7.fejezet - Messze mindentől

Hosszú kihagyás után, de itt a következő fejezet! :)
                                                                                                                                  

Azt mondják, úgy ismerhetjük ki a másikat igazán, ha beszélünk vele és azáltal megismerjük. Azokban a percekben ez volt számomra a legostobább gondolat. Hisz ott ültünk egymással szemben, már percek óta néma csendben és ez sokatmondóbb volt, mint bármilyen félrebeszélés. Már nem fogta a kezemet, így nem láthatta a gondolataimat, de így is túl sokat tudott. Belegondolni, hogy ismeri a múltam minden egyes kis rezdülését, minden gondolatomat, a vágyaimat és az álmaimat, már önmagában is borzalmas volt. És ott voltak azok a gondolatok, amik róla szóltak. Gyors, kis futó ábrándok és képzelgések voltak, de akkor is az enyémek és nem másé. A zavarbaejtő tudat ellenére a csend, ami köztünk lengett, mégsem volt kínos. Nyugodt, szinte már meghitt volt és mindent elárult, már csupán az is, hogy egymás mellett ültünk. Őt figyeltem, keresve annak a jeleit, hogy hogyan reagált a gondolataimra, amiket megismert, de nem láttam semmit, egyszerűen nem tudtam benne olvasni. A kudarc lassan, de biztosan csapott át önmarcangolásba, hogy hogyan juthattam el eddig. Egy vámpír mellett ültem egy kanapén és még csak meg sem fordult a fejembe, hogy bárhogy, akár puszta kézzel, de neki támadjak.

Az elmélkedés közben észre sem vettem, hogy tekintettem lassan átvándorolt az ablakra. Egy furcsa megnyugvással állapítottam, hogy havazik. Lassan szállingózottak a nagy hópelyhek, amik megannyi kis csillagnak tűntek a sötétszürke felhők, és a fekete égbolt előtt. Sok mindent átélt mosollyal csodáltam a hétköznapok egyik szépségét. Akárcsak a napnyugta ez is egy egyszerű kis csoda volt, amiről hajlamos voltam megfeledkezni.

- Szereted a havazást? – Hallottam a lágy, nyugodt hangot. Mikor odapillantottam, láttam, hogy már ő sem engem néz, hanem a ráérős havazást.

- A természet egyszerű, megváltoztathatatlan szépségeit szeretem – feleltem sejtelmesen, közben még egy félmosolyt is megengedtem. Nem vártam meg a reakcióját, hanem teljesen nyugodtan, a veszélyérzet halvány jele nélkül kisétáltam az erkélyre egy kis friss levegőért. Hideg volt kint, hidegebb, mint mikor utoljára kint voltam a hűvös levegő csípte az arcomat, de nem bántam. A jeges szél néha-néha belekapott a hajamba, de az sem zavart. Megkövülten néztem, ahogy a hópelyhek célt érnek az erkély korlátján és azon nyomban az olvadás martalékai lesznek. Oly egyszerű volt, lehullnak, és életük árán lehűtik a talajt, hogy testvéreik később megmaradhassanak rajta. Majdhogynem irigyeltem gondtalan, egyszerű életüket. 

- Mit láttál a fejemben, amikor először megérintettél? Mire gondoltam akkor? – kérdeztem, amikor szemem sarkából megláttam, hogy követett.

- Elfojtott zavartságot és haragot – válaszolt szárazon.

- És most mit láttál?

- Ugyanezt. Csupán egy másmilyen ember fejében. – Válasza kétértelmű volt és én nem tudtam, hogy értelmezni. De egy biztos volt, immáron valóban tény, hogy más ember lettem. Talán már nem is vagyok vadász. Talán már Aostában sem volt igazán az, aki voltam. De ha nem vadász vagyok, akkor mi? Nem voltak már céljaim, a régi vágyaim semmivé, értéktelenné lettek. Csak egy valamire tudtam már gondolni, menekülnöm kellett ebből a világból.

Pillantásom véletlenül esett csak a lugas közepén lévő padra. El volt rejtve a világ szeme elől, alig voltak páran, akik tudták, hogy ott van. Nyugodt és zavartalan volt mindig, hisz nem engedtek be oda senki. Csak figyelni lehetett, megérinteni nem.

- Le szeretnél menni? – kérdezte hirtelen. Az első gondolatom az volt, hogy a gondolataimban olvas, de aztán rájöttem, hogy nem érintkezünk sehol sem. Nem válaszoltam, mert nem tudtam mit akarhat, de ő a hallgatásomat igennek vélte… ami nem ált messze az igazságtól. Gyorsan mozdult és mire észbe kaptam, már a karjaiban tartott és az erkély korlátján álltunk. Kétségtelenül tudtam, hogy mit akar, de nem tudtam, hogy én akarom-e. Egyrészről nem tudtam, hogy le akarok-e ugrani 3 méter magasból, másrészről nem tudtam, hogy meg akarom-e zavarni a kert békéjét. Azonban nem volt időm gondolkozni, mielőtt bármit mondhattam volna már elrugaszkodott és ugrott. Különösen lassúnak tűnt az ugrás, olyan volt, mintha lebegnénk. A szél most hidegebben csapta meg az arcomat és a belőle áradó hideg is elborított, mégis kellemesen bizsergető, kalandos volt. Izgalmas volt ez a kis éji kaland. Megszegve a szabályokat, mit sem törődve másokkal és az elvekkel, ilyen lehetett egy pillanatra gyereknek lenni. Csak a friss hó ropogott meg Aro lábai alatt, mikor földet ért, semmi más nem utalt arra, hogy bármi is észrevette volna, hogy megzavartuk a kertet. Könnyedén tett le és végre rendesen is megcsodálhattam a kertet. Sokkal nagyobb volt, mint amilyennek tűnt odafentről. A boltív még dominánsabb volt és szinte alabástromként emelkedett a kis havas rét közepén, hogy aztán a magas rózsabokrok közt elvesszen. Ez lehet az, amit az emberek úgy hívtak, hogy elrejtett paradicsom. A kert nyugalma és harmóniája megzavarhatatlannak tűnt, olyan volt, mint egy elrejtett, elszigetelt kis világ. Olyan távolinak éreztem mindent, olyan messze voltak most számomra az emberek, a problémák, a kételyek és a racionális gondolkodás. Elvarázsoltan sétáltam körbe a kertet és élveztem minden egyes lépést, ahogy megropogott a hó alatt. Mint egy kisgyermek úgy csodálkoztam rá mindenre, mintha soha nem láttam volna ilyeneket azelőtt. Óvatosan érintettem meg a boltív jéghideg szikláját. Öreg volt és megviselt, de büszkén állt.

Valahol hálás voltam Aronak, amiért lehozott, amiért megmutatta ezt a csodálatos helyet. Elővigyázatosan tekintettem vissza rá. Ott volt pár méterre mögöttem a nyomomban és csendben figyelt. Láttam a szemén, hogy ő is el volt varázsolva, de tekintette folyamatosan rajtam pihent és nem tágított. Zavarbaejtő volt, de még is elgondolkodtató. Annyira megváltoztam és annyira megváltoztatott. Nem éreztem magam veszélyben, nem hiányoltam a fegyvereimet és nem vágytam arra, hogy megtámadjam. Most csak Johanna volt és messze voltam már a vámpírvadász létemtől. Egy más szemmel tekintettem a világra. Elgondolkodva sétáltam be a boltív alá és mit sem érdekelt, hogy fáztam. Mennyi mindent láthattak már ezek a kövek? És mégis átvészeltek mindent. 

- Milyen öregek lehetnek? – kérdeztem halkan magamtól és én is meglepődtem mikor választ kaptam rá.

- 1023-ban építette egy gróf – felelt közvetlenül mellőlem. Észre sem vettem, hogy mikor jött be ő is a boltív alá. 1023, ami azt jeleni, hogy…

- 709 évesek… - mondtam ki a gondolatomat. – Honnan tudod?

- Ott voltam, amikor építették – felelte, majd elgondolkodva kezdte el szemlélni a boltívet. – Csodálatos volt akkoriban, de mostanra már a nagy része összedőlt… tetszett volna neked – mondta és mondata végén rám nézett. Nem tudtam mit kiolvasni a szeméből. Olyan volt, mint az öreg emberek, akik beletörődve, megbékélve szemlélnek egy tárgyat, ami egykoron kedves volt számukra. De, amikor rám nézett újra megjelent szemébe a szórakozott, lágy csillogás, mintha csak egy roppant érdekes és felfedezésre váró dolgot nézne. Tudtam Aroról, hogy megtévesztő tud lenni, de most képtelen voltam átlátni rajta.

- Már 709 éves vagy? – Jutott el tudatomig a számok jelentősége. Nem válaszolt csak kellemesen nevetett egyet.                                                                                                                                                                                

- Közelébe sem jársz, kedvesem – felelte és újra visszatért a gondatlan, kicsit gúnyos mosoly az arcára. Még nevetgélt magában egy kicsit, miközben a padhoz sétált és leült. Nem tudtam mi vezérelt, de követtem a példáját és én is leültem. A pad azonban kisebb volt, mint amilyen látszott, karommal éreztem, ahogy vállunk gyengén összeér.

- Akkor még is hány éves vagy? – tereltem el a gondolatimat más felé. Ahogy kimondtam a kérdést, rájöttem, hogy miért volt annyira fura; soha nem kérdeztem még ezt vámpírtól.

- Hány évesen lettem vámpír vagy, arra vagy kíváncsi, hogy mióta vagyok vámpír? – fordult felém és tekintetünk megint összekapcsolódott.

- Az előző kitalálására még van esélyem, úgyhogy az utóbbi – választoltam.

- Ha egyszerűen megmondanám, az nem lenne annyira szórakoztató, mintha magad találnád ki – felelte vigyorogva, majd folytatta. – Ígérem, szólok, ha a közelébe jársz. – Hosszú pillanatokig nem szóltam és nem is reagáltam csak gyanakodva méregettem, de végül is belementem a játékba és bólintottam.

- Ha a 709-re azt mondtad, hogy a közelébe sincsen, akkor… 1100?  - találgattam, de arcáról még mindig nem fagyott le a vigyor, sőt nevetés közben bólogatott, hogy nem.  

- 1500? – A válasz ismét csak nem volt és már egyre erősebb lett bennem a gondolat, hogy talán hazudhat is, mégis szó nélkül hittem el. Nevetségesnek és elképesztőnek tűnt, hogy milyen idős, hogy ő nem tanulta a történelmet, hanem átélte. Határozottan kezdtem magam jól érezni társaságában, kezdtem feloldódni és túllépni az előítéleten.

- 1700? 2000? 2350? 2500? 2700? – a válasz folyamatosan nem volt és még csak alig tartottam a „langyosnál”. Hihetetlen, idősebb, mint maga az egyház. Átfutott az agyamon, hogy a vámpírok átlagos kora mennyi lehet, de azon nyomban túl is léptem a kérdésen, valahogy nem érdekelt. Nyíltan jól éreztem magam vele és már magamon nevettem és a lehetetlen tényen, hogy Aro tényleg ennyi idős. Láthatólag ő is jól mulatott, élvezte, ahogy próbálom kitalálni. Gyerekes volt ez a játék, mindkettőnk részéről, de mégis komolyan közelebb sodort hozzá.

- Feladom, 3300? – kérdeztem utolsó tippként.

- Majdnem – színlelt elgondolkodást, mire felkaptam a fejem. Először várakozóan nézett rám, majd válaszolt. – 3529.

- 3529? Úristen! – csodálkoztam rajta. – Akkor még alig volt emberiség!

- Ugyan, voltak Krisztus előtt is emberek, én vagyok az élő példa rá – mondta játszott sértettséggel. Még mindig nem tudtam felfogni, amit hallottam. Ha tényleg ennyi idős az megmagyarázza a tapasztalatát a harc terén, de átélni ennyi évet? Nem tudtam, hogy irigyelem-e érte, jó dolog lehetett látni a világot maga körül, ahogy fejlődik, ahogy növekszik, de egy szint után már biztos unalmas, ahogy minden elmúlt körülötte és ő még mindig itt volt. Fogalmam sem volt, hogy mit éreztem, de erősen hasonlított a szánalomra és az együttérzésre.

- Meg lehet szokni – mondta hirtelen, mire észrevettem, hogy elbambultam. Ismét az arcát néztem. A szórakozottság helyét most átvette a komolyság. Komolyan beszélt, és ahogy az arcát figyeltem, rájöttem, hogy ő nem bánja, hogy vámpír és én rosszul következtettem. Hosszú percekig néma csöndben ültünk egymás mellett. A lassú hóesést néztem miközben azon gondolkodtam, hogy milyen lehetett végig élni ennyi évet és hogy-hogy nem unta meg? Azonban megkérdezni nem akartam, a büszkeségem nem engedte, hisz még mindig vadász voltam... valahol mályen. Helyette a kertet csodáltam még mindig, mire eszembe jutott egy kérdés.

- Mi célból építették ezt a kertet? – kérdeztem miközben felé sem fordultam.

- A gróf a felesége 19. születésnapjára építette. Akkor már volt 3 gyermekük és a gróf szeretett volna egy helyet, ahová nem tudják őket követni – mondta és rám nézett. Sokáig figyeltem az arcát közvetlen közelről és csodálkoztam rajta, hogy hogyan tudott ennyire elvarázsolni. Hogy engedhettem meg magamnak? Nem csak vadászként, de nőként is! Hogy csábulhattam el ennyire? Azt kívántam magamban, hogy bárcsak történne valami, ami kitisztítaná a fejemet és a helyére billentene mindent. A következő gondolatom, már a felismerés volt, hogy a keze az én kezemen van és, hogy minden gondolatomat hallotta. Reagálni már nem tudtam, mert a sokk villámként csapott belém. Először vészesen közeledet felém, majd végül megéreztem ajkait az enyémen. Megdöbbenésemben mozdulni sem bírtam csak meredtem magam elé és figyeltem alig pár centiről azokat a vörös szemeket. Lassan kezdtem el felfogni mi történik, éreztem, ahogy lágyan kóstolgatja ajkaimat és láttam, ahogy lecsukódnak a szemei, amiket aztán az én szemeim is követtek. Kezdetben nem csókoltam vissza, mert nem tudtam mit tegyek, de végül megadtam magam. Ajkai bár hidegek voltak, mégis lágyak és hívogatóak. Finoman kényeztetett és harapta meg egy kicsit az alsó ajkamat. Bizonytalanul viszonoztam a csókját, majd egyre jobban elmerültem benne. Nem is emlékeztem, hogy mikor mélyítettük el igazán a csókot, de a végére már ismertük egymás szájának minden szegletét.  

Hideg zuhanyként ért a felismerés; egy vámpírral csókolóztam. Azonnal visszatért a régi énem, újra vadász lettem. A nyugodtság elmúlt és újra veszélyben éreztem magam. Már fegyveremért nyúltam, amikor rájöttem, hogy nincs nálam, ezért puszta erőből próbáltam meg eltaszítani. Tudtam, hogy ha akarta volna semmi esélyem sem lett volna, de ahogy megérezte az ellenzésemet eltávolodott. Elmém egyik pillanatról a másikra tisztult ki és az eddig előtérbe került énem szélvészként veszett el. A harag, és a büszke sértettség tombolt bennem, ami azonnal magával hozta a vámpírellenes gondolatokat. Csókot lopott, amit női büszkeségem sem tolerálhatott. Ahogy ellöktem magamtól kezem már lendült is és hangosan csattant az arcán. Bőre márvány keménységű volt, és teljesen biztos, hogy nekem jobban fájt, mint neki. Esélytelen volt, hogy így bármilyen kárt tegyek benne, a fejét is csak a lendület miatt fordította kicsit oldalra. Mégis, ez elvi kérdés volt!

Először értetlenséggel bámult maga elé, majd az ő szemében is felvillant a sértettség és a harag. Dühvel telt szemekkel fordult felém, majd kérdőn nézett rám. Átfutott az agyamon, hogy talán túl messzire mentem, de az a gondolat hamar elszállt. Még hogy én mentem messzire? Ő ment messzire! 

Percekig néztünk farkasszemet, a köztünk lévő feszültség és a kölcsönös konokság és büszkeség szinte tapintható volt. Én matt helyzetben voltam és ezt ő is tudta, így én csak várhattam. Egy idő után viszont tekintete egy kicsit lágyabb lett és lehunyt szemekkel, sóhajtva csóválta meg a fejét. Értetlenül néztem rá, majd felháborodva pattantam fel, miután ő is felállt.

- Ez kellőképen kitisztította a fejedet, igaz? – kérdezte elégedett vigyorral az arcán, amitől még dühösebb lettem.

- Te aljas, senkiházi szörnyeteg! – ordítottam rá, miközben villámként pattantam fel és léptem tisztes távolságra tőle. – Tűnj innen! – sziszegtem fenyegetően és éreztem, ahogy az elemi düh majd felrobban bennem. Mélyen nézetem a szemébe és a haragom teljesen elvakított, emiatt nem láttam, ahogy mozdul. Hirtelen teremt előttem és erősen megmarkolva a csuklóimat tartotta a kezemet biztos távolságba. Teljes nyugodtsággal hajolt közelebb és nézett a szemembe.

- Hazudd a szemembe, hogy nem élvezted és ígérem, soha többet nem látsz az életedben – suttogta halkan. Hangja furcsa egyveleg volt, hallottam benne a haragot, a sértettséget, de ugyanakkor a kételyt és az őszinteséget.

- Nem kell hazudnom! – vágtam vissza, amit csak gúnyosan megmosolygott. Váratlanul az egyik kezemet elengedte és a tenyeremet az saját arcához simította. Hideg volt, mint mindig, azonban nem vártkam, hogy a történtek után is kiváltja bennem a bizsergést. A mozdulat végén pedig belecsókolt a tenyerembe.

- Ismerem minden gondolatodat, azokat is, amelyeket megpróbálsz elnyomni. Hidd el, kedves Johannám, élvezted a csókunkat! A kérdés már csak az, hogy vagy-e még annyira vadász, hogy a szemembe hazudj? – Szavai pofonként értek és szembesítettek vele, hogy igaza van. Pár pillanat után, ahogy elmúlt a kezdeti megdöbbentség, ijedten rántottam el mindkét kezemet a közeléből és meredtem rá. Vissza akartam vágni valamivel, de minden értelmes szó a torkomon akadt.

- Kérlek, menj el! – nyögtem ki végső mentsvárként, mialatt elkaptam a fejem.

- Rendben van! – Megdöbbenve fordultam vissza. – Visszavigyelek az erkélyre vagy túl friss a seb még a büszkeségeden? – mosolygott elégedetten.

- Csak menj el! – ismételtem meg magam. Semmit nem akartam jelen pillanatban jobban, minthogy végre elmenjen. Éreztem azt a gombócot már a torkomban és nem akartam előtte összeomlani. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy láthatja milyen hatással is van rám a jelenléte, elég lesz legközelebbi érintkezésünknél szembesülnöm a kielégült vigyorával. Már ha lesz legközelebb…

Magamon is meglepődtem, hogy mennyire megijesztett a gondolat, hogy talán ez az utolsó pillant, hogy talán soha nem látom. Eddig sem tudtam, hogy miért omlottam össze, és ez volt végső döfés.

- A legközelebbi viszontlátásig! – Egy gyors kézcsók és meghajlás után már hűlt helye volt és én megint ott maradtam egyedül.

Már több beszélgetésünk után észrevettem azt az űrt, amit hagy mikor elmegy és ez meg ijesztett. Ez azt jelentette, hogy van egy helye bennem, ami az övé és ez ellen az agyam és a józan tudatom minden egyes porcikája tiltakozott. De a másik fele, ami talán a szívem, csupán hiányolta. Olyan volt, mint amikor egy kislány felnéz a csillagos égre és azt kívánja, bárcsak odamenekülhetne a rút világ elől. Hát én is néha kislányos naivsággal ezt kívántam, bárcsak vele mehetnék egyszer az ő világába.

Röhögnöm kellett magamon, ez annyira nem én voltam. Nemhogy az ilyes fajta gondolatok, de még ez a határozatlanság sem. Két léc közt lebegtem, két világ között és jól tudtam, hogy előbb utóbb döntenem kell.