15. fejezet - Bársonyos rémálom

Megszűnt a kín és a szenvedés. A csontvelőmig hatoló fájdalom, ami az előbb még olyan intenzíven kínzott most már csak egy távoli emlékfoszlány volt. Nem tudtam mozgatni a kezeimet, még csak nem is éreztem a testemet. Bármennyire próbáltam még csak a helyzetemet sem voltam képes felfogni. Nem tudtam mi történik vagy, hogy mi történt. A fájdalom emlékén kívül más nem maradt meg bennem. Csupán tudattalanul lebegtem az engem körül vevő, feneketlen sötétségbe. Nem tudtam eldönteni, hogy én nem látok vagy, hogy egyáltalán nincs körülöttem semmi sem. Egy valamit tudtam, szörnyű hideg volt. Legszívesebben elfutottam volna, menekültem volna, de nem tudtam mozgásra bírni a testemet, csupán lebegtem… Amennyire tudtam megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Értelmesen egymás után rakni a szavakat és felfogni azok jelentését, de semmi nem maradt meg a fejemben. Mintha egy homályos álomból ébredtem volna, ami után az álom ködként foszlik el a szemem előtt. De nem emlékeztem semmire sem, egyetlen egy pillanatra sem az életemből. Az életem lett volna az álom? Ez lenne a halál? Hogy rádöbbenek, hogy egy rossz álomból ébredtem és minden ami voltam és minden ami lehettem volna felesleges?

A baljóslatúnál baljóslatbúb gondolatok egymást kergették a fejemben és éreztem, hogy a saját kétségbeesésem indaként csavarodott a karjaimra és a nyakamra, majd erősen rántott még lejjebb a sötétbe. Féltem… nem attól, ami rám vár, hanem a tehetetlenségtől. Egyre mélyebbre és mélyebbre húztak lejjebb a sötétbe és én könnyedén, ellenállás nélkül süllyedtem lefelé. Nem tudtam ellene semmit sem tenni, csak várni, hogy mikor ér már véget. Mert nem tarthat örökké? Ugye nem? Már nem tudtam, hol volt a lent és hol a fent. Honnan indultam és, hogy milyen mélyre süllyedtem. A végtelen sötétben voltam teljesen egyedül és tehetetlenül. Belül már üvölteni akartam. Ordításra nyitottam a számat, vagy csak elképzeltem, hogy kinyitom. Ordítottam. A hangomat hallottam vagy csak a gondolataimat? Minden érzékem eltompult, szinte teljesen megszűnt. Csak egy valamit éreztem: hideg volt.

Hirtelen fagyott meg minden körülöttem. A gondolataim megszűntek, nem süllyedtem tovább és a sötétség is bár ott volt körülöttem most még is távolinak tűnt. Távoli képek kezdtek el a szemem előtt pörögni. Azt, hogy a fejemben pörögtek vagy a sötétségben, mint egy vásznon azt már nem tudtam eldönteni. Hihetetlen sebességgel pörögtek, mindegyik csak egy-egy elmosódott képfolt volt. Azonban minél tovább figyeltem a képeket, annál lassabban pörögtek, annál többet láttam belőlük. Furcsán ismerősnek tűntek, azonban semmi féle érzelmet nem váltottak ki belőlem. Csak peregtek és peregtek és peregtek. Gyorsabbak voltak és lassabbak is egyszerre. Távoliak voltak, még is olyan volt mintha közelednének. Szinte már meg tudtam volna érinteni a képek szereplőit.

A jéghideg érzés újra elöntött. Reszkettem, miközben folyamatosan lángoló képsorok váltották egymást. Villogó vörös és sárga fény árasztott el, miközben én majd halára fagytam. A kétségbeesésem indái újra rám tekeredtek, de ezúttal még jobban. Szinte teljesen betekertek erősen szorítottak, már majdnem égettek. De én még mindig fáztam… Az ellentétek olyan mély őrületbe taszítottak, hogy már lassan a saját gondolataimba kezdtem beleörülni. Minden olyan gyorsan váltott, időm sem volt felfogni. Csak villogott és villogott. Megpróbáltam összeszorítani a szemem, kizárni azt, ami körülöttem történt. De hiába, ha nyitva volt a szemem, ha csukva a képek ugyan úgy peregtek. Már a téboly és az összeomlás határán voltam, amikor a képsor hirtelen megállt egy jelenetnél.

Eltűntnek az indák körülöttem és eltűnt a sötétség. A jelent szereplője lettem, ott álltam a lángoló falu közepén. Bármerre néztem karmazsin lángnyelvek fogadták a tekintetemet, amik ostorként csaptak fel a sötét égbolt felé. Minden égett, a házak, az istállók, a szénarakások, de még a kerítések is. Csend volt, a tűz ropogásán kívül semmi sem zavarta az éjszaka csendjét. Egyetlen egy ember sem… Egyedül, maga tehetetlenül álltam és elhűlve bámultam, ahogy a megfékezhetetlen lángok felemésztik a házakat. Hirtelen az egyik házat körülvevő lángokban egy alak kezdet kirajzolódni. Alacsony volt, és kétségbeesetten bukdácsolt át a téren segítséget keresve. Tizenegy-kettő éves kislány lehetett. Több sebből vérzett, az arca és a karja megégett és a lába is megsérült, mégis küszködve a fájdalommal haladt tovább, miközben halkan, fulladtan segítségért kiáltott. Közelebb ért hozzám, majd el is ment mellettem, mintha ott sem lettem volna. Döbbenten fordultam utána és akartam utána nyúlni, de ujjaim hideg üvegfalba ütköztek. Újra elöntött a hideg és újra fáztam, miközben körülöttem mindent lángok borítottak. Kétségbeesetten tapintottam végig az üvegmentén, de nem tudtam átnyúlni rajta. Mintha nem is lettem volna ott csak kívülről figyeltem, ahogy a kislány zokogva és remegve eltávolodik tőlem. Már kezdtem volna beletörődni, amikor a kislány hirtelen visszafordult. Megtört kék szemei, reménnyel telve csillantak föl. Azt hittem észrevett, de aztán ismerős hang szólalt meg mögöttem.

- Fuss! Menekülj innen, mert ez a világ porrá ég! – megfagyott bennem minden gondolat. A kislány először értetlenül nézett, majd hezitált, de amikor egy közeli ház összeomlott a lángnyelve között, ijedten kapta össze magát és futott el. Én azonban csak távolból fogtam fel a történteket. Gondolataim leragadtak a hangnál. Ismertem, mióta az eszemet tudom. Félve fordultam meg és a kezdeti megdöbbentség még jobban fokozódót, mikor gyanúm beigazolódott. Önmagamat láttam. Büszkén és határozottan állt velem szemben vadász felszerelésben, kezében egy pisztollyal. Elszánt tekintet csillogott a kék szemében.

- Nem emlékszel, ki vagyok, igaz? –kérdezte percnyi gondolkodás után csalódottan.

- De! – vágtam vissza. – Te én vagyok! – határozottan akartam mondani, de hangom megremegett a végére. Ismeretlen félelem lett úrrá rajtam. Nem tudtam, mitől, de megremegett mindenem mikor ránéztem.

- Gondoltam, hogy ennyi nem lesz elég. De se baj, előbb utóbb rá jössz – mondta szinte csak magának. – Mond csak, tudod, hol vagyunk? – kérdezte percnyi csend után. Jéghideg tekintete lenéző és megvető volt, hol ott én magam voltam ő.

- Egy égő faluban – feleltem bátortalanul. – De miért nem tudok segíteni annak a kislánynak? – jött meg a hangom, de ismét csak megremegett. Nem tudtam miért, de nem voltam képes vele szemben kiteljesedni. Már csak, ahogy rám nézett porrá zúzta az önbizalmamat és a lelkierőmet. Vele szemben nem tudtam, hogy én ki vagyok. Hisz ha ő voltam én, akkor én ki vagyok?

- Azért, mert annak a kislánynak a sorsa a pusztulás. Ez a végzet várt rá és élete erre az útra vitt, nem tud ellene mit tenni. Neked pedig nincs erőd ezt megváltoztatni.

- Szóval csak nézzem? Nézzem…. – kezdtem felháborodottan.

- Igen! Nézzed! – vágott közben. Hosszú percekig csak néztem, majd arra lettem figyelmes, hogy alakja elkezdett elhomályosulni. Először csak átlátszó lett, de végül el is tűnt. Kiáltani akartam utána, ordítani, hogy válaszoljon. Furcsa mód, ahogy eltűnt, úgy visszatért a lelkierőm. Nem éreztem azt az elveszettséget, ami percekig uralkodott felettem. Alighogy visszatért a lelki jelenlétem, rögtön éreztem, hogy körülöttem a lángok gyorsabban kezdenek el égni és egyre közelebb kerülnek hozzám. Szinte már érintettek a lángnyelvek, már majdnem teljesen körül öleltek, de még mindig nem éreztem a melegüket, még mindig a fagyos hideg rázott. Azonban mikor már talpamtól a fejemig elleptek a lángok és már csupán én égtem, hirtelen éreztem meg a forróságukat. Végig égették a ruhámat, a bőrömet, sőt éreztem, ahogy a húsomba is beleégetnek. De ami a legfurcsább volt az az, hogy belül is éreztem őket. Olyan volt, mintha a lángok egyszerűen keresztül csapnának rajtam és kívül-belül egyszerre emésztenének fel. Éreztem, ahogy a szívemtől kiindulva végig égeti minden egyes szervemet, ahogy végig fut az ereimben. A lángok martalékává váltam, de mégsem éreztem, hogy elgyengültem volna. Nem éreztem a halál közelségét, nem éreztem félelmet és nem vesztettem el a fejem, sőt tökéletesen tudatában voltam mindennek. Láttam, hallottam és érzékeltem is. Érzékeltem a tüzet, a szelet, ami néha-néha hűsítően és reményt keltve meglibben előttem, hogy aztán tovább is szálljon. Hallottam a lángok ropogását, a házak összeomlását, talán a távolban még sikolyt is hallottam, bár lehet, hogy a saját hangom visszhangzott. És végül láttam, ahogy mindent elpusztítanak vörös lángnyelvek, láttam, ahogy egy világ hullik darabokra. Furcsán ismerősnek tűnt. A nyelvem hegyén volt, hogy rájöjjek, mi történik itt, de körülöttem zajló események akkora súllyal nehezedtek rám, hogy elnyomtak bármilyen nemű racionális gondolkodást.

A végre várva hunytam be a szemem, de amikor ismét kinyitottam, ott voltam, ahol minden elkezdődött. Fáztam, a sötétségbe lebegtem, miközben képek villanásnyi időre feltűnnek. Emlékeztem mindenre, ami az előbb történt. A falura, a kislányra, a másik énemre és lángok kegyetlen pusztítására, de csak arra és semmi másra. Mintha ez lenne az egyetlen emlék az életemből. Miközben tudatosultak bennem az emlékek, észrevettem, hogy most más képek villannak, majd szinte rögtön, úgy ahogy a múltkor elnyeltek, hogy a szereplőjük legyek. Erdővel körülvett, szép, elegáns emeletes ház előtt álltam. Ismertem ezt a házat. Biztos voltam benne, hogy ismertem. A faváza, a bézs falai, az ablak kiugrok és a rendezett kert annyira beleégett az emlékeimbe, hogy képtelen lettem volna elfelejteni. A házban sürgött az élet, ez látszott az ablakokon át is. Idekint viszont a napnyugta bajt sejtetve vörös színe festette át az eget. Rossz érzés kerített hatalmába, ami összeszorította a szívemet. Napnyugta volt. Kétségbeesetten és félve indultam el a ház felé. Futni akartam figyelmeztetni őket, hogy meneküljenek, de lábaim csak lomhán sétáltak. Egyik pillanatról a másikra fordult át minden karmazsin vörösre. Most már tisztán emlékeztem. Ez a ház, ez a kert… a gyermekkorom. A dátumra is emlékezte… Május 4. A nap, amikor eldöntöttem, hogy ki akarok lenni. Ez volt az a nap, amikor az lettem, aki vagyok.

- Emlékszel? – hallottam meg újra a saját hangomat. Megdöbbenés nélkül pillantottam rá. Ott állt mellettem, ugyan abban a ruhában, mint múltkor, ugyan azzal az arckifejezéssel. Határozott, félelmet nem ismerő, elszánt. Ez lett, mert ezen a napon, május 4-én ilyen akartam lenni.

- Te én vagyok – feleltem halkan, mire kissé gúnyosan elmosolyodott és megrázta a fejét.

- Nem. – Pillanatnyi szünet után a távolt kémlelve szólalt meg. – Figyeld! 

Arra néztem amerre ő is nézett. A távolban a fák között egy csuklyás alak tűnt föl. Először csak sétált a fák között, de mikor kiért az erdő szélére emberfeletti gyorsasággal futott át egészen a házig. Ismertem őt. Jeson, a vámpír, aki ellen bosszút esküdtem. Tudtam, mit akart és tudtam, hogy el is éri és én nem tehetek semmit. Hiszen ez már egyszer megtörtént.

- Valóban megtörtént már – szólalt meg hirtelen a másik énem. Először megdöbbentem, de aztán végül is logikus volt, hogy hallja a gondolataimat, hisz ő én vagyok.

- Miért kell újra átélnem? – kérdeztem kétségbeesetten. Ez volt életem legrosszabb emléke. Itt vesztettem el mindent, ami számított és itt léptem arra az útra, ami magányos és a végén csak a halál vár.

- Nem újra éled – kezdte. – Ez teljesen más. Csupán te értelmezed így.

- Tessék?

- Tudatod legmélyén ezzel az emlékkel azonosítod azt, ami körülötted történt. Csak azt látod, amit érzel, amit gondolsz. Hát tessék! – Miután még mindig kérdően néztem rá, rövid szünet után folytatta. – Menj csak közelebb és figyeld!

Tétován indultam meg a házhoz. Azonban mikor láttam, hogy a vámpír felugrik az emeleti ablakba és könnyedén belép a házba, a lábaim maguktól kezdtek el futni. Ordítani akartam, kiáltani nekik, hisz emlékeztem, hogy a bentiek nem hallják meg a vámpírt, csak akkor amikor már késő. Hang azonban nem jött ki a torkomon. Zihálva értem el a verandát, de az ajtónál megtorpantam. Biztos látni akarom ezt újra?

- Be kell menned! –felelte mellőlem másik énem. Mintha csak parancsot kaptam volna, kezem magától mozdult és nyúlt a kilincs után, majd könnyedén nyitotta ki az ajtót. Odabent a kandallóban parázslott a tűz és vöröses fénye körbeölelte a gazdagon berendezett szobát. Minden tárgyra emlékeztem, minden helyiségre. Életem 12 évét töltöttem itt el. Ahogy haladtam befelé a házba a lépcső felé, akaratlanul is eszembe jutottak a régi szép emlékek, a kedves, boldog pillanatok és az oly sokszor visszasírt életem. Felkészülve a borzalmakra indultam fel a lépcsőn az emeletre. Tudtam mire számítsak, hisz egyszer már átéltem ezt. Akkor is így történ. Napnyugtáig gyakoroltam az erdőben, de mire haza értem már megtörtént és én csak tehetetlenül nézhettem. 

Félve könnyekkel küszködve léptem be a rettegett szobába. A friss vérszag azonnal megcsapott és rögtön megláttam a szüleim vérbe fagyott holttestét. Kíméletlenül brutálisan lettek megölve. Vágások és harapások borították az egész testüket. Mellettük nem messze a falnál tanítóm feküdt holtan. Öreg, mégis erőteljes megjelenése semmivé lett. Hosszú ősz haja véresen és koszosan lógott élettelen arcába. Szürke szemi kissé nyitva voltak, de az élet már régen elszállt belőle. Egyetlen seb volt rajta, egyetlen harapás a nyakán. Hagyta elvérezni.

Összeszorult a szívem, a gyomrom görcsbe rándult és a szemeimbe és könnyek szöktek. A fájdalom ólomsúlyként nehezedett rám. A szüleim, a tanítom. Ők jelentették számomra a családot. Ugyan az az érzés kerített hatalmába mint 17 évvel ezelőtt. Az elhagyottság, a tehetetlenség, a hasznavehetetlenség, a fájdalom, a keserűség, a gyász és fékevesztett düh és a gyűlölet. Ha itt lettem volna tehettem volna valamit. Megmenthettem volna őket, de nem voltam itt.

Lépések hangjára lettem figyelmes. Tudtam mit hallok. Gyűlölettel a lelkemben néztem fel a szekrény árnyékából előlépő Jesonre. Hosszú, fekete, csuklyás köpenyt viselt, ami teljesen eltakarta az arcát. Gondolataim legmélyén talán valahol felrémlett, hogy múltkor nem viselt csuklyát, de ez nem érdekelt, a düh elvakított. Miért is érdekelt volna? Hisz az emlékeimbe égett az arca. A lenéző, gúnyos vörös szemei, amik örülten csillantak meg. Vörös rövid haja és karmolás alakú sebhely a bal arcán már annyiszor kísértett álmaimba. Emléke erőt adott a gyűlölethez és a kitartáshoz. A bosszúvágy hajtott egész életembe, attól lettem jobb és erősebb és az tartott életben, amikor más ember már meghalt volna. Most megint itt volt előttem, új esélyt kaptam a bosszúhoz. Tenni akartam valami. Fegyvert keresve néztem szét a szobában és meg is pillantottam egy kisebb asztalon egy ezüstberakású pisztolyt. Gondolkodás nélkül kaptam érte, de amikor fordulni akartam, hirtelen másik énem termett előttem és lenézően nézett rám.

- Igen, ezt kellene tenned – szólt gúnyosan és én nem értettem mit akart, de nem is érdekelt.

- Tűnj az utamból! – további megjegyzés nélkül állt arrább. Habozás nélkül emeltem rá a fegyvert. Ő még mindig csak ott állt és figyelt rám a csuklya alatt. Bosszúvággyal húztam meg a ravaszt, de nem történt semmi.

Nem tudtam mi történt, miért nem lőtt. Elveszve fordultam a másik éne felé, ugyan is nála volt még két pisztoly.

- Ez a te világod, az történik, amit te akarsz. Ha szívből akartál volna lőni, akkor lett volna töltény a fegyverbe – felelte lemondóan.

- De meg akarom ölni! – ordítottam rá.

- Igen, ezt kellene tenned – ismételte meg előző mondatát és Jesonre pillantott. Követtem a pillantását a csuklyájáért nyúló vámpírra. Magamban már felkészültem az ismert arcra. A vörös szemre és a vörös hajra, de mikor levette a köpenyt ereimben meghűlt a vér. A csuklya alól a vörös haj helyett hollófekete haj bukkant elő. A várt sebhelyes örült helyett pedig egy sejtelmesen mosolygó, márvány szépségű hibátlan arc nézett vissza rám. Eddig eszembe sem jutott, nem is emlékeztem rá, de most, hogy látom az arcát minden emlék, jó és rossz is egyaránt visszatért.

- Aro… - súgtam magam elé, miközben elveszetten omlottam össze. Ennek nem így kellene lennie! De akkor mi ez? – Miért? – suttogtam magamban immár a földön roskadva. Újra éreztem, ahogy összeomlik bennem egy világ, hogy aztán a bosszú egy újat teremtsen.

- Megmondtam, nem újra éled, ami történt. Ezzel azonosítod, ami most történik veled – jött a válasz a másik énemtől, aki még mindig ott állt mellettem.

- Miért mi történik? – kérdeztem könnyes szemmel, miközben reszketve fel néztem rá a földről. Arcán a szomorúság öltött formát, de még mindig ott volt a határozottság és a fojtott harag. Furcsa mód az ő arcán megcsillanó fájdalom a szívemig hatolt és keserű tűzben emésztette.

- Ami múltkor – válaszolt, miközben arra lettem figyelmes, hogy a szüleim és a tanítóm teste csak úgy, mint az egész szoba lángokban ég. – Csak az, ami múltkor – mondta még egyszer, majd véglegesen elnyelték a lángok. Kiáltani akartam utána, de már késő volt. A lángok semmit sem hagytak belőle. Ketten maradtunk Aroval a lángoló szobában. A tűz körül ölelt minket, azonban mégsem ért el. Érzelemmentesen meredt rám, mintha csak egy kísértés lenne. De hisz az, mert nem lehetne itt. Vagy igen? Azt akarom, hogy itt legyen? Miért képzeltem el őt a családom gyilkosaként?

- Mit keresel itt? – kérdeztem végül.

- Azt csak te tudhatod – felelte, majd ijesztően elvigyorodott. Abban a pillanatban a lángnyelvek engem is elértek. Ugyanaz az ismerős kettőség uralkodott bennem, mint a múltkor. Kívül-belül égett, szétmarta minden testrészemet, de mégis fáztam. Jeges hidegség maradt lángok után, mintha minden elporladt volna bennem. Ezúttal nem kerültem vissza a sötétségbe, hanem, ahogy kinyitottam a szemem egy kiégett bálteremben találtam magam. Itt is ugyan olyan hideg volt, mint eddig mindenütt. A jeges szél akadálytalanul süvített végig a kietlen termen meglendítve a szakadozott, szürke függönyök maradékát. Félhomály uralkodott a termen, az ablakokon keresztül csak minimális vörös fény jutott be, ami hátborzogatóan csillant meg a feketére égett márvány padlón.

Határozatlanul indultam keresztül a gigantikus báltermen. Lépéseim alatt a rég leülepedett hamu kisebb örvényként kavarodott fel. Furcsa elveszettség érzést keltett bennem ez a hely, üres falai között lépteim hangosan visszhangoztak. Eddig minden helyen lángolt körülöttem minden, de most csak a maradék hamu vesz körül. Nyomasztott a tudat, hogy ez az én álmom, az én vízióm.

Még mindig csak részletekben emlékeztem az életemre, csak is azok az emlékek tértek vissza, amik megjelentek itt is. Emlékeztem arra a végzetes estére, amikor minden megváltozott, emlékeztem Aro. Emlékeztem, hogy hogyan találkoztunk, hogyan üldöztem és hogy szívem akaratlanul is hozzá kötött, de arra, hogy az első csókunk után mi történt arra már nem emlékeztem.

- Vagy csak nem akarsz emlékezni? – hallottam meg a saját hangomat, ahogy élesen csattant a nyomasztó csendben. Automatikusan fordultam hátra, hogy szembe találjam magam saját magammal. Ruházatán az arany és ezüst csattok szinte vakítóan világítottak a szürke környezetben.

- Tessék?

- Jól hallottad. Tudod, hogy mi történt, csak nem akarsz rá emlékezni. De ne aggódj én emlékszem. Engem nem vakít el egy ostoba vámpír! – hangja most kimondottan élesen és haraggal telten hatott. Szinte ordított velem, miközben lassan sétált felém a hatalmas terem másik végéből.

- Egykor ez a bálterem aranyban pompázott – intett körbe a kezével. – Ennyi maradt belőle.

- De mi ez a terem? És mi az, hogy nem felejtettem el?

- Az, hogy én itt vagyok az a bizonyíték rá, hogy emlékszel arra, hogy mi történt. Nekem nem kéne itt lennem. A házban kellett volna elégnem és nem eljutnom idáig – csóválta meg a fejét lemondóan.

- Ki vagy te? – kérdeztem gyanakvóan. Annyi minden történt, összevissza és én már azt sem tudom, hogy én ki vagyok.

- Az a helyes kérdés, hogy ki voltam. – javított ki rögtön. – Egyszer régen, mi ketten egyek voltunk, de te elfeledtél engemet és kirekesztettél. Azonban mégsem tudok meghalni, mert te nem engeded. Szükséged van rám és most már örökre a részed leszek, bárhová is mész.  

Hangja fokozatosan halkult, a végére már alig hallottam, hogy mit mond. Ezzel egy időben olyan volt, mintha egy örvény kezdene el kiszippantania teremből. Láttam a száját, ahogy mozog, ahogy beszél, de csak néha kaptam el egy-két részletet abból, amit mondott, ugyanis az örvénnyel együtt egy fülsiketítő zúgás is megjelent, ami hol hangos volt, hol halk.

- A falu, a ház és ez a terem a lelkünk mélységei… - egyre távolabbról hallottam a hangját. Próbáltam minél jobban rá figyelni, de a zúgás annál hangosabb volt.

- Minden elégett, ami voltál, de én még itt vagyok... - hangja már szinte csak suttogásnak tűnt.

- Mindez miért? Mert megbíztál egy vámpírban… - csendült meg élesebben a hangja. Valahol a távolban, mintha a zúgásból egy nő dudorászását hallottam volna ki.

- És még csak meghalni sem hagysz… mondd, aminek akarod, végzet keze, sors akarata vagy bármi, de az életed lettem 17 évvel ezelőtt és továbbra is az leszek.

- A vámpírvadász még mindig él! – hallottam, mielőtt elsötétült volna minden.  

Hirtelen pattantak fel a szemeim és pillantottam meg a jól ismert vörös baldachinos ágy tetejét, miközben hallottam egy nő dudorászását. Emlékeztem a lidérces álmomra, emlékeztem, hogy milyen kétségbeeset voltam, de bármennyire akartam felidézni a részletek az orrom előtt váltam köddé. Mintha lett volna ott egy ház és egy kiégett bálterem.,. meg mintha Aro is szerepelt volna benne, de hogy mi történt. Hirtelen villant fel a fejemben egy kék szempár, ami mintha a sajátom lett volna. Ijedten ültem fel, miközben a fejemet fogtam, hátha segít emlékezni. Pár pillanat után tűnt fel, hogy a dudorászás abba maradt. Érdeklődve pillantottam fel, hogy ki van a szobában, amikor pillantásom egy megdermedt Chelseavel találkozott, aki úgy állt az ajtónál kezében pár könyvvel, mintha szellemet látott volna.