközben jól tudtam, hogy Aro ajkai a jégnél is hidegebbek. Kalandos és izgalmas volt felrúgni az ész érvek szabályait és bele csöppenni egy új világba. Mert miért ne társulhatna az új értékrendemhez ez a fajta új világ? De vajon hová is vezetne ez? Az igazság az, hogy egyértelmű volt hová vezet ez az út, egyértelmű volt már az is, hogy erre az útra tévedtem, a világ, az emberek, az események és Aro erre az útra sodortak. Mire kimásztam a kádból, már tudtam az utolsó kérdés: felkészültem-e, hogy végig járjam?

Fehér selyem köntösömben álltam az aranyozott tükör elé és bámultam mélyen a saját szemembe. Kék szemeimben ugyan azt olvastam ki, amit éreztem is, a nyugodt beletörődést és az elfogadást. Akkor evvel az eddigi életemnek vége, 29 év kemény munkájának ennyi lenne? Így ér véget? Az életem összeomlásával és egy vámpír csábításával… Mindaz, amiért eddig küzdöttem értelmetlenné vált már, minden ígéret, amit eddig tettem, immár semmit nem jelent számomra, minden, amit mondtak vagy mondtam most már elveszett. Már tudtam milyen út vár rám, de kész voltam-e rá… nem. Az eddigi életemnek még nincs teljesen vége. Az utolsó akkord csak most jön majd, aminek szépnek kell lennie, mert csak akkor tudok teljesen tovább lépni, teljesen elhagyni a múltat.

Hangos kopogásra ébredtem másnap reggel. Fáradtan nyitottam ki a szemeimet és keltem fel a kényelmes ágyból. Félálomban magamra erőltettem egy köntöst a hálóingem fölé, majd hunyorítva elbotorkáltam az ajtóig. Alig láttam valamit, mert a hatalmas ablakokon át a napfény elárasztotta a szobát. Végül sikerült elérnem az ajtóig, anélkül, hogy elestem volna bármibe is. Az ajtóban még egyszer megpróbáltam magam rendbe szedni egy kicsit, majd kinyitottam az ajtót.

A tegnapi tömzsi nő állt ott, kezében egy köteg friss ágyneművel, mellette pedig a takarító felszerelése volt egy kis kocsin, amiről fogalmam sem volt, hogy hogyan hozta fel a harmadikra.

- Jó reggelt, kisasszony! – üdvözölt széles mosollyal, miután megvetően végig nézet rajtam. -  Elnézést, amiért felébresztettem, de kegyed lassan két napja nem evett semmit és a szobát is ki kellene takarítanom, mellesleg küldeménye is jött – magyarázta, miközben a kocsi tetején lévő nagy, aranyszínű dobozra mutatott

- Jó reggelt! – válaszoltam félkomásan, miközben próbáltam a fejemben összerakni a szavak jelentését. Végül, amikor már megértettem, hogy mit mondott, jobban kitártam az ajtót és odébb húzottam. – Persze, jöjjön csak be!

Először furcsán nézett rám, majd mindent egybe vetve bejött. Gyorsan elmasírozott a dohányzóasztalig, ahová lerakta az ágyneműket, majd beljebb húzta a kocsit is. Amikor teljesen beért, becsuktam mögötte az ajtót és elindultam vissza az ágy felé, hogy egy kicsit feküdjek még, de a hangja megállított.

- Szerintem, menjen le az étkezőbe és reggelizzen meg, addig én gyorsan rendbe teszek mindent – mondta, mialatt érdeklődve figyelt először engem, majd a pavilon mellett lévő kinyitott bőröndömet. Azután, mikor már észrevette magát, kapkodva megkereste a csomagomat. – Tessék, kisasszony! – adta át nekem, majd érdeklődve várta, hogy kinyissam.

- Látom, nagyon érdekli, hogy mi van benne – nevettem egyet a kíváncsiságán, mire zavartan és talán kissé sértetten kapta el a tekintetét.

- Elnézést, kisasszony!

- Semmi baj! Hogy hívják? – kérdeztem csak a rend kedvéért.

- Marie, kisasszony! – kezdte bizonytalanul. Ahogy most állt a tipikus, harsány, pletykás vénkisasszonynak nézett ki őszes hajával, kissé ráncos bőrével és alacsony, de nagy termetével.

- Mondja, Marie, kihozta a csomagot? – kérdeztem, miközben a kanapéhoz sétáltam vele. Ahogy vittem, magam is meglepődtem, hogy milyen súlya van, majd végül a vörös kanapéra raktam le és ültem mellé.

- Nem tudom, kisasszony, nekem is a szállodavezető adta oda, hogy adjam át önnek. Azt mondta, hogy ma hajnalban hozta egy küldönc – magyarázta hangosan.

- Értem. – Az aranyborítás elegánsan és fenségesen festett már csak önmagában is, de ahogy a vörös kanapén feküdt, még jobban kiemelte a színét. Számomra már a csomagolása is egyértelműen megmondta, hogy kiküldte. Lassan kezdtem el kibontani, miközben fél szememmel láttam, hogy Marie pont a dohányzóasztal takarításával kezdte, ahonnan tökéletesen rálátott a dobozra. Ahogy levettem a doboz tetejét, már láttam mi van benne és tétlenül sóhajtottam egyet. Már a doboz méretéről és súlyáról tudhattam volna, hogy egy ruha van benne, de most már láttam is. A gondosan összehajtott ruha vörös és arany színe átütött a fehér selymen, amibe még pluszban be volt csomagolva. A finom csomagoláson pedig ott feküdt egy kis levél, amit először csak bizonytalanul néztem.

- Mire vár, kisasszony? – hallottam Marie unszolását, aki már egy cseppet sem próbálta színlelni, hogy takarít, hanem izgatottan szemlélte a csomagomat. Furcsán festett, ez a nő lehet már 40 éves és jobban izgul, mint egy gyerek Karácsony előtt. Bizonyára nem sok érdekesség történt az életében és ez az egész, a titokzatos lány, a titkos, gazdag férfi és a méregdrága ajándék most feldobták a hangulatát és jövőre is erről fog pletykálni. – Olvassa el!

Kedvesen mosolyogtam rá, majd felvettem a levelet, amire a nevem volt írva elegáns, dőlt betűkkel. Megfordítottam a levelet, hogy kinyissam, amikor megpillantottam rajta a fekete tintás szimbólumot. Egy „V” betű volt, benne két madárral és két kiszáradt fával. V… már semmi kétségem sem volt, hogy kiküldte. Óvatosan nyitottam ki a borítékot, majd magamban olvasni kezdtem a levelet.

„Kedves Johannám!

Gyönyörű a vadrózsa, nem igaz? Igézően szép, elragadó, rejtélyes, ugyanakkor veszélyes is.

Oly apró hozzánk képest, mégis oly könnyedén megsebez, ha megérinted.

Hát nem csodálatos ez az elérhetetlen, büszke szépség? Pont olyan, mint te…

Milyen kár, hogy a tél elragadta bájának igazi megtestesülését. Azonban én

mégis bízok benne, hogy eljön még a tavasz és újra megcsodálhatom a tündöklését.

U.I.: Remélem, tetszik ez az apró ajándék. Kérlek, tekintsd ezt egyrészt bocsánat kérésem jeléül

a tegnap törtétekért, másrészt, kárpótlásként az elszakadt ruhádért

                                 Üdvözlettel:

                                             Aro Volturi

Megbabonázva olvastam a gyöngybetűit és szinte elvesztem a sorok között. Tetszett az írása, a megfogalmazása és legfőképp a hasonlata. Lágy mosollyal értem a levél végére, miközben azon gondolkodtam, hogy bár ismerem Arot, de ezt az ajándékot nem tudtam másképp felfogni, csak a kedvesség jeleként. Hiába próbáltam megszokásból a hátsó szándékot keresni, nem találtam. Egyszerűen nem láttam értelmét, hogy lenne bármi ilyes fajta szándéka.

Féltett kincsként tettem le a levelet magam mellé, majd ismét a doboz felé fordultam és óvatosan szétnyitottam a fehér selymet. A benne elrejtett ruha szépen, összehajtva pihent a dobozban, amíg vigyázva egy kicsit ki nem emeltem. Ép csak annyit emeltem ki, hogy a felső részét lássam, de így is megéreztem a súlyát. Azonban mindent kárpótolt a lélegzetelállító szépsége. A ruha alapszíne arany volt, a lágyesésű, selyem anyag dominált az egész ruhán, mégis igazán széppé a karján és oldalán előbukkanó vérvörös selyem tette. Olyan volt mintha egy egyszerű arany ruhára egy vörös köpenyt vettek volna fel és varrták volna oda. De annál sokkal kecsesebb volt. A vörös bár kirívó volt, mégis beleolvadt és királyivá tette. A mellrészét strassz kövek és középen egy nagy rubint díszítette, azonban nem ez volt számomra a legkirívóbb. Ha jobban megfigyelte az ember, a derék résznél kivehető volt egy nagy díszített V betű, ami nem strassz kövekből volt, hanem gyémántokból. Nem volt feltűnő, nem ordított, de ott volt. Lágyan és visszafogottan, mégis méltóságteljesen.

- Atya ég! Ez a ruha csodálatos! – kiáltott fel hirtelen Marie, majd izgatottan átmasírozott mellém, hogy közelebbről megszemlélje a ruhát. – Ez egy vagyon lehetett! Megengedi, kisasszony, hogy megérintsem egy kicsit? – nézett rám, szinte vágyakozva.

- Persze, miért ne… - nyújtottam kicsit felé a ruha tetejét, mire ő lassan először végig simított rajta, majd szinte megölelte.

- Ez a legfinomabb selyem, amit valaha láttam! – mondta ámuldozva. – A húgom révén, aki szabónő, mindig értesülök a legújabb divatról. Bár nincs pénzem megvenni, de jó csodálni, érti? De ilyen ruhát még nem láttam… - folytatta hadarva, miután alaposabban végig szemlélte a ruhát.

- A küldőét ismerve, saját szabónál varratta – gondolkodtam el hangosan.

- Akkor az még drágább… és ezek a gyémántok itt és ez a rubint… ezt a francia királynő is megirigyelné! – nevetett fel izgatottan, de arcról a színtiszta féltékenység volt leolvasható. Egy darabig még néztük a ruhát, majd óvatosan visszatettem a dobozba, ráhajtottam a selymet és végül ráraktam a tetejét. Majd a levéllel és a dobozzal elindultam az ágy felé, közben meg mosolyogtam magamban Marie döbbent arcán. Engem a ruha nem kerített hatalmába annyira, mint őt. Számomra a levél sokkal többet jelentett. A ruha szép volt, kétségtelen, de akkor is egy vett ajándék, semmi személyes. A levél viszont… saját kezűleg írta le a saját gondolatait. Másfelől pedig az íráskép is sok mindent elárul az illetőről.

A súlyos dobozt leraktam az öltözőasztalra, a levelet pedig rá, azután pedig elindultam saját táskáimhoz valami ruhát keresni, mert mégsem sétálhatok ki hálóköntösbe.

- Amikor takarít, a bőröndömhöz ne nyúljon! – mondtam Marienak, miközben ruhát kerestem magamnak. Épp azon gondolkodtam, hogy több ruhát kellett volna hoznom, amikor hirtelen meghallottam a nő éles, sikító hangját.

- Már elnézést, kisasszony, de most kapta meg a világ legszebb ruháját és nem is veszi fel?!

- Egy ilyen ruha nem utcára való – feleltem vissza.

- De legalább próbálja fel! Nézze meg, hogy hogyan áll! A küldője is biztos örülne – mondta sejtelmes mosollyal.

- A küldője nagyon jól tudja, hogy nem szokásom ilyen ruhákat viselni.

- Kérem, csak próbálja fel! – nézett rám kérlelve. Ő jobban izgult, mint én és sokkal kíváncsibb is volt. Olyan volt, mint amikor egy anya a lányával megy ruhát venni és tudja magáról, hogy ő nem tud ilyeneket felvenni, ezért a lányán éli ki. Bár végül is, magam is kíváncsi voltam, hogy hogyan állhat. – Segítek felvenni! – ugrott a nő, mikor látta az arcomon, hogy beleegyezek.

Lemondóan sóhajtottam egyet, majd vettem le a ruháimat és vettem fel a nagyruhához tartozó vérvörös alsó ruhát. Általában az alsóruhák fehérek vagy halványszínűek szoktak lenni, de ez már önmagában is rikító volt. Az alsóruha után következett a legrosszabb a fűző. Majd 3 éve volt már annak, hogy utoljára fűzőt viseltem, de akkor megesküdtem magamnak, hogy soha többet. Fájdalmas volt, alig lehetett benne levegőt kapni ráadásul én alkatom szerint sokkal vékonyabb voltam a többi nőnél és a legkisebb fűző is alig tudott párcentit keskenyíteni a derekamon. Egyszóval szerintem felesleges dolog volt. Azonban Marie ragaszkodott hozzá, mondván a ruhához tartozik, ezért kelletlenül viseltem el, ahogy egyre jobban és jobban húzza meg a fűzőt. Amikor kész volt, már a légzés is fájdalmas dolog volt. Hirtelen futott át a fejemen, hogy a női vámpíroknak a fűző minden negatív tulajdonsága elszáll. Ők nem éreznek fájdalmat, így akár meddig lehet fűzni. Nekik nem kell levegő, ezért még csak a légzés sem fáj. Gondolatomból Marie térített vissza, amikor visszaért a szekrénytől egy abronccsal.

- Nem olyan fényűző, de ez is megteszi most! – mondta majd segített felvenni és leigazítani a derekamig. Alig vettem fel, ő már ki is bányászta a dobozból a következő alsó ruhát, ami kissé vékonyabb aranyszínű vászonanyag volt. Ahogy felvettem, Marie már el is kezdte a karomnál és mellkasomnál megigazítani, hogy ne látszódjon ki. Amikor végzett, izgatottan kapta kezébe a tényleges ruhát. Kisebb huzavona után, végül is sikerült rendesen felvenni és eligazítani, de Marie még mindig nem engedett a tükör elé.

 - Ez még a doboz alján volt – nyújtott felém még egy dobozt. Ez egy kicsi, lapos, arany bársonyfedésű doboz volt. Ahogy kinyitottam, a szavam is elakadt.

- Akár ki is ez a férfi, menjen hozzá feleségül! – jelentette ki Marie, ahogy meglátta kezemben a színarany nyakéket. Ugyanaz a minta díszelgett rajta, mint a borítékon. Nem voltak rajta sem ékkövek, sem kristályok, csak színtiszta arany. – Jöjjön, fogja fel a haját! – mondta, de végül ő mozdult előbb és egy laza kontyba fogta a hosszúhajamat és segített felvenni a láncot. Azután elém állt és egy elégedett, irigykedő sóhajjal végig nézett rajtam, majd elém tolta a nagytükröt.

 A ruha, bár nehéz volt, olyan volt, mintha rám öntötték volna. Sehol sem volt túl kicsi vagy túl nagy, de nem is lepődtem meg igazán. Ez volt a legkisebb elvárás attól, aki képes a fejemben olvasni. A ruhán azonban mégis meglepődtem. A dobozban nem látszódott, de sokkal több vörös volt benne. Az egész háta vörös volt, csak elől volt arany. Tényleg olyan, volt, mintha valamilyen palást lenne rajta. A nyakék is jól illett a ruhához, ugyan abban az árnyalatban csillogott, mint a ruha. Még a barna hajamhoz is jól ment, ami az a vörös áradatba kissé vörösösebbnek tűnt.

- Kár, hogy a ruha nem megy a szeméhez… - jegyezte meg halkan Marie és nekem rögtön leesett, hogy ez egy szembesítés a jövővel. A vörös szemhez ez a ruha tökéletesen illik…

Lassan csuktam be a szemem és próbáltam elképzelni magamat vörös szemekkel. Amikor kinyitottam a szememet és a tükörbe néztem, esküdi mertem volna, hogy egy pillanatra tényleg vörös volt a szemem. Megdermedten bámultam a tükörképemet, majd hirtelen fordultam el tőle.

- Segítsen levenni! – szóltam neki kapkodva, mire ő csak értetlenül nézett. – Segítsen levenni! – mondtam újra kicsit higgadtabban. Nem is igazán tudtam, hogy mi ütött belém. Pedig már kezdtem megbékélni a sorsommal, és most meg megijedtem, attól, ami rám várhat.

- Rendben, rendben! – válaszolt hirtelen Marie, mikor felfogta, hogy mit is mondtam. Minél hamarabb szabadulni akartam a ruhától, ezért kapkodtam és siettem, aminek az lett a vége, hogy csak tovább tartott levenni. Nem voltunk Marieval összhangban, össze-vissza kapkodtunk mindketten. Végül sikerült megszabadulnom tőle és felvennem a saját ruháim közül egyet. Megpróbáltam visszanyerni a higgadtságomat, így mély sóhajjal álltam meg a tükör előtt. Furcsa volt, az előbb még egy tündöklő nagyruha volt rajtam, most meg egy feszes, fekete lovász nadrág, sötét kék ing és fekete mellény, ami becsatolva feszült hozzám.

- Itt a lánc doboza – jött oda Marie, amikor végzett a ruha elcsomagolásával. Akkor tudatosult csak bennem, hogy a lánc még mindig rajtam volt. Elképedve bámultam magamat és láncot a tükörben, majd végül levettem és beleraktam a dobozba, majd a táskámba rejtettem. Utoljára még ránéztem Mariera, aki még mindig értetlenül nézett, majd felkaptam a sálamat és a kabátomat és elhagytam a szobát. Meg sem álltam lefelé menet, mert, ahogy kiléptem megéreztem az étkezőből feláramló illatokat és most tudatosult bennem mennyire éhes vagyok.

Szinte rohanva mentem végig a folyóson, majd vágtattam le a lépcsőn és csak az utolsó lépcsőfordulóban álltam meg, hogy csillapítsam a légzésemet. Miután szalonképesnek éreztem magam kiléptem az előtérbe, ahol az eddigiekkel ellentétben most forgott az élet. Öltönyös férfiak és nagyruhás asszonyok majd egy tucatja árasztotta el a helyiséget. Tagadatlanul pezsgett az élet, míg a nők egy nagyobb csoportba verődve nevetgéltek, kacarásztak és közben a kézimunkájukat csinálták, addig a férfiak több kisebb körben vitatták meg az aktuális politikai híreket. A szállodavezető is ott sürgött-forgott a tömegbe méregzöld öltönyében és jó házigazda révén mindegyik társalgást a helyén tartott. Ahol megakadt a beszélgetés ott egy-két kérdéssel újra beindította, másutt pedig, ahol túl nagy vita kerekedett lecsillapította a kedélyeket. Bár messze voltunk a világvárosoktól, mégis olyan volt mintha arisztokraták közt lettem volna. Lassan, majdhogynem tétován sétáltam keresztül a tekintetek kereszttűzében. A vörös-arany nagyruhában is kevésbé éreztem volna magam feltűnőnek. Ahogy elsétáltam a nők mellett hallottam, ahogy gúnyosan összesúgnak, ahogy megbámulnak. A férfiak köréből is hallottam susmorgást, de mindközül legélesebben a szállodavezető hangját hallottam.

- Ő az akiről meséltem, Signore Deronsher – súgta a mellette álló, szigorú tekintetű, magas férfinak. A körülötte állók mind érdeklődve néztek először rá, majd rám, de mindegyikük közül még mindig Deronsher tekintete ijesztett meg. Szigorú, kifürkészhetetlen tekintettel és összeszűkült szemekkel meredt rám, miközben tetőtől talpig végig mért. Kísértetiesen emlékeztetett az apámra, ő is ilyen volt. Mindig szigorúan, érzelemmentesen figyelt é soha nem volt neki semmi sem elég jó.

- Jó reggelt, Miss Sweary! Örülök, hogy végre körünkben láthatom, hisz már két napja a vendégünk – jött mellém mosolyogva Viktor, a szállodavezető.

- Valóban, kezdtem megéhezni – mondtam vontatottan. – Ha megbocsát! – vágtam rá, mielőtt megszólalhatott volna.

- Hát hogyne hölgyem! – vigyorgott zavartan, majd utat mutatott és elhátrált. Egy darabig még figyeltem, ahogy a körülöttem lévő emberek kezdenek megszokni engem és visszatérni eredeti beszédtémájukhoz. Végül én is elindultam az étkező felé, azonban még mielőtt elértem volna a kijáratot megszólítottak.

- Elnézést, ön Miss Sweary?  - kérdezte tőlem egy velem egy korabéli lány. Barackszínű, fodros nagyruhát viselt, hozzáillő nagykalappal, aminek pereme kecsesen az arcába lógott. Szőke haja pedig lágy, felcsatolt fürtökben feküdt a vállain. Első ránézésre is már sunyinak és apuci kis kedvencének tűnt, ezért nem is szóltam csak bólintottam. – Hallottam, hogy most ön bérli a lugasra néző szobát. – folytatta bájcsevegős, nyálas hangon.

- Valóban, én foglalom el. Tán van ezzel valami gondja? – néztem rá kérdően, enyhe gúnnyal a hangomban.

- Tudja azt a szobát én és a vőlegényem, a toszkán herceg már hetekkel ezelőtt lefoglaltuk. Azonban sajnálatos módon, a szállodavezető úgy döntött annak adja a szobát, aki többet fizet. – kezdte a monológját és miközben beszélt hangján egyre jobban érezhetőbbé vált a harag.

- Ez esetben, azt kell tanácsolnom, hogy ne számítson nagy hozományra – feleltem szarkasztikusan, mire csodálkozva bámult vissza rám. – Ha van más mondani valója, szíves örömest meghallgatom, de ha nem akkor én mennék és elfogyasztanám a reggelimet.

Ahogy sejtettem, annyira megdöbbent, hogy nem szólt semmit, csak elképedve bámult és miután elmentem szaladt, hogy elmondja a többi nőnek. Műveltnek és jól neveltnek tartottam magamat, de annyira tudtak taszítani az ilyenek. Már szinte viszolyogtam tőlük, felszínesek, kicsinyesek és arrogánsak voltak, ráadásul végtelenül kapzsiak és anyagiasak. Bár jobban meggondolva, a legtöbb emberben megvoltak ezek a tulajdonságok. Hirtelen ismét ostoba és gyáva gondolatnak tűnt, hogy ezek az emberek közé akartam visszajönni. Nem is ez, mert soha nem akartam visszatérni, hanem inkább az, hogy nem mertem nekik hátat fordítani. Persze nem vagyok annyira vakmerő, hogy egy ismeretlen úton, ami nem tudtam, hogy hová és hogyan visz és amiről nem tudtam, hogy vissza lehet-e térni.

Az étkező már szinte teljesen üres volt, hisz lassan kilenc óra volt és ez már bőven túl van a reggeli időszakon. Azonban én mit sem törődve, viszonylagos békében fogyasztottam el a reggelimet, ami omlettból, pirítósból és egy csésze teából állt. Kimondottan élveztem a reggelit, mire befejeztem már teljesen egyedül voltam, így senki sem zavart. Nyugodtan tudtam azon gondolkodni, hogy mit csináljak aznap, azután, végül is amellett döntöttem, hogy sétálok a városban és figyelem az embereket, afféle utolsó pillantásként. Meglesem a hétköznapjaikat, hogy milyen lehet egy olyan élet, ami nem a folyamatos veszélyről szól.

Reggeli után azonnal a kijárat felé vettem az irányt, amihez sajnos át kellett mennem a társalgón. Jóval kevesebben bámultak meg, mint a múltkor, de így is rendesen a figyelem középpontjába kerültem furcsa viselkedésemmel és öltözékemmel. Amikor elhaladtam a nők mellett, láttam a múltkori nőt, aki megszólt. Dühös, metsző pillantásokkal kísért végig, ahogy áthaladtam a termen, közben pedig a legyezője mögött sustorgott. Szerencsére viszont ezúttal senki sem állított meg és gyorsan elértem a kijáratott.