16. fejezet - Halálos nyugalom

Sziasztok!

Bocsi, hogy ennyit kellett rá várni, de megérkezett a következő rész!

Jó olvasást!
Hamiah

                                                                                                                                                                 

Nyűgösen masszíroztam meg a vállam, ami most furcsán görcsösnek és zsibbadtnak tűnt. Ahogy körülnéztem valahogy minden annyira élesnek és világosnak hatott. Az ágy fakeretének apró repedései, a vékony porréteg a könyvespolcon, a függöny boltjai még Chelsea apró szeplőit láttam, amire eddig fel sem figyeltem. Nem tulajdonítottam ennek az egésznek különlegesebb okot, úgy gondoltam csupán a napfény teszi, ami most kimondottan erősen világított be az ablakon és csillant meg Chelsea bőrén. Meglepően könnyedén dobtam le magamról a nehéz dunyhát és indultam el kissé lassan a fürdő felé, hogy megmossam az arcomat. Ahogy felkeltem, fél szememmel láttam, ahogy Chelsea még mindig csodálkozva, szinte már félve nézett rám és kővé dermedve állt az ágy előtt. Ötletem sem volt, hogy mi üthetett belé, de nem is nagyon érdekelt. Sokkal jobban lekötött, hogy ezernyi hang zúgott a fejemben. A nyitott ablakon át hallottam az emberek beszélgetését, ami most sustorgásként csengett a fülemben, hallottam pár madár csiripelését, amiknek lágy daluk élésen csattant. Annyira szokatlan, annyira furcsa volt, hogy teljesen elvonta a figyelmemet bármi másról. Összeszorított szemekkel és lehajtott fejjel botorkáltam el fürdőig. Útközben csak valahol távol tudatosult bennem, hogy furcsán gyengének hatott minden körülöttem. Az ágy fakerete hangosan megnyikorgott mikor kikászálódtam, csakúgy, mint az ajtófélfa a fürdőnél, mikor megtámaszkodtam rajta. Ennek sem kerítettem nagyobb figyelmet ugyanis a hangzavarnál jobban lekötött az égető érzés a torkomban. Szomjas voltam, de mégsem miközben marta a torkomat. Karmolni lett volna kedvem, de csak a kezemet szorítottam rá végül remélve, hogy enyhülést hoz. Az ajtófélfánál álltam fél kézzel támaszkodva, másikkal pedig továbbra is a torkomat dörzsölve, miközben hátra fordultam Chelseahez, hogy megkérdezzem, hogy mégis mi történt. Miért érzem magam ennyire… furán? Szokatlan volt minden, a hangok, a képek, a tárgyak, de mégsem éreztem magam betegnek vagy gyengének.

- Chelsea! – szóltam hátra a lányra. – Mi történt? – kérdeztem, azonban nem várt reakciót váltottam ki. A lány hirtelen elejtette az összes könyvet a kezéből és rémülten hátrált, majd habogott valamit és eltűnt a csukódó ajtó mögött. Nem tudtam mi üthetett belé, miért viselkedik ennyire furcsán velem. Ha lekezelő vagy arrogáns lenne, az nem lenne szokatlan, de ez. Mintha félne tőlem.

Nem tanakodtam tovább a témán helyette beléptem az elegáns, aranyozott fürdőbe, ami most kevéssé tűnt csillogónak. Az aranyozásban szinte már láttam a szín barna árnyalatát és a festékrétegek egyenlőtlenségét, ami kifejezetten rontotta az összhangot.

Erőtlenül támaszkodtam a mosdókagylóra és mélyen bámultam a lefolyót és saját kezeimet, amik most kifejezetten fehérnek tűntek. Gyorsan végig néztem a vörös hálóingemen, amit Arotól kaptam még az első éjszaka, majd sietve megnyitottam a csapot. Előre örülve hajoltam le a vízhez és vártam, hogy a hűs víz végig simítson az arcomon, azonban ez elmaradt. A víz, aminek hidegnek kellett volna lennie, üdítenie kellett volna, az most se meleg se hideg nem volt. Nem is éreztem a hőmérsékletét igazán, csupán azt, hogy valami a kezemre folyik. Értetlenül bámultam a kezemet, majd egy belső vészjósló hang hatására hirtelen felnéztem a mosdó feletti tükörbe, amit eddig elkerültem.

Tekintetem találkozott a tükörképemével és én már ott akkor tudtam, hogy mindennek vége van. Vérvörös szemek démonian csillantak meg a tükörben és szinte világítottak hófehér bőröm mellett. Muszáj volt elkapnom a tekintetemet és újra kezeimet bámulni. A kétségbeesés, az értetlenség, a becsapottság egyidejűleg futott keresztül rajtam a haraggal és a dühvel. Mi történt? Az utolsó emlékem az volt, hogy bementem Arohoz egyszer és mindenkorra tisztázni a helyzetet, aztán minden elhomályosult az elmémben, hogy aztán az újabb tiszta folt már az ébredés legyen. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, de egy valamiben biztos voltam. Mielőtt beléptem tegnap… vagy ki tudja, hogy mikor a szobába a kétségeim a csúcsponton voltak és soha nem inogtam meg annyira, mint abban a pár órában. Nem tudtam még mindig mit akart, mire kellek. Nem ismertem az érzéseit és most már úgy éreztem, hogy őt sem ismertem. Nem, most már tudtam, hogy soha nem is ismertem Aro Volturit. A tudat, hogy egy dróton függő báb voltam, hogy az életem, bár mennyire is szörnyű volt véget ért és az, hogy most egy szörnyeteg vagyok egyszerre nehezedett rám. Hirtelen kezdték el kergetni egymást a gondolatok a fejemben, hogy mi mindenről maradtam le, hogy mi minden történhetett volna másképpen. Én őszintén hittem, hogy kettőn közt valami olyan kapcsolat volt, amire egyikünk sem számított és bár nem is voltunk rá felkészülve együtt könnyebb lett volna. De ez már a múlt… ami soha nem történhet meg. Ami alaptalan, buta és szánalmas kis ábrándozás volt… Az, amit velem tett, egyértelmű bizonyítéka, hogy csak felhasznált, hogy tényleg csak egy báb voltam, az ő kicsinyes sakktábláján.

Düh és fájdalom egyszerre örvénylett bennem és akaratlanul is újra felnéztem tükörképemre. Még mindig a vörös szem nézett vissza rám, de már láttam benne magamat is. Hát ez lettem. Idejutottam. Annyi minden után, ami történt. Egy üres lelketlen szörnyeteg lettem, aki naivan hitte, hogy ha bezárul egy ajtó az életében, akkor egy másik kinyílik. De ez nem igaz. Az emberek felé húzó út bezárult, már nagyon rég, de nem nyílt másik. Erőtlenül roskadtam össze a mosdókagyló előtt. Ha tudtam volna sírni, most sirattam volna az eddigi életem és átkoztam volna közben, hogy az nem volt elég, amim volt. Mereven bámultam magam elé, mialatt azon gondolkodtam, hogy hol rontottam el. Mikor volt az a fordulópont, amikor átléptük a vadász-préda kapcsolatot. Mikor kezdődött a zuhanás? A hóviharban? Vagy még előbb? Igazán tudhattam volna, hogy ez lesz. Miért is vártam többet? Hogy lehettem ilyen hihetetlenül ostoba?  Nekünk nincs közös jövőnk… soha nem is volt és ez fájt, mert én szerettem.

Megsemmisülten álltam fel a padlóról és indultam el vissza a szóbába. Már nem érdekelt semmi. Nem kötött le az égető érzés a torkomban, sem a szokatlanul jó hallás, sem a szokatlanul jó látás, sem az, hogy a fürdőajtófélfája keresztbetört mikor rátámaszkodtam, sem az, hogy az ágykeret megrepedt, amikor felálltam, egyáltalán semmi. Tudtam mit kell, mit akartam tenni és más nem érdekelt. Üres tekintettel sétáltam végig a hálón és közönyös tekintettel néztem rajta végig. Már undorodtam nemcsak saját magamtól, hanem attól is, hogy mi mindenről ábrándoztam ebben a szobában, hogy mennyi minden tetszett ebben a kastélyban, de legfőképp attól, hogy mennyire szerettem Arot.

Épp indulni akartam tovább, amikor léptek zaját hallottam, majd az ajtó kinyílt és egy ismeretlen szőke alak ált meg előttem hirtelen. Először ő is megdöbbent mikor meglátott, de aztán gyorsan magához tért és futtában végignézett az ágyon és az ajtófélfa maradékán. Alaposan szemügyre véve láttam, hogy a szemei nem vörösek, hanem sárgák, holott soha nem láttam még olyan vámpírt,a kinek nem piros lenne a szeme.

- Hogy érzed magad, Johanna? – kérdezte barátságosan, bár jelen állapotomban inkább széttépném, mintsem bájcsevegnék egy ismeretlennel. A legijesztőbb és egyben a legfurcsább az volt, hogy igazából megtehetem. Újszülött vámpírként most erősebb vagyok bármelyiküknél.

- Halottnak érzem magam – válaszoltam szarkasztikusan, közben akaratlanul is észrevettem, hogy fél kézzel azért támasztja az ajtót, evvel biztosítva menekülő utat magának. Hallottam egyes szóbeszédeket arról, hogy a vámpírok létük első pár hónapjában vérengző vadállatok, akiket nem lehet kontrollálni, de én nem éreztem jelenleg annak magam. Teljesen tudatában voltam mindennek és bár szomjúság égette a torkomat nem éreztem kedvét annak, hogy mészárlásba kezdjek. Egy valakit akartam megtalálni minél előbb, meghallgatni szánalmas kifogását, majd megölni. Tudtam, hogy a düh, a gyűlölet és a megsértett énem beszélt belőlem, mert valahol tudtam, hogy így vagy úgy, de ez lesz, ennek így kellett lenni és felkészültem erre a létre, de mégsem így akartam. Ha furcsa is lett volna egy meghitt, bensőséges pillanatnak képzeltem ezt az egészet, amit ketten együtt csinálunk végig, de ami igazán marta a szívemet, hogy megszegte az ígéretét és magamra hagyott. Egyik felem szerette, másik felem viszont mindennél jobban gyűlölte. Szerelem és gyűlölet egy időben csak őrlő fájdalmat hagyott.

- Még nem találkoztunk, a nevem Carlisle – lépett egy lépéssel közelebb, de azon nyomban meg is tántorodott, mikor élesen rákaptam a pillantásom. Nem tehettem róla reflex volt, mert még nem szoktam hozzá az új érzékeimhez, azonban ő viszont ugyan olyan sóbálvány lett, mint korábban Chelsea.

- Mi ilyen ijesztő bennem, hogy mindenki megdermed? – kérdeztem ingerülten. – Ha jól tudom, akkor egész jól viselem az átlaghoz képest! – pár pillanatig nem válaszolt, majd zavartan megrázta a fejét, hogy összeszedje magát.

- Semmi, csak…

- Csak? – hatásszünetet tartottam, majd folytattam. – Át akarok öltözni, menj ki! – szóltam rá mire kissé észbe kapott és kilépett a szobából. Ahogy becsukódott, használva új képességeimet rekord sebességgel öltöztem át. Nem érdekelt mi volt rajtam, felvettem, ami a kezem közé került hisz fontosabb dolgom is volt annál, hogy hogyan nézek ki. A harag és a düh átjárta a testemet, fortyogott bennem és gondolatban már ezer darabra téptem Arot. Azonban mégis valahol ott motoszkált egy kis hang a fejemben és kitartottan győzködött: hát nem ezt akartam? Nem erre számítottam? Hát nem adtam fel rég az emberi létem, nem álltam már rég kész erre, hogy amikor eljön az ideje, bármit megtegyek Aroért? A válasz igen, mégis büszkeségem, makacsságom a régi maradt és nem engedett a reménytelenül romantikus énemnek. Tartotta magát a sérelemhez és ahhoz mérten dominánsan uralta a gondolataimat.

 Határozottan léptem ki és indultam el az ajtóig, mit sem törődve Carlislelal, aki közben magához tért az ismeretlen kábulatból és utánam indult. Érdekes érzés volt, hátra sem néztem, nem is hallhattam volna, mégis az elegáns, hibátlan fapadló hangosan nyikorgott, amikor Carlisle megmozdult, a léptei szinte visszhangoztak a fülembe és esküdni mertem volna rá, hogy fehér ingének suhogását is hallottam.

- Várj, Johanna! Kérlek – nyúlt hirtelen utánam, ami váratlanul ért, ezért, ahogy hátra fordultam lendületből taszítottam el magamtól. Megdöbbenve láttam, hogy legalább három nagy lépést hátrébb kellett lépnie, hogy megtartsa az egyensúlyát és ne essen el. Kimondottan szokatlan volt fizikai szempontból egyenrangúnak éreznem magam egy vámpírral. Láttam rajta, hogy ő is meglepődött és benne is igazán most tudatosult, hogy újszülött révén én vagyok az erősebb. Nem csodálkozott sokat, arcára gyorsan visszatért az a kedves, barátságos kifejezés, ami eddig is ott volt.

- Ha Arot keresed, nincs a kastélyban – jelentette ki nyugodtan, miközben ismét közelebb lépett hozzám. Szavai lassan jutottak el a tudatomig valahogy nem akartam fel fogni, hogy nem élhetem ki a dühömet most rögtön. Hirtelen jött a késztetés és kimondottan jól esett, hogy ököllel teljes erőmből beleütöttem egyet a mellettem lévő könyves szekrénybe, ami hangosan tört daraboka a kezem alatt. A tombolási vágy hirtelen lett úrrá rajtam és össze kellett szorítanom a szemem, hogy ne tomboljak tovább és megőrizzem a méltóságomat. Magamba fojtottam a dühömet és a haragomat, hogy legjobb énemet vehessem elő, azonban tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. A hirtelen haragomat gyorsan kellett volna levezetnem, gyorsan kellett volna kiordítanom magamból mindet, de most csak elfojtottam, így állandósult bennem.

- Hol van? – kérdeztem vissza ingerülten.

- Nem tudom, de…

- Muszáj vele beszélnem! – szakítottam dühösen félbe.

- Johanna, tudom, hogy érzel – kezdte megértő hangon, ami épp ellenkezőleg hatott és még jobban dühített.

- Honnan tudnád? – ordítottam rá.

- Én sem akartam vámpír lenni, még is…

- Nem ez a lényeg! Nem értheted! – szakítottam ismét félbe dühösen. Már csak az is dühített, hogy egyáltalán azt feltételezte, hogy megérthet, amikor azt sem tudja, hogy mi fán terem a kapcsolatunk Aroval. Sőt igazából nem is ismerjük egymást!

- Sajnálom, teljesen igazad van – kért őszintén elnézést, de szinte rögtön folytatta. – De nem az történt, amit hiszel.

- Hanem akkor mi? – kérdeztem vissza és jelentőség teljesen az összetört könyvespolcra néztem.

- Nem hiszem, hogy nekem kéne elmondanom – Hangja hirtelen lett zavart, amiből arra következtettem, hogy tényleg van valami, amiről nem tudok, de neki kellemetlen lenne elmondani. Sértetten és haragosan fordultam meg, majd viharzottam ki az ajtón. Kész voltam akár egész Voltarát felforgatni, hogy megtaláljam Arot. Lendületem egészen a lépcsőig tartott, ahol megláttam az épp felfelé jövő Caiust. Rideg és arrogáns arca, ahogy meglátott egy pillanatra kővé dermedt csakúgy, mint Chelseaé ás Carlislé, de azon nyomban felvette a szokott vonásait, ami azonban most teljesen máshogy hatott. Láttam rajta az öregség jeleit, legfőképp a szemében és bőrének apró hibáit, amit az emberi szem már képtelen látni. Váratlanul futott át az agyamon a gondolat Arot vajon milyennek fogom látni?

- No lám, mégis csak igazat mondott Chelsea. Ez érdekes – ért fel mellém a lépcső tetejére a szőke fenség. Pár pillanatig várt, hogy nem szándékozok-e rátámadni – Közénk tartozol már – hangja valamivel kedvesebb, megértőbb volt, mint múltkor. Tehát ez bántotta a csőrét akkor, hogy nem voltam vámpír és nem volt biztos, hogy Aro átváltoztat.

- Nem tartozom senkihez sem! – feleltem élesen, miközben Carlisle is kiért mellénk a folyosóra.

- Ó dehogy nem! Hisz te választottad – nézett rám tettet értetlenséggel. – Egész jól kontrollálod magad – jegyezte meg mellékesen.

- Nem választottam semmit sem! – tört fel valahonnan belőlem egy éles morgásszerű hang, miközben válaszoltam. Az Aro iránt érzett haragom mellett most megjelent kétség is ismét.

- De igen, még pedig akkor, mikor idejöttél! – nézett rám, majd egyszerűen elsétált mellettem befejezetnek tekintve a beszélgetést, de a lakosztályának ajtajából még visszafordult. – A szobában várd meg Arot. Értelmetlen és veszélyes lenne egy újszülöttet hagyni, hogy szabadon rohangáljon fel-alá – fejezte be, majd el is tűnt a szobájában. Néma csendben álltam a lépcső tetején és próbáltam visszafogni magamat, ugyanis éreztem, ahogy az őrjöngeni akarás eluralkodott rajtam. Éreztem a kaparó érzést a torkomban és éreztem, ahogy elmém elsötétült és egyre kevésbé voltam önmagam ura. Kétségtelenül a vámpír énem ösztönei irányítottak, mégis elmém és a tudatom még a régi volt. Vámpír testbe zárt vámpírvadász… milyen röhejesen és szánalmasan hangzik.

- Johanna – szólalt meg mögöttem Carlisle. – Tényleg jobb lenne, ha oda bent várnád meg Arot.

- Nehogy összetörjek valamit? – kérdeztem vissza szarkasztikusan, miközben összeszedve minden önkontrollomat elindultam vissza a szobába. Fortyogva mentem be a helyiségbe, mialatt alaposabban is megnéztem az antik könyvespolcot, amit pár perce könnyűszerrel törtem darabokra. A mahagóni fakeret ezernyi darabban volt, az értékes könyvek egymás hegyén hátán feküdtek épp ahogy egymásra estek. Határozottan sétáltam az ablakhoz és álltam meg a behúzott vörös bársony függöny előtt. Egy pillanatig tétováztam, de aztán végül erősen megmarkoltam és szétrántottam a függönyöket. A napfény özönvízként áradt be a szobába, mégsem éreztem úgy mintha zavart volna. Szemem nagyon gyorsan alkalmazkodott, így alaposabban is megszemlélhettem magam. Kezeim és mellkasom gyémántként ragyogott ahol kilógott a háromnegyedes kabátka alól. Megbabonázva bámultam, ahogy ezernyiféleképpen csillant meg a fény a kezemen. Nem éreztem a testemet sajátomnak, sőt a tudatomat sem. Nem tudtam ki vagyok, ki lettem. Az egyetlen, ami ismerős volt az a viselkedésem és a személyiségem, ami belém ivódott és bennem is maradt. Nem éreztem sajátomnak ezt a testet, nem tudtam mit tud és mit nem. Hogy hogyan viselkedik és, hogyan reagál, hogy hogyan mozog vagy hogy hogyan érez. Minden egyes lépésemnél, mozdulatomnál, akaratlanul is a régi énemet kerestem. Vártam, hogy testem régi sebei fájjanak a mozdulatok közben, vártam, hogy a hirtelen lépéseknél a régóta sérült bokám megroppanjon, de nem tette. Olyan apró dolgok voltak ezek, amiket már megszoktam és pont ezek miatt éreztem a testemet valóban a saját testemnek, de most ez megváltozott.

- Johanna – hallottam Carlisle hangját a hátam mögül.

- Nem kell itt maradnod, tudok magamra vigyázni! – szóltam durván hátra a vállam felett. Nem érkezett válasz, de hallottam, ahogy leült a kanapéra. Kíváncsian fordultam hátra, hisz soha nem találkoztam még ennyire állhatatos személlyel, aki nem is ismer engem, mégis törődik velem.

- Azért én szeretnék itt maradni – Egy vállrándításnyi szünetet tartott, majd folytatta. – Hátha meggondolod magadat és még is tudok segíteni valamiben.

- Miért akarsz egyáltalán segíteni nekem? – kérdeztem meg nyíltan.

- Tudod, mióta elterjedt a híred itt a kastélyba… – kezdte elgondolkodva. – Nos, én azóta azért imádkoztam a templomban, hogy ne juss el idáig.

- Tessék? – döbbentem meg. – Tudtad mit tervez Aro? – kérdeztem és haragom ismét fellángolt.

- Nem, nem – felelt gyorsan. – Fogalmam sem volt róla, esküszöm! Nem tudom, mi van köztetek és még kevésbé tudom, hogy mit érezhet Aro, de azt tudom, hogy a vámpírvilág csak tönkre teszi az emberek életét. – Magamban egyet kellett értenem vele, mert teljesen igaza volt. A vámpírvilág csak megkeseríti az emberek életét… vagy így vagy úgy.

Hosszú, néma, már majdhogynem kínos csend telepedett ránk. Az ablaknál álltam egy helyben toporogva, mert egyszerűen túl sok düh keringett bennem és nem tudtam sehogy sem levezetni. Legszívesebben ütöttem volna valamit vagy futottam volna teljes erőmből, de nem sehogy nem akaródzott megmozdulni, mert az érzelmek elnehezítették a testemet.

- Senki sem ismerheti igazán Arot, igaz? – kérdeztem szomorkásan a még mindig a kanapén ülő Carlislet.

- Valóban – felelt. – De te közelebb állsz hozzá, hogy megismerd, mint bárki más.

- Megismerni? Inkább félre ismerni – nevettem egy kicsit gúnyosan. – Azt hittem, hogy ismerem, hogy ismerhetem, de ez ne igaz. Néz csak rám! – Az utolsó mondatot már szinte üvöltöttem. – Azt sem tudom, ki vagyok! Vagy, hogy mi vagyok!

- Az elmúlt hónapokban Aro teljesen kifordult önmagából csak miattad. Nagyobb hatással voltál rá, mint bárki más – kezdte, de mikor látta, hogy nem tud meggyőzni beletörődve folytatta. – Kérlek, mikor visszajön, csak hallgasd meg, adj neki egy esélyt, hogy elmagyarázza, mi történt!

- Átváltoztatott, ez történt! Megszegte az ígéretét és magamra hagyott! Hogy tudnék hinni ezek után egyetlen egy szavának is? – hosszú csend következett, mialatt Carlisle együttérzően bámult, majd őszintén felelt.

- Nem tudom. De kérlek, próbáld meg! Adj magatoknak még egy esélyt.

- Miért érdekel ennyire a kettőnk kapcsolata? – kérdeztem, elkerülve a válaszadást.

- Aro pozitív irányba változott, jobb ember lett és én őszintén hiszem, hogy így mindenki boldogabb lehetne. Te is – nézett rám átható tekintettel. – Arot nem tudom kiismerni, de téged igen – mosolyodott el. Mire én is eleresztettem egy keserű mosolyt.

- Rosszabb személyt keresve se találhattam volna, igaz? – kérdeztem szórakozottan, mire ő csak bólintott.

Néma csend volt. Én gondolkodtam, míg ő a válaszomra várt. Szívből akartam azt mondani, hogy adok egy esélyt és tőlem telhetően mindent megteszek, hogy higgyek az állítólagosan biztos magyarázatának, ami felmentheti az esküje alól, de nem tudtam. Az, aki szerette Arot ezt akarta mondani és bármit elhinne neki, bármit az égvilágon, de a másik felem, amitől már rég meg akartam szabadulni, amit magam mögött akartam hagyni, avval, hogy idejöttem és ezt az utat választottam, az mást akart. Kitartóan és eltökélten akart visszatérni a régi énéhez és gyűlölni, bosszút állni és örökre emlékeztetni, hogy mit tett, akármi is vezérelte. Gyűlölni már csak a létéért is. Már tudtam… a múlt makacsul kísértett és kísérteni fog örökké.

- A vámpírvadász még él – ismételtem meg hangosan, az utolsó mondatott, amit álmomba hallottam és most a fülemben csengett. Evvel egyúttal választ is adtam Carlislenek.

Most biztos nem, amíg rá nem jövök ki vagyok. Talán majd, ha a szerelmem, amit iránta érzek erősebb lesz, mint a gyűlölet. De erősebb lehet valaha is? Megerősödhet ezek után? Én őszintén reméltem, hogy igen. De nem itt, nem mellette. Magányra volt szükségem, hogy gondolkodhassak és megemészthessem mi történt.

A pillanat tört része alatt kaptam fel a fejemet, ugyan is hallottam, ahogy valaki közelít a lépcsőn, majd nem sokkal később az ajtó lendületesen kivágódott.

- Johanna – hallottam, ahogy Aro elhalóan súgta a nevemet és éreztem, ahogy a düh újra elhomályosítja az elmémet.    

15. fejezet - Bársonyos rémálom

Megszűnt a kín és a szenvedés. A csontvelőmig hatoló fájdalom, ami az előbb még olyan intenzíven kínzott most már csak egy távoli emlékfoszlány volt. Nem tudtam mozgatni a kezeimet, még csak nem is éreztem a testemet. Bármennyire próbáltam még csak a helyzetemet sem voltam képes felfogni. Nem tudtam mi történik vagy, hogy mi történt. A fájdalom emlékén kívül más nem maradt meg bennem. Csupán tudattalanul lebegtem az engem körül vevő, feneketlen sötétségbe. Nem tudtam eldönteni, hogy én nem látok vagy, hogy egyáltalán nincs körülöttem semmi sem. Egy valamit tudtam, szörnyű hideg volt. Legszívesebben elfutottam volna, menekültem volna, de nem tudtam mozgásra bírni a testemet, csupán lebegtem… Amennyire tudtam megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Értelmesen egymás után rakni a szavakat és felfogni azok jelentését, de semmi nem maradt meg a fejemben. Mintha egy homályos álomból ébredtem volna, ami után az álom ködként foszlik el a szemem előtt. De nem emlékeztem semmire sem, egyetlen egy pillanatra sem az életemből. Az életem lett volna az álom? Ez lenne a halál? Hogy rádöbbenek, hogy egy rossz álomból ébredtem és minden ami voltam és minden ami lehettem volna felesleges?

A baljóslatúnál baljóslatbúb gondolatok egymást kergették a fejemben és éreztem, hogy a saját kétségbeesésem indaként csavarodott a karjaimra és a nyakamra, majd erősen rántott még lejjebb a sötétbe. Féltem… nem attól, ami rám vár, hanem a tehetetlenségtől. Egyre mélyebbre és mélyebbre húztak lejjebb a sötétbe és én könnyedén, ellenállás nélkül süllyedtem lefelé. Nem tudtam ellene semmit sem tenni, csak várni, hogy mikor ér már véget. Mert nem tarthat örökké? Ugye nem? Már nem tudtam, hol volt a lent és hol a fent. Honnan indultam és, hogy milyen mélyre süllyedtem. A végtelen sötétben voltam teljesen egyedül és tehetetlenül. Belül már üvölteni akartam. Ordításra nyitottam a számat, vagy csak elképzeltem, hogy kinyitom. Ordítottam. A hangomat hallottam vagy csak a gondolataimat? Minden érzékem eltompult, szinte teljesen megszűnt. Csak egy valamit éreztem: hideg volt.

Hirtelen fagyott meg minden körülöttem. A gondolataim megszűntek, nem süllyedtem tovább és a sötétség is bár ott volt körülöttem most még is távolinak tűnt. Távoli képek kezdtek el a szemem előtt pörögni. Azt, hogy a fejemben pörögtek vagy a sötétségben, mint egy vásznon azt már nem tudtam eldönteni. Hihetetlen sebességgel pörögtek, mindegyik csak egy-egy elmosódott képfolt volt. Azonban minél tovább figyeltem a képeket, annál lassabban pörögtek, annál többet láttam belőlük. Furcsán ismerősnek tűntek, azonban semmi féle érzelmet nem váltottak ki belőlem. Csak peregtek és peregtek és peregtek. Gyorsabbak voltak és lassabbak is egyszerre. Távoliak voltak, még is olyan volt mintha közelednének. Szinte már meg tudtam volna érinteni a képek szereplőit.

A jéghideg érzés újra elöntött. Reszkettem, miközben folyamatosan lángoló képsorok váltották egymást. Villogó vörös és sárga fény árasztott el, miközben én majd halára fagytam. A kétségbeesésem indái újra rám tekeredtek, de ezúttal még jobban. Szinte teljesen betekertek erősen szorítottak, már majdnem égettek. De én még mindig fáztam… Az ellentétek olyan mély őrületbe taszítottak, hogy már lassan a saját gondolataimba kezdtem beleörülni. Minden olyan gyorsan váltott, időm sem volt felfogni. Csak villogott és villogott. Megpróbáltam összeszorítani a szemem, kizárni azt, ami körülöttem történt. De hiába, ha nyitva volt a szemem, ha csukva a képek ugyan úgy peregtek. Már a téboly és az összeomlás határán voltam, amikor a képsor hirtelen megállt egy jelenetnél.

Eltűntnek az indák körülöttem és eltűnt a sötétség. A jelent szereplője lettem, ott álltam a lángoló falu közepén. Bármerre néztem karmazsin lángnyelvek fogadták a tekintetemet, amik ostorként csaptak fel a sötét égbolt felé. Minden égett, a házak, az istállók, a szénarakások, de még a kerítések is. Csend volt, a tűz ropogásán kívül semmi sem zavarta az éjszaka csendjét. Egyetlen egy ember sem… Egyedül, maga tehetetlenül álltam és elhűlve bámultam, ahogy a megfékezhetetlen lángok felemésztik a házakat. Hirtelen az egyik házat körülvevő lángokban egy alak kezdet kirajzolódni. Alacsony volt, és kétségbeesetten bukdácsolt át a téren segítséget keresve. Tizenegy-kettő éves kislány lehetett. Több sebből vérzett, az arca és a karja megégett és a lába is megsérült, mégis küszködve a fájdalommal haladt tovább, miközben halkan, fulladtan segítségért kiáltott. Közelebb ért hozzám, majd el is ment mellettem, mintha ott sem lettem volna. Döbbenten fordultam utána és akartam utána nyúlni, de ujjaim hideg üvegfalba ütköztek. Újra elöntött a hideg és újra fáztam, miközben körülöttem mindent lángok borítottak. Kétségbeesetten tapintottam végig az üvegmentén, de nem tudtam átnyúlni rajta. Mintha nem is lettem volna ott csak kívülről figyeltem, ahogy a kislány zokogva és remegve eltávolodik tőlem. Már kezdtem volna beletörődni, amikor a kislány hirtelen visszafordult. Megtört kék szemei, reménnyel telve csillantak föl. Azt hittem észrevett, de aztán ismerős hang szólalt meg mögöttem.

- Fuss! Menekülj innen, mert ez a világ porrá ég! – megfagyott bennem minden gondolat. A kislány először értetlenül nézett, majd hezitált, de amikor egy közeli ház összeomlott a lángnyelve között, ijedten kapta össze magát és futott el. Én azonban csak távolból fogtam fel a történteket. Gondolataim leragadtak a hangnál. Ismertem, mióta az eszemet tudom. Félve fordultam meg és a kezdeti megdöbbentség még jobban fokozódót, mikor gyanúm beigazolódott. Önmagamat láttam. Büszkén és határozottan állt velem szemben vadász felszerelésben, kezében egy pisztollyal. Elszánt tekintet csillogott a kék szemében.

- Nem emlékszel, ki vagyok, igaz? –kérdezte percnyi gondolkodás után csalódottan.

- De! – vágtam vissza. – Te én vagyok! – határozottan akartam mondani, de hangom megremegett a végére. Ismeretlen félelem lett úrrá rajtam. Nem tudtam, mitől, de megremegett mindenem mikor ránéztem.

- Gondoltam, hogy ennyi nem lesz elég. De se baj, előbb utóbb rá jössz – mondta szinte csak magának. – Mond csak, tudod, hol vagyunk? – kérdezte percnyi csend után. Jéghideg tekintete lenéző és megvető volt, hol ott én magam voltam ő.

- Egy égő faluban – feleltem bátortalanul. – De miért nem tudok segíteni annak a kislánynak? – jött meg a hangom, de ismét csak megremegett. Nem tudtam miért, de nem voltam képes vele szemben kiteljesedni. Már csak, ahogy rám nézett porrá zúzta az önbizalmamat és a lelkierőmet. Vele szemben nem tudtam, hogy én ki vagyok. Hisz ha ő voltam én, akkor én ki vagyok?

- Azért, mert annak a kislánynak a sorsa a pusztulás. Ez a végzet várt rá és élete erre az útra vitt, nem tud ellene mit tenni. Neked pedig nincs erőd ezt megváltoztatni.

- Szóval csak nézzem? Nézzem…. – kezdtem felháborodottan.

- Igen! Nézzed! – vágott közben. Hosszú percekig csak néztem, majd arra lettem figyelmes, hogy alakja elkezdett elhomályosulni. Először csak átlátszó lett, de végül el is tűnt. Kiáltani akartam utána, ordítani, hogy válaszoljon. Furcsa mód, ahogy eltűnt, úgy visszatért a lelkierőm. Nem éreztem azt az elveszettséget, ami percekig uralkodott felettem. Alighogy visszatért a lelki jelenlétem, rögtön éreztem, hogy körülöttem a lángok gyorsabban kezdenek el égni és egyre közelebb kerülnek hozzám. Szinte már érintettek a lángnyelvek, már majdnem teljesen körül öleltek, de még mindig nem éreztem a melegüket, még mindig a fagyos hideg rázott. Azonban mikor már talpamtól a fejemig elleptek a lángok és már csupán én égtem, hirtelen éreztem meg a forróságukat. Végig égették a ruhámat, a bőrömet, sőt éreztem, ahogy a húsomba is beleégetnek. De ami a legfurcsább volt az az, hogy belül is éreztem őket. Olyan volt, mintha a lángok egyszerűen keresztül csapnának rajtam és kívül-belül egyszerre emésztenének fel. Éreztem, ahogy a szívemtől kiindulva végig égeti minden egyes szervemet, ahogy végig fut az ereimben. A lángok martalékává váltam, de mégsem éreztem, hogy elgyengültem volna. Nem éreztem a halál közelségét, nem éreztem félelmet és nem vesztettem el a fejem, sőt tökéletesen tudatában voltam mindennek. Láttam, hallottam és érzékeltem is. Érzékeltem a tüzet, a szelet, ami néha-néha hűsítően és reményt keltve meglibben előttem, hogy aztán tovább is szálljon. Hallottam a lángok ropogását, a házak összeomlását, talán a távolban még sikolyt is hallottam, bár lehet, hogy a saját hangom visszhangzott. És végül láttam, ahogy mindent elpusztítanak vörös lángnyelvek, láttam, ahogy egy világ hullik darabokra. Furcsán ismerősnek tűnt. A nyelvem hegyén volt, hogy rájöjjek, mi történik itt, de körülöttem zajló események akkora súllyal nehezedtek rám, hogy elnyomtak bármilyen nemű racionális gondolkodást.

A végre várva hunytam be a szemem, de amikor ismét kinyitottam, ott voltam, ahol minden elkezdődött. Fáztam, a sötétségbe lebegtem, miközben képek villanásnyi időre feltűnnek. Emlékeztem mindenre, ami az előbb történt. A falura, a kislányra, a másik énemre és lángok kegyetlen pusztítására, de csak arra és semmi másra. Mintha ez lenne az egyetlen emlék az életemből. Miközben tudatosultak bennem az emlékek, észrevettem, hogy most más képek villannak, majd szinte rögtön, úgy ahogy a múltkor elnyeltek, hogy a szereplőjük legyek. Erdővel körülvett, szép, elegáns emeletes ház előtt álltam. Ismertem ezt a házat. Biztos voltam benne, hogy ismertem. A faváza, a bézs falai, az ablak kiugrok és a rendezett kert annyira beleégett az emlékeimbe, hogy képtelen lettem volna elfelejteni. A házban sürgött az élet, ez látszott az ablakokon át is. Idekint viszont a napnyugta bajt sejtetve vörös színe festette át az eget. Rossz érzés kerített hatalmába, ami összeszorította a szívemet. Napnyugta volt. Kétségbeesetten és félve indultam el a ház felé. Futni akartam figyelmeztetni őket, hogy meneküljenek, de lábaim csak lomhán sétáltak. Egyik pillanatról a másikra fordult át minden karmazsin vörösre. Most már tisztán emlékeztem. Ez a ház, ez a kert… a gyermekkorom. A dátumra is emlékezte… Május 4. A nap, amikor eldöntöttem, hogy ki akarok lenni. Ez volt az a nap, amikor az lettem, aki vagyok.

- Emlékszel? – hallottam meg újra a saját hangomat. Megdöbbenés nélkül pillantottam rá. Ott állt mellettem, ugyan abban a ruhában, mint múltkor, ugyan azzal az arckifejezéssel. Határozott, félelmet nem ismerő, elszánt. Ez lett, mert ezen a napon, május 4-én ilyen akartam lenni.

- Te én vagyok – feleltem halkan, mire kissé gúnyosan elmosolyodott és megrázta a fejét.

- Nem. – Pillanatnyi szünet után a távolt kémlelve szólalt meg. – Figyeld! 

Arra néztem amerre ő is nézett. A távolban a fák között egy csuklyás alak tűnt föl. Először csak sétált a fák között, de mikor kiért az erdő szélére emberfeletti gyorsasággal futott át egészen a házig. Ismertem őt. Jeson, a vámpír, aki ellen bosszút esküdtem. Tudtam, mit akart és tudtam, hogy el is éri és én nem tehetek semmit. Hiszen ez már egyszer megtörtént.

- Valóban megtörtént már – szólalt meg hirtelen a másik énem. Először megdöbbentem, de aztán végül is logikus volt, hogy hallja a gondolataimat, hisz ő én vagyok.

- Miért kell újra átélnem? – kérdeztem kétségbeesetten. Ez volt életem legrosszabb emléke. Itt vesztettem el mindent, ami számított és itt léptem arra az útra, ami magányos és a végén csak a halál vár.

- Nem újra éled – kezdte. – Ez teljesen más. Csupán te értelmezed így.

- Tessék?

- Tudatod legmélyén ezzel az emlékkel azonosítod azt, ami körülötted történt. Csak azt látod, amit érzel, amit gondolsz. Hát tessék! – Miután még mindig kérdően néztem rá, rövid szünet után folytatta. – Menj csak közelebb és figyeld!

Tétován indultam meg a házhoz. Azonban mikor láttam, hogy a vámpír felugrik az emeleti ablakba és könnyedén belép a házba, a lábaim maguktól kezdtek el futni. Ordítani akartam, kiáltani nekik, hisz emlékeztem, hogy a bentiek nem hallják meg a vámpírt, csak akkor amikor már késő. Hang azonban nem jött ki a torkomon. Zihálva értem el a verandát, de az ajtónál megtorpantam. Biztos látni akarom ezt újra?

- Be kell menned! –felelte mellőlem másik énem. Mintha csak parancsot kaptam volna, kezem magától mozdult és nyúlt a kilincs után, majd könnyedén nyitotta ki az ajtót. Odabent a kandallóban parázslott a tűz és vöröses fénye körbeölelte a gazdagon berendezett szobát. Minden tárgyra emlékeztem, minden helyiségre. Életem 12 évét töltöttem itt el. Ahogy haladtam befelé a házba a lépcső felé, akaratlanul is eszembe jutottak a régi szép emlékek, a kedves, boldog pillanatok és az oly sokszor visszasírt életem. Felkészülve a borzalmakra indultam fel a lépcsőn az emeletre. Tudtam mire számítsak, hisz egyszer már átéltem ezt. Akkor is így történ. Napnyugtáig gyakoroltam az erdőben, de mire haza értem már megtörtént és én csak tehetetlenül nézhettem. 

Félve könnyekkel küszködve léptem be a rettegett szobába. A friss vérszag azonnal megcsapott és rögtön megláttam a szüleim vérbe fagyott holttestét. Kíméletlenül brutálisan lettek megölve. Vágások és harapások borították az egész testüket. Mellettük nem messze a falnál tanítóm feküdt holtan. Öreg, mégis erőteljes megjelenése semmivé lett. Hosszú ősz haja véresen és koszosan lógott élettelen arcába. Szürke szemi kissé nyitva voltak, de az élet már régen elszállt belőle. Egyetlen seb volt rajta, egyetlen harapás a nyakán. Hagyta elvérezni.

Összeszorult a szívem, a gyomrom görcsbe rándult és a szemeimbe és könnyek szöktek. A fájdalom ólomsúlyként nehezedett rám. A szüleim, a tanítom. Ők jelentették számomra a családot. Ugyan az az érzés kerített hatalmába mint 17 évvel ezelőtt. Az elhagyottság, a tehetetlenség, a hasznavehetetlenség, a fájdalom, a keserűség, a gyász és fékevesztett düh és a gyűlölet. Ha itt lettem volna tehettem volna valamit. Megmenthettem volna őket, de nem voltam itt.

Lépések hangjára lettem figyelmes. Tudtam mit hallok. Gyűlölettel a lelkemben néztem fel a szekrény árnyékából előlépő Jesonre. Hosszú, fekete, csuklyás köpenyt viselt, ami teljesen eltakarta az arcát. Gondolataim legmélyén talán valahol felrémlett, hogy múltkor nem viselt csuklyát, de ez nem érdekelt, a düh elvakított. Miért is érdekelt volna? Hisz az emlékeimbe égett az arca. A lenéző, gúnyos vörös szemei, amik örülten csillantak meg. Vörös rövid haja és karmolás alakú sebhely a bal arcán már annyiszor kísértett álmaimba. Emléke erőt adott a gyűlölethez és a kitartáshoz. A bosszúvágy hajtott egész életembe, attól lettem jobb és erősebb és az tartott életben, amikor más ember már meghalt volna. Most megint itt volt előttem, új esélyt kaptam a bosszúhoz. Tenni akartam valami. Fegyvert keresve néztem szét a szobában és meg is pillantottam egy kisebb asztalon egy ezüstberakású pisztolyt. Gondolkodás nélkül kaptam érte, de amikor fordulni akartam, hirtelen másik énem termett előttem és lenézően nézett rám.

- Igen, ezt kellene tenned – szólt gúnyosan és én nem értettem mit akart, de nem is érdekelt.

- Tűnj az utamból! – további megjegyzés nélkül állt arrább. Habozás nélkül emeltem rá a fegyvert. Ő még mindig csak ott állt és figyelt rám a csuklya alatt. Bosszúvággyal húztam meg a ravaszt, de nem történt semmi.

Nem tudtam mi történt, miért nem lőtt. Elveszve fordultam a másik éne felé, ugyan is nála volt még két pisztoly.

- Ez a te világod, az történik, amit te akarsz. Ha szívből akartál volna lőni, akkor lett volna töltény a fegyverbe – felelte lemondóan.

- De meg akarom ölni! – ordítottam rá.

- Igen, ezt kellene tenned – ismételte meg előző mondatát és Jesonre pillantott. Követtem a pillantását a csuklyájáért nyúló vámpírra. Magamban már felkészültem az ismert arcra. A vörös szemre és a vörös hajra, de mikor levette a köpenyt ereimben meghűlt a vér. A csuklya alól a vörös haj helyett hollófekete haj bukkant elő. A várt sebhelyes örült helyett pedig egy sejtelmesen mosolygó, márvány szépségű hibátlan arc nézett vissza rám. Eddig eszembe sem jutott, nem is emlékeztem rá, de most, hogy látom az arcát minden emlék, jó és rossz is egyaránt visszatért.

- Aro… - súgtam magam elé, miközben elveszetten omlottam össze. Ennek nem így kellene lennie! De akkor mi ez? – Miért? – suttogtam magamban immár a földön roskadva. Újra éreztem, ahogy összeomlik bennem egy világ, hogy aztán a bosszú egy újat teremtsen.

- Megmondtam, nem újra éled, ami történt. Ezzel azonosítod, ami most történik veled – jött a válasz a másik énemtől, aki még mindig ott állt mellettem.

- Miért mi történik? – kérdeztem könnyes szemmel, miközben reszketve fel néztem rá a földről. Arcán a szomorúság öltött formát, de még mindig ott volt a határozottság és a fojtott harag. Furcsa mód az ő arcán megcsillanó fájdalom a szívemig hatolt és keserű tűzben emésztette.

- Ami múltkor – válaszolt, miközben arra lettem figyelmes, hogy a szüleim és a tanítóm teste csak úgy, mint az egész szoba lángokban ég. – Csak az, ami múltkor – mondta még egyszer, majd véglegesen elnyelték a lángok. Kiáltani akartam utána, de már késő volt. A lángok semmit sem hagytak belőle. Ketten maradtunk Aroval a lángoló szobában. A tűz körül ölelt minket, azonban mégsem ért el. Érzelemmentesen meredt rám, mintha csak egy kísértés lenne. De hisz az, mert nem lehetne itt. Vagy igen? Azt akarom, hogy itt legyen? Miért képzeltem el őt a családom gyilkosaként?

- Mit keresel itt? – kérdeztem végül.

- Azt csak te tudhatod – felelte, majd ijesztően elvigyorodott. Abban a pillanatban a lángnyelvek engem is elértek. Ugyanaz az ismerős kettőség uralkodott bennem, mint a múltkor. Kívül-belül égett, szétmarta minden testrészemet, de mégis fáztam. Jeges hidegség maradt lángok után, mintha minden elporladt volna bennem. Ezúttal nem kerültem vissza a sötétségbe, hanem, ahogy kinyitottam a szemem egy kiégett bálteremben találtam magam. Itt is ugyan olyan hideg volt, mint eddig mindenütt. A jeges szél akadálytalanul süvített végig a kietlen termen meglendítve a szakadozott, szürke függönyök maradékát. Félhomály uralkodott a termen, az ablakokon keresztül csak minimális vörös fény jutott be, ami hátborzogatóan csillant meg a feketére égett márvány padlón.

Határozatlanul indultam keresztül a gigantikus báltermen. Lépéseim alatt a rég leülepedett hamu kisebb örvényként kavarodott fel. Furcsa elveszettség érzést keltett bennem ez a hely, üres falai között lépteim hangosan visszhangoztak. Eddig minden helyen lángolt körülöttem minden, de most csak a maradék hamu vesz körül. Nyomasztott a tudat, hogy ez az én álmom, az én vízióm.

Még mindig csak részletekben emlékeztem az életemre, csak is azok az emlékek tértek vissza, amik megjelentek itt is. Emlékeztem arra a végzetes estére, amikor minden megváltozott, emlékeztem Aro. Emlékeztem, hogy hogyan találkoztunk, hogyan üldöztem és hogy szívem akaratlanul is hozzá kötött, de arra, hogy az első csókunk után mi történt arra már nem emlékeztem.

- Vagy csak nem akarsz emlékezni? – hallottam meg a saját hangomat, ahogy élesen csattant a nyomasztó csendben. Automatikusan fordultam hátra, hogy szembe találjam magam saját magammal. Ruházatán az arany és ezüst csattok szinte vakítóan világítottak a szürke környezetben.

- Tessék?

- Jól hallottad. Tudod, hogy mi történt, csak nem akarsz rá emlékezni. De ne aggódj én emlékszem. Engem nem vakít el egy ostoba vámpír! – hangja most kimondottan élesen és haraggal telten hatott. Szinte ordított velem, miközben lassan sétált felém a hatalmas terem másik végéből.

- Egykor ez a bálterem aranyban pompázott – intett körbe a kezével. – Ennyi maradt belőle.

- De mi ez a terem? És mi az, hogy nem felejtettem el?

- Az, hogy én itt vagyok az a bizonyíték rá, hogy emlékszel arra, hogy mi történt. Nekem nem kéne itt lennem. A házban kellett volna elégnem és nem eljutnom idáig – csóválta meg a fejét lemondóan.

- Ki vagy te? – kérdeztem gyanakvóan. Annyi minden történt, összevissza és én már azt sem tudom, hogy én ki vagyok.

- Az a helyes kérdés, hogy ki voltam. – javított ki rögtön. – Egyszer régen, mi ketten egyek voltunk, de te elfeledtél engemet és kirekesztettél. Azonban mégsem tudok meghalni, mert te nem engeded. Szükséged van rám és most már örökre a részed leszek, bárhová is mész.  

Hangja fokozatosan halkult, a végére már alig hallottam, hogy mit mond. Ezzel egy időben olyan volt, mintha egy örvény kezdene el kiszippantania teremből. Láttam a száját, ahogy mozog, ahogy beszél, de csak néha kaptam el egy-két részletet abból, amit mondott, ugyanis az örvénnyel együtt egy fülsiketítő zúgás is megjelent, ami hol hangos volt, hol halk.

- A falu, a ház és ez a terem a lelkünk mélységei… - egyre távolabbról hallottam a hangját. Próbáltam minél jobban rá figyelni, de a zúgás annál hangosabb volt.

- Minden elégett, ami voltál, de én még itt vagyok... - hangja már szinte csak suttogásnak tűnt.

- Mindez miért? Mert megbíztál egy vámpírban… - csendült meg élesebben a hangja. Valahol a távolban, mintha a zúgásból egy nő dudorászását hallottam volna ki.

- És még csak meghalni sem hagysz… mondd, aminek akarod, végzet keze, sors akarata vagy bármi, de az életed lettem 17 évvel ezelőtt és továbbra is az leszek.

- A vámpírvadász még mindig él! – hallottam, mielőtt elsötétült volna minden.  

Hirtelen pattantak fel a szemeim és pillantottam meg a jól ismert vörös baldachinos ágy tetejét, miközben hallottam egy nő dudorászását. Emlékeztem a lidérces álmomra, emlékeztem, hogy milyen kétségbeeset voltam, de bármennyire akartam felidézni a részletek az orrom előtt váltam köddé. Mintha lett volna ott egy ház és egy kiégett bálterem.,. meg mintha Aro is szerepelt volna benne, de hogy mi történt. Hirtelen villant fel a fejemben egy kék szempár, ami mintha a sajátom lett volna. Ijedten ültem fel, miközben a fejemet fogtam, hátha segít emlékezni. Pár pillanat után tűnt fel, hogy a dudorászás abba maradt. Érdeklődve pillantottam fel, hogy ki van a szobában, amikor pillantásom egy megdermedt Chelseavel találkozott, aki úgy állt az ajtónál kezében pár könyvvel, mintha szellemet látott volna.     

14. fejezet - Jégszív

Sziasztok! :)

Kicsit sokáig tartott az érettségik miatt, de végre itt a következő fejezet!
Ahogy mondtam ez Carlisle POV!

Jó olvasást!
Puszi,
Hamiah

                                                                                                                                                            

Soha nem éreztem magamat kényelmesen ebben a nyomasztó kastélyban, nemhogy otthonként gondoltam volna rá valaha is. Soha nem találtam meg a helyemet, mégis őszintén hittem benne, hogy rá tudom venni őket, hogy térjenek jobb belátásra és hagyjanak fel a gyilkolással. Azonban az elmúlt évtized tapasztalatai ráébresztettek, hogy soha nem fogok sikerrel járni. Ők nem olyanok voltak, mint én. Számukra a vámpír lét áldás volt és élvezték, nem úgy, mint én, aki már majd négyszáz éve ragaszkodtam az elveimhez. Csalódottan fogattam el a tényt, hogy még mindig egyedül vagyok és a Volturi tagjaiban semmi emberi érzés nem maradt. Nem láttam tovább értelmét itt maradnom és nézni, ahogy sorra ölik le az embereket és a bűnös vámpírokat. Túl sok volt nekem a vérontásból, de Aro valahogy mindig rá tudott venni arra, hogy maradjak, erősen gyanítottam, hogy Chelsea keze is benne volt ebben.

Igazán soha nem tudtam rajta kiigazodni, nem tudtam mikor mit akar, de egy valamit megtanultam róla. Hataloméhes. A hatalmáért pedig bármire képes, hazudni, átverni, kihasználni még egész családokat is lemészárolni. Ezért is döbbentem meg, amikor hozzám is eljutott a hír, majd egy évvel ezelőtt, hogy nagyon érdeklődik egy ember iránt. Ebben elsőre nem lett volna semmi meglepő, hisz szereti a tehetséges vámpírokat már emberkorukban megkaparintani. A furcsa az volt, hogy Aleccel egészen Párizsig elutazott, hogy saját szemével láthassa, majd pedig egy közeli kis várost kezdett el terrorizálni. Tervezett valamit, ez egyértelmű volt, de mindenki csak találgatott. Emlékeztem, ott voltam a trónteremben, amikor a párizsi látogatás után először mesélt Johanna Swearyről a fivéreinek. Soha nem felejtem el az arcát. A kapzsiság és a lenyűgözöttség elhatalmasodott rajta és szinte teljesen a nő megszállottja lett. Áradozott a nő képességeiről, az erejéről és folyton folyvást arról beszélt, hogy milyen hasznos lenne. Úgy ahogy a többi gárdatag én is teljesen biztos voltam benne, hogy az ifjú lány Aro karmai közt végzi és erőszakkal magához és a családhoz láncolja, ahogy számos vámpírral tette már.

Azonban minden a feje tetejére állt a kastélyban, mikor majd 4 hónappal ezelőtt futótűzként terjedt el a hír, hogy a vadászt felbérelték Aro ellen. Természetesen a gárda tagjai vérig voltak sértve és azonnal rohantak volna megölni a vadászt, azonban Aro nem engedte. Örült a hírnek, mert minden a terve szerint haladt. Magamban sajnáltam szerencsétlen lányt. Nem kívántam volna senkinek, hogy belecsöppenjen Aro egyik ostoba játékába, mert a saját bőrömön tudtam, hogy onnan nem lehet kikerülni.

Hetek teltek el az incidens után és Aro egyre gyakrabban hagyta el a kastélyt, amit általában nem szokott. Távollétei egyre tovább tartottak és egyre jobban megváltozott. Ismertem már őt annyira, hogy lássam az arcán, amikor minden a terve szerint haladt és mikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő akarta. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy komor, néha megtört arckifejezéssel tért vissza és órákon át a lakosztályába vonult. Határozottan nem örült, annak, ami történt, de látszólag nem tudott ellene semmit sem tenni. Még Caiusnak és Marcusnak sem beszélt arról, hogy mi történt. Igazából őket nem is nagyon érdekelte, egészen addig, amíg Amerikába nem kellett mennünk. Ott látszódott igazán, hogy Aro gondolatai mennyire eltávolodtak a Volturitól.

Ez már lassan három hete történt, azóta Aro arcára visszatért az elégedettség, és újra egyértelművé vált, hogy meg van elégedve a dolgok alakulásával. Szívből reméltem, sőt a templomban imádkoztam, hogy Aro terve meghiúsuljon, és ne tegyen tönkre egy újabb életet, azáltal, hogy rá kényszerít egy másikat. Magamban örültem, mikor Aro gondterhelt volt, mert az azt jelentette, hogy nem sikerült megkaparintani és az a lány békében, emberként élheti le az életét, nem pedig egy szörnyként. Azonban minden reményem elszállt mikor bő egy hete Aro bejelentette, hogy Johanna Sweary a Volturi vendége lesz. Már akkor egyértelmű volt, hogy mi lesz ennek a vége, mert egy ember csak halottként hagyhatja el a kastélyt vagy így vagy úgy. S bár Aro állítólag ígéretet tett neki, igazából nem volt választása…

Gondolataimba merülve, lassan sétáltam végig a kastély egyik sötét folyosóján. Már megint Johannán gondolkodtam. Bár még nem találkoztunk, magamban már elhatároztam, hogy segítek neki, hogy mikor eljön az idő legalább egy kicsit meg tudja őrizni önmagát Aroval szemben. Tálán még végül arra a belátásra tér, mint én. Jól tudtam milyen nehéz támogatás nélkül végig csinálni és teljesen biztos voltam benne, hogy Arotól nem kapja majd meg azt amire szüksége van, mert ő egyszerűen nem olyan, aki megérti mások érzéseit. Nem… őt nem érdeklik mások érzései. Közvetlen és érdeklődő, de semmi más nem érdekli, mint a hatalma és ez nem fog változni. Talán emiatt nem érti meg az én nézőpontomat sem, hogy miért nem táplálkozom emberi vérrel.

Miközben sétáltam arra lettem figyelmes, hogy Demetri jött velem szembe.

- Carlisle! Reggel óta nem láttalak! – jelentette ki érzelemmentes hangon.

- Elfoglalt voltam. Úgy tudtam ma te vigyázol Johannára – ötlött belém hirtelen.

- Igen, délelőtt velem volt, de a Mesterrel ebédelt. Azt mondta vissza akar menni még a könyvtárba, de már lassan 2 órája várok rá – válaszolt elgondolkodva.

- Értem. – Nehéz volt még csak végignézni is, ahogy egy élet széthullik nem, hogy elfogadni. Nem tudtam, hogy Aro, hogy nyerte meg magának, de legszívesebben üvöltöttem volna neki, hogy fusson inkább, minél messzebb innen.

- Furcsa lett a Mester, nem? – kérdezte hirtelen.

- Nem látom a különbséget ez és az között, amikor fizikai erőszakkal kényszerít valakit valamire – válaszoltam halkan magam elé. Mikor felnéztem rá láttam a megdöbbenést az arcán, ami szinte azonnal el is illant.

- Félre érted ő… - A mondatot nem tudta befejezni, mert hirtelen Alec állt meg mellettünk nagy sebességgel. Mindketten azonnal ránéztünk, de ő nem húzta az időt.

- Carlisle, a Mester hívat a lakosztályába! Azonnal! – kiáltott rám, majd jelentőség teljesen intett, hogy induljak már. Szó nélkül indultam el Aro szobája felé, mert tudtam nem szerencsés megvárakoztatni, főleg ha fontos dologról van szó. Márpedig Alec arcát elnézve ez az volt. Gyorsan futottam keresztül a kastélyon. Hatalmas mérete ellenére alig egy perc múlva már a trónteremben volt és sietve haladtam a lépcső felé. Elképzelésem sem volt mi történhetett. Az átváltoztatáshoz nem kellek én, ráadásul Johanna még csak nem is ismer engem. Egyre tudtam csak gondolni, az pedig nagyon rosszat sejtetett. Az orvosi tudásomra volt szüksége…

Lendületesen kopogás nélkül nyitottam be a lakosztályba, majd kicsit finomabban a hálóba. A rossz érzésem azonnal beigazolódott, mert sikerült eltalálnom, hogy mi történt. Erőteljes vérszag volt jelen a szobába Johanna pedig az ágyba feküdt betakarva, míg Aro az ágyon ült mellette. Hátal ült nekem a lány felé fordulva, így nem láthattam az arcát, de amikor az ágy másik oldala felöl közelebb mentem a döbbenet teljesen ledermesztett. Soha nem láttam ennyire magtörten és kiszolgáltatottnak, ez nem volt rá jellemző. Azonban most még is tekintete fájdalmat és megbánást sugárzott, míg arcáról a rá jellemző jókedv és szórakozottság árnyéka is eltűnt. Nem szólt hozzám, még csak rám sem nézett. Egy darabig még figyeltem, de aztán hamar észbe kaptam, hogy van most ennél fontosabb dolgom is. Rögtön Johanna pulzusa nyúltam és őszinte megkönnyebbültséggel állapítottam meg, hogy bár alig, de van pulzusa. Amikor elvettem a kezem akkor vettem észre, hogy a vér a nyakából folyik. Rémülten fordítottam magam felé az arcát. A legrosszabb történt, ami történhetett, mert Aro harapásának nyoma ott díszelgett a nyakán. Nem hittem a szememnek, pedig Aro már több ezeréves volt és úgy tudtam, hogy jó önuralma van a vér irányába. Most meg mégis, majd nem megölte…

- Nem változik át… – suttogta maga elé mire azonnal felkaptam a fejem.

- Tessék? – kérdeztem vissza megdöbbenve. Ezúttal Aro már rám nézett. Abban a pillanatban képes lettem volna hinni Demetrinek: félre értettem.

- Elvesztettem a fejem és kárt tettem benne. Haldoklott nem volt más választásom, hogy megmentsem. De nem változik át… - vallotta be fáradt, megtört hangon. Döbbentem fordultam vissza Johannához. Arca sápadt és kimerült volt, az élet legapróbb nyoma is semmivé foszlott. A lélegzése is lassú volt és gyakran akadozott, meg sem közelítette azt amilyennek lennie kellett volna egy átváltozás közbeni embernek. Mivel látható sebe nem igen volt, arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon súlyos belső sérülései lehettek, amin már nem lehetett segíteni. Egyre gyengébb lett és egyre közelebb került a halálhoz. Természetesen az is megfordult a fejemben, hogy Aro talán hazudott és nincs is vámpírméreg Johanna vérében, de amikor rá néztem tudtam, hogy ha táplálkozni is akart belőle, akkor is megpróbálta átváltoztatni. Ez volt az első alkalom, amikor igazi, őszinte érzelmeket láttam az arcán. Nem tetettet és nem voltak hátsószándékai, csak azt akarta, hogy Johanna bárhogyan, de éljen. Sajnáltam őt, mivel én is ismertem ezt a helyzetet, mikor végig kell nézni, hogy egyik szerettünk meghal. Kezdem elhinni, hogy Aro, akit véletlenül sem irányíthatnak az érzései tényleg képes szeretni, mert, ahogy ránézett, ahogy mellette ült és óvatosan tartotta Johanna egyre hidegebb és merevebb kezét az mindent elárult.

- A halálán van… - kezdtem óvatosan, miközben végig tapogattam a gerince mentén. Szemem sarkából mintha láttam volna, hogy Aro arca megfeszült, de azonnal visszaterelődött a figyelmem Johannára. A tüdeje magasságában a gerince kettétört. Az is csoda, hogy még él. Fájdalommal a szívemben néztem rajta végig. Annyira fiatal volt még és annyi mindent megélhetett volna még. Aztán lassan visszanéztem Arora. Hát sikerült még egy életet tönkretennie, megölnie egy újabb fiatalt. De legalább nem kaparintotta meg… ez az egyetlen tény, ami talán vigasztalhat.

- Eltört a gerince, már a vámpírméreg sem segíthet – fejeztem be a mondatomat suttogva. Percekig csak csöndben figyeltem hol őt, hol a haldokló Johannát. Keserű gondolatok közt jegyeztem meg magamban: Ez Aro, mindig mindenkit elpusztít, eltipor maga körül, hát most akit talán szerethetett volna azt is megölte. Azt aki talán megváltoztathatta volna jégszívét és ráébreszthette volna mennyi mindent tesz tönkre. Lassan hátráltam, majd az ajtó előtt keresztet vettem és megígértem magamban, hogy imádkozok a lelkéért. Keserűen léptem ki a hálóból, majd csuktam be magam mögött az ajtót, magára hagyva Arot, hogy gyászolhasson.

Nem is lepődtem meg, mikor Caius és Marcus is belépett Aro lakosztályába. Ellenben Marcus unott arckifejezésével, Caius kifejezetten dühösnek tűnt. Egy pillanatra rámnéztek én ppedig azonnal leolvastam az arcukról a fel nem tett kérdést, mire csak lemondóan megráztam a fejemet. Tehetetlenül figyeltem, ahogy Caius semmi együttérzéssel berontott Aro szobájába, holott jól biztos voltam benne, hogy tudta, hogy mennyit jelenthet Aronak Johanna.

- Meghalt? – kérdezte egyhangúan Marcus, miután mellém lépet.

- Még nem… - válaszoltam. – De nem éri meg a holnapot. Eltört a gerince, meghalna, mielőtt átváltozna, ezért el sem kezdett átváltozni – folytattam szomorúan.

- Ezek szerint megpróbálta átváltoztatni – vonta le a következtetést, mire csak bólintottam. Percekig csak némán hallgattuk, ahogy Caius ordibált odabent a hálóban, és ahogy odakint tombolt a hóvihar.

- Szerette? – kérdeztem keserűen.

- Szereti – javított ki Marcus és láttam, hogy az ő arcát is elönti halványan a szomorúság. Végül is szerette, futott át a fejemen. A jégszív végül felolvadt, hogy darabokra törjön.

×××

Ahogy előre sejtettem Johanna még aznap este meghalt. Sokáig bírta, küzdött az életéért, de reménytelen volt. Lassan és biztosan közeledett a halálhoz egésznap és bár nem volt eszméleténél, szinte biztos voltam benne, hogy szörnyű fájdalmai lehettek. Már bő egy napja, tegnap este hétkor volt mikor utoljára fölmentem. Mikor beléptem a lakosztályba már akkor tudtam, hogy vége van. Aro a kanapén ült, arcát a kezeibe temette és mikor felnézett rám őszinte, színtiszta fájdalmat és megbánást láttam a szemeiben. Láttam rajta, hogy küzd az érzelmei ellen és megpróbált önmaga híve maradni és elfojtani bármily nemű kinyilvánítást, de pont ez tette, hogy láttam rajta a fájdalmát. Tegnap egésznap Johanna mellett ült és bár kötelességei lettek volna, nem érdekelte. Így mikor beléptem a szobába és láttam, hogy Aro nem mellette van az egyértelmű jel volt. Nem is lepődtem meg, hogy mikor beléptem a szobába és Johanna mellé sétáltam már nem éreztem a pulzusát. Lehajtott fejjel húztam feljebb a takarót rajta és takartam be a fejét is.

Azóta eltelt egy napban a hír futótűzként terjedt a kastélyban. A legtöbben szomorúan és elsősorban megdöbbenve, míg egyesek először maró gúnnyal és a tisztelet aprójele nélkül fogadták a hírt. Jane is közéjük tartozott, de amikor ő is ahogy szinte mindenki felment Arohoz, hogy részvétet nyilvánítson, az ő véleménye is megváltozott. Egyetlen pillantás elég volt, hogy tudják Johanna megváltoztatta Arot.

Estére járt az idő már, a hóvihar még mindig tombolt odakint. Aro szobájába voltam, próbáltam vele beszélni, hogy ideje lenne méltósággal eltemetni Johannát, de mintha süket füleknek beszéltem volna. Aro meg sem hallott engem, bármilyen érvemre azt felelte, hogy Johanna nem megy innen sehová. Határozottsága és ellentmondást nem tűrése visszatért, de semmi más sem. Nem foglalkozott a vámpírvilággal, a testvéreivel vagy bármi mással, mint Johanna. Lehet, hogy csak egy nap telt el mióta Johanna meghalt, de Aro az a személy, akitől az ember elvárta, hogy könnyen túllépjen rajta. Mindenki megszokta Aro személyét és még nem tudottak alkalmazkodni a mostani viselkedéséhez, mert nem ismerték. Kétségtelen volt, hogy Aro sokat változott, de abban már korántsem voltam biztos, hogy előnyére. Arot mindenki úgy ismerte, mint azt a személyt, akinek mindene a saját hatalma és a hatalmának alapja a Volturi. Nem voltak gyengepontja és nem lehetett rá semmivel sem hatni. Kegyetlenségét és ridegségét a színpadias viselkedése a megjátszott kedvessége mögé rejtette, evvel elérve, hogy senki sem ismerte igazán. Johanna óriási hatással volt rá, még ha ezt ő nem is látta. Fontos volt, sőt még mindig fontos Aronak. Érzelmeket váltott ki belőle, ami Aro szerint gyengepont volt, így még jobban eltávolodott a családtól, hogy megőrizze önmagát. Egy magában, némán gyászolt…

Szinte már sajnálva figyeltem, ahogy mozdulatlanul bámult ki az ablakon. Láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni a gyászával és csak emészti magát. Épp szólni akartam volna, újra megpróbálni jobb belátásra téríteni, esetleg talán még segíteni is neki elfogadni, mikor hirtelen kivágódott az ajtó és Caius rontott be dühöngve.

- Most már tényleg elég Aro! – ordított rá a még mindig háttal álló Arora. Pár pillanatig csak várt a reakcióra, de amikor rájött, hogy nem fog kapni, indulatosan keresztül vágtatott a szobán, amíg mellé nem ért. – A lány halott! Vége! – vette halkabbra a hangját.

- Későn haraptad meg, fogadd el! – fordította agresszívan maga felé a testvérét, mikor az ismét csak szótlanul hallgatta. Nem értettem egyet Caius érzéktelenségével, de be kellett látnom, hogy talán ez célra vezetőbb Aroval szemben, mint a szép szó.

Caius percekig várta, hogy fivére reagáljon valamit, de amikor nem történt semmi dühösen a háló felé indult. Már amikor fordult éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Aro is azonnal reagált erre már, hihetetlen sebességgel termett Caius előtt. Szemben állt velem, így láttam az arcát. Akkor és ott komolyan féltem tőle. Tudtam róla, hogy vérszomjas, hogy kegyetlen és mind emellett jól képzett, de soha nem láttam megnyilvánulni ezt az oldalát. Ő mindig csak háttérből figyelt, de most el tudtam volna hinni róla, hogy képes lenne Caiusra támadni.

- Ne próbálj meg a közelébe menni! – sziszegte fenyegetően, Caiusról pedig leperegtek a szavak.

- Egy hullát tartasz a szobádban és arra vársz, hogy felébredjen! Hát mondok valamit, nem fog! – ordította Caius. – Térj észhez Aro!

- Nincs közöd hozzá, hogy ki van a szobámba… - kezdte Aro, de fivére indulatosan közbe vágott.

- De igenis van! Elhanyagolod a kötelességeidet Aro, már két napja ki sem jöttél ebből a szobából – mondta ugyan még mindig haragosan, de már halkabban. Talán rájött, hogy Aro hajthatatlan.

- Még egy napot… - suttogta alig halhatóan Aro. – Még egy napot és utána eltemethetjük…   

- Feleslegesen áltatod magad – mondta megvetően Caius, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan viharzott is ki. Furcsa volt látni ezt az incidenst, az általában fennálló összhang darabokra törését a két fivér között. Úgy éreztem ezzel már több, mint nyilvánvaló, hogy Aronak Johanna a testvéreinél is fontosabb. Láttam az arcán, hogy mennyire erősen próbálja elhinni, hogy Johanna feltámadhat. Már tényleg sajnáltam.

- Carlisle – szólt halkan. – Szerinted van remény? – kérdezte ugyan azon a megtört hangon, amin az elmúlt két napban beszélt. Nem tudtam mit mondjak, nem tudtam mit mondhatok. Aro teljesen kiszámíthatatlan volt. Hosszú hallgatás után szólaltam meg végül.

- Nem tudjuk biztosan, hogy egy halott nem változik át… - kezdtem bele diplomatikus válaszomba, de a gúnyos, szarkasztikus nevetése félbe szakított.

- Carlisle, barátom, engem nem kell kímélned – mondta és én megértettem, hogy tényleg a véleményemre kíváncsi. Szomorúan ráztam meg a fejemet. – Értem..

×××

Délfelé járt már az idő és a hóvihar már teljesen elállt odakint. Újra kisütött egy kicsit a nap, most látszott igazán, hogy Volterra szinte teljesen fehér hólepel alá került. A kertben sétáltam át a friss havon keresztül és hol az eget hol a kertet fürkésztem. Tegnap volt az a bizonyos incidens Aro és Cauis között, ami már nagyon közel járt hozzá, hogy rossz vége legyen. Azonban ez az utolsó nap, aztán vége a mesének. Aro egy napot kért és ismervén Caiust egy perccel sem fogja tovább tűrni, hogy fivére még jobban elszakadjon a családtól. Ahogy Aro nem engedte Marcust, úgy most Caius sem engedte Arot. Előre féltem már attól, hogy mi lesz mikor el kell majd engednie. Mi lesz a temetésen? Temetés… tegnap a Caiussal történt veszekedés után Aro elmondta, hogy Johanna keresztény volt és ha el kell temetnie akkor szentelt földbe temeti. Megértettem Aro döntését és keserűen, de örültem neki. Mást szükségét helyezte előtérbe és nem a sajátját. Szinte már büszke voltam rá, hogy ha kegyetlen módon is, de képes volt fejlődni, képes volt másra gondolni. Szerette Johannát annyira, hogy figyelemmel volt rá.

Viszont féltem attól, hogy a temetéssel a konfliktusok csak fokozódnak. Egyhamar nem lesz újra önmaga és testvérei nem fogják tolerálni ezt. Már délelőtt is éreztem az előszelét a bajnak, mikor caius tőlem kérdezte meg, hogy Aro, hogy akarja a temetést. A gondolatába is beleborzongtam, hogy mi lett volna, ha ezt Arotól kérdezi meg. Nem mondtam el Caiusnak, hogy Aro a volterrai templom temetőjébe akarja eltemetni. Caius nem értené meg.

Lassan sétáltam vissza a kastélyba egészen az előcsarnokig, ahol Demetri és Felix beszélgettek épp.

- Carlisel! Hallotad? – kérdezte Felix mikor melléjük értem.

- A Mester az előbb viharzott el a kastélyból – vette át a szót Demetri, miután megráztam a fejemet.  

- Tessék? – kérdeztem vissza megdöbbenve.

- Nem tudjuk hová ment, de megbízta Chelseat, hogy amíg vissza nem ér senki nem mehet be a szobájába – folytatta ismét Felix. Én csak értetlenül meredtem magam elé. Mire készült Aro?

Határozottan indultam el felfelé Aro szobájához. Általában ha Aro nem hívott, próbáltam elkerülni a kastélynak azt a szárnyát, de most tudnom kellett mit akar Aro. Egy belső hang azt súgta, hogy valami nagyon rossz fog történni.

Gyorsan szaladtam fel a lépcsőn, de a feléig sem jutottam, amikor Chelsea szaladt szembe velem és állt meg előttem. Halára rémült, ideges arckifejezéséről nem tudtam leolvasni semmit sem. Kapkodott össze-vissza és nem érttem egy szavát sem. Hirtelen kaptam el a két vállát és erőltettem, hogy a szemembe nézzen.

- Chelsea, mi történt? – kérdeztem sürgetően.

- Carlisle… ő… ő… felébredt! – mondta ki végül én pedig éreztem, ahogy teljesen ledermedtem. Ez lehetetlen! – Egyszer csak hirtelen felkelt… mintha fel sem fogta volna, hogy mi történt, de Carlise… Johanna felébredt! – suttogta maga elé. Láttam rajta, hogy mennyire megrémült.

- Értesítsd Arot! – mondtam, mire bólintott. Mikor biztos voltam már benne, hogy képes elindulni én is folytattam fel felé az utamat egészen az ajtóig, ahol megálltam egy szusszanásra. Nem tudtam, hogy mire számíthattam… 

Még egy megjegyzés a 13. fejezethez

Sziasztok!

A 13. fejezet végére elfelejtettem írni, hogy még mielőtt elítélnétek koppintásért, Johanna képessége egyáltalán nem olyan lesz mint Belláé. Teljesen más lesz, sokkal jobb ;) (Aronak is jobban fog tetszeni XD)
Ami a 13. fejezetben történt/történni fog az csak ici-pici mellékhatása a képességének, amit majd pár fejezet múlva részletezek

A címet is sikerült elírnom: 13.fejezet - Örökké visszhangzó dallamok

Jó éjszakát!
Hamiah

13.fejezet - Örökké visszhangzó dallamaok

Sziasztok! :) 

Kicsit hosszabb lett, mint a többi, de szerintem megéri ;)

A következő, azaz a 14. fejezet, ami a Jégszív címet fogja viselni különleges lesz, ugyan is második
      kedvenc szereplőm Carlisle szemszögéből fog írodni. Szerintem ki tudjátok találni ki a Jégszív :)

Jó olvasást!

Puszi
      Hamiah

                                                                                                                                           

Három nap telt el azóta, hogy a volterrai templomban kerestem magamnak nyugalmat. Azóta visszahúzódva figyeltem és hallgattam az itt-ott elejtett egy-két szót, ami választ adhatott számomra vagy segíthetett kiismerni Arot. Magam sem tudtam miért, de azóta megváltozott a viszony köztem és Aro között. Kétellyel és bizalmatlansággal néztem rá, ugyanakkor várakoztam arra, hogy végre megtörje a jeget és megmentsen a saját sötétségemtől. De nem tette, azóta sem. Pedig hány ezerszer érintkeztünk nap, mint nap, hány ezerszer látta a gondolataimat. Miért hagyja, hogy szenvedjek? Ennyire makacs lenne, hogy nem mondja ki? Vagy nincs mit kimondani? Sok vámpír szájából, hallottam itt a kastélyban, hogy Aro megszállottja a különleges dolgoknak és mindegyik szó egy-egy késszúrás volt a lelkemben, de a legnagyobb fájdalmat még mindig Aro okozta. Kedves és figyelmes volt velem szemben, bármit kértem megadta. De ez nem volt elég, hogy kitöltse azt az űrt, ami annak az egy szónak a hiánya okozott. Vártam rá, minden reggel, minden este, minden pillanatban, de megkérdezni már nem mertem. Lehet, hogy az én hibám volt, ismervén Arot, lehet, hogy már rég túl lennék ezen, de nem volt elég bátorságom, ezért csupán vártam.

Ahogy a napok teltek, egyre jobban erőre kapott bennem az a gondolat, hogy nem kellett volna idejönnöm, hogy ez nem az én világom, nem az én életem, és ha igazodnék hozzá akkor az már nem én lennék. Távolinak éreztem magamtól mindenkit, pedig pár vámpírral egész jól kijöttem, és elsősorban távolinak éreztem Arot. Szerettem még mindig, de egyre nehezebbé vált kimutatni. A kérdéseire tömören, unottan feleltem, nem kerestem annyira a társaságát és néha még a csókját is visszautasítottam. Láttam rajta, hogy ő is érzi a változást, de mégis úgy viselkedett, mintha nem értene semmit, mintha fogalma sem lenne arról, hogy mi bajom. És ez volt az, ami a legjobban bosszantott, ami újra haragot ébresztett bennem. Már megint játszik! De eltökéltem magam, kiderítem, mit akar, ha addig élek is. Már pedig vagy így, vagy úgy, de addig élek. De egy baj volt, nem tudtam hol kezdjem. Kérdeztem őt, de kitért a választól és mindent mondott csak, azt az egy szót nem, amire szükségem volt. Néha már nem érdekelt és azt kívántam, hogy ha kell hazudja a szemembe, hogy szeret és én el hiszem neki, mert nem tudtam meddig bírom ezt a beállt feszültséget. Tisztában voltam azzal, hogy a szívem mit akar, de ha ez így folytatódik, akkor már a halál is megfelel. Nap, mint nap evvel a gondolattal ébredtem és feküdtem, hogy miért nem csinál semmit sem? Ha szeret, akkor azért, ha nem akkor pedig amazért. Annak ellenére, hogy én löktem el magamtól hiányzott az érintése a csókja és az a félmosoly, ami mindig az arcán volt, de a napokban eltűnt.

Aro hálószobájában lévő embermagasságú tükör előtt álltam és úgy mértem magam végig, miközben az odakint tomboló hóvihart hallgattam. Egyszerűbb sötét bordó ruha volt rajtam, amit szintén Arotól kaptam. Talán fele akkora sem volt, mint az első, de az abronccsal ez is egy nehezebb darabnak bizonyult. Háromnegyedes ujja végén egyszerű bordó fodrok díszítették csak úgy, mint a szoknya rész alját. Mélykivágású nyaka felett pedig a volturis medál fénylett. Boldognak kellett volna lennem, hisz szerettem Arot és vele lehettem, de szükségem volt rá, hogy tudjam, hogy viszont szeret, hogy neki adhassam életem hátralévő részét.

Keserű sóhajtással léptem ki a szobából. Aro ugyan ott, a kanapén ült, ahol minden reggel, mikor arra várt, hogy felöltözzek. Ahogy kiléptem ő rögtön rám mosolygott, ami minden nap megmelengette a szívemet.  

- Jó reggelt, kedvesem! – Szinte mindig így köszöntött és én hány százszor kívántam, hogy mondja egyszer utána, hogy „szeretlek”, hogy aztán azt mondhassam neki, hogy most már átváltoztathat, mert készen állok és Johanna Sweary nincs többé. De soha nem mondta utána.

- Jó reggelt! – köszöntem vissza keserű hangon. Pár percig csak bámultuk egymást, majd végül ő törte meg a csendet.

- Kérlek, ülj le mellém kedvesem! – szólt, miközben maga mellé intett. Reményteli arccal bólintottam, majd helyet foglaltam mellette.

- Mi bánt? – A négy nap folyamán még soha nem kérdezte ezt meg és láttam rajta, hogy komolyan érdekli. Azonban még mindig zavarbaejtő volt az érzéseimről beszélni neki, ezért finoman végig simítottam az arcán. Hirtelen kapta el a kezemet és húzta le egészen a szájáig, hogy aztán belecsókoljon. Hosszú pillanatokig csukott szemmel koncentrált, miközben én próbáltam beengedni a lelkembe, beavatni az érzéseimben. Magamban annyira tisztán hallottam a saját gondolataimat és olyan tisztán éreztem minden, hogy tudtam képtelenség, hogy ne érezze, ne lássa ő is. Mikor lassan felnézett a tenyeremből és lágyan rám mosolygott láttam rajta, hogy valami nem az igazi. Bár ugyan úgy nézett rám, mint mindig, ugyan úgy mosolygott, mégis látszott rajta, hogy valamit eltitkolt és csupán a szerepét játszotta. Nem akartam és nem is tudtam reagálni, mert lassan közelebb húzott magához egy csókra. Hosszú és lassú csók volt, éreztem, ahogy lábaim ülő helyzetben elzsibbadtak, de még sem éreztem az a szikrát, ami az egész testemen végigfutna. Percek múlva engedett el és mikor utána a szemébe néztem, tudtam, hogy ez megint veszett fejsze nyele és nem áll szándékába folytatni a beszélgetést. Ilyenkor kívántam mindig azt, hogy bárcsak egyetlen pillanatra a fejébe lássak, hogy csak egy pillanatra lássam hogyan is viszonyul hozzám.

Már magamon is éreztem, hogy csupán ebben a pár napban keserűvé váltam. Két élet közt őrlődve az elveszettség teljesen felemésztett. Pedig csak egyetlen szó kéne, hogy tovább lépjek, hogy megbizonyosodjak arról, hogy várnak rám a másik életben, hogy lesz majd valaki, aki mellettem áll, és akiben megbízhatok. De vajon meddig bírom még, vajon Aro meddig bírja? Hálás voltam már csak azért is, hogy eddig bírta és nem szegte meg az esküjét és rám vár. Én meg rá…

- Úgy hallottam, hogy Demetri megmutatja neked a könyvtárat – kezdet bele egy teljesen másik témába, miközben elhagytuk a szobát és elkezdünk lefelé lépcsőzni.

- Igen – válaszoltam magam elé, mialatt egyik kezemmel végig a ruha oldalát tartottam, hogy ne lépjek rá, míg a másikkal Aroba kapaszkodtam.

- Egy olyan műkedvelőnek, mint te biztosan tetszeni fog – mosolygott magában.

- Valóban. Mennyi apró, felesleges dolgot tudsz még rólam? – kérdeztem cseppnyi vidámság nélkül. A napokban folyamatosan próbálkoztam ilyen-olyan rávezetőkérdésekkel, de egy sem ért célt, ahogy a mostani sem. Választ bár nem kaptam a kérdésemre, mosolyogva folytatta.

- Megtisztelnél, hogy velem ebédelsz? – kérdezte a szokásos félmosolya mellett. A jelen helyzetben a mondat kétértelműsége három nappal ezelőtt még megijesztett egy kicsit, de mára már csak egy apróbb mosolyt tudott kicsalni.

- Hogyne – néztem a szemébe és csak egy mondat járt a fejembe: „Miért nem értesz meg?”. Arca hirtelen komorult el és én tudtam, hogy meghallotta a gondolatomat, mert még mindig fogtam a kezét. Komor, kicsit talán szomorkás arccal nézett rám.

- Ugye tudod, hogy ha szeretnél valamit, bármit, csak kérned kell! – súgta halkan egészen közel az arcomhoz. Hát nem nyilvánvaló, hogy mit akarok? Ha nem tudna a fejemben olvasni, még akkor is nyilvánvaló lenne. Dühített, amiért nem csinál semmit, ezért válasz nélkül hagytam és óvatosan elléptem mellőle.

 - Egy órával ezelőtt kellett volna találkoznom Demetrivel, nem szeretném még jobban megváratni – feleltem, majd folytattam az utamat lefelé. Hallottam, hogy gúnyosan nevetett egyet mögöttem, majd egy gyors fuvallat múlva már előttem állt, pár lépcsőfokkal lejjebb.

 - Demetri türelmes vámpír, tud még várni egy kicsit – suttogta alig halhatóan. Pár percig farkas szemet néztünk egymással, majd mit sem törődve avval, amit mondott elmentem mellette. Már nem az voltam, aki eddig. Már nem tudott meg ijesztetni sem, nemhogy halálfélelmet kiváltani belőlem. Élet, halál, félelem… ezek mit sem jelentettek számomra. Ennyi maradt abból a szép jövőből, amit elképzeltem magamnak. Gondolhattam volna, hogy semmi sem történik majd úgy, hogy történni kellene. 

Egy cseppet sem lepődtem meg, hogy a Volturi könyvtára, csak úgy, mint a kastély többi helyisége fényűző, elegáns és gazdag. A hatalmas szobában, majd egy tucatnyi sötét, ódon szekrény sor volt, amiknek minden egyes polca roskadásig volt öregebbnél öregebb könyvekkel. A könyvtár fala végig könyves szekrények voltak, fényt pedig csak a plafonon függő két hatalmas csilláron lévő több tucatnyi gyertya adott.  Amikor végig sétáltam a sorok között, akkor éreztem csak igazán, hogy a szekrények milyen hatalmasak is. Mindegyik egy-egy toronyként magasodott fölém, ahogy átsétáltam köztünk. Tagadhatatlan Aronak igaza volt, teljesen lenyűgözött. Azonban az elámulásom csak akkor érte el tetőfokát, amikor a szoba közepére értem. Ott már nem voltak könyvespolcok, helyettük két, hatalmas sötétbarna, barokk kanapé volt egymás felé fordítva, köztük pedig egy kis asztal rajta egy gyertyatartóval. Az egész kastély hűvös volt, de a könyvtár hűvösségét még a nagy ruhán át is éreztem, ami rajtam volt. Lassan sétáltam az egyik kanapé mögé, majd óvatosan végig simítottam a puha bársonyon, miközben beleszagoltam a könyvtár jellegzetes, kissé dohos illatába.

- Ez valóban csodálatos! – fordultam hátra Demetri felé.

- Igen az – értett egyet, majd folytatta. – A Mester azt üzeni, hogy a könyvtár csak arra vár, hogy felfedezd!

- Szó szerint ezt mondta? – néztem rá kérdőn.

- Azt parancsolta, hogy szó szerint mondjam ezt – mosolyodott el immár ő is. Pár pillanatig álltam még ott, majd elindultam két szekrény sor között. Lassan haladtam, miközben a címeket olvastam a könyvek gerincén. Hamar rájöttem, hogy a könyvek téma szerint vannak csoportosítva és épp a vallástörténelem résznél jártam. Egymás után jöttek sorba a pápák, a bíborosk és az érsekek önéletrajza. Utánuk jöttek a katolikus egyház, a református egyház és egyéb egyházak különböző könyvei. A sor végén pedig egy üveges, aranyozott lábú szekrény állt benne egyetlen egy könyvel. Közelebb érve hozzá láttam igazán, hogy mennyire öreg a könyv. Papírja már teljesen sárga és töredezett volt, itt-ott el is szakadt már. Se borítója, se gerince sem volt, csupán öreg, foszlásban lévő spárgával volt összefogva. El akartam olvasni a címét, de számomra ismeretlen nyelven volt. Egy darabig még sétáltam azon a soron, majd visszamentem a kanapékhoz. Demetri azóta kényelembe helyezte magát az egyik kanapén unottan bámulta a csillárokat és csak akkor nézett rám, amikor hozzá szóltam.

- Milyen könyv van a vitrinben? – kérdeztem.

- Eredeti kézzel, héber nyelven írott Biblia. Több mint ezerötszáz éves. A harmadik vagy a negyedik pápa ajándékozta a Mesternek – válaszolt kissé unott hangon.

- Amint hallom nem nagyon érdekel – kérdeztem, miközben leültem vele szemben az egyik kanapéra.

- Kedvelem az irodalmat, akkor, ha elolvashatom őket. Ahhoz a könyvhöz pedig senki nem nyúlhat, az a Mester egyik szeme fénye.

- Egyik? Több ilyen könyve is van? – kérdeztem és magamban már izgatottan vártam, hogy megnézhessem azokat is. Demetri arca, azonban hamar elkomorodott, amiből gyorsan rájöttem, hogy nem könyvekről beszélt.

- Nos, nem könyvekről van szó – kezdte bizonytalanul.

- Vámpírokról, akiket összegyűjtött – súgtam magam elé, mire ő csak bólintott.

- Jane, az egyik ilyen, a másik ilyen pedig…

- Én – vágtam a szavába, amire ismét csak bólintott. Nem feszegette tovább a témát, érezte, hogy nem akarok erről beszélgetni. Sokáig, talán negyed óráig ültünk egymással szemben szótlanul. Én teljesen a elmerültem a gondolataimban. Ez egy újabb késdöfés volt a lelkemben. A fülemben csengtek Demetri szavai: a Mester szem fénye. Aro mániákus imádata a különleges dolgokért és a számára hasznos erejű vámpírokért már szinte összeroppantott. Nem voltam benne biztos, hogy el tudom-e valaha is fogadni személyiségének ezt a részét. Bár igaz, hogy nagyon jól ismertem már ezt az arcát, amikor beleszerettem és ez nélkül Aro nem is Aro lenne. Talán el tudnám viselni, ha végre tisztáznánk a viszonyunkat.

- Velünk maradsz? –kérdezte végül Demetri. – Hallottam, amikor tegnap arról beszéltetek a Mesterrel, hogy te döntesz – magyarázkodott, miután látta, hogy furcsán reagáltam a kérdésére.

- Őszintén, nem tudom – válaszoltam neki. – Fogalmam sincs, mit kéne tennem.

- Értem… de annyit tudnod kell, hogy a Mesternek nincs fontosabb a vámpír világ megóvásánál. Neked pedig megígérte, hogy szabadon távozhatsz, ha úgy döntesz, hogy nem maradsz velünk. Ilyet soha nem csinált azelőtt. – Három napja nem kaptam olyan információt, ami amellett szólt volna, hogy Aro szeretett. Hálás voltam Demetrinek, amiért ezt elmondta, újra reményt adott és újra éreztem egy pillanatra, hogy szerettem Arot.

A beszélgetés után hosszú órákon át nézegettem még a könyveket. Néha egy-egy érdekesebb könyvbe bele olvastam pár oldat vagy pár fejezetet, de olyannyira nem tudtam betelni velük, hogy újra és újra visszaraktam őket, hogy másikat keressek. Demetri sokáig ült még egyhelyben, de aztán miután meguntan engem követett és mikor épp nem olvastam beszélgettünk. Szó esett mindenről, vámpírokról, emberekről, vallásról, az épp olvasott könyvről meg persze a Volturiról is. Sok gárda tagról mesélt nekem, személyiségükről, képességeikről és néha-néha elmondott egy viccesebb vagy épp egy szomorúbb történetet az épp aktuális taggal kapcsolatban. Az egyik ilyen történet kapcsán tudtam meg, hogy Felix amúgy nyitott, szórakozó személyiség csupán velem ilyen távolságtartó. Demetritől megtudtam, hogy Felixet még újszülött vámpír korában meg akarta ölni egy másik vadász, aki történetesen ember korábban Felix egyik legjobb barátja volt. Hallottam még más vámpírok történetét is. A legtöbb szomorú és tragikus volt, de voltak olyanok is, amelyeknek a vámpírrá válás a boldog vég volt. Akaratlanul is belegondoltam, hogy vajon az én történetem vége boldog lesz-e? A két élet közt lesz lezárás vagy elkülöníthetetlenül egybe folynak majd? Mennyire szeretném már végig hallgatni az utolsó dallamot.

- Lassan ideje lenne visszamennünk a Mesterhez – szólalt meg hirtelen mögöttem Demetri, mire ijedten fordultam hátra. – Már lassan egy óra, a Mester úgy értesített, hogy együtt ebédelnek.

- Valóban – komorodott el az arcom. Jelen helyzetben szívesebben maradtam volna a könyvtárban, mintsem hogy Aroval ebédeljek és egy újabb feszült légkört viseljek el. A gyors hangulatváltozásomat Demetri is észrevette és miközben elindult az ajtó felé halk megjegyzést tett, amit azonban meghallottam.

-  Csak egyszer érteném meg mások kapcsolatait… - dörmögte az orra alá, belém pedig villámként csapott a felismerés. A megoldás egész végig ott volt előttem! Ott ücsörgött a trónján… Marcus! Ő érzékeli mások kapcsolatát, bizonyára választ tud adni a kérdésemre. Öröm töltött el, már csak azért is, mert most végre kibújik a szög a zsákból.

- Hol van Marcus? – kérdeztem kissé talán túl hevesen demetrit, aki furcsán pillantott rám. Már épp kérdezni akart, azonban látva türelmetlen pillantásomat inkább válaszolt.

- Valószínűleg a trónteremben, ott szokott lenni – válaszolt bizonytalanul. Meg sem vártam, hogy bármit is reagáljon azonnal elindultam a trónterem felé. Nem sokáig jutottam, amikor beért és mellettem futott fel a lépcsőkön.

- Beavatsz, vagy csak fussak melletted? – kérdezte, mialatt próbált igazodni a lépteimhez.

- Inkább csak fuss! – lihegtem miközben immáron már hármasasával szedtem a lépcsőket. Pár perccel később lihegve értem fel az előcsarnokba. Néhányat szuszogtam, majd elindultam a trónterem ajtaja felé Demetrivel a sarkamban, akin meg sem látszódott, hogy futott volna. Izgatottan nyitottam ki az ajtót, majd léptem be, hogy aztán odabent a mosoly lehervadjon az arcomról.

Janen és Alcen kivűl más nem volt odabent. A vámpírikrek érdeklődve tekintettek felém, majd Demetri felé. Alec arcán őszinte érdeklődést láttam, Jane szája viszont vészjóslóan felfelé görbült. Ha lenne nálam fegyver, már gondolkodás nélkül ráfogtam volna és lőttem volna. Ugyan is ismertem ezt a lenéző nézést. Ilyen arcot mutatnak, mikor ölni akarnak.

- Merre van Marcus? – kérdeztem erőltetett nyugalommal.

- Marcus? Nem a Mester mellett kéne lenned és a szavát lesned? – kérdezett vissza Jane, mire fivére rosszállóan ránézett.

- Nincs semmi közöd hozzá, hogy Aroval mit csinálunk! Hol van Marcus? – vágtam rá határozott. Jane csak még gúnyosabban elmosolyodott, miközben lassan lesétált Aro trónja mellől.

- Ugyan dehogy nincs! – sétált még mindig felém. – Élvezd csak, amíg lehet, mert nem sokáig leszel a figyelem központjában. Most még te vagy az új játékszer, de ahogy átváltozol, a Mester rájön, hogy az én erőmnél nincsen hasznosabb! – állt meg előttem alig két méterre. Sokkal alacsonyabb volt, mint én, de ahogy felsőbbség teljesen rám nézett az túl ment minden határon.

- Hát akkor újat mondok!  Aro csak akkor változtat át, ha én kérem különben nem. – A reakciója nem éppen az volt, amire számítottam, ugyan is gúnyosan felnevetett.

- Komolyan ezt hiszed?

- Húgom, túl messzire mész, ha a…. – figyelmezette Alec Janet, de a mondatát nem tudta befejezni, mert a húga mit sem törődve vele folytatta.  

- Te tényleg elhiszed, hogy a Mester kockára tenné a vámpírvilágot, csak azért, hogy a te darabokra tört lelked ne fájjon még jobban? – Nem tudtam mit válaszolni. A düh elemi erővel csapott le rám és a régen olyan hevesen égő gyűlöletem most újra felizzott és biztosra vettem, hogyha nálam lenne legalább egy késem könnyűszerrel megölném ezt a kis vakarcsot, hisz biztos voltam benne, hogy az ereje nélkül semmire sem menne. Azonban valahol mélyen az önbizalmam darabokra tört. A kétség újra elöntött, hisz az örömöm csak pillanatnyi volt és az sem volt biztos, hogy Marcus válasza jó lett volna-e nekem. Jane érvei pedig túl igaznak tűntek. Egyszerűen el tudtam róluk képzelni, hogy igazak és tudván, hogy Jane Aro egyik kis kedvence csak fokozta az aggodalmamat. És ott volt Alec figyelmeztetése is. Figyelmeztette, hogy ne mondja el idő előtt. Nem lenne példátlan, hogy a gárda tagok olyan információt mondtak el nekem, amik igazak voltak, de Aro nem akarta elmondani. A bizalmam immár teljesen összetört, a paranoiám az egekben volt a kétség pedig teljesen elemésztett.

- Ugye nem hitted el? – kérdezte, majd komolyabb hangsúllyal, elégedetten folytatta. – Nos, igen, a Mester mindig megkapja, amit akar. – Ez volt az a pillanat az amikor a dühöm túl kerekedett a józan eszemen és egyetlen pillanatra visszatértek a régi ösztöneim. Gyorsan mozdultam, nem haboztam, nem ijedtem meg a fájdalomtól. Közelebb léptem és teljes erőmből ököllel ütöttem arcom. Ahogy számítottam rá, ő ég csak fel sem fogta, hogy mozdultam, ezért most csak elképedve bámult maga elé. Az öklöm ugyan fájt, de nem figyeltem rá. Határozottan é bátran néztem farkasszemet vele és nagyon nem érdekelt, hogy milyen képessége van. Demetri és Alec hirtelen termettek mellettem. Alec a testvérét próbálta visszatartani, míg Demetri beállt közénk.

- A Mester már vár, Johanna! Ideje lenne menni – előzte meg testvérét Alec. Jane már épp szólni akart, mikor Demetri hirtelen megfogott és határozottan a lépcsők felé terelt Aro szobája felé.

Az indulatok még mindig dúltak bennem, a harag és a düh tűzként égett bennem és a kétségbeesésem átfordult tenni akarásba. Mire felértem Demetrivel a lépcső tetejére Aro szobája elé, az elhatározás már megérett bennem. Valahol tudtam, hogy jobb lett volna, ha előbb megkeresem Marcus és esélyt adok annak, hogy a dolgok jól történjenek meg. De nem tudtam meg tenni. Janenek az a pár mondata, amit mondott teljesen kiforgatott magamból. Már nem bírtam tovább, bármi is lesz az itt és most meg fog történni.

- Köszönöm, Demetri! – mondtam a vállam fölött hátra pillantva az ajtó előtt. Demetri egy pillanatra meglepődött, majd enyhén meghajolt és elindult lefelé én pedig visszafordultam az ajtóhoz. Eljött az idő, most minden eldől. Határozottan nyitottam be, majd léptem be a szobába. Aro a kanapén ült, a már megterített asztal mellett. Egy könyvet olvasott épp és mikor berontottam érdeklődve nézett fel. Pár pillanatig mosolyogva figyelt, majd letette a könyvet és felállt. Kényszerítenem kellett magamat, hogy ne ordítsam ki magamból a bajaimat, hisz igazán nem is biztos, hogy hátsó szándéka volt. Lágyabban csuktam be az ajtott magam mögött, majd tettem pár lépést felé.

- Bort? – kérdezte figyelmesen, mire csak a fejemet ráztam.

- Beszélnünk kell! – kezdtem bele, mire érdeklődve fordult felém, miközben letette a már felvett boros üveget.

- Hallgatlak, kedves Johannám! – hangja lágy volt, szinte simogatott. Egyre nehezebbé vált szavakba foglalnom a gondolataimat. Most éreztem csak igazán, hogy mennyire félek a választól. Mély levegőt vettem, miközben Aro már kartávolságnyira volt tőlem. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat a nagy bordó ruhában, a szoros felsőrész és a nehéz szoknya teljesen lehetetlenné tették az amúgy is akadozó lélegzetemet. De koncentrálnom kellett, sok minden múlt ezen. Lassan kellett fölépítenem ezt a beszélgetést.  

- Valóban úgy gondolod, hogy… hasznos képességeim lesznek vámpírként? – kerestem a szavakat. Nem válaszolt azonnal, helyette kissé döbbenten nézett ám.

- Nos, nem tagadhatom, valóban így gondolom – Éreztem, hogy még jobban elszorul a levegőm. – Már most is nagyszerű előjelei vannak a tehetségednek – folytatta tovább és arcára újra kiült az a megszállott pillantás.

- Akkor… gondolom, örülnél, ha itt maradnék… - folytattam, küszködve a könnyeimmel.

- Persze, hogy örülnék! A legcsodásabb dolog lenne, ha itt maradnál - mondta, miközben közelebb lépett hozzám és a kezem után nyúlt, azonban elrántottam a kezemet és hátráltam egyet a fal felé. Csodálkozva nézett rám és láttam rajta, hogy már ő is érzi, hogy valami nincs rendjén. Most is, mint mindig úgy nézett, mintha nem tudna semmit. Egyre jobban szorongatott ez az érzés és most már nem is tudtam visszafojtani. Éreztem, ahogy a könnyeim végig folytak az arcomon, miközben tovább hátráltam, addig, amíg hátam a falnak nem ütközött. Kapkodva nyúltam a fal után támasztékot keresve, de nem találtam, a könnyeim pedig csak egyre csak folytak. Nem értettem, annyira szépnek ígérkezett minden, annyira szerettem Arot, miért csapott be? Miért nem hazudott akkor? És miért néz még mindig úgy, mintha érdekelné, hogy mit érzek.

- Johanna! Kedvesem! – közelített felém én pedig nem tudtam tovább hátrálni. Nem volt menekvés többé. Vége van, teljesen összeomlottam. Nem vár rám másik élet, Aro becsapott és elárult, csak kihasznált. Most már csak a halálra várok. Kezébe fogta az arcomat és úgy ölelt át.

- Mi..miért? – dadogtam, küszködve a sírással. – Legalább hazudhattál volna… megölhettél volna…

- Kedvesem, nyugalom – csitított, mialatt a sírás teljesen eluralkodott rajtam. Már nem hallottam és nem láttam semmit sem. Éreztem, hogy ott van, hogy átölel, hogy megcsókol, de már nem érdekelt. Csak sírtam. Agyam képtelen volt felfogni mi történik, csak arra tudtam gondolni, hogy miért játszott velem ilyen gonosz játékot. Egy pillanatra Aro teljesen ledermedt, majd határozottan felemelte az államat, kényszerítve, hogy rá nézzek.

- Drágám! Nem játszottam veled semmit sem! – hallottam suttogó hangját valahol távol, de a szavai nem jutottak el hozzám. Könnyeim kezdtek elapadni, de egyre távolabb sodródtam a valóságtól, már nem létezett számomra Aro Volturi. A szavai leperegtek rólam. – Édesem, nem mindig hallom a gondolataidat – suttogta, miközben még mindig próbált rákényszeríteni, hogy a szemébe nézzek. Egy pillanatra meg is láttam a szemeit, újra láttam és hallottam a szavait, de nem voltam benne biztos, hogy jól értettem.

- Tessék? – néztem rá tétován, azonban választ nem kaptam. Hevesen csókolt meg és ölelt magához. Azokban a pár pillanatokban mikor megtört a csók szótagonként mondta, hogy sajnálja, és hogy el kellett volna mondania. Azonban nem tudtam szavaira figyelni. Szenvedélyesen, vadul csókolóztunk és h hihetetlen erővel préselt a falhoz. Lassan kezdtem felfogni, hogy mit mondott és hogy az mit jelent. Most tudatosult benne csak, hogy mennyire közel volt, hogy elveszítsen. Ugyan olyan vadul viszonoztam a csókjait, mint ahogy kaptam, miközben szorosan magamhoz öleltem.

Régóta csókolóztunk önfeledten, mit sem törődve az idővel és a hellyel, mikor észrevettem, hogy gondolataim már nem a csókra fókuszálnak. Egyre hevesebben és hevesebben ölelt és egyre durvábbul lökött a falhoz, miközben már a nyakamat csókolta. Láttam rajta, hogy teljesen elfelejtett, hogy mennyivel erősebb nálam és, hogy milyen könnyen kárt tehet bennem és ez megijesztett. A hátam és az oldalam már nagyon fájt, a lapockáim már szinte egymásra csúsztak, annyira szorított az egyik kezével, míg a másikkal erősen, durván átölelte a derekamat. Már minden porcikám fájt.

- Aro… elég… ez fáj! – próbáltam eltolni magamtól, de esélytelen volt. Teljesen elvesztette a fejét.

- Nem… láttam a gondolataidat… láttam, hogy majdnem elveszítettelek…. – búgta a fülembe, majd még erősebben szorított. Hirtelen fájdalmat, majd szúrást éreztem a tüdőmnél és éreztem, ahogy a levegő kipréselődik belőlem újra venni pedig nem tudtam. Kétségbeesve próbáltam szólni Aronak, de nem jött ki hang a torkomon. A tüdőm és a hátam egyre jobban fájt és szorított. Mintha kést döftek volna belém. A fájdalom egyre csak fokozódott, a lábaim elzsibbadtak, majd már egyáltalán nem éreztem őket. Levegőt venni még mindig ne tudtam, mert annyira szúrt és fájt a tüdőm. Próbáltam hangot, adni a fájdalmamnak, próbáltam a kezemmel ütni Arot, de mind hiába nem figyelt rám, észre sem vette. Egyre jobban szédültem és a látásom is elsötétült. A karjaim elernyedtek, a lábaimat már rég nem éreztem, a szemem lassan lecsukódott. Minden fájdalom tompulni kezdet én pedig lassan teljesen elveszítettem az öntudatomat. Nem tudtam semmimet sem mozgatni, nem voltam már a testem úra, csak ernyedten lógtam Aro karjaiban. Éreztem, ahogy a halál magával ránt, el ebből a testből. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, ahogy  Aro a fülembe súgja: „Szeretlek!” Mosollyal az arcomon merültem el a sötétségbe…