9.fejezet - Pálfordulás

Vadul gázoltam át a bokáig érő havon és meg sem álltam az első forgalmasabb utcáig. Kicsit kifújtam magam, majd kényelmes tempóban sétáltam a városközpont felé. A szépen kiépített utcákból és a takaros, úri házakból arra következtettem, hogy az egyik előkelő negyedben lehettem. Gyönyörű barokk díszítésű házak pompáztak egymás mellett sötét árnyalatú színekben, de az újabb épületeken már megjelent az új stílus, a klasszicizmus. Letisztult, visszafogott formáival tökéletes és egyben gyökeres ellentéte volt a barokk monumentális, fenséges vonásainak. Mégis a hatalmas különbségek ellenére az épületek jól mutattak egymás mellett. A fák, az oszlopok és a táblák finomítottak az éles határon és harmonikussá tették az összképet. La Spezia valóban gyönyörű város volt. Nagy múlttal rendelkezett és az elmúlt évtizedekben a kereskedelme is fellendült. Gazdag, vidéki város lévén pedig elkerülhetetlen volt, hogy az arisztokrácia itt építse ki nyári rezidenciáikat.   

Már tíz óra is elmúlt és emberek nagyban sürögtek az utcán. Drága öltönyös, nagy kalapú férfiak táskákkal és sétapálcákkal a kezükben siettek egyik hivatalból a másikba. Szinte másodpercenként száguldott el a macskaköves úton egy hintó vagy egy postakocsi felcsapva a sarat a járdára. Nem egyszer kellett nekem is félre ugranom a sár elől, de ezzel nem csak én voltam így. Nagyruhába öltözött asszonyok, legyezővel és dísz ernyővel a kezükben próbáltak távol maradni sártól és a latyaktól, kevés sikerrel. Akár mennyire is figyeltem az embereket az utcában, mindegyik egy külön világ volt, mintha nem is itt lettek volna. Mindenki, egytől egyig a saját dolgával foglalkozott és gőgösen járt az utcán. Arisztokratikus arroganciával vették semmibe a másik embert és utasították el azt. Valahol mélyen bennem örültem, hogy nem csak engem vettnek ki, hanem mindenkit, aki csak egy kicsikét is más, mint a megszokott, előírt rend. Úgy látszik ez emberi jellemvonás mindig is bennünk volt és bennünk is lesz.

Komor arccal sétáltam végig a hosszú utcákon. Megfigyeltem mindenegyes arcot, minden embert, de ugyan azt tapasztaltam. Ez egy szürke monoton világ, mindenkinek meg van a saját dolga és csak avval foglalkozik. Hosszú utcákon jártam keresztül és figyeltem az épületek változását, ahogy kiértem a gazdag negyedből. Az épületek már mind régi stílusúak, öregebbek és gondozatlanabbak. Némelyiken csak simán látszott, hogy öreg, de a rosszabb állapotban lévőknek már hullott a vakolata, betörtek az ablakai vagy épp leestek a cserepei. Az emberek is megváltoztak már erre felé. Az öltözékük nem volt sem drága, sem elegáns. Sokszor használt, elkopott ruhákat viseltek, nem hordtak sem sétapálcát, sem díszernyőt. Azonban mégis ennek az utcának a hangulata színesebb volt. Az asszonyok odaköszöntek egymásnak, néhol elcseverésztek,a férfiak pedig kalapot emeltek a hölgyek előtt. Furcsa volt látni egymás után ezt a két világot. Két olyan világot, amit csak egyetlen dolog különböztet meg egymástól, a pénz.

Egy darabig kicsit mosolyogva figyeltem az utca életét. Ahogy a férfiak elmennek, ahogy nők elköszönnek tőlük és ahogy a gyerekek elkísérik őket az utca sarokig. Végül tovább indultam a városba, be a belváros felé. Már majdnem a főtérnél jártam, amikor ráfordultam a legforgalmasabb utcára. Ez az utca jóval szélesebb volt a többinél és jóval többen is jártak rajta. Nem volt csoda, hisz ez volt város vásárló utcája. Itt mindegyik ház szépen felújított és kidíszített épület volt, amelyeknek az aljában mindegyiknek egy bolt volt. Volt itt minden féle bolt. Vegyes bolt, hentes, zöldséges, patika, ékszeres, bőrdíszműves, ruhaszalon és minden, amire az embernek szüksége volt és minden, amire nem. Impozáns volt az összes kereskedés egytől egyig. Valamennyinek színes, faragott cégér lógott az oldalán és kristálytisztára mosott kirakat szemléltette a drágábbnál drágább árukat. Nyilvánvaló volt, hogy ez is egy gazdag környék, mert még a kenyér és a tej ára is csillagos egeket verte.

Nézelődve sétáltam végig a boltok előtt, miközben a kirakatokat szemléltem. Gépiesen mentem az utcán egyiktől a másikig, de a ruhaszalonnál elidőztem. A kirakat közepén egy hatalmas drága selyemből készült azúrkék ruha díszelgett, ami messze a legdrágább volt. Volt benne anyag bőve és a mellkasi részének széle strassz kövekből volt kirakva. Háromnegyedes ujjai alatt világoskék csipke lógott ki, ami a szokottnál mélyebb kivágású mellrésznél jelent meg újra. Elegáns és egyben merész is volt a színválasztás miatt, azonban mégis úgy éreztem, hogy ez a ruha sehol sincs ahhoz képest, amit Arotól kaptam. Bár lehet, hogy ennek érzelmi okai vannak, de úgy éreztem abban a ruhában minden tökéletes, minden jelent valamit és nem csak szabadszellemű divattervezők újabb reklámfogása. A színek összeállítása, a fodrok esése, a rubint és a V betű mind-mind királyiak voltak, gondosan megtervezve. Ez ruha meg szép volt tagadhatatlanul, de egyszínű, túlfodrozott és össze-vissza díszített. Végül a szalon ajtójának csengője térített magamhoz, ahogy kinyílt az ajtó.

- Jó reggelt, hölgyem! Tán keres valamit? – kérdezte a sárga ruhába öltözött fiatal eladónő. Világosbarna haja feszes kontyba fogva volt, míg sárga egyszerű ruhája nyakig begombolva, makulátlanul virított rajta.

- Csak csodálom ezt a ruhát – feleltem és újra a ruhára pillantottam.

- Értem, ez a legújabb darabunk. Ma reggel érkezett egyenesen Londonból! Tudja, ez most az új dívat! Egyedül mi áruljuk még ezt a ruhát, maga lehet az első, akinek efféle ruhája van – kezdett el győzködni, miközben erőltetett mosolya a füléig ért.

- Köszönöm, de nem kívánom meg venni! De lenne egy kérdésem – folytattam, ahogy eszembe jutott valami.

- Mi lenne az? – kérdezte kicsit lankadt mosollyal.

- Ha akarnék varratni egy olyan ruhát, ami a legdrágább selyemből készült, ráadásul két színű, strassz köves és gyémántos kirakású. Plusz még egy rubint is van rajta, az mennyibe kerülne? – kérdeztem és láttam a nőn, hogy lehervad a mosoly a szájáról.

- Nos, aligha lenne a megfizethetőn belül. A legdrágább selyem a török selyem és azoknak most nagyon felment az áruk. A gyémánt kirakáshoz pedig sok gyémánt kellene, ami úgy szintén drága, a szigorított vámok miatt. Rubint meg… nem is tudom lehet-e a városban rubintot kapni…. – válaszolt elgondolkodva.

- Értem, köszönöm és további szép napot! – köszöntem el elgondolkodva, majd miután a nő is köszönt folytattam az utamat. Igazából nem nagyon lepett meg, hogy az a ruha nagyon drága volt. Bár nem értettem a ruhákhoz, annyit még én is láttam rajta, hogy még a legkisebb strassz kő is gondos, kézi munka eredménye. Meg persze, hogy gyémántot és rubintot venni sem olcsó. Azonban még is meglepett, ennyire nem gondoltam nagy értékűnek, mint amennyire a nő elsápadt a ruha gondolatára. Valahol mélyen magamban önző, már szinte szánalmas módon büszke voltam a ruhámra. Elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy az emberek, hogyan reagálnának arra a ruhára. Elképzeltem magam előtt a reggeli nőt, aki megpróbált belém kötni, hogy mennyire leesne az álla, ha abban a ruhában sétálnék le vacsorázni. Vagy úgy általánosságban az emberek a szokottnál is jobban megbámulnának. Kétségkívül magamban bátran lejátszottam ezt a jelenetet, de az igazság az, hogy a valóságban ehhez már nem lenne merszem. Bátran, szinte vakmerőn szembe nézek a vámpírokkal és a halállal, ha az kell, de soha nem bírtam a nagyobb tömegeket, főleg ha a figyelem központjába kerültem. Olyankor mindig kényelmetlenül éreztem magam. Minden kétséget kizárólag nem értettem az emberekhez.

Mire lezártam magamban az eszmefutatást, már kiértem a főtérre. Ahhoz képest, hogy La Spezia nem volt világváros hatalmas, szépen kiépített parkos főtere volt. Középen a rendszeresen gondozott park volt, fákkal, játszótérrel és számos paddal. Körülötte pedig minden irányból hatalmas régi és új hivatalok, házak és egyéb épületek voltak, valamint a város hatalmas gótikus, katolikus temploma. A park azon oldalán, amelyiken én álltam lakóházak sorakoztak, a tér szemközti oldalán volt a városháza, a jobbon pedig a templom. Egy kicsit talán Londonra emlékeztetett.

A park hóval borított fái ritkán, szétszórtan helyezkedtek el. A köves utak és a padok mind egytől egyig le voltak fagyva, a játszótér pedig teljesen használhatatlanná vált. Teljesen kihalt volt a park, a fák csupasz ágait a szél hajlongatta ide-oda, míg az üres virágágyások kopáron, megfagyva feküdtek. Alig pár ember lézengett csupán a téren és ők is leginkább csak átmentek rajta.

Gyorsan sétáltam a forgalmas úton és mentem be a nagy vaskapun át a parkban. Meglepő volt, de ahogy egyre bentebb sétáltam a parkban, egyre halkabban hallottam az utca zaját, pedig nem volt olyan nagy a park. Lassan, ráérősen bandukoltam végig a kövezett úton. Néha-néha egy kicsit megcsúsztam, mikor elkalandoztam és nem figyeltem. Komor volt a hely hangulata, mégis olyan kellemes volt, ahogy a szél könnyedén, akadály nélkül végig szaladt a téren, ahogy a fák nagy szürke árnyékot adnak a fehér havon. Már a park közepénél voltam, amikor megpillantottam egy félre eső padot az egyik fa alatt. Mit sem törődve a magas hóval, könnyedén közelebb mentem, majd lesöpörtem a havat a pad feléről és leültem. Messzebb volt az úttól, mégsem távol. Tökéletes rálátásom nyílt azokra, akik átsétáltak a parkon. Másfelől, padig a templom felé nézett a pad, így a gótikus tornyokat is megcsodálhattam.  

Hosszú percek óta ültem a padon és néztem a szállingózó emberek, miközben szórakozottan játszottam a padon maradt hóval. Kisebb hógolyókat gyúrtam, majd miután úgy ítéltem meg, hogy tökéletes gömb alakúak összemorzsoltam őket vagy épp könnyedén ledobtam őket a földre. Élveztem a nyugalmat, a tél szépségeit, hagytam, hogy a szél játszadozzon kiengedett hajammal. Úgy csodáltam meg a tájat, mintha életem utolsó tette lenne. És lehet, hogy tényleg az lesz. A szívem mélyén lévő kétségek most feltörni készültek és hirtelen kerültem egy érzelmi hullámvölgybe. Megrémített az elmúlás gondolata, hogy itt hagynék mindnet, de ennek ellenére szívem másik része még mindig menni akart. Hogy a kalandért vagy érzelmekért az már teljesen más kérdés volt. Érzelmek… akárhányszor mélyebben elgondolkoztam valamin, mindig kínosan ügyeltem arra, hogy kerüljem ezt a témát. Valahogy úgy éreztem, hogy még nem állok készen a válaszra.

Mély levegőt vettem és eldöntöttem tisztáznom kell magamban ezt a kérdést. Pro-kontra módszerrel soroltam fel magamban a tényeket, majd a gondolatokat. Csoportosítottam magamban, hogy mi szól az emberi világ mellett és mi ellene. Fejtegettem magamban, hogy vajon mit érezhetek Aro iránt, de legfőbb kép, arra próbáltam rá jönni, hogy mit is akarok. Nyugalmat… olyan életet, amit én választottam magamnak… boldogságot. Az elmúlt 2 hónap eseményei szinte belelöktek Aro karjaiba. Lemondóan sóhajtottam egyet a felismerésen, hogy nem áll távol az igazságtól az, hogy vonzódom hozzá. Talán kedvelem is…

Gondolataimat azonban egy 7-8 év körüli kislány térítette el, aki az egyik fa mögül leskelődött már egy jó ideje. Most azonban előjött és felém sétált. Szakadt, több számmal nagyobb ruhái rendezetlenül lógtak rajta. Hosszú, száraz, fekete haja szénakazalként lógott vállaira. Kezén ujj nélküli kesztyű, lábán pedig lyukas cipő volt.

- J-Jó napot! – kezdte bizonytalanul mikor elém ért.

- Szervusz, kislány! Miben segíthetek? – kérdeztem kissé előre hajolva és mosolyogva.

- Láttam, hogy milyen szép hógolyókat csinál a kisasszony – mutatott az egyik ilyen golyóra, amelyik lábam mellett a hóban pihent.

- Igen, kicsit unatkoztam – nevettem rá, kicsit zavartan. Aranyos kislány volt. Lágy, kellemes, csilingelő hangja volt és ártatlan, angyal arca, szemében az őszinteség és a jóindulat csillogott.

- Én is ezt szoktam csinálni, mikor unatkozom! – lelkesedett fel, miközben egyik lábáról a másikra billegett.

- Unatkozol? Nem kéne neked iskolában lenned vagy a barátaiddal játszanod? – kérdeztem és azon nyomban meg is bántam.

- Nem… - kezdte és lelkesedése darabokra tört, mosolya pedig lehervadt az arcáról és most szomorkásan bámulta a földet és úgy folytatta. – Anyukámnak nincsen pénze, hogy iskolába járasson. Nincs egy barátom sem… – mondta és arcáról egy élet fájdalmát tudtam leolvasni. Szomorúsága engem is elkeserített. Szörnyű lehetett így felnőni, kitaszítva, barátok nélkül felnőni. Csak nézni és sóvárogni egy másik élet után. Napról napra csak várni a csodát, hogy jöjjön, miközben az évek elszállnak felette. Bár fiatal volt ez a kislány a szemében mégsem azt láttam, amit egy gyermek szemébe kellett volna. A féktelen, szabad álmok és korlátlan vidámság helyett az ő szemét a remény vesztettség és bús beletörődés fakította ki.

- Én leszek a barátod szívesen – válaszoltam hirtelen felindulásból, amire ő is felkapta a fejét. Azonban megint nem gondoltam át rendesen azt, amit kimondtam. – Bár én csak átutazóban vagyok, de a barátod leszek. – folytattam.

- Akkor nem is találkozunk már soha többet? – kérdezte szomorkásan.

- Dehogy nem! - folytattam miközben levettem az egyik nyakláncomat. – Tessék! Legyen ez egy zálog – mondtam és a kezébe adtam az ezüstből készült keresztemet. Eddig ezt a nyakláncot tekintettem a vadász kabalámnak, de neki most fontosabb. Szeme vidáman csillant fel, amikor megtapogatta a nyakláncot.

- Köszönöm szépen! – felelt vidáman, majd segítettem neki felvenni a nyakláncot.

- Így, nagyon jól áll! – mondtam mosolyogva, miközben végignéztem rajta. A fényes ezüst nyaklánc szinte világított koszos és lyukas, sárgás-zöld színű rongyon, amit sálnak használt. Azonban a kislány öltözéke ellenére tényleg szép volt. Lágy vonású arca, szépen ívelt szemöldöke, nagy, azúrkék szeme és csilingelő hangja természetes szépséget adtak neki.

- Ha felnövök, olyan szép szeretnék lenni, mint a kisasszony! – mondta hirtelen, amin őszintén megdöbbentek. A kislányok általában gazdagok akarnak lenni és puccos ruhákat akarnak hordani. Soha nem hallottam egy kislányt sem, aki olyan szeretett volna lenni, mint én. Kissé meghatódva néztem rajta végig és most ugyan azt láttam a szemében, mint a többi gyermeknek. Remény és álmokat…

- Nem mindig lesz anyukám szegény. Egyszer majd lesz pénze és akkor majd olyan ruhákat fogok venni, mint a kisasszony. Ilyeneket, amikben lehet játszani! – hadarta fülig érő szájjal, majd miután elköszöntük egymástól elszaladt a templom irányba. Hosszú percekig néztem, ahogy az alakja távolodik. Tekintetemmel egészen a vaskapuig tudtam követni, majd nyomát vesztettem. Miközben figyeltem, azon gondolkodtam, hogy épp most adtam oda egy ismeretlen kislánynak, akinek még a nevét sem tudom, az egyik legértékesebb ékszeremet. Apámtól kaptam 5 éves koromban és azóta, mindig magamon hordtam, még fürdésnél sem vettem le. Megbántam-e? Nem, nem bántam meg. Ez a lánc egy szimbólum volt a számomra. A vadászat és gyilkolás jelképe, de ez a korszak már leáldozóba van, már csak a végére vár. Úgy helyes, hogy ettől is megszabaduljak. Igazából, jobban belegondolva megfelelőbb embernek nem is adhattam volna. Sokat jelentett nekem a lánc és most sokat jelent egy másik embernek. Talán a sors akarta, így…

Kuncogva álltam fel a padról és indultam a tengerpart felé. Olyan könnyű volt mindent a sorsra fogni. Rámondani, hogy nem tehetünk semmit sem, aminek meg kell történni az meg is fog történni olyan egyszerűnek és gyávának tűnik. Csupán sodródni az árral, nem illett hozzám. Akartam hinni, hogy én irányítom a saját sorsomat, hogy minden azért történi, mert én azt akarom, de ami most folyik az rendesen rácáfol.. vagy épp megerősíti. Felmerül a kérdés akkor, hogy az Aroval való találkozás a végzet lett volna, ez lenne a sorsom? Vagy már akkor régen, a találkozás előtt egy másik világba vágytam és meg is kaptam, amit akartam, Aro személyében?

Hosszasan gondolkodtam és legközelebb már csak akkor néztem fel arra, hogy hol vagyok, amikor kiértem a tengerpartra. Magasabbon voltam, mint a tengerpart. A hegy oldalán egy kisebb kilátóban támaszkodtam a hideg korlátra, miközben a zöldes színű tengert kémleltem. A víz a part vonalában teljesen megfagyott, evvel fehér, kristályos választó vonalat húzva a homok és a tényleges víz közé. Jobbra a távolban látszódott a város kikötője, benne a nagy tengerjárókkal.

A megfagyott vizet néztem épp, amikor rájöttem valamire. Előbbi két gondolatom igazából egy is lehetne. Mást akartam és a sors keresztezte az utamat Aroéval. Megkaptam… nem magamtól a sorstól. Fagyott mosollyal a számon indultam el vissza a szállóba, hisz az idő annyira elszaladt, hogy már lassan napnyugta van. Legfőbb indok azonban még is az volt, hogy már ingen csak megéheztem. A legrövidebb úton sétáltam visszafelé és közbe csak elvétve párszor figyeltem fel az emberek sietős jövés-menéseire. Olyan volt, mintha semmit nem változott volna a város, mintha még mindig reggel lett volna. Már határozottan napnyugta volt, amikor visszaértem a szállóba. Keserűen léptem be a főbejáraton, felkészülve a gazdag, arisztokratikus világ kibírhatatlanságára.

Odabent azonban, szerencsémre, csak a szállodavezető álldogált a pultjánál és írogatott valamit. Óvatos léptekkel indultam meg felé és közben meghallottam az étteremből kiszűrődő hangokat, amik arra utaltak, hogy a vacsoraidő van.

- Jó estét, Miss Sweary! – köszönt fülig érő vigyorral, mikor meglátott. – Hogy telt a napja?

- Jó estét! Köszönöm jól! – feleltem, de mielőtt lerázhattam volna idegesítően folytatta.

- Megkérdezhetem esetleg, hogy mi jót csinált?

- Sétáltam a városba egész nap. Nagyon szép! – hangsúlyoztam ki az „egész” szót - Talán máskor is visszalátogatok majd – mondtam, miközben jót mulattam az először felcsillanó, majd utána elsápadó arcán.

- Ennek igazán örülök, kisasszony! – folytatta negédesen. – Mindenképp várni fogjuk! – adta az üres szavakat, magamban meg jót mulattam.  

- Erről jut eszembe, pontosan meddig is van lefoglalva a szoba? – kérdeztem kicsit nyomatékosas, hogy emlékeztessem ki is a jól fizető vendég.

- Az egész hétre, kisasszony! – válaszolt. – Az úr kifizetett előre mindent! – folytatta és éreztem hangjában az elégedettséget.

- Értem, nos a vacsorámat a szobámba fogyasztanám el. Természetesen, csak ha nem gond!

- Persze, hogy nem gond! Hogy lenne gond? – nevetett fel erőltetetten. – Szólok az egyik inasnak, hogy szolgálja fel önnek!

- Köszönöm! – mondtam, majd felmentem a szobámban. Ahogy beléptem, csodálkozással nézetem végig a szobán. Minden makulátlanul tiszta volt és minden még a nagy vörös függönyök is árasztották magukból a friss virágillatot. A polcok és az asztalok frissen voltak törölve és még a két táskám is szépen, rendezettem feküdt az ágy melletti ablak alatt. Az ágy pedig jól megvetve, ezúttal vörös ágytakaróval hívogatott. Megadva magam a csábításnak ültem le az ágy végébe és néztem körbe onnan a szobán, majd dőltem hanyatt és hagytam, hogy a puha paplan elnyeljen.

¤¤¤

Nincs unalmasabb dolog a világon, mint az, ha egy vadonatúj helyzetet megszoksz és az így elveszti a varázsát. Először még élveztem, utána már csak szórakoztatott, de mára már rájöttem, hogy a gazdagok világa unalmas. Lehet, hogy nem szenvednek semmiben sem hiányt és állandó kényelemben élnek, de az én nyugtalan, kalandvágyó lelkem nem bírja ezt a fajta életet. Kezdetben még meg volt az újdonság varázsa, hogy soha nem viseltem ilyen drága nagyruhát, hogy nem kaptam még ágyba reggelit, és hogy eddig nem lesték inasok minden kérésemet.

Lassan már hét nap telt el azóta, hogy megkaptam a levelet és a ruhát. Ahogy teltek a napok egyre jobban éreztem, hogy a jó kedvem elfogyott és a hangulatom monoton szürke lett. Minden nap ugyanaz, felkelek, reggelizek, járok a városban, ebédelek, megint járok a városban, vacsorázok és kezdődik minden elölről. Bár tagadhatatlan, hogy élveztem a luxust, de belefáradtam. Hiányzott a kaland, az utazás és a változatosság. Mielőtt elkezdtem ezt a küldetést hónapokig nem aludtam normális ágyban és hiányoltam a kényelmet, de ennyi épp elég is volt. Szívem szerint már indultam volna tovább, mentem volna, hogy végre történjen valami, de az igazság az volt, hogy nem tudtam, hogy hová menjek.

Nem láttam Arot az a bizonyos éjszaka óta és nem tudtam mitévő legyek és merre menjek. Eddig mindig azt mondta, hogy menjek délre, de Aostához képest már nagyon délre voltam, ráadásul már mielőtt La Speziába jöttem volna, már akkor sem délre mentem. Az is megfordult a fejemben, hogy talán ez az út vége és Aro ide akart elvezetni. De minek? Ilyen szép szállodát bármelyik nagyobb városban találhatott volna. Igaz ennek a szállónak meg volt a hangulata, de akkor is, nem kellett volna ennyit vesződni, ha már Genovában megállunk. Nem, nem ide akart hozni… de akkor miért nem jött vissza és mondta meg, hogy merre menjek. Miért nem üzent?

A forró víz, amiben ültem, már korántsem volt forró, de még langyos sem. Teljesen kihűlt, miközben gondolkodtam és merengtem. Nem volt semmi kedvem felállni vagy egyáltalán megmozdulni, de kénytelen voltam. A fogaim már szó szerint kattogtak, ahogy vacogtam a hideg vízben. Nagy nehezen, még ülő helyzetből elnyújtózkodtam a törülközőmért, majd magam köré tekerve felálltam és kiléptem a kádból. Mezítláb, csurom vizesen sétáltam végig a hideg kövön egészen a tükörig. A mosdókagylóra támaszkodva bámultam tükörképemet.

Igaz volt már olyan, hogy több hétig nem láttam, de akkor még nem kötődtem hozzá és ezért nem is érdekelt. De most… nem tudtam mihez kezdhetnék, ha Aro nem jelentkezne. Mit csinálnék vagy, hogy hogyan folytatódna az életem, ha Aro egyszerűen csak eltűnne, ha itt hagyna. A kétségek egyre jobban gyötörtek annak ellenére, hogy próbáltam magamban leküzdeni őket. Nem gondolni arra, hogy soha nem látom már Arot és bízni benne, hogy akár mikor felbukkanhat. Bízni és reménykedni. Tehetetlennek és leláncoltnak éreztem magam, mert Arotól függtem. Soha nem éreztem még ennyire erősen, hogy menni akarok, hogy vele akarok tartani. Lassan, de biztosan utáltam meg magam körül a világot, mert szökni akartam innen.  

Belegondolva, hogy mennyire bánt, hogy nincs itt, hogy állandóan csak idegeskedek és türelmetlenkedek, hogy minden fura moccanásra azt hiszem, hogy ő az és meg akar ijeszteni, hogy aztán a jól ismert elégedett vigyor kiülhessen az arcára, elmondhatom, hogy hiányzik. Igen, hiányzott és már bántam, hogy elküldtem, hogy ordítottam vele. Hiányzott a sejtelmes, kismerhetetlen mosoly az arcán. Hiányzott, ahogy felsőbbrendűen, mindent tudóan végignézett rajtam. Hiányzott a hideg érintése, még ha avval minden titkom oda is vész. Hiányzott a vörös szempár. Hiányzott a csókja…

Magamat is megrémisztette az utolsó gondolat, ezért indulatosan ellöktem magam a mosdókagylótól és határozott léptekkel az ajtó felé indultam, azonban az ajtónál megtorpantam. Egyik kezem már az ajtón volt, kézen arra, hogy kinyissa, de még is hezitáltam. Minden egyes nap reménykedve nyitottam ki az ajtót, várva, hogy Aro ott lesz, ott fekszik az ágyon és rám mosolyog, ahogy kinyitom az ajtót, de mindig hiába. A szoba mindig üresen várt, ahogy hagytam. Most is, minden indulatom elszállt és helyét átvette a remény. Igen, elképzeltem, ahogy Aro az ajtó túloldalán vár és én ráordítok majd, hogy hol a fenében volt eddig. Nagy erőt véve magamon nyitottam ki az ajtót és néztem körül a szobában… üres volt, már megint. Ez volt az utolsó alkalom. Másnap már mennem kellett tovább, mert letelt az egy hét, amit Aró kifizetett. De hová? Próbáltam magam nyugtatgatni, hogy ő meg tud találni, de pár percnél tovább nem volt hatása.

Szomorúan és csalódottan vettem fel a hálóingemet, majd összezuhanva estem az ágyba.

Rémálmom volt. Nem tudtam mi, de az volt. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi történik. Egyik pillanatban még a sötétben futottam, a másik pillanatban pedig már a hó vakító fehérségétől nem láttam semmit sem. Az erdőben voltam, körülöttem a fák ijesztően magasodtak körém a vörös ég alatt. A fák között pedig emberek közeledtek felém, emberek, akik arctalanok voltak. Szinte egyformák voltak szürke ruháikban és csupasz arcukkal. Mindegyiknél volt egy fáklya és avval közelítettek, mit sem törődve avval, hogy körülöttük a fák felgyulladtak. Hirtelen nőt meg a hőmérséklet és nagyon meleg lett. Éreztem, hogy lassan máglyahalált halok, hacsak nem történik valami. Kiabáltam segítségért, de nem történt semmi sem. Egyedül voltam és nem jött senki segíteni…

Utolsó képként emlékeztem még, hogy egy hideg fuvallat fut át rajtam, majd felriadtam.

Zihálva pattantak fel a szemeim és én újra a kényelmes melege ágyban voltam. A verejték patakokban folyt rólam és én a légzéssel küzdöttem, miközben próbáltam felfogni, hogy mi történt. Még mindig rémülten tekintettem körbe, amikor tudatosult bennem, hogy a vörös szempár, ami szinte világít a sötét szobában, az ágyamon ülő Arohoz tartozik. Az arcomat simogatta és kimondottan jól esett a hideg keze. Percekig csak bámultam, mert egyetlen értelmes gondolat sem tudott megfoganni a fejemben.

- Nyugalmon, csak egy álom volt – kezdete szinte suttogva. Hangja átjárta az egész tudatomat és én végre kezdtem felfogni a dolgokat. Itt van. Végre itt van.

- Hol voltál? – kérdeztem még mindig zihálva.

- Előbb igyál egy kis vizet és nyugodj meg, utána beszélgethetünk – mondta, miközben segített felülni. – Előttünk az egész éjszaka – suttogta közvetlen közelről, mikor felültem.

Zavarodottan bólintottam neki, majd hagytam, hogy segítsen kikászálódni az ágyból. Instabil lábakon és kicsit kábán, de eljutottam a fürdőszobaajtóig. Ő csak addig követett, figyelte minden egyes lépésemet, hogy biztosan állok-e a lábamon, de mégsem szolgált támaszékként. Hálás voltam neki ezért, így is elég kellemetlen volt a helyzet és csak remélni mertem, hogy a hideg víz majd segíteni fog.

Erőtlenül támaszkodtam a mosdókagylóra, majd öblítettem le az arcomat. Nem hatott olyan gyorsan, mint amire számítottam, de megtette a hatását. Hogy a hűs víz végig folyt az arcomon, éreztem, ahogy minden kábulat kiszáll a fejemből és a gondolataim kitisztulnak. Újra tudtam normálisan gondolkodni és felfogni, hogy mi történik körülöttem. Itt van… tényleg itt van. Agyam egy része még mindig kitartóan tiltakozott és a kétely is ott volt a szívemben, de mégis minden porcikámon átfutott a pillanatnyi, hirtelen örömhullám. Nem hagyott itt, nem hagyott cserben. Azonban evvel egy időben kapott el a félelem is az érintésétől. Féltettem a gondolataimat, az érzelmeimet és a magánszférámat tőle. Furcsa és egyben bizarr is belegondolni, hogy én sem ismerem annyira magamat, mint Aro engemet.

Egy ideig még lehajtott fejjel próbáltam összeszedni magamat és végül egy nagy levegővétel kíséretében visszamentem a szobába. Pillanatig féltem, hogy már nem lesz ott és csak álmodtam az egészet, de ahogy beléptem a szobámba megláttam. Ott feküdt az ágyamon, így, hogy a lába lelógott az ágy végén. Csukva volt a szeme és szinte úgy tűnt, hogy alszik. Békés és nyugodt volt, annyira, mint amennyire embert sem, nemhogy vámpírt sem láttam. Tudtam, hogy hall engem, hogy érzi a jelenlétemet és hallja a szívdobbanásaimat. Megvallva, jelenleg nem kellett vámpírnak lenni, hogy hallja valaki a szívemet, olyan hangosan dobogott. Egy pillanatnyi hezitálás után visszamentem az ágyhoz.

- Ez az ágy nagyon kényelmes, megérte az árát – mosolygott még mindig csukott szemmel, majd egy kis szünet után felülve folytatta. – Jobban vagy? – Nyeltem egyet és úgy bólintottam, azután visszamásztam az ágyba és a párnáimra ültem. Egyik lábam alattam volt, a másik pedig erőtlenül lógott le a hatalmas ágyról. Aro ott ült az ágy végében félig felém fordulva. Furcsa volt így látni, hogy az eddigiekhez képest nagyon egyszerű inge meggyűrődött, felső gombjai pedig szinte slamposan kigombolva lógtak. Annyira emberinek tűnt, annyira elérhetőnek.

 - Tetszett a ruha? – kérdezte egy időben velem.

- Hol voltál eddig? – Kimondva még értelmetlenebbül hangozott a kérdésem. Számon kérően, szinte követeledzően csengett, pedig jobban meggondolva semmi közöm sincs hozzá.

Néma csendben meredt rám, mintha nem értette volna a kérdést. A csendben a feszültség egyértelműen tapintható volt. Végül ő törte meg.

- Nem véletlenül foglaltam egy hétre a szobát. Fontos dolgom volt a tengerentúlon, amit nem halaszthattam el – felelte színtelen hangon.

- Vámpírok? – kérdeztem első gondolatként, mire csak bólintott.

- A törvényeket be kell tartatni, bármi áron! – hangja határozott, ellentmondást nem tűrő volt. – Azt hitted nem jövök vissza? – mosolyodott el sejtetően, mire zavarta elkaptam a fejemet és úgy motyogtam a válaszomat.

- Nem is tudom mit gondoltam…

- Akkor mutasd meg – mondta, majd felém nyújtotta a kezét. – Gondolatokban is elmondhatod azt, amit szeretnél. Én meg fogom hallani.

Egy darabig hezitáltam. Ez megint a megadás és a behodolás pillanata volt, amikor a saját személyemet szolgáltatom ki neki. De belegondolva, már nem vagyok az aki voltam. Jelenlegi életem hozzá tartozik. Az új utamon már csak ő tud engem vezetni. Hát akkor miért ne könnyítsem meg annyival a dolgomat, hogy beengedem az elmémbe és megkímélem magam egy hosszú, kínos és félreértésekkel teli beszélgetéstől. Ez a módja a beszélgetésnek egyszerű volt, őszinte, gyors és egyenes. És olyan bensőséges, senki sem hallhatja. Mondhatni, szavak nélkül megértjük egymást. Óvatosan tettem kezemet az ő kezébe, mire ő gyengébben magához húzott és megcsókolta a kezemet. Pillanatok kérdése volt, míg újra rám figyel, mégis egy örökké valóságnak tűnt. Rám nézett mégis szeme a távolba révedt. Szinte láttam, ahogy lepereg szeme előtt az elmúlt egy hét. A ruha, a városnézés, a kislány, a gondolataim, a felismeréseim,, a hiánya és a kétségbeesésem.

Öntelten vigyorodott el, majd nézett újra rám.

- Hát ennyire hiányoztam? – kérdezte, mire én válaszként csak elkaptam a kezemet, ami egyértelmű válasz volt. Jó ízűen nevetett fel, majd folytatta. – Örülök, hogy tetszett a ruha, de igazán felvehetted volna az egyik vacsorához. – válasz nélkül hagytam a megjegyzését.

- Mit akarsz igazából tőlem? Darabokra zúztad az eddigi életemet, a hitemet és az elveimet! Miért kínzol még mindig? Mit akarsz? – kérdeztem szinte hisztérikusan. A gombóc a torkomban egyre nagyobb lett, de tartottam magamat. Igazából oly sokszor feltettem már neki ezt a kérdést, hogy már belefáradtam, hogy nem kapok választ. Ezért teljesen meglepett, amikor válaszolt.

- Azt akarom, hogy velem gyere és immár én is tudom, hogy jönni akarsz! – mondta nyíltan és egyenesen. Erre a következtetésre már magam is rájöttem, tudtam én ezt. De így kimondva, ráadásul pont Aro szájából ijesztően hangzott. Megrémített és elbizonytalanított, amit ő is észrevett.

- Ugyan, Johanna kedvesem! – szólt, miközben felállt és közelebb jött, majd a lehető legközelebb ült le mellém. – Gondolj bele! Ezt nem én csinálom, ez a világ! Változik körülötted, folyamatosan és már nincs helyed köztük. Beolvadsz vagy elmenekülsz, ennyit tehetsz. Az emberek elutasítanak, kitagadnak. Hát miért nem hagyod ott őket? Miért törődsz még velük? Miért szenvedsz még mindig? – Teljesen összezavart és kételyeket ébresztett bennem, de egyre erősebb lett az érzés, hogy igaza van és mennem kell.

- A világ körülöttem is változik, tudom milyen, és tudom, hogy nincs helyünk a magunkfajtáknak. Te nem vagy abba a világba való! Gyere velem, egy teljesen másik világba! – Elképedve bámultam rá. Igazság szerint nem is az ijesztett meg, amit mondott, hanem az, hogy őszintének tűnt. Igaz volt minden egyes tény, amit felhozott és minden egyes következtetés hibátlannak tűnt. Éreztem, ahogy ellenállásom, határozottságom semmivé válik, ahogy az eddigi kétségek Aro rég hallott hangjától szertefoszlanak. Olyan volt, mintha egy mély, feneketlen örvénybe húznának.

- Tehetséges vagy, csodálatos és gyönyörű. Kár lenne érted! – Hangja eddig erősen és élesen csengett, de most lágy lett. – Nem kell azonnal döntened… - Jó éréssel töltött el, hogy megadta nekem a választás lehetőségét, hogy én dönthetek, hol ott igazából ez már réges-rég eldőlt. Nincs más út, amit járhatok. A világ változik, így nekem is változnom kell.

Lassan hajolt közelebb, miközben lágyan végig simított az arcomon. Mennyire hiányzott már a csókja, hány ezerszer bántam meg, hogy akkor este ellöktem magamtól és hány ezerszer sírtam vissza az elmúlt egy hétben. Lágyan csókolt, inkább csak egy gyengéd puszi volt az ajkaimra, mintsem igazi csók, de még is felemelő volt. Egész testemen végig futott a bizsergés és újra felmerült a kérdés. Szerettem-e őt? …. Igen, kalandos volt, izgalmas. Pont az ami nekem kell, ami messze van a szokottól, ami új… ami tiltott. Ilyen szempontból egyformák voltunk Aroval. Mindketten kerestük a különlegeset, az izgalmasat.

Ez volt az első alkalom, amikor agyam és a szívem is egyetértett…. Megtaláltam az utamat és nem véletlenül Aro oldalán.

- Gyere el hozzám, ismerd meg a világomat és dönts! – suttogta, miután épphogy annyira elhúzódott, hogy beszélni tudjon. Igen, így lesz tökéletes… elmegyek oda, ahová vezetett, lassan de biztosan lezárom a múltat és akkor amikor tényleg készen állok vége lesz Johanna Swearynek, a vámpírvadásznak. Így kell történnie.

Boldog voltam, szinte a fellegekbe jártam. Volt tervem, volt célom és láttam az önmarcangolás és a szenvedés végét. Ezt már semmi sem ronthatja el…

- Gyere Voltarrába! – suttogta a fülembe, majd gyengéden elfektetett az ágyon, még örömmel fogadtam a csókját.

Hosszú percekig csókolóztunk és én meg lebegtem a mámorban. Lassan, de vége lett a csóknak és szomorúan vettem tudomásul, hogy elhúzódott.

- Most pihend ki magad. Ha holnap egésznap lovagolsz estére Voltarrába érsz – mondta halkan.

- És ha odaérek?

- Nem kell aggódnod ott már megtalálunk, csak vedd fel a nyakláncot, amit adtam – mosolygott rám, majd miután bólintottam folytatta. – Jó éjszakát, kedvesem!