Oldalak

2011. október 11., kedd

14. fejezet - Jégszív

Sziasztok! :)

Kicsit sokáig tartott az érettségik miatt, de végre itt a következő fejezet!
Ahogy mondtam ez Carlisle POV!

Jó olvasást!
Puszi,
Hamiah

                                                                                                                                                            



Soha nem éreztem magamat kényelmesen ebben a nyomasztó kastélyban, nemhogy otthonként gondoltam volna rá valaha is. Soha nem találtam meg a helyemet, mégis őszintén hittem benne, hogy rá tudom venni őket, hogy térjenek jobb belátásra és hagyjanak fel a gyilkolással. Azonban az elmúlt évtized tapasztalatai ráébresztettek, hogy soha nem fogok sikerrel járni. Ők nem olyanok voltak, mint én. Számukra a vámpír lét áldás volt és élvezték, nem úgy, mint én, aki már majd négyszáz éve ragaszkodtam az elveimhez. Csalódottan fogattam el a tényt, hogy még mindig egyedül vagyok és a Volturi tagjaiban semmi emberi érzés nem maradt. Nem láttam tovább értelmét itt maradnom és nézni, ahogy sorra ölik le az embereket és a bűnös vámpírokat. Túl sok volt nekem a vérontásból, de Aro valahogy mindig rá tudott venni arra, hogy maradjak, erősen gyanítottam, hogy Chelsea keze is benne volt ebben.
Igazán soha nem tudtam rajta kiigazodni, nem tudtam mikor mit akar, de egy valamit megtanultam róla. Hataloméhes. A hatalmáért pedig bármire képes, hazudni, átverni, kihasználni még egész családokat is lemészárolni. Ezért is döbbentem meg, amikor hozzám is eljutott a hír, majd egy évvel ezelőtt, hogy nagyon érdeklődik egy ember iránt. Ebben elsőre nem lett volna semmi meglepő, hisz szereti a tehetséges vámpírokat már emberkorukban megkaparintani. A furcsa az volt, hogy Aleccel egészen Párizsig elutazott, hogy saját szemével láthassa, majd pedig egy közeli kis várost kezdett el terrorizálni. Tervezett valamit, ez egyértelmű volt, de mindenki csak találgatott. Emlékeztem, ott voltam a trónteremben, amikor a párizsi látogatás után először mesélt Johanna Swearyről a fivéreinek. Soha nem felejtem el az arcát. A kapzsiság és a lenyűgözöttség elhatalmasodott rajta és szinte teljesen a nő megszállottja lett. Áradozott a nő képességeiről, az erejéről és folyton folyvást arról beszélt, hogy milyen hasznos lenne. Úgy ahogy a többi gárdatag én is teljesen biztos voltam benne, hogy az ifjú lány Aro karmai közt végzi és erőszakkal magához és a családhoz láncolja, ahogy számos vámpírral tette már.
Azonban minden a feje tetejére állt a kastélyban, mikor majd 4 hónappal ezelőtt futótűzként terjedt el a hír, hogy a vadászt felbérelték Aro ellen. Természetesen a gárda tagjai vérig voltak sértve és azonnal rohantak volna megölni a vadászt, azonban Aro nem engedte. Örült a hírnek, mert minden a terve szerint haladt. Magamban sajnáltam szerencsétlen lányt. Nem kívántam volna senkinek, hogy belecsöppenjen Aro egyik ostoba játékába, mert a saját bőrömön tudtam, hogy onnan nem lehet kikerülni.
Hetek teltek el az incidens után és Aro egyre gyakrabban hagyta el a kastélyt, amit általában nem szokott. Távollétei egyre tovább tartottak és egyre jobban megváltozott. Ismertem már őt annyira, hogy lássam az arcán, amikor minden a terve szerint haladt és mikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő akarta. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy komor, néha megtört arckifejezéssel tért vissza és órákon át a lakosztályába vonult. Határozottan nem örült, annak, ami történt, de látszólag nem tudott ellene semmit sem tenni. Még Caiusnak és Marcusnak sem beszélt arról, hogy mi történt. Igazából őket nem is nagyon érdekelte, egészen addig, amíg Amerikába nem kellett mennünk. Ott látszódott igazán, hogy Aro gondolatai mennyire eltávolodtak a Volturitól.
Ez már lassan három hete történt, azóta Aro arcára visszatért az elégedettség, és újra egyértelművé vált, hogy meg van elégedve a dolgok alakulásával. Szívből reméltem, sőt a templomban imádkoztam, hogy Aro terve meghiúsuljon, és ne tegyen tönkre egy újabb életet, azáltal, hogy rá kényszerít egy másikat. Magamban örültem, mikor Aro gondterhelt volt, mert az azt jelentette, hogy nem sikerült megkaparintani és az a lány békében, emberként élheti le az életét, nem pedig egy szörnyként. Azonban minden reményem elszállt mikor bő egy hete Aro bejelentette, hogy Johanna Sweary a Volturi vendége lesz. Már akkor egyértelmű volt, hogy mi lesz ennek a vége, mert egy ember csak halottként hagyhatja el a kastélyt vagy így vagy úgy. S bár Aro állítólag ígéretet tett neki, igazából nem volt választása…

Gondolataimba merülve, lassan sétáltam végig a kastély egyik sötét folyosóján. Már megint Johannán gondolkodtam. Bár még nem találkoztunk, magamban már elhatároztam, hogy segítek neki, hogy mikor eljön az idő legalább egy kicsit meg tudja őrizni önmagát Aroval szemben. Tálán még végül arra a belátásra tér, mint én. Jól tudtam milyen nehéz támogatás nélkül végig csinálni és teljesen biztos voltam benne, hogy Arotól nem kapja majd meg azt amire szüksége van, mert ő egyszerűen nem olyan, aki megérti mások érzéseit. Nem… őt nem érdeklik mások érzései. Közvetlen és érdeklődő, de semmi más nem érdekli, mint a hatalma és ez nem fog változni. Talán emiatt nem érti meg az én nézőpontomat sem, hogy miért nem táplálkozom emberi vérrel.
Miközben sétáltam arra lettem figyelmes, hogy Demetri jött velem szembe.
- Carlisle! Reggel óta nem láttalak! – jelentette ki érzelemmentes hangon.
- Elfoglalt voltam. Úgy tudtam ma te vigyázol Johannára – ötlött belém hirtelen.
- Igen, délelőtt velem volt, de a Mesterrel ebédelt. Azt mondta vissza akar menni még a könyvtárba, de már lassan 2 órája várok rá – válaszolt elgondolkodva.
- Értem. – Nehéz volt még csak végignézni is, ahogy egy élet széthullik nem, hogy elfogadni. Nem tudtam, hogy Aro, hogy nyerte meg magának, de legszívesebben üvöltöttem volna neki, hogy fusson inkább, minél messzebb innen.
- Furcsa lett a Mester, nem? – kérdezte hirtelen.
- Nem látom a különbséget ez és az között, amikor fizikai erőszakkal kényszerít valakit valamire – válaszoltam halkan magam elé. Mikor felnéztem rá láttam a megdöbbenést az arcán, ami szinte azonnal el is illant.
- Félre érted ő… - A mondatot nem tudta befejezni, mert hirtelen Alec állt meg mellettünk nagy sebességgel. Mindketten azonnal ránéztünk, de ő nem húzta az időt.
- Carlisle, a Mester hívat a lakosztályába! Azonnal! – kiáltott rám, majd jelentőség teljesen intett, hogy induljak már. Szó nélkül indultam el Aro szobája felé, mert tudtam nem szerencsés megvárakoztatni, főleg ha fontos dologról van szó. Márpedig Alec arcát elnézve ez az volt. Gyorsan futottam keresztül a kastélyon. Hatalmas mérete ellenére alig egy perc múlva már a trónteremben volt és sietve haladtam a lépcső felé. Elképzelésem sem volt mi történhetett. Az átváltoztatáshoz nem kellek én, ráadásul Johanna még csak nem is ismer engem. Egyre tudtam csak gondolni, az pedig nagyon rosszat sejtetett. Az orvosi tudásomra volt szüksége…
Lendületesen kopogás nélkül nyitottam be a lakosztályba, majd kicsit finomabban a hálóba. A rossz érzésem azonnal beigazolódott, mert sikerült eltalálnom, hogy mi történt. Erőteljes vérszag volt jelen a szobába Johanna pedig az ágyba feküdt betakarva, míg Aro az ágyon ült mellette. Hátal ült nekem a lány felé fordulva, így nem láthattam az arcát, de amikor az ágy másik oldala felöl közelebb mentem a döbbenet teljesen ledermesztett. Soha nem láttam ennyire magtörten és kiszolgáltatottnak, ez nem volt rá jellemző. Azonban most még is tekintete fájdalmat és megbánást sugárzott, míg arcáról a rá jellemző jókedv és szórakozottság árnyéka is eltűnt. Nem szólt hozzám, még csak rám sem nézett. Egy darabig még figyeltem, de aztán hamar észbe kaptam, hogy van most ennél fontosabb dolgom is. Rögtön Johanna pulzusa nyúltam és őszinte megkönnyebbültséggel állapítottam meg, hogy bár alig, de van pulzusa. Amikor elvettem a kezem akkor vettem észre, hogy a vér a nyakából folyik. Rémülten fordítottam magam felé az arcát. A legrosszabb történt, ami történhetett, mert Aro harapásának nyoma ott díszelgett a nyakán. Nem hittem a szememnek, pedig Aro már több ezeréves volt és úgy tudtam, hogy jó önuralma van a vér irányába. Most meg mégis, majd nem megölte…
- Nem változik át… – suttogta maga elé mire azonnal felkaptam a fejem.
- Tessék? – kérdeztem vissza megdöbbenve. Ezúttal Aro már rám nézett. Abban a pillanatban képes lettem volna hinni Demetrinek: félre értettem.
- Elvesztettem a fejem és kárt tettem benne. Haldoklott nem volt más választásom, hogy megmentsem. De nem változik át… - vallotta be fáradt, megtört hangon. Döbbentem fordultam vissza Johannához. Arca sápadt és kimerült volt, az élet legapróbb nyoma is semmivé foszlott. A lélegzése is lassú volt és gyakran akadozott, meg sem közelítette azt amilyennek lennie kellett volna egy átváltozás közbeni embernek. Mivel látható sebe nem igen volt, arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon súlyos belső sérülései lehettek, amin már nem lehetett segíteni. Egyre gyengébb lett és egyre közelebb került a halálhoz. Természetesen az is megfordult a fejemben, hogy Aro talán hazudott és nincs is vámpírméreg Johanna vérében, de amikor rá néztem tudtam, hogy ha táplálkozni is akart belőle, akkor is megpróbálta átváltoztatni. Ez volt az első alkalom, amikor igazi, őszinte érzelmeket láttam az arcán. Nem tetettet és nem voltak hátsószándékai, csak azt akarta, hogy Johanna bárhogyan, de éljen. Sajnáltam őt, mivel én is ismertem ezt a helyzetet, mikor végig kell nézni, hogy egyik szerettünk meghal. Kezdem elhinni, hogy Aro, akit véletlenül sem irányíthatnak az érzései tényleg képes szeretni, mert, ahogy ránézett, ahogy mellette ült és óvatosan tartotta Johanna egyre hidegebb és merevebb kezét az mindent elárult.
- A halálán van… - kezdtem óvatosan, miközben végig tapogattam a gerince mentén. Szemem sarkából mintha láttam volna, hogy Aro arca megfeszült, de azonnal visszaterelődött a figyelmem Johannára. A tüdeje magasságában a gerince kettétört. Az is csoda, hogy még él. Fájdalommal a szívemben néztem rajta végig. Annyira fiatal volt még és annyi mindent megélhetett volna még. Aztán lassan visszanéztem Arora. Hát sikerült még egy életet tönkretennie, megölnie egy újabb fiatalt. De legalább nem kaparintotta meg… ez az egyetlen tény, ami talán vigasztalhat.
- Eltört a gerince, már a vámpírméreg sem segíthet – fejeztem be a mondatomat suttogva. Percekig csak csöndben figyeltem hol őt, hol a haldokló Johannát. Keserű gondolatok közt jegyeztem meg magamban: Ez Aro, mindig mindenkit elpusztít, eltipor maga körül, hát most akit talán szerethetett volna azt is megölte. Azt aki talán megváltoztathatta volna jégszívét és ráébreszthette volna mennyi mindent tesz tönkre. Lassan hátráltam, majd az ajtó előtt keresztet vettem és megígértem magamban, hogy imádkozok a lelkéért. Keserűen léptem ki a hálóból, majd csuktam be magam mögött az ajtót, magára hagyva Arot, hogy gyászolhasson.
Nem is lepődtem meg, mikor Caius és Marcus is belépett Aro lakosztályába. Ellenben Marcus unott arckifejezésével, Caius kifejezetten dühösnek tűnt. Egy pillanatra rámnéztek én ppedig azonnal leolvastam az arcukról a fel nem tett kérdést, mire csak lemondóan megráztam a fejemet. Tehetetlenül figyeltem, ahogy Caius semmi együttérzéssel berontott Aro szobájába, holott jól biztos voltam benne, hogy tudta, hogy mennyit jelenthet Aronak Johanna.
- Meghalt? – kérdezte egyhangúan Marcus, miután mellém lépet.
- Még nem… - válaszoltam. – De nem éri meg a holnapot. Eltört a gerince, meghalna, mielőtt átváltozna, ezért el sem kezdett átváltozni – folytattam szomorúan.
- Ezek szerint megpróbálta átváltoztatni – vonta le a következtetést, mire csak bólintottam. Percekig csak némán hallgattuk, ahogy Caius ordibált odabent a hálóban, és ahogy odakint tombolt a hóvihar.
- Szerette? – kérdeztem keserűen.
- Szereti – javított ki Marcus és láttam, hogy az ő arcát is elönti halványan a szomorúság. Végül is szerette, futott át a fejemen. A jégszív végül felolvadt, hogy darabokra törjön.

×××

Ahogy előre sejtettem Johanna még aznap este meghalt. Sokáig bírta, küzdött az életéért, de reménytelen volt. Lassan és biztosan közeledett a halálhoz egésznap és bár nem volt eszméleténél, szinte biztos voltam benne, hogy szörnyű fájdalmai lehettek. Már bő egy napja, tegnap este hétkor volt mikor utoljára fölmentem. Mikor beléptem a lakosztályba már akkor tudtam, hogy vége van. Aro a kanapén ült, arcát a kezeibe temette és mikor felnézett rám őszinte, színtiszta fájdalmat és megbánást láttam a szemeiben. Láttam rajta, hogy küzd az érzelmei ellen és megpróbált önmaga híve maradni és elfojtani bármily nemű kinyilvánítást, de pont ez tette, hogy láttam rajta a fájdalmát. Tegnap egésznap Johanna mellett ült és bár kötelességei lettek volna, nem érdekelte. Így mikor beléptem a szobába és láttam, hogy Aro nem mellette van az egyértelmű jel volt. Nem is lepődtem meg, hogy mikor beléptem a szobába és Johanna mellé sétáltam már nem éreztem a pulzusát. Lehajtott fejjel húztam feljebb a takarót rajta és takartam be a fejét is.
Azóta eltelt egy napban a hír futótűzként terjedt a kastélyban. A legtöbben szomorúan és elsősorban megdöbbenve, míg egyesek először maró gúnnyal és a tisztelet aprójele nélkül fogadták a hírt. Jane is közéjük tartozott, de amikor ő is ahogy szinte mindenki felment Arohoz, hogy részvétet nyilvánítson, az ő véleménye is megváltozott. Egyetlen pillantás elég volt, hogy tudják Johanna megváltoztatta Arot.
Estére járt az idő már, a hóvihar még mindig tombolt odakint. Aro szobájába voltam, próbáltam vele beszélni, hogy ideje lenne méltósággal eltemetni Johannát, de mintha süket füleknek beszéltem volna. Aro meg sem hallott engem, bármilyen érvemre azt felelte, hogy Johanna nem megy innen sehová. Határozottsága és ellentmondást nem tűrése visszatért, de semmi más sem. Nem foglalkozott a vámpírvilággal, a testvéreivel vagy bármi mással, mint Johanna. Lehet, hogy csak egy nap telt el mióta Johanna meghalt, de Aro az a személy, akitől az ember elvárta, hogy könnyen túllépjen rajta. Mindenki megszokta Aro személyét és még nem tudottak alkalmazkodni a mostani viselkedéséhez, mert nem ismerték. Kétségtelen volt, hogy Aro sokat változott, de abban már korántsem voltam biztos, hogy előnyére. Arot mindenki úgy ismerte, mint azt a személyt, akinek mindene a saját hatalma és a hatalmának alapja a Volturi. Nem voltak gyengepontja és nem lehetett rá semmivel sem hatni. Kegyetlenségét és ridegségét a színpadias viselkedése a megjátszott kedvessége mögé rejtette, evvel elérve, hogy senki sem ismerte igazán. Johanna óriási hatással volt rá, még ha ezt ő nem is látta. Fontos volt, sőt még mindig fontos Aronak. Érzelmeket váltott ki belőle, ami Aro szerint gyengepont volt, így még jobban eltávolodott a családtól, hogy megőrizze önmagát. Egy magában, némán gyászolt…
Szinte már sajnálva figyeltem, ahogy mozdulatlanul bámult ki az ablakon. Láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni a gyászával és csak emészti magát. Épp szólni akartam volna, újra megpróbálni jobb belátásra téríteni, esetleg talán még segíteni is neki elfogadni, mikor hirtelen kivágódott az ajtó és Caius rontott be dühöngve.
- Most már tényleg elég Aro! – ordított rá a még mindig háttal álló Arora. Pár pillanatig csak várt a reakcióra, de amikor rájött, hogy nem fog kapni, indulatosan keresztül vágtatott a szobán, amíg mellé nem ért. – A lány halott! Vége! – vette halkabbra a hangját.
- Későn haraptad meg, fogadd el! – fordította agresszívan maga felé a testvérét, mikor az ismét csak szótlanul hallgatta. Nem értettem egyet Caius érzéktelenségével, de be kellett látnom, hogy talán ez célra vezetőbb Aroval szemben, mint a szép szó.
Caius percekig várta, hogy fivére reagáljon valamit, de amikor nem történt semmi dühösen a háló felé indult. Már amikor fordult éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Aro is azonnal reagált erre már, hihetetlen sebességgel termett Caius előtt. Szemben állt velem, így láttam az arcát. Akkor és ott komolyan féltem tőle. Tudtam róla, hogy vérszomjas, hogy kegyetlen és mind emellett jól képzett, de soha nem láttam megnyilvánulni ezt az oldalát. Ő mindig csak háttérből figyelt, de most el tudtam volna hinni róla, hogy képes lenne Caiusra támadni.
- Ne próbálj meg a közelébe menni! – sziszegte fenyegetően, Caiusról pedig leperegtek a szavak.
- Egy hullát tartasz a szobádban és arra vársz, hogy felébredjen! Hát mondok valamit, nem fog! – ordította Caius. – Térj észhez Aro!
- Nincs közöd hozzá, hogy ki van a szobámba… - kezdte Aro, de fivére indulatosan közbe vágott.
- De igenis van! Elhanyagolod a kötelességeidet Aro, már két napja ki sem jöttél ebből a szobából – mondta ugyan még mindig haragosan, de már halkabban. Talán rájött, hogy Aro hajthatatlan.
- Még egy napot… - suttogta alig halhatóan Aro. – Még egy napot és utána eltemethetjük…   
- Feleslegesen áltatod magad – mondta megvetően Caius, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan viharzott is ki. Furcsa volt látni ezt az incidenst, az általában fennálló összhang darabokra törését a két fivér között. Úgy éreztem ezzel már több, mint nyilvánvaló, hogy Aronak Johanna a testvéreinél is fontosabb. Láttam az arcán, hogy mennyire erősen próbálja elhinni, hogy Johanna feltámadhat. Már tényleg sajnáltam.
- Carlisle – szólt halkan. – Szerinted van remény? – kérdezte ugyan azon a megtört hangon, amin az elmúlt két napban beszélt. Nem tudtam mit mondjak, nem tudtam mit mondhatok. Aro teljesen kiszámíthatatlan volt. Hosszú hallgatás után szólaltam meg végül.
- Nem tudjuk biztosan, hogy egy halott nem változik át… - kezdtem bele diplomatikus válaszomba, de a gúnyos, szarkasztikus nevetése félbe szakított.
- Carlisle, barátom, engem nem kell kímélned – mondta és én megértettem, hogy tényleg a véleményemre kíváncsi. Szomorúan ráztam meg a fejemet. – Értem..

×××

Délfelé járt már az idő és a hóvihar már teljesen elállt odakint. Újra kisütött egy kicsit a nap, most látszott igazán, hogy Volterra szinte teljesen fehér hólepel alá került. A kertben sétáltam át a friss havon keresztül és hol az eget hol a kertet fürkésztem. Tegnap volt az a bizonyos incidens Aro és Cauis között, ami már nagyon közel járt hozzá, hogy rossz vége legyen. Azonban ez az utolsó nap, aztán vége a mesének. Aro egy napot kért és ismervén Caiust egy perccel sem fogja tovább tűrni, hogy fivére még jobban elszakadjon a családtól. Ahogy Aro nem engedte Marcust, úgy most Caius sem engedte Arot. Előre féltem már attól, hogy mi lesz mikor el kell majd engednie. Mi lesz a temetésen? Temetés… tegnap a Caiussal történt veszekedés után Aro elmondta, hogy Johanna keresztény volt és ha el kell temetnie akkor szentelt földbe temeti. Megértettem Aro döntését és keserűen, de örültem neki. Mást szükségét helyezte előtérbe és nem a sajátját. Szinte már büszke voltam rá, hogy ha kegyetlen módon is, de képes volt fejlődni, képes volt másra gondolni. Szerette Johannát annyira, hogy figyelemmel volt rá.
Viszont féltem attól, hogy a temetéssel a konfliktusok csak fokozódnak. Egyhamar nem lesz újra önmaga és testvérei nem fogják tolerálni ezt. Már délelőtt is éreztem az előszelét a bajnak, mikor caius tőlem kérdezte meg, hogy Aro, hogy akarja a temetést. A gondolatába is beleborzongtam, hogy mi lett volna, ha ezt Arotól kérdezi meg. Nem mondtam el Caiusnak, hogy Aro a volterrai templom temetőjébe akarja eltemetni. Caius nem értené meg.
Lassan sétáltam vissza a kastélyba egészen az előcsarnokig, ahol Demetri és Felix beszélgettek épp.
- Carlisel! Hallotad? – kérdezte Felix mikor melléjük értem.
- A Mester az előbb viharzott el a kastélyból – vette át a szót Demetri, miután megráztam a fejemet.  
- Tessék? – kérdeztem vissza megdöbbenve.
- Nem tudjuk hová ment, de megbízta Chelseat, hogy amíg vissza nem ér senki nem mehet be a szobájába – folytatta ismét Felix. Én csak értetlenül meredtem magam elé. Mire készült Aro?
Határozottan indultam el felfelé Aro szobájához. Általában ha Aro nem hívott, próbáltam elkerülni a kastélynak azt a szárnyát, de most tudnom kellett mit akar Aro. Egy belső hang azt súgta, hogy valami nagyon rossz fog történni.
Gyorsan szaladtam fel a lépcsőn, de a feléig sem jutottam, amikor Chelsea szaladt szembe velem és állt meg előttem. Halára rémült, ideges arckifejezéséről nem tudtam leolvasni semmit sem. Kapkodott össze-vissza és nem érttem egy szavát sem. Hirtelen kaptam el a két vállát és erőltettem, hogy a szemembe nézzen.
- Chelsea, mi történt? – kérdeztem sürgetően.
- Carlisle… ő… ő… felébredt! – mondta ki végül én pedig éreztem, ahogy teljesen ledermedtem. Ez lehetetlen! – Egyszer csak hirtelen felkelt… mintha fel sem fogta volna, hogy mi történt, de Carlise… Johanna felébredt! – suttogta maga elé. Láttam rajta, hogy mennyire megrémült.
- Értesítsd Arot! – mondtam, mire bólintott. Mikor biztos voltam már benne, hogy képes elindulni én is folytattam fel felé az utamat egészen az ajtóig, ahol megálltam egy szusszanásra. Nem tudtam, hogy mire számíthattam… 

4 megjegyzés:

  1. Szia!!

    Hát most csak tátogok mint egy hal..
    szegény Johanna.. azt hittem itt és így lesz vége.. már úgy sajnáltam Arot :( Carlisle pedig annyira jó arc :)de ő mindig :)
    De a vége... basszus, ez most nagyon meglepett :D láttam már cifra dolgokat, de ez most nagyon tetszik :D mi lesz még itt xDD

    nagyon várom a folytatást!!!!

    puszi :)

    VálaszTörlés
  2. És nagyon tetszik az új fejléc :)

    VálaszTörlés
  3. Szia!

    Hát igen, Johanna belekényszerült ebbe. Úgy veszem ki a szavaidból, hogy sikerült együttérzést kiváltanom Aro irányába (megha kicsit OOC is) :DD
    A végére kellett valami csattanó XD
    Örülök, hogy tetszett a feji és a fejléc is! :DD

    Puszi!

    VálaszTörlés
  4. Szia!

    Woah! Csak ülök itt, a szemeim jojóznak, és én meg bambán bámulok ki a fejemből. Ilyen fejezetet öregem, totál megijedtem hogy ennyi, kész vége, Johanna tényleg meghal, és nem lesz mégsem vámoír, ahogy ígéerted. Olyan csavar volt ez, amire szerintem senki nem számtott, de iszonyúan feldobta a történetet, irtó kíváncsi vagyok, mi lesz még a továbbiakban! Remélem arra is fény derül, hogy maardt végül mégis életben, bár gondolom átváltozott. Szóval... nagyon tehetséges vagy és ügyes, ezt nevezem :D Ja, és a dizi is szuper lett, főleg a kép tetszik :)
    Hamar hozd a frisset, mert már nem bírok várni!!!

    Puszi
    Réka

    VálaszTörlés