10. fejezet - Az utolsó kérdés

Izgatottan ébredtem fel másnap reggel és majd kiugrottam a bőrömből, úgy vártam már, hogy indulhassak. Ahogy kimásztam az ágyból rekord sebességgel öltöztem fel, mostam meg az arcomat és dobáltam össze a holmimat. Kapkodtam össze-vissza, azt sem tudtam mit csinálok, csak dobáltam a ruhákat és a fegyvereket egymás hegyére-hátára. Nem akartam egyetlen egy pillanatot sem elvesztegetni, mert minden egyes pillanat távolabbra sodorta a megérkezésemet Voltarrába. Boldognak éreztem magam, mert megkaptam, amit akartam. Végre véget érhet ez az életem, amit annak idején rám kényszerítettek. Szabad akaratomból változtathatok, aminek nagyon örültem. Bár abban a pillanatban nem éreztem elegendő erőt, nem éreztem biztosnak magamat, hogy van-e elég erőm ekkorát változtatni, hisz itt most az emberi létem feladásáról volt szó. Azonban biztos voltam benne, hogy mikor oda érek lelkem és büszkeségem is belenyugszik a sorsába és könnyedén tudom majd elengedni a múltat. Vakon bíztam benne, hogy minden úgy fog történni, ahogy történnie kell.

Minden felesleges kommunikációt nélkülözve távoztam a szállóból. Durván már szinte modortalanul ráztam le a szállodavezetőt és hagytam faképnél az istállóst. Először meglepődve, majd megvetően nézték, ahogy gyakorlott mozdulatokkal felnyergeltem Lidércet és pár kötéllel felerősítettem a plusz csomagot. Vissza se néztem úgy vágtattam ki az udvarból, majd a városból is. Többen is utánam ordítottak, hogy mit képzelek, hogy ennyire vágtattam, de nem érdekelt. Nem tudott érdekelni, hisz olyan kalandra indultam, amiről nem hogy nincs vissza út, de nagy valószínűséggel több, mint egy emberéleten át tart. Szívem egyre hevesebben dobogott minden egyes gondolat után. Szerelmese voltam a kalandnak már réges-rég, de most megszállott üldözőjévé váltam a változásnak és az új életnek. Vonzott a veszély, csábított a gondolat, hogy önként sétáltam be az oroszlán barlangjába. Az eddig elérhetetlen messzeség, ahol Aro volt, elérhetővé vált. Olyan volt, mint a sötétben egy apró fényforrás, egy kinyúló kéz. Hát lehet nem arra menni? Mint a fényre, szükségem volt rá. A segítségére, hogy a sötét múltamból a fénybe érjek.

Órákon át vágtattam megállás nélkül. A fák szélvészként suhantak el mellettem, miközben néhány ág oldalba csapott, de nem érdekelt, még gyorsabban vágtattam. Ugyan nem ismertem az utat, mert soha nem jártam még Voltarrába, de olyan magabiztossággal mentem, mintha ezredijére tenném meg ezt az utat, mintha mindig is ismertem volna. Hallottam már pletykákat Voltarráról. Állítólag zárkózott kis város volt egy hegység lábánál. Nehezen volt megközelíthető, így bár a forgalma kevés volt, mégis szépen virágzó, gazdag város volt.

Gondolatomból az zökkentett ki, hogy bármennyire is hajtottam Lidércet, ő egyre lelassult, míg végül makacsul megállt egy patak partján. Kelletlenül leszálltam róla és körbenéztem. Az ösvény mindkét oldalán havas fák százai sorakoztak takarva a kilátást, míg nem messze az úttól csobogott egy kis patak. Vize kristály tiszta volt és nyilvánvalóan jéghideg. Egy kisebb rétről megszemlélve rájöttem, hogy bizony az idő nagyon elszállt és már javában dél volt és Lidérc elfáradt, mert túl hajtottam. Nagyot sóhajtva vettem le a hátáról a nyerget és a csomagokat, hogy pihenhessen és ihasson egy kicsit. Hálásat nyerített, majd a patak felé vette az irányt, míg én az egy fa tövébe telepedtem, ahonnan láttam az ösvényt is és Lidércet is. Bár javában tél volt és majd húszcentis hóban ültem mégsem fáztam. A Nap javában tűzött, ami kellemessé tette a hőmérsékletet. Arcomra pont rá esett pár fénysugár a fenyők sűrű ágai között, ami gyengéden melengettet. Csukott szemmel élveztem meleget. Nem merültem el a gondolataimban, csak szimplán élveztem a napsütést.

Hosszú percek, talán egy óra is eltelhetett, amikor mozgás hangjára lettem figyelmes. Először szemeim pattantak fel, majd pásztáztam végig a tájat rutinosan és gyanakvóan. Lehet, hogy új életet készülök kezdeni, attól azonban még a régi reflexek, rutinok és szokások megmaradnak. A gyanakvás, az óvatosság és az állandó harckészültség már belém rögzült. Lidércet sem hagyta nyugodni, nagyokat nyerített és ágaskodott, úgy kellett lenyugtatni. Nem láttam semmit, így felpattantam és úgy néztem újra körbe. Semmit sem láttam, azonban a hó ropogását megint hallottam, de mire odakaptam a fejem már nem volt ott semmi. Többször is megismétlődött ez. Azonnal tudtam, hogy ez nem állat és nem is ember. Lassan és gyanakvóan indultam meg a táskám felé. Első gondolatom az volt, hogy Aro az, de rájöttem, hogy ő nem annyira felelőtlen, hogy egy volt vámpírvadászt provokáljon.

- Aro? – kérdeztem hangosan biztos, ami biztos alapon. De tudtam, hogy nem ő az. Ez nem az ő stílusa volt és Lidérc tőle nem félne. Lassan nyúltam be a táskámba és húztam elő a pisztolyomat, miközben azon gúnyolódtam magamban, hogy a sors milyen poénos. Az utolsó vadászat, hogy véletlenül se felejthessem el, hogy ki vagyok.

Hosszú percekig álltam várva a következő mozdulatot, hogy célozhassak. Azonban nem hallottam több hangot és Lidérc is lenyugodott. Biztosra vettem, hogy már nincs itt bárki is volt, de a biztonság kedvéért magamhoz vettem a másik pisztolyomat is és úgy indultam körbe nézni. Nem kellett messzire mennem, hogy megtaláljam a nyomokat. Cipős lábnyomok voltak egymástól j egy méter távolságra. Követve őket rájöttem, hogy a vámpír már egy ideje követett és itt is végig szemmel tartott. A lábnyom elég kicsi volt, ezért egy fiatalon átváltozott vámpírra tippeltem és biztos, hogy nem Aro volt. Többször is át vizsgáltam a környéket, de nem találtam más egyebet, ezért visszamentem Lidérchez. Gyorsan felnyergeltem, azonban a pisztolyokat a nyereg elülső zsebeibe tettem, hogy kéznél legyen, ha netalántán kellene. Amikor felültem Lidércre még egyszer körül néztem, de nem láttam semmit, ezért folytattam az utamat. 

Napnyugtára járt, amikor megálltam Volterra kapujában. Csak bámultam a hatalmas, régi bástyákat, amik súlyos árnyékot vetettek rám eltakarva a napot. Az utolsó lépés az oroszlán barlangja előtt. Még egy lépés és nincs vissza út. Ha most rossz döntést hozok, az életem végéig kísértene. Kételkedve ültem Lidérc hátán és csak bámultam a sárgás kövű bástyákat és a városi embereket. Lefagyott kezeimet a sötét barna, hosszú bőrkabátom zsebébe rejtettem a hideg elől, mikor hirtelen kitapintottam valamit a zsebemben. Elővéve az arany nyakláncot villant fel bennem az emlék, hogy reggel vágtam zsebre, hogy itt majd kéznél legyen. Tanakodva forgattam a kezemben az ékszert, majd nagyot sóhajtva erőt merítettem a tegnap éjszaka emlékeiből és felvéve a nyakéket, bementem a városba.

Zárkózott város lévén, meg volt az az előnye, hogy meg lehetett csodálni az eredeti olasz építkezési stílust. A szűk utcák, a boltíves kapuk, a magas házak mind mind a mediterrán hangulatot idézték. A város közepén tarthattam, amikor egy kisebb tömeget láttam össze verődni a téren. Kíváncsian szálltam le Lidércről és vezettem közelebb a tömeghez. Nem jutottam olyan közel, hogy lássak bármit is, ezért megkerülve a tömeget a másik oldalról próbálkoztam. A másik oldalról már láttam, hogy épp egy kicsi, zömök, kopasz és bajuszos férfi beszél a népnek, miközben egy palackbort tart a kezében. Majd nem sokkal később be is fejezte mondandóját és visszament az árus standja mögé és folytatta a bor kínálgatást. Amikor befejezte a tömeg nagy része elszédelgett, ki-ki ment a saját dolgára, de páran ott maradtak a stand körül. Nem sokan voltak legfeljebb tíz ember, ezért könnyen oda fértem én is a standhoz.

Az asztalon sorra sorakoztak a különféle borok ízléses vasállványokon. Egymás mellett, különböző, csicsásabbnál csicsásabb palackokban díszelegtek.  

- Sokat kér érte nem gondolja? – kérdezte egy középidős vörös hajú férfi mellettem, miközben visszarakta a helyére a kezében lévő bort.

- Ezek minőségi borok, uram! Az ízűk pótolja önt – válaszolt egy bárgyú vigyor kíséretében az árus. – Ezekből a bo…

- Igen, igen tudjuk! Ezekből a borokból ivott az esküvőjén a francia király is! Elmondta egy párszor – vágott a szavába egy idősebb férfi a másik oldalamról. Többen is egyetértően helyeselték a megszólalást és a szólókkal együtt távoztak. Hatan maradtunk a standnál, folytatva a nézelődést.

- Ön, kisasszony, kér egy pohárkával? – nyújtott felém egy vörösboros poharat az árus. – Kóstolja csak meg! Érezni fogja, ahogy a bor zamata elárasztja! – kicsit határozatlanul vettem el a bort, majd kortyoltam belöle és hagytam, hogy az alkohol végig égesse a torkomat, míg kesernyés, száraz íze a számban maradt. Azonban igaza volt, valóban kivételes minőségű bor volt. Épp kérdezni akartam az árát, amikor hátulról megérintették a vállamat. Nagyot dobbant a szívem és újra tudatosult bennem, hogy már Voltarrába vagyok. Megérkeztem. Gyorsan megköszöntem és megdicsértem a bort, majd elléptem a standtól és megfordultam. Két szürke csuklyás férfi állt előttem. Az egyik magas és nagydarab volt, míg a másik jóval soványabb és jóval alacsonyabb, szinte gyereknek tűnt a társa mellett. Az arcát egyiknek sem láttam, de biztos voltam benne, hogy vámpírok, ami igazán megdöbbentett, hogy csak így az emberek közt jártak. Jobban szemügyre véve őket, bizonyosodtam meg, hogy jó helyen járok. A nyakukba ugyan olyan lánc lógott, mint az én nyakamban.

- Miss Sweary? – kérdezte higgadtan a kisebbik. Hangja bár határozott volt, még is kivehető volt benne a fiatal él.

- Igen – válaszoltam, hol az egyikre, hol a másikra nézve.

- Alec vagyok – mutatkozott be a kisebbik. – Ő itt Felix – mutatott a társára. – Kérem, kövessen, a Mester már nagyon várja! Felix majd gondoskodik a lováról – mondta, majd útat engedett nekem, miközben a nagydarab a kantárért nyúlt. Bizonytalanul mértem végig őket újra.

- A Mester? – kérdeztem vissza halkan, tudván, hogy biztos, hogy meghallanak.

- Igen. Aro – Lélegzetem egy pillanatra elakadt, amikor meghallottam a nevét. Szemem sarkából láttam, hogy a Felix nevezetűnek fel is tűnt és érdeklődve fordította el egy kicsit a fejét. Akár mennyire is a hátam közepére kívántam az ötletet, kénytelen voltam megbízni ezekben a vámpírokban. A nyaklánc bizonyítja, hogy ismerik Arot és ő is azt mondta, hogy megtalálnak. Józan túlélési ösztönből nem bíztam meg idegenekben, nemhogy vámpírokba, azonban az Aroval való találkozás gondolata erősebbnek bizonyult. Kelletlenül adtam oda a kantárt a vámpírnak, mire az enyhén meghajolt és elindult egy sötétebb utca felé. Egy darabig aggódva néztem, de aztán az Alec nevezetű köhintésére újra visszafordultam felé.

- Kérem, kisasszony, jöjjön velem! – mondta, majd ő is enyhén meghajolt, miközben kezével elegánsan utat intett ismét csak. Egy közelebbi nedves sikátor felé mutatott. Bizalmatlanul indultam el a mutatott irányba. Nem sok, csak pár lépés kellett és fel is zárkózott mellettem. Talán egy kicsivel lehetett alacsonyabb nálam, mégis láttam a lábain, hogy elég erősen le kell kicsinyítenie a lépteit, hogy ne maradjak le. Feszült csendben sétáltunk végig a téren, majd amikor már a sikátor takaró árnyékában voltunk egy kecses mozdulattal hátra lökte csuklyáját és megállt. Alaposabban is végig mérve az arcát, rájöttem, hogy nem tévedtem nagyot. Valóban tizenéves gyermeknek tűnt. Kicsit hosszabb barna haja szépen fésülve keretezte hófehér arcát, amin még tükröződtek az ifjú vonások. Ami igazán öreggé tette az a határozott tartása és modora, a hideg arckifejezése és a szemei tették. Eddig nem nagyon figyeltem meg a vámpírokat, de most nekem is feltűnt, hogy mennyire látszik rajta, hogy fiatalabb Aronál. Vérvörös szemei fényesebben, tisztábban csillantak meg a sötétben, mint Aroé.

- Kérem, bocsásson meg, amiért megijesztettem az erdőben! Nem állt szándékomban – hajolt meg ismét.

- Maga volt ott? – kérdeztem vissza, amire csak biccentett egyet, majd jelezte, hogy folytassuk az utat.

- Már dél óta követtem. A Mester biztos akart lenni benne, hogy épségben ide ér – folytatta tárgyilagos hangon.

- Ha! Mintha annyira félteni kéne engem – horkantam fel, mire ő csak kérdően rám nézett, de nem állt meg.

- Szóval Aro parancsolgat itt – mondtam inkább magamnak, mintsem neki.

- Igen – szólt hozzá vontatottan. – Ő a három Fenség közül az egyik – folytatta és éreztem a hangjában az elkötelezettséget és a tiszteletet. Mikor a sikátor végéhez értünk, egy pillanatra megállt, hogy felvegye a csuklyáját, majd kiléptünk a Nap utolsó sugaraiba. Furcsa volt látni egy vámpírt, egy város közepén a napfényben sétálni. Sőt maga Alec és viselkedése is furcsa volt. Egyáltalán nem olyan volt, mint azok a vámpírok, akikkel eddig, Aro előtt dolgom volt. Kifinomult és komoly volt Alec is. Szigorú, majdhogynem arrogáns tartása elhivatottnak és rendet követelőnek tűnt. Olyan volt, akár egy arisztokrata. Először azt hittem, hogy csak Aro ilyen, de nem Alec és Felix is ilyen volt. Mintha két teljesen különböző vámpírfajról beszélnénk. Most kezdtem csak megérteni, hogy hogyan értette Aro, mikor azt mondta, hogy sok mindent van még, amit nem tudok a vámpírokról. 

- Maga vámpírvadász igaz? – kérdezte, amikor ismét csak bekanyarodtunk egy sikátorba.

- Az voltam – válaszoltam gyanakvóan.

- Volt? – kérdezet őszinte csodálkozással.

- Ha vámpírvadász lennék, most nem beszélgetnénk, hanem pisztolyt szorítanék a fejéhez – válaszoltam szórakozottan, mire halványan elmosolyodott, de azonnal visszaöltötte komoly arckifejezését.

- Nem mi vagyunk azok a vámpírok, akiket meg kell ölni. Mi nem keltünk feltűnést, mint láthatja – célzott a városra. – Azok, akik megszegik a törvényt, pedig megérdemlik a halálukat. Nem számít, hogy mi, avagy egy vámpírvadász öli-e meg. – Egy darabig hallgatott majd elgondolkodva folytatta. – Igazából, már mi is nagyon vártuk a megérkezését.

- Kit ért „mi” alatt? – kérdeztem.

- A Gárdát. – Mikor látta, hogy nem értem még mindig, folytatta. – A Fenségek testőrsége. – Fenség, testőrség… mint egy királyi család.

- A Mestert még soha nem láttuk, így viselkedni, mint az elmúlt 3 hónapban tette. Kíváncsiak voltunk ki válthatta ki ezt belőle – folytatta, miközben megálltunk egy kisebb kápolna bejáratánál. Elővett a zsebéből egy nagy ezüst kulcsot, majd gyakorlott mozdulatokkal nyitotta ki előttem a nagy faajtót. Mikor beléptünk levetette a csuklyáját és a karjára akasztotta. Elegáns sötét bordó hosszú, kabátszerű mellényt fehér inggel és fekete nadrágot viselt csizmával. Nem hagyott sokáig bámészkodni, rögtön mutatta tovább az utat.

- Jöjjön, kisasszony! – mondta, miután gondosan bezárta az ajtót. Régi kőkupolán haladtunk keresztül, mielőtt lefelé kezdtünk volna lépcsőzni. Nedves és sötét volt, csupán a kirakott fáklyák fénye adott némi fényt. Egyre mélyebbre és mélyebbre mentünk a föld alá és én egyre gyanakvóbb lettem. Egy idő után elfogytak a lépcsők, és egyenesen mentünk tovább. Minden egyes lépésnél éreztem, hogy mennyire csúszós a talaj és hogy a levegő is egyre hidegebb lesz. – Nem sokára ott vagyunk – jelentette ki.

- Mennyire viselkedett furcsán Aro? – kérdeztem hirtelen felindulásból. Valahol elégedettséggel töltött el, hogy azért én is ennyire elbűvöltem. Alec egy lépéssel előttem járt, mióta beléptünk az ajtón, de most hirtelen megtorpant a kérdés hallatán és közvetlenül mellettem állt és bámult kérdőn. – Csak kíváncsi vagyok, mennyire vagyok érdekes… - kezdtem szabadkozni, de szórakozott hangon közbe vágott.

- Higgye el, nagyon! Már majd egy éve kiszemelte magát, de most, hogy személyesen is találkoztak… - nem folytatta a mondatot, hanem hirtelen elhallgatott, mintha rosszat mondott volna. Aztán tudatosultak bennem a szavai.

- Egy éve? – Gyorsan kezdtem forgatni az emlékeimet, hogy hol voltam egy éve. Svájcban voltam, de nem történt semmi említésre méltó, de akkor hol? Mikor?

- Ezt nem kellett volna elmondanom – mondta bűnbánóan, de inkább önmagának szólt. Az út további része csendben telt, már majdnem kínos csendben. Néha egy elágazásnál szólt, hogy merre menjek, de amúgy mintha ott sem lett volna. Az alagút teljesen egyforma volt végig. Régi, öreg kövekből kirakott középkori építmény lehetett. Jó ideje sétáltunk és én már nagyon untam, amikor egy íves kanyar után megláttam egy hatalmas feketére festett, tömör vaskaput. Nem illett a képbe, nem a kori volt, mint az alagút. Csodálkozva álltam meg előtte, miközben Alec könnyed mozdultam tárt ki előttem. A nehéz vas végig csikorgott a padlón és végig visszhangzott a hosszú alagúton. Hatalmas súlya lehetett, mégis oly könnyen mozdult látszólag. Ámulva léptem át rajta és még jobban megdöbbentem, ahogy végig szemléltem a következő folyosót. A padló sötét márványból volt, míg a falak szabályos kocka alakú téglákból volt tökéletesen simára csiszolva. Pár méterenként egy szépen művelt boltív húzódott végig a plafonon és az oldalfalakon, míg köztük régi, ám de bár jól tartott vaspáncélok sorakoztak. Fölöttük kisebb vas tálkákban égett a tűz, aminek gyér fénye hátborzogatóvá tette a folyosót.   

Kicsit megszeppenve hosszabbítottam meg a lépteimet, hogy utolérjem Alecet. Ez a folyosó már nem volt olyan hosszú, maximum 50 méter lehetett, amikor egy újabb, immár mahagóni ajtó jött. Alec ezt is könnyű szerrel tárta ki, majd csukta be utánam. Egy hatalmas belmagasságú, fehér márvány padlós terembe érkeztünk. Jellegzetes gótikus oszlopok tartották, amik közt vörös szőnyeg vezetett egy díszes ajtó felé, ami felé mi is tartottunk. Amíg végig sétáltunk a szőnyegen jobban megszemléltem a termet. Két oldalt volt még két ajtó és mellettük egy-egy barokk stílusú kanapé. A falon körbe végig fáklyák világítottak, így az előbbi folyosókhoz képest ez a terem világos volt. Gyorsan mentünk át a termen, de az ajtóban Alec megállt és felém fordult.

- Ez a trónterem. A Fenségek odabent vannak – mondta, majd várt egy pillanatnyit és szélesre tárta az ajtót, majd az eddigiekkel ellentétben előre engedett és csak utánam lépet be ő is, becsukva az ajtót. Szívem a torkomban dobogott, az izgalom fojtogatott, de abban a pillanatban, hogy beléptem az izgalmam csitult. Hatalmas fehér falú és márványú kör alakú teremben voltam. Ami rögtön szemet szúrt, az szemben a három trónszék volt pár lépcsőfokkal feljebb.

- Johanna, kedvesem! Hát végre megérkeztél! – hallottam Aro szokott szórakozott hangját, miközben felém közelített. A középső trón előtt állt, mellette két férfivel és egy lánnyal. Az egyik férfi markáns fakó, kifejezéstelen arcú és hosszú fekete hajú volt, míg a másik arcvonása bár lágyabb volt, arckifejezése még is agresszívnak tűnt. Vörös szemeivel lenézően mért végig, míg hosszú fehér haja szinte egybe olvadt a bőrével. A lány is lenézően mért végig, haja pedig feszes kontyba volt fogva. – Hogy utaztál, kedves? – ért elém. Arany színű öltöny fehér inget és fekete nadrágot viselt és ugyan olyan nyakláncot, mint amilyet nekem adott. Szívem szerint rögtön megkérdeztem volna, hogy még is mióta figyel, de nem voltam ostoba. Tudtam, hogy avval Alecet sodornám bajba, amiért elmondta, azonban azt nem akartam, mert szimpatikusnak tűnt.

- Jól – feleltem röviden.

- Kiváló! – Aro vigyora letörölhetetlen volt, majd Alechez fordult. – Köszönöm, Alec!

- Természetesen, Mester! – hajolt meg mélyen Alec és a terem szélébe sétált és a lány is oda sétált mellé.  Arcon csókolták egymást, majd újra minket figyeltek.

- Drága Johannám, engedd meg, hogy bemutassam a fivéreimet! Marcus – mutatott a fekete hajú felé. – És Caius – mutatott most a fehér hajú felé. Mindkettőnek biccentettem, mire ők is biccentettek. A fekete hajú arc kifejezése egy pillanatra megváltozott és éreztem, hogy ez Aro figyelmét sem kerülte el. Marcus arca, hirtelen gyanakvó és egyben csodálkozó lett, de szinte azon nyomban újra kifejezéstelen lett. – Fivéreim, ő itt Johanna Sweary!

- Már nagyon vártunk! – folytatta Aro és a hátamra tett kezével invitált közelebb fivéreihez, akik még mindig a három lépcsőfok magasságából néztek le rám.

- Igen, kíváncsiak voltunk már, ki volt képes ennyire elbájolni fivérünket – Caius határozott, mély hangja ostorként csattant a levegőben. Hangja tele volt lenézéssel és gúnnyal.

- Caius, kérlek! – szólt rá Aro, mire Caius kérdően nézett vissza rá. Szemem sarkából láttam, ahogy a lány halványan elmosolyodik, de nem foglalkoztam vele. – Ezt már megbeszéltük! – szólt halkan Aro.

- Johanna, kedvesem, jöjj! Körbe vezetlek a kastélyban – mondta, majd felvezetett a lépcsőn el a fivérei mellett a trónszékek mögé.

- Ha közénk akar tartozni, tudnia kell mindent – szólt Aro után Marcus. Hangja vontatott és unott volt, valamint egy kicsit rekedt is talán. Aro válasz nélkül hagyta és tovább sétált velem át egy másik folyosóra. Ez a folyosó teljesen más volt, mint az eddigiek. Nem is igazán folyosó volt, inkább afféle lépcsőház. A lépcsők egyenesen vezettek felfelé és csak néha egy-két pihenő szakította meg őket. A falak szépen, elegánsan bordóra voltak festve, a tölgy lambéria pedig majd másfél méter magas volt. A talajt végig sötétvörös szőnyeg fedte, királyivá téve a folyosót. A falon végig festmények lógtak, illetve a fal mellett csak a bal oldalt néhány szobor is állt, egy mástól tisztes távolságra.

- Ez a rész itt a fivéreim és a saját lakosztályom helye. A testőrök álltalába nem jönnek ide csak ha hívjuk őket.

- Nem vagy kicsit nagyigényű? – kérdeztem szarkasztikusan, alaposan végig mérve a festményeket, mire csak kuncogott egyet.

- Mindig is szerettem a művészeteket, ha már Görögországban születtem… - válaszolt elgondolkodva, mikor megálltam megnézni az egyik impozáns képet.

- Görögországban születtél? – kérdeztem, mire csak bólintott, majd folytattuk a sétát.

- A testvéreid nem nagyon szívlelnek. – A válasz csak egy kuncogás volt.

- Ne foglalkozz velük. Caius mindig, mindenkivel ilyen, Marcus meg… Marcus is mindig ilyen. – Válaszán én magam is kuncogtam egyet.

- Ki volt az a lány? – kérdeztem ismét.

- Janere gondolsz? A testőrség tagja. Neki is rettentően érdekes képessége van.

- Ellenszenves – jelentettem ki egyszerűen, meg sem várva, hogy befejezze.

-  Nem szereti az embereket – mondta védelmezően, majd hirtelen megállt és felém fordult. Fürkészve és kissé talán szomorkásan nézett rám. – Ugye tudod, mivel járt, hogy idejöttél? Volt választásod – suttogta halkan miközben kezébe fogta az arcomat és egyre csak közelített. Szívem újra a torkomban dobogott és a jól ismert bizsergés is végig futott rajtam. Itt voltam… tehát döntöttem. Itt volt, és már majdnem készen álltam. Tudtam mivel járt a vámpír lét és éreztem magamban elég erőt, már felállítottam erre is az elveimet. Látnom kell két szememmel ezt az életet és akkor készen fogok állni… és ezt Aronak is tudnia kell.

- Tudom… - leheltem már szinte a szájába, majd belefeledkeztem az önfeledt csókolózásba. Hideg ajkai, most nem voltak sem gyengék, sem óvatosak. Határozottak voltak, követelődzőek… diadal ittasak. Lelki erőt vettem, majd véget vetettem csóknak.

- Kész vagyok, de látnom kell előtte ezt az életet. Már meghoztam a döntésemet, de 29 év emberi életet, vadász életet nem könnyű kitörölni – magyaráztam, miközben ő az arcomat simogatta és megértően nézett rám. – Lehet, hogy bele telik pár napba, de teljesen fel akarom adni a vadász létemet, a vadász büszkeségemet… - kicsi szünetet tartottam, majd folytattam. – Nehéz megérteni, én is nehezen értem magamat, de most két személyiség van bennem, még félig vadász vagyok és… és ezt kell elfelejtenem – csuklott el a hangom a végénél, mire Aro átölelt. Karjai szorosan kulcsolódtak körém, szorításuk már szinte fájt még is jól esett, Jobban, mint bármelyik csók ez előtt. Magamban elmosolyogtam azon, hogy Aro ennyi év után sincs tisztában az erejével, ugyan is karjai még szorosabbak lettek. Nem sűrűn ölelkezhet, bár… én sem ölelkezem sűrűn.

- Annyi időt kapsz, amennyit akarsz! – suttogta a fülembe én meg örömmel öleltem vissza. Hosszú percekig tartott az ölelés, majd gyengéden eltolt magától. – Menjünk, biztos fáradt vagy már – mondta, majd elindult tovább a folyosón, én pedig követtem. Idáig fel sem tűnt, de valóban fáradt voltam és éhes. Egész nap nem ettem semmit sem és ez csak most tudatosult bennem. Nem kellett sokat sétálnunk, mikor kiértünk egy kisebb teremhez, ahol a három másik falon, három hatalmas, kétszárnyú tölgy ajtó volt. Nem tudtam mennyit sétálhattunk felfelé, de az biztos, hogy többet, mint lefelé Aleccel. Pillanatnyi megállás nélkül sétáltunk keresztül a termen, majd nyitotta ki előttem a szembe lévő ajtót.

- Ez a lakosztályom – mondta halkan, majd mindkét ajtószárnyat kilökte.

Lassú, bizonytalan léptekkel léptem be egy gyönyörű barokk stílusú szalonba. A szemközti falon két hatalmas, beugrós ablakon, megtörve a többréteges selyem függönyökön szűrődtek be a nap utolsó sugarai. A falak mentén könyvespolcok sorakoztak, néha megszakítva pár nagyobb festménnyel. A szoba közepén pedig egy díszes üveg asztal állt körülötte, szemben a bejárattal egy faragott, falábas kanapé és két oldalán két hasonló stílusú karosszék. A sötét arany, a mahagóni és a bíbor szín volt a domináns. A falak sötét arany színét elegánsan, előkelően keretezte a bíbor szőnyeg és a sötétvörös sötétítő függöny, ami most széthúzva és két oldalt összekötve lógott a két ablak mellett. A napnyugta arany színe megcsillant a szoba mindenegyes pontján, de leginkább a hatalmas kristály csilláron, amiben egymás mellett sorakozottak a gyertyák. Az egész szoba sugárzott a gazdagságtól, ám mégsem volt giccses.

Annyira belemerültem a szoba feltérképezésébe, hogy már csak akkor vettem észre az asztalra készített bőséges vacsorát, amikor már az egyik karosszéknél jártam és végig simítottam a puha anyagon. Bőségesen volt a három tálon hús, zöldség, de még gyümölcs is. A tányérok mellett pedig két borospohár és egy üveg bor állt. Kérdően néztem végig a feltálalt ételen, majd Arora néztem.

- Nem vacsoráztál még, ha jól tudom – kérdezte, miközben egyértelműen kijelentés volt, hisz jól tudta, hogy nem vacsoráztam, sőt nem is ettem ma még.

- Ennyi étel három napra is bőven elegendő lenne! – feleltem.

- Egyél, amennyi jól esik! – mosolygott rám, majd hellyel invitált, én pedig leültem abba a fotelba, amihez terítve volt. Kicsit feszülten húztam közelebb magamhoz a kikészített üres tányért és az ezüst evőeszközöket. Fura volt karosszékből egy olyan asztal mellett enni, ami bár nem volt dohányzóasztal méretű, mégis jóval kisebb volt. Bár minek is kéne vámpíroknak pont étkezőasztal? Eközben Aro leült velem szemben, majd a bor után nyúlt. Játszi könnyedséggel nyitotta ki a palackot, majd mind két pohárba töltött és az egyiket átnyújtott nekem.  Zavartan vettem át a poharat, majd koccintottam vele.

- Rád, egyetlen Johannám! – emelte poharát, miközben mélyen a szemembe nézett. Zavarbaejtő volt a pillantása és éreztem, hogy bele pirultam, mire ő mosolyra húzta a száját.

- Azt mondtad keveset tudok rólatok, mi lenne, ha felvilágosítanál, amíg én étkezek? – kérdeztem miután ittunk pár kortyot, remélve, hogy evvel elterelem a figyelmét, arról, hogy épp eszem.

- Nos, rendben van – egyezett bele, majd bizonytalanul egy szelet húsért és zöldségért nyúltam. – Jó étvágyat! – mondta kuncogva, miközben láthatóan nagyon jól szórakozott. A válaszom csak egy gúnyos mosoly volt, amin kellemeset nevetett. Egyértelmű volt a zavarom és ezt ő is nagyon jól tudta és galád módon még nevetett is rajta.

-  Azok a vámpírok, akikkel neked eddig dolgod volt, rendszerint egytől egyig nomádok voltak – Két falat között kérdően néztem rá, de szinte rögtön folytatta. – Olyan vámpírok, akik egyedül élnek, vándorolnak és viszonylag rövid időkre állnak meg, ha egyáltalán megállnak. – Pillanatig mosolyogva nézte, hogy lenyeltem falatot, majd folytatta.

- A törvényt, amit azért hoztunk, hogy megvédjük népünket, legtöbbször az ilyen vámpírok szegik meg. Azok, akik családban élnek, állandó lakhelyen, azok általában teljesen elrejtőznek az emberektől, hisz ha csak egyikük is megszegné a törvényt, az egész családnak halnia kéne. Ezért van, hogy, akikkel te találkoztál, azok mindig egyedül voltak. Mert csak ők olyan ostobák, hogy megszegve a törvényt szembeszálljanak velünk. – fejezte be egy lenéző kacaj kíséretében.

- Más vámpíroknak is vannak különleges képességei? – kérdezem miután ittam egy kis bort az egyik falat után.

- Igen, vannak. Sőt igazából elég sok vámpírnak van. Általában ezeknek a képességeknek az előjele már az emberi élet során is megmutatkozik. Például Jane emberi életében is arrogáns volt, utálta az emberek és gyermek létére nem félt fájdalmat okozni. Most elég egyetlen gondolata, hogy fájdalmat okozzon. – Ijesztő volt, már csak belegondolni ebbe, de ami még furcsább volt, hogy nyíltan, kitérések nélkül beszélek Aroval. Ahogy ígérte egyenesen válaszolt, minden kérdésemre.

- Milyen képességek vannak még? – kérdezetem, mire beletörődően nevetett egyet, amiből arra következtettem, hogy hosszú lesz a lista.

Valóban sokáig mesélte, hogy mennyi különféle képesség van. Egy ideig, talán fél óráig, amíg ettem csak hallgattam, néha bólintottam, hogy felfogtam a szavainak súlyát vagy épp, hogy megértettem a képesség lényegét. Később, amikor már befejeztem a vacsorát és csak a bórt ittam, már néha vissza is kérdeztem. Például, hogy mi lett a vámpírral, mik lehettek az előjelei a képességeinek vagy miért is kellett meghalnia. Egy idő után, amikor már vagy két tucat képességet felsorolt és elemezte a vámpírral együtt, feltűnt, hogy a legtöbb, amelyik még mindig életben van, az vagy a Volturi tagja vagy volt tag valamikor. Evvel együtt kezdett kiteljesedni az Aroról alkotott képem. Régebben is gondolkodtam rajta, hogy miért mondogatja mindig, hogy olyan különleges vagyok, de csak most nyert értelmet. Megpróbáltam magam is kitalálni, hogy mi lehet bennem annyira kitűnő, ami vámpírként különleges képességé válhat, de nem jutottam sehová sem. Nem ismertem jól az embereket, nem hittem, hogy annyira gyűlölöm őket, hogy fájdalmat akarnék nekik okozni, nem tudtam befolyásolni másokat és egyik előjel sem volt rám különösen jellemző. Igazából minden, amit tudtam, amivé lettem az tanult tudás volt. Ha nem lennék vadász a legszürkébb ember lennék, az biztos!

Bár lehet, hogy Aro látott bennem valamit, amit én nem vettem észre, hisz végül is ő tudja, hogy mit keressen. Hirtelen ötlött belém, hogy lehet, hogy csak ezért csábított ide, ezért zúzta darabokra az eddigi életemet, hogy megszerezzen? Belegondolva, Aro kétszínű, jól tudja magát megjátszani és kiismerhetetlen. Bár csókjai gyengédek és szenvedélyesek voltak, mégis könnyen lehetett megkérdőjelezni, hogy igaziak voltak-e.

Leplezetlenül néztem végig rajta, mintha csak azt vártam volna, hogy a válasz rá lesz írva. Ott ült, kényelmesen velem szemben teljesen belefeledkezve a beszédbe. Egyik kezében még mindig a boros poharat tartotta, ami az enyémmel ellentétben még mindig félig volt. Elbambuló szemekkel magyarázott, már szinte csak magának, így észre se vette, hogy egy jó ideje őt nézem. Annyira kiismerhetetlen volt, mikor épp kezdeném megérteni, mindig más oldalát mutatja meg. Egyáltalán nem tudtam eldönteni, hogy miért akar ennyire. Csak a lehetséges képességem miatt, vagy tényleg érez irántam valamit? Szeret? De én szeretem-e őt? Szerelmes lennék belé? Vagy csak azért ragaszkodok hozzá, mert amikor kellett valaki pont ő volt ott? Kölcsönösen becsapjuk egymást vagy kölcsönösen szeretjük egymást? Nevetséges ez a helyzet és egyben siratni valóan szánalmas mindkettőnk részéről. És evvel megfogalmazódott bennem az utolsó kérdés, aminek lehet akkora súlya, hogy visszatartson. Valahogyan meg kellett tudnom. De hogy kérdezzem meg? Hogyan hozzam szóba?

- Valami baj van, kedvesem? – kérdezte immáron engem nézve. Itt volt az esély a témaváltásra, de éreztem, ahogy hangom megakadt, ezért inkább csak szabadkoztam.

- Nem, semmi, csak elbambultam.

- Értem – Pillanatnyi szünetet tartott, még minid engem fürkészve, majd folytatta. – Hogy ízlett?

- Finom volt, köszönöm – néztem üres tányéromra, majd a még mindig tömésig tele lévő tálakra előttem, amiken meg sem látszódott, hogy vettem belőlük.

- Nos, most hogy jól laktál, megmutathatom a kastély többi részét – bólintottam, miközben követve a példáját felkeltem. Arra számítottam, hogy a kijárat felé indul majd, de nem arra tette. Mögém mutatott és én érdeklődve fordultam hátra. Két könyvespolc között volt még egy nagy kétszárnyú ajtó, ami eddig fel sem tűnt. – Ha már itt vagyunk! – mosolygott rám, miközben beengedett a szobába.

Közvetlenül az ajtóval szemben egy hatalmas baldachinos ágy foglalt helyet, ami nagyon hasonlított a szállodában lévőhöz. Díszes tetejéről logó vérvörös függönyök, most a négy oszlophoz volt kötve. Az ágytakaró ugyancsak vörös volt, amin felváltva sorakoztak a vörös és az arany díszpárnák. Makulátlanul rendben volt az egész, látszott rajta, hogy nem sűrűn használják. Lassan, ráérősen lépdeltem közelebb az ágyhoz, majd simítottam végig az ágytakarón, ami puha bársony volt. Jobbra tőlem, ebben a szobában is volt két hatalmas ablak vastag függöny réteggel és széthúzott sötétítőkkel, azonban ezeken keresztül már csak az éjszakai fény jött be. Jobban körülnézve láttam, hogy bár a szoba fő bútora az ágy, mégis ez is gazdagon van berendezve. Az ágy mindkét oldalán éjjeli szekrényke állt, a távolabbi ablak előtt, a sarokban egy, a kintihez hasonló fotel állt, míg a belső falnál volt még két ajtó és mellettük két könyves polc. Az ággyal szembeni belső sarokban volt még egy mahagóni íróasztal egy vörös huzatú, párnázott székkel. Minden teljesen tiszta volt és rendes. Semmi nyoma nem volt, hogy laknák a szobát. Az ágytakarón egyetlen egy ránc nem volt, az íróasztalon csak pár könyv porosodott szépen sorba rakva, pár toll társasságában, nem volt sehol semmi személyes sem. Illetve mégis… a fotel melletti éjjeli szekrényen volt egy vastag öreg könyv. Közelebb mentem és felvettem, hogy elolvassam a címét.

- Eric d’Carion: A lélek tükre – olvastam felhangosan, miközben megállapítottam, hogy a könyvjelző szerint már majdnem a végén járt.  

- Francia filozófia – fűzte hozzá a megjegyzést. – Tanulságos és roppant érdekes. – Óvatosan raktam vissza a könyvet a szekrényre, majd az ablakhoz sétáltam és félrehúzva a függönyöket kinéztem. Volterrára rátelepedett a sötétség időközben és csak itt-ott egy-két égő gyertya vagy mécses világított csillagként a városban. Olyan békésnek és elképzelhetetlennek tűnt, az embereknek fogalmuk sincs, hogy vámpírokkal élnek együtt.

- Igyekszünk megtartani a jó szomszédi viszonyt – lépett mellém. Egy darabig még bámultam kifelé, majd elfordultam visszaeresztve a függönyöket a helyükre és elindultam a másik két ajtó felé.

- A bal oldali a szekrényem, a jobb a fürdőszoba – mondta, mikor már az ajtók előtt álltam. Mindkettő érdekelt, de végül is a fürdő érdekesebbnek bizonyult. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, arra számítottam, hogy bent teljesen sötét lesz, de nem volt. Égett odabenn pár gyertya, amik igazán hangulatossá tették a helyet. Ahogy beléptem az első, ami feltűnt az a teljes jobb oldalt elfoglaló, félig a földbe süllyedő, kővel kirakott oldalú kád volt, ami fölött és mellett a falon pár kampó segítségével egy borostyán futott. Ugyan a kád nem illett a barokk stílusú mosdókagylóhoz vagy az arany keretes ovális tükörhöz, de gyönyörű volt.

- Látom, tetszik – nevetett a hátam mögött. – Gyere, van még pár érdekes dolog a kastélyban.  

 Ugyan azon az úton sétáltunk vissza amerről jöttünk, látszólag nem volt más kivezető út erről a részről. Miközben mentünk Aro a kastély múltját mondta el röviden. Mint megtudtam a kastély még Krisztus előtt kezdték el építeni. Akkor még rendes felszíni kastély volt, majd később bővítették ki a föld alá és utána bontották vissza a tetejét, így most kívülről csak a kert és két emelet magasságban a három lakosztály ablakai látszódtak.

Mikor visszaértünk, őszinte megkönnyebbültséggel láttam, hogy Caius és Jane már nem voltak ott és csak Marcus ült a trónján hallgatva, amit egy ismeretlen testőr lány mond neki, aki amint meglátta Arot mélyen meghajolt.

- Valami baj van? – kérdezte Marcust Aro, majd meg sem várva a választ a kezéért nyúlt, majd elhúzott szájjal folytatta. – Értem. – Marcus csak rám pillantott, majd visszafordult a lányhoz, aki csodálkozó tekintettel nézett rám vörös frufruja mögül. Hasonló, könnyedebb fekete hosszú ruhát viselt, mint Jane, ami mellett rikított hosszú vörös haja és az arany nyaklánc.

- Folytasd, Chealse! – szólt rá unottan Marcus.

- Elnézést, Fenség! – hajolt meg most Marcus felé a lány és folytatta én pedig követtem Arot kifelé a teremből. Visszaérve a csarnokba most, azonban nem egyenesen mentünk, hanem a baloldali ajtóhoz mentünk. Belépve újabb kicsi csarnokba értünk, ahol két kanapé és egy asztal foglalt helyet középen, míg a szemközti oldalon volt két lépcső le és fel felé.

- Lefelé a gárda lakrésze van, illetve még lejjebb a börtön – mondta, miközben megkerültük a kanapékat és a felfelé vezető lépcsőn indultunk el.

- Hány fős a gárda?

- 18 – válaszolt miközben felfelé mentünk a nagy ívű csigalépcsőn. – Ez a rész még az eredeti kastélyból van – mondta a lépcső egyenlőtlenségére utalva, majd megállt egy kiugróból nyíló ajtónál. Kíváncsian néztem az ajtót, majd a tovább vezető lépcsőt.

- Fenn mi van? – kérdeztem.

- Majd meglátod, de most előbb ezt. – mondta sejtelmes mosollyal, majd kinyitotta az ajtót. Egy hatalmas, viszonylag világos csarnokba értünk. Talán nagyobb is volt, mint a lenti. Ugyan olyan gótikus stílusú oszlopok tartották, mint azt, de itt 2 helyett 6. – Ez itt afféle edző terem – mutatott a jobbra lévő sarok felé. Követve amerre mutatott észrevettem a temérdeknyi fegyvert felhalmozva. Kardok, tőrök, lándzsák, pajzsok sorakoztam egymás mellett, fölött, alatt, előtt szép rendbe az állványokon. Mellettük volt egy kis asztal, amin megláttam a saját holmimat, illetve az asztal mellett Lidérc nyergét.

Körbe nézve a terembe észrevettem, hogy nem vagyunk egyedül. Három férfi sétált felénk, akik közül kettőt felismertem Alec és Felix személyében. Bár igaz Felixet csak gyanítottam, hisz az ő arcát nem láttam. A harmadik, aki a jobb szélen sétált magasabb volt, mint Alec, de korántsem olyan magas, mint Felix. Nyúlánk, vékony alakja volt és világosbarna, kócos haja. Mindhárman hasonló ruhát viseltek, mint Alec és mikor elénk értek szinte egyszerre meghajoltak.

- Mester, Miss Sweary! – köszönt Alec.

- Johanna, kedvesem, Alecet és Felixet, már ismered, ő pedig Demetri – mutatott a harmadik vámpírra Aro.

- Örvendek, kisasszony! – hajolt meg kissé újra.

- Én is! – Első benyomás alapján sokkalta szimpatikusabb volt, mint a másik két Fenség vagy Jane. – Láttam, a felszerelésem itt van. És a lovam? – kérdeztem hol egyikre, hol másikra, de leginkább Felixre nézve.

- Ne aggódjon, kisasszony! Egy közeli istállóban van. Van vize és szénája is – felelt Felix.

- Hát akkor minden csodás – örvendezett mellettem Aro. – Jöjj, kedvesem, sok még a látni való. – mondta, majd az ajtó felé invitált.

- Miss Sweary, ha van kedve örömmel látnánk néha itt egy kis barátságos mérkőzésre – szólalt meg hirtelen Demetri félig nevető hangon, mire Aroval visszafordultunk és láttunk, hogy Alec próbálta meg csitítani, de, amint hátra fordultunk inkább háttérbe húzódott.  

- Demetri! – nézett rosszállón a férfira Aro, mire Demetrinek lehervadt a mosoly a szájáról.

- A pillanat heve is kell ahhoz, hogy legyen mérkőzés – nevettem a férfira, akinek felcsillant a szeme. Aro csak egy szemforgatás kíséretében tovább indult, majd követtem, miután köszönéskép intettem a három vámpírnak.

- Demetri is afféle vadász – mondta Aro, mikor már ismét felfelé mentünk a lépcsőn. – Próbára akar tenni.

- Ha nem bánod, hogy az egyik testőröd meghal, akkor felőlem próbára tehet – találtam meg újra a régi büszkeségem maradékát.

- Nem vagy olyan állapotban, hogy legyőzd – mosolygott rám, mire én sértődve fordultam el és úgy folytattam a lépcsőzést. Némán haladtunk felfelé, szemem sarkából láttam, hogy jót mulat, de nem voltam hajlandó odafordulni. Annyira elképzelhetetlennek tűnt már csak az is, hogy itt voltam egy vámpír otthonába, hogy a vendége vagyok és, hogy bár minimálisát, de tiszteletet kapok más vámpíroktól. Annyira más volt ez a világ, mint amilyennek elképzeltem. Egy egész kastély volt a föld alatt és a volterraiaknak fogalmuk sem volt róla, még csak nem is gyanították. Szerettem az ilyen régi stílusú épületeket, a kastélyokat és a várakat, így ez a kastély is teljesen magával ragadott. Abban a pillanatban őszintén reméltem, hogy Aro tényleg érez irántam valamit és akkor amikor bennem is tisztázódik minden tovább léphetek. Féltem már csak a gondolattól is, hogy egész végig kihasznált és tudtam, hogy ez derülne ki, akkor ez az egész illúzió darabokra törne és ott lennék ahonnan elindultam… kétségbeesett, büszke vadász bőrében.

Tömör vaskapu előtt ért véget a lépcső, amit Aro rögtön könnyedén nyitott ki. Azonnal megcsapta arcomat a hideg, téli levegő, mikor kiléptem az ajtón. Fedett keringő alatt álltam és túl a szépen faragott kő boltíveken láttam a keringő közepén lévő hatalmas kertett, ami most fehér ruhát öltött. Ámulattal sétáltam az egyik boltív alá és onnan szemléltem a kertet. Keskeny, letisztított kő járda vezetett át keresztbe a havon, hogy aztán középen egyesüljön egy másikkal.  Bokrok és fák csupasz ágai választották el egymástól a keringőt és a kertet, míg köztük néhol padok helyezkedtek el. Körbe járva a keringőben fel fedeztem, hogy a kertnek összesen négy bejárata van a négy oldalon, míg az egyik sarokban egy kisebb tavacska befagyott vize csillogott. Aro végig csendben követett, majd végül akkor szólalt meg, amikor már a kert közepén jártam és épp a csillagos eget kémleltem.

- Egy napig felejtsd el, hogy én vámpír vagyok te pedig vadász és aztán dönts, hogy velünk maradsz-e – suttogta a fülembe hátulról. Igen, valószínűleg ez lenne a legegyszerűbb módja, hogy kiismerjem, ha megfeledkezek, hogy milyen, túllépek az előítéleteken és elfelejtem mi is forog kockán.

- Rendben, de ígérd meg, esküdj meg, hogy csak akkor változtatsz át, ha én magam kérem! – Határozottan néztem rá, majd egy rövid szünet után kicsit megtörve hozzátettem. – Ez nagyon fontos nekem, értsd meg. – Egy darabig csak némán figyelte, majd egy lágy sóhaj kíséretében elmosolyodott.

- Esküszök neked, Johanna Elisabeth Sweary – esküdött meg, majd lágyan megcsókolt, azonban pár pillanat után kissé elhúzódtam tőle, épp annyira, hogy beszélni tudjak.

- Tudod a második nevemet – inkább kijelentés volt, mintsem kérdés. Kellemeset nevetett rajta, majd újra megcsókolt ezúttal már hosszasan. 

9.fejezet - Pálfordulás

Vadul gázoltam át a bokáig érő havon és meg sem álltam az első forgalmasabb utcáig. Kicsit kifújtam magam, majd kényelmes tempóban sétáltam a városközpont felé. A szépen kiépített utcákból és a takaros, úri házakból arra következtettem, hogy az egyik előkelő negyedben lehettem. Gyönyörű barokk díszítésű házak pompáztak egymás mellett sötét árnyalatú színekben, de az újabb épületeken már megjelent az új stílus, a klasszicizmus. Letisztult, visszafogott formáival tökéletes és egyben gyökeres ellentéte volt a barokk monumentális, fenséges vonásainak. Mégis a hatalmas különbségek ellenére az épületek jól mutattak egymás mellett. A fák, az oszlopok és a táblák finomítottak az éles határon és harmonikussá tették az összképet. La Spezia valóban gyönyörű város volt. Nagy múlttal rendelkezett és az elmúlt évtizedekben a kereskedelme is fellendült. Gazdag, vidéki város lévén pedig elkerülhetetlen volt, hogy az arisztokrácia itt építse ki nyári rezidenciáikat.   

Már tíz óra is elmúlt és emberek nagyban sürögtek az utcán. Drága öltönyös, nagy kalapú férfiak táskákkal és sétapálcákkal a kezükben siettek egyik hivatalból a másikba. Szinte másodpercenként száguldott el a macskaköves úton egy hintó vagy egy postakocsi felcsapva a sarat a járdára. Nem egyszer kellett nekem is félre ugranom a sár elől, de ezzel nem csak én voltam így. Nagyruhába öltözött asszonyok, legyezővel és dísz ernyővel a kezükben próbáltak távol maradni sártól és a latyaktól, kevés sikerrel. Akár mennyire is figyeltem az embereket az utcában, mindegyik egy külön világ volt, mintha nem is itt lettek volna. Mindenki, egytől egyig a saját dolgával foglalkozott és gőgösen járt az utcán. Arisztokratikus arroganciával vették semmibe a másik embert és utasították el azt. Valahol mélyen bennem örültem, hogy nem csak engem vettnek ki, hanem mindenkit, aki csak egy kicsikét is más, mint a megszokott, előírt rend. Úgy látszik ez emberi jellemvonás mindig is bennünk volt és bennünk is lesz.

Komor arccal sétáltam végig a hosszú utcákon. Megfigyeltem mindenegyes arcot, minden embert, de ugyan azt tapasztaltam. Ez egy szürke monoton világ, mindenkinek meg van a saját dolga és csak avval foglalkozik. Hosszú utcákon jártam keresztül és figyeltem az épületek változását, ahogy kiértem a gazdag negyedből. Az épületek már mind régi stílusúak, öregebbek és gondozatlanabbak. Némelyiken csak simán látszott, hogy öreg, de a rosszabb állapotban lévőknek már hullott a vakolata, betörtek az ablakai vagy épp leestek a cserepei. Az emberek is megváltoztak már erre felé. Az öltözékük nem volt sem drága, sem elegáns. Sokszor használt, elkopott ruhákat viseltek, nem hordtak sem sétapálcát, sem díszernyőt. Azonban mégis ennek az utcának a hangulata színesebb volt. Az asszonyok odaköszöntek egymásnak, néhol elcseverésztek,a férfiak pedig kalapot emeltek a hölgyek előtt. Furcsa volt látni egymás után ezt a két világot. Két olyan világot, amit csak egyetlen dolog különböztet meg egymástól, a pénz.

Egy darabig kicsit mosolyogva figyeltem az utca életét. Ahogy a férfiak elmennek, ahogy nők elköszönnek tőlük és ahogy a gyerekek elkísérik őket az utca sarokig. Végül tovább indultam a városba, be a belváros felé. Már majdnem a főtérnél jártam, amikor ráfordultam a legforgalmasabb utcára. Ez az utca jóval szélesebb volt a többinél és jóval többen is jártak rajta. Nem volt csoda, hisz ez volt város vásárló utcája. Itt mindegyik ház szépen felújított és kidíszített épület volt, amelyeknek az aljában mindegyiknek egy bolt volt. Volt itt minden féle bolt. Vegyes bolt, hentes, zöldséges, patika, ékszeres, bőrdíszműves, ruhaszalon és minden, amire az embernek szüksége volt és minden, amire nem. Impozáns volt az összes kereskedés egytől egyig. Valamennyinek színes, faragott cégér lógott az oldalán és kristálytisztára mosott kirakat szemléltette a drágábbnál drágább árukat. Nyilvánvaló volt, hogy ez is egy gazdag környék, mert még a kenyér és a tej ára is csillagos egeket verte.

Nézelődve sétáltam végig a boltok előtt, miközben a kirakatokat szemléltem. Gépiesen mentem az utcán egyiktől a másikig, de a ruhaszalonnál elidőztem. A kirakat közepén egy hatalmas drága selyemből készült azúrkék ruha díszelgett, ami messze a legdrágább volt. Volt benne anyag bőve és a mellkasi részének széle strassz kövekből volt kirakva. Háromnegyedes ujjai alatt világoskék csipke lógott ki, ami a szokottnál mélyebb kivágású mellrésznél jelent meg újra. Elegáns és egyben merész is volt a színválasztás miatt, azonban mégis úgy éreztem, hogy ez a ruha sehol sincs ahhoz képest, amit Arotól kaptam. Bár lehet, hogy ennek érzelmi okai vannak, de úgy éreztem abban a ruhában minden tökéletes, minden jelent valamit és nem csak szabadszellemű divattervezők újabb reklámfogása. A színek összeállítása, a fodrok esése, a rubint és a V betű mind-mind királyiak voltak, gondosan megtervezve. Ez ruha meg szép volt tagadhatatlanul, de egyszínű, túlfodrozott és össze-vissza díszített. Végül a szalon ajtójának csengője térített magamhoz, ahogy kinyílt az ajtó.

- Jó reggelt, hölgyem! Tán keres valamit? – kérdezte a sárga ruhába öltözött fiatal eladónő. Világosbarna haja feszes kontyba fogva volt, míg sárga egyszerű ruhája nyakig begombolva, makulátlanul virított rajta.

- Csak csodálom ezt a ruhát – feleltem és újra a ruhára pillantottam.

- Értem, ez a legújabb darabunk. Ma reggel érkezett egyenesen Londonból! Tudja, ez most az új dívat! Egyedül mi áruljuk még ezt a ruhát, maga lehet az első, akinek efféle ruhája van – kezdett el győzködni, miközben erőltetett mosolya a füléig ért.

- Köszönöm, de nem kívánom meg venni! De lenne egy kérdésem – folytattam, ahogy eszembe jutott valami.

- Mi lenne az? – kérdezte kicsit lankadt mosollyal.

- Ha akarnék varratni egy olyan ruhát, ami a legdrágább selyemből készült, ráadásul két színű, strassz köves és gyémántos kirakású. Plusz még egy rubint is van rajta, az mennyibe kerülne? – kérdeztem és láttam a nőn, hogy lehervad a mosoly a szájáról.

- Nos, aligha lenne a megfizethetőn belül. A legdrágább selyem a török selyem és azoknak most nagyon felment az áruk. A gyémánt kirakáshoz pedig sok gyémánt kellene, ami úgy szintén drága, a szigorított vámok miatt. Rubint meg… nem is tudom lehet-e a városban rubintot kapni…. – válaszolt elgondolkodva.

- Értem, köszönöm és további szép napot! – köszöntem el elgondolkodva, majd miután a nő is köszönt folytattam az utamat. Igazából nem nagyon lepett meg, hogy az a ruha nagyon drága volt. Bár nem értettem a ruhákhoz, annyit még én is láttam rajta, hogy még a legkisebb strassz kő is gondos, kézi munka eredménye. Meg persze, hogy gyémántot és rubintot venni sem olcsó. Azonban még is meglepett, ennyire nem gondoltam nagy értékűnek, mint amennyire a nő elsápadt a ruha gondolatára. Valahol mélyen magamban önző, már szinte szánalmas módon büszke voltam a ruhámra. Elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy az emberek, hogyan reagálnának arra a ruhára. Elképzeltem magam előtt a reggeli nőt, aki megpróbált belém kötni, hogy mennyire leesne az álla, ha abban a ruhában sétálnék le vacsorázni. Vagy úgy általánosságban az emberek a szokottnál is jobban megbámulnának. Kétségkívül magamban bátran lejátszottam ezt a jelenetet, de az igazság az, hogy a valóságban ehhez már nem lenne merszem. Bátran, szinte vakmerőn szembe nézek a vámpírokkal és a halállal, ha az kell, de soha nem bírtam a nagyobb tömegeket, főleg ha a figyelem központjába kerültem. Olyankor mindig kényelmetlenül éreztem magam. Minden kétséget kizárólag nem értettem az emberekhez.

Mire lezártam magamban az eszmefutatást, már kiértem a főtérre. Ahhoz képest, hogy La Spezia nem volt világváros hatalmas, szépen kiépített parkos főtere volt. Középen a rendszeresen gondozott park volt, fákkal, játszótérrel és számos paddal. Körülötte pedig minden irányból hatalmas régi és új hivatalok, házak és egyéb épületek voltak, valamint a város hatalmas gótikus, katolikus temploma. A park azon oldalán, amelyiken én álltam lakóházak sorakoztak, a tér szemközti oldalán volt a városháza, a jobbon pedig a templom. Egy kicsit talán Londonra emlékeztetett.

A park hóval borított fái ritkán, szétszórtan helyezkedtek el. A köves utak és a padok mind egytől egyig le voltak fagyva, a játszótér pedig teljesen használhatatlanná vált. Teljesen kihalt volt a park, a fák csupasz ágait a szél hajlongatta ide-oda, míg az üres virágágyások kopáron, megfagyva feküdtek. Alig pár ember lézengett csupán a téren és ők is leginkább csak átmentek rajta.

Gyorsan sétáltam a forgalmas úton és mentem be a nagy vaskapun át a parkban. Meglepő volt, de ahogy egyre bentebb sétáltam a parkban, egyre halkabban hallottam az utca zaját, pedig nem volt olyan nagy a park. Lassan, ráérősen bandukoltam végig a kövezett úton. Néha-néha egy kicsit megcsúsztam, mikor elkalandoztam és nem figyeltem. Komor volt a hely hangulata, mégis olyan kellemes volt, ahogy a szél könnyedén, akadály nélkül végig szaladt a téren, ahogy a fák nagy szürke árnyékot adnak a fehér havon. Már a park közepénél voltam, amikor megpillantottam egy félre eső padot az egyik fa alatt. Mit sem törődve a magas hóval, könnyedén közelebb mentem, majd lesöpörtem a havat a pad feléről és leültem. Messzebb volt az úttól, mégsem távol. Tökéletes rálátásom nyílt azokra, akik átsétáltak a parkon. Másfelől, padig a templom felé nézett a pad, így a gótikus tornyokat is megcsodálhattam.  

Hosszú percek óta ültem a padon és néztem a szállingózó emberek, miközben szórakozottan játszottam a padon maradt hóval. Kisebb hógolyókat gyúrtam, majd miután úgy ítéltem meg, hogy tökéletes gömb alakúak összemorzsoltam őket vagy épp könnyedén ledobtam őket a földre. Élveztem a nyugalmat, a tél szépségeit, hagytam, hogy a szél játszadozzon kiengedett hajammal. Úgy csodáltam meg a tájat, mintha életem utolsó tette lenne. És lehet, hogy tényleg az lesz. A szívem mélyén lévő kétségek most feltörni készültek és hirtelen kerültem egy érzelmi hullámvölgybe. Megrémített az elmúlás gondolata, hogy itt hagynék mindnet, de ennek ellenére szívem másik része még mindig menni akart. Hogy a kalandért vagy érzelmekért az már teljesen más kérdés volt. Érzelmek… akárhányszor mélyebben elgondolkoztam valamin, mindig kínosan ügyeltem arra, hogy kerüljem ezt a témát. Valahogy úgy éreztem, hogy még nem állok készen a válaszra.

Mély levegőt vettem és eldöntöttem tisztáznom kell magamban ezt a kérdést. Pro-kontra módszerrel soroltam fel magamban a tényeket, majd a gondolatokat. Csoportosítottam magamban, hogy mi szól az emberi világ mellett és mi ellene. Fejtegettem magamban, hogy vajon mit érezhetek Aro iránt, de legfőbb kép, arra próbáltam rá jönni, hogy mit is akarok. Nyugalmat… olyan életet, amit én választottam magamnak… boldogságot. Az elmúlt 2 hónap eseményei szinte belelöktek Aro karjaiba. Lemondóan sóhajtottam egyet a felismerésen, hogy nem áll távol az igazságtól az, hogy vonzódom hozzá. Talán kedvelem is…

Gondolataimat azonban egy 7-8 év körüli kislány térítette el, aki az egyik fa mögül leskelődött már egy jó ideje. Most azonban előjött és felém sétált. Szakadt, több számmal nagyobb ruhái rendezetlenül lógtak rajta. Hosszú, száraz, fekete haja szénakazalként lógott vállaira. Kezén ujj nélküli kesztyű, lábán pedig lyukas cipő volt.

- J-Jó napot! – kezdte bizonytalanul mikor elém ért.

- Szervusz, kislány! Miben segíthetek? – kérdeztem kissé előre hajolva és mosolyogva.

- Láttam, hogy milyen szép hógolyókat csinál a kisasszony – mutatott az egyik ilyen golyóra, amelyik lábam mellett a hóban pihent.

- Igen, kicsit unatkoztam – nevettem rá, kicsit zavartan. Aranyos kislány volt. Lágy, kellemes, csilingelő hangja volt és ártatlan, angyal arca, szemében az őszinteség és a jóindulat csillogott.

- Én is ezt szoktam csinálni, mikor unatkozom! – lelkesedett fel, miközben egyik lábáról a másikra billegett.

- Unatkozol? Nem kéne neked iskolában lenned vagy a barátaiddal játszanod? – kérdeztem és azon nyomban meg is bántam.

- Nem… - kezdte és lelkesedése darabokra tört, mosolya pedig lehervadt az arcáról és most szomorkásan bámulta a földet és úgy folytatta. – Anyukámnak nincsen pénze, hogy iskolába járasson. Nincs egy barátom sem… – mondta és arcáról egy élet fájdalmát tudtam leolvasni. Szomorúsága engem is elkeserített. Szörnyű lehetett így felnőni, kitaszítva, barátok nélkül felnőni. Csak nézni és sóvárogni egy másik élet után. Napról napra csak várni a csodát, hogy jöjjön, miközben az évek elszállnak felette. Bár fiatal volt ez a kislány a szemében mégsem azt láttam, amit egy gyermek szemébe kellett volna. A féktelen, szabad álmok és korlátlan vidámság helyett az ő szemét a remény vesztettség és bús beletörődés fakította ki.

- Én leszek a barátod szívesen – válaszoltam hirtelen felindulásból, amire ő is felkapta a fejét. Azonban megint nem gondoltam át rendesen azt, amit kimondtam. – Bár én csak átutazóban vagyok, de a barátod leszek. – folytattam.

- Akkor nem is találkozunk már soha többet? – kérdezte szomorkásan.

- Dehogy nem! - folytattam miközben levettem az egyik nyakláncomat. – Tessék! Legyen ez egy zálog – mondtam és a kezébe adtam az ezüstből készült keresztemet. Eddig ezt a nyakláncot tekintettem a vadász kabalámnak, de neki most fontosabb. Szeme vidáman csillant fel, amikor megtapogatta a nyakláncot.

- Köszönöm szépen! – felelt vidáman, majd segítettem neki felvenni a nyakláncot.

- Így, nagyon jól áll! – mondtam mosolyogva, miközben végignéztem rajta. A fényes ezüst nyaklánc szinte világított koszos és lyukas, sárgás-zöld színű rongyon, amit sálnak használt. Azonban a kislány öltözéke ellenére tényleg szép volt. Lágy vonású arca, szépen ívelt szemöldöke, nagy, azúrkék szeme és csilingelő hangja természetes szépséget adtak neki.

- Ha felnövök, olyan szép szeretnék lenni, mint a kisasszony! – mondta hirtelen, amin őszintén megdöbbentek. A kislányok általában gazdagok akarnak lenni és puccos ruhákat akarnak hordani. Soha nem hallottam egy kislányt sem, aki olyan szeretett volna lenni, mint én. Kissé meghatódva néztem rajta végig és most ugyan azt láttam a szemében, mint a többi gyermeknek. Remény és álmokat…

- Nem mindig lesz anyukám szegény. Egyszer majd lesz pénze és akkor majd olyan ruhákat fogok venni, mint a kisasszony. Ilyeneket, amikben lehet játszani! – hadarta fülig érő szájjal, majd miután elköszöntük egymástól elszaladt a templom irányba. Hosszú percekig néztem, ahogy az alakja távolodik. Tekintetemmel egészen a vaskapuig tudtam követni, majd nyomát vesztettem. Miközben figyeltem, azon gondolkodtam, hogy épp most adtam oda egy ismeretlen kislánynak, akinek még a nevét sem tudom, az egyik legértékesebb ékszeremet. Apámtól kaptam 5 éves koromban és azóta, mindig magamon hordtam, még fürdésnél sem vettem le. Megbántam-e? Nem, nem bántam meg. Ez a lánc egy szimbólum volt a számomra. A vadászat és gyilkolás jelképe, de ez a korszak már leáldozóba van, már csak a végére vár. Úgy helyes, hogy ettől is megszabaduljak. Igazából, jobban belegondolva megfelelőbb embernek nem is adhattam volna. Sokat jelentett nekem a lánc és most sokat jelent egy másik embernek. Talán a sors akarta, így…

Kuncogva álltam fel a padról és indultam a tengerpart felé. Olyan könnyű volt mindent a sorsra fogni. Rámondani, hogy nem tehetünk semmit sem, aminek meg kell történni az meg is fog történni olyan egyszerűnek és gyávának tűnik. Csupán sodródni az árral, nem illett hozzám. Akartam hinni, hogy én irányítom a saját sorsomat, hogy minden azért történi, mert én azt akarom, de ami most folyik az rendesen rácáfol.. vagy épp megerősíti. Felmerül a kérdés akkor, hogy az Aroval való találkozás a végzet lett volna, ez lenne a sorsom? Vagy már akkor régen, a találkozás előtt egy másik világba vágytam és meg is kaptam, amit akartam, Aro személyében?

Hosszasan gondolkodtam és legközelebb már csak akkor néztem fel arra, hogy hol vagyok, amikor kiértem a tengerpartra. Magasabbon voltam, mint a tengerpart. A hegy oldalán egy kisebb kilátóban támaszkodtam a hideg korlátra, miközben a zöldes színű tengert kémleltem. A víz a part vonalában teljesen megfagyott, evvel fehér, kristályos választó vonalat húzva a homok és a tényleges víz közé. Jobbra a távolban látszódott a város kikötője, benne a nagy tengerjárókkal.

A megfagyott vizet néztem épp, amikor rájöttem valamire. Előbbi két gondolatom igazából egy is lehetne. Mást akartam és a sors keresztezte az utamat Aroéval. Megkaptam… nem magamtól a sorstól. Fagyott mosollyal a számon indultam el vissza a szállóba, hisz az idő annyira elszaladt, hogy már lassan napnyugta van. Legfőbb indok azonban még is az volt, hogy már ingen csak megéheztem. A legrövidebb úton sétáltam visszafelé és közbe csak elvétve párszor figyeltem fel az emberek sietős jövés-menéseire. Olyan volt, mintha semmit nem változott volna a város, mintha még mindig reggel lett volna. Már határozottan napnyugta volt, amikor visszaértem a szállóba. Keserűen léptem be a főbejáraton, felkészülve a gazdag, arisztokratikus világ kibírhatatlanságára.

Odabent azonban, szerencsémre, csak a szállodavezető álldogált a pultjánál és írogatott valamit. Óvatos léptekkel indultam meg felé és közben meghallottam az étteremből kiszűrődő hangokat, amik arra utaltak, hogy a vacsoraidő van.

- Jó estét, Miss Sweary! – köszönt fülig érő vigyorral, mikor meglátott. – Hogy telt a napja?

- Jó estét! Köszönöm jól! – feleltem, de mielőtt lerázhattam volna idegesítően folytatta.

- Megkérdezhetem esetleg, hogy mi jót csinált?

- Sétáltam a városba egész nap. Nagyon szép! – hangsúlyoztam ki az „egész” szót - Talán máskor is visszalátogatok majd – mondtam, miközben jót mulattam az először felcsillanó, majd utána elsápadó arcán.

- Ennek igazán örülök, kisasszony! – folytatta negédesen. – Mindenképp várni fogjuk! – adta az üres szavakat, magamban meg jót mulattam.  

- Erről jut eszembe, pontosan meddig is van lefoglalva a szoba? – kérdeztem kicsit nyomatékosas, hogy emlékeztessem ki is a jól fizető vendég.

- Az egész hétre, kisasszony! – válaszolt. – Az úr kifizetett előre mindent! – folytatta és éreztem hangjában az elégedettséget.

- Értem, nos a vacsorámat a szobámba fogyasztanám el. Természetesen, csak ha nem gond!

- Persze, hogy nem gond! Hogy lenne gond? – nevetett fel erőltetetten. – Szólok az egyik inasnak, hogy szolgálja fel önnek!

- Köszönöm! – mondtam, majd felmentem a szobámban. Ahogy beléptem, csodálkozással nézetem végig a szobán. Minden makulátlanul tiszta volt és minden még a nagy vörös függönyök is árasztották magukból a friss virágillatot. A polcok és az asztalok frissen voltak törölve és még a két táskám is szépen, rendezettem feküdt az ágy melletti ablak alatt. Az ágy pedig jól megvetve, ezúttal vörös ágytakaróval hívogatott. Megadva magam a csábításnak ültem le az ágy végébe és néztem körbe onnan a szobán, majd dőltem hanyatt és hagytam, hogy a puha paplan elnyeljen.

¤¤¤

Nincs unalmasabb dolog a világon, mint az, ha egy vadonatúj helyzetet megszoksz és az így elveszti a varázsát. Először még élveztem, utána már csak szórakoztatott, de mára már rájöttem, hogy a gazdagok világa unalmas. Lehet, hogy nem szenvednek semmiben sem hiányt és állandó kényelemben élnek, de az én nyugtalan, kalandvágyó lelkem nem bírja ezt a fajta életet. Kezdetben még meg volt az újdonság varázsa, hogy soha nem viseltem ilyen drága nagyruhát, hogy nem kaptam még ágyba reggelit, és hogy eddig nem lesték inasok minden kérésemet.

Lassan már hét nap telt el azóta, hogy megkaptam a levelet és a ruhát. Ahogy teltek a napok egyre jobban éreztem, hogy a jó kedvem elfogyott és a hangulatom monoton szürke lett. Minden nap ugyanaz, felkelek, reggelizek, járok a városban, ebédelek, megint járok a városban, vacsorázok és kezdődik minden elölről. Bár tagadhatatlan, hogy élveztem a luxust, de belefáradtam. Hiányzott a kaland, az utazás és a változatosság. Mielőtt elkezdtem ezt a küldetést hónapokig nem aludtam normális ágyban és hiányoltam a kényelmet, de ennyi épp elég is volt. Szívem szerint már indultam volna tovább, mentem volna, hogy végre történjen valami, de az igazság az volt, hogy nem tudtam, hogy hová menjek.

Nem láttam Arot az a bizonyos éjszaka óta és nem tudtam mitévő legyek és merre menjek. Eddig mindig azt mondta, hogy menjek délre, de Aostához képest már nagyon délre voltam, ráadásul már mielőtt La Speziába jöttem volna, már akkor sem délre mentem. Az is megfordult a fejemben, hogy talán ez az út vége és Aro ide akart elvezetni. De minek? Ilyen szép szállodát bármelyik nagyobb városban találhatott volna. Igaz ennek a szállónak meg volt a hangulata, de akkor is, nem kellett volna ennyit vesződni, ha már Genovában megállunk. Nem, nem ide akart hozni… de akkor miért nem jött vissza és mondta meg, hogy merre menjek. Miért nem üzent?

A forró víz, amiben ültem, már korántsem volt forró, de még langyos sem. Teljesen kihűlt, miközben gondolkodtam és merengtem. Nem volt semmi kedvem felállni vagy egyáltalán megmozdulni, de kénytelen voltam. A fogaim már szó szerint kattogtak, ahogy vacogtam a hideg vízben. Nagy nehezen, még ülő helyzetből elnyújtózkodtam a törülközőmért, majd magam köré tekerve felálltam és kiléptem a kádból. Mezítláb, csurom vizesen sétáltam végig a hideg kövön egészen a tükörig. A mosdókagylóra támaszkodva bámultam tükörképemet.

Igaz volt már olyan, hogy több hétig nem láttam, de akkor még nem kötődtem hozzá és ezért nem is érdekelt. De most… nem tudtam mihez kezdhetnék, ha Aro nem jelentkezne. Mit csinálnék vagy, hogy hogyan folytatódna az életem, ha Aro egyszerűen csak eltűnne, ha itt hagyna. A kétségek egyre jobban gyötörtek annak ellenére, hogy próbáltam magamban leküzdeni őket. Nem gondolni arra, hogy soha nem látom már Arot és bízni benne, hogy akár mikor felbukkanhat. Bízni és reménykedni. Tehetetlennek és leláncoltnak éreztem magam, mert Arotól függtem. Soha nem éreztem még ennyire erősen, hogy menni akarok, hogy vele akarok tartani. Lassan, de biztosan utáltam meg magam körül a világot, mert szökni akartam innen.  

Belegondolva, hogy mennyire bánt, hogy nincs itt, hogy állandóan csak idegeskedek és türelmetlenkedek, hogy minden fura moccanásra azt hiszem, hogy ő az és meg akar ijeszteni, hogy aztán a jól ismert elégedett vigyor kiülhessen az arcára, elmondhatom, hogy hiányzik. Igen, hiányzott és már bántam, hogy elküldtem, hogy ordítottam vele. Hiányzott a sejtelmes, kismerhetetlen mosoly az arcán. Hiányzott, ahogy felsőbbrendűen, mindent tudóan végignézett rajtam. Hiányzott a hideg érintése, még ha avval minden titkom oda is vész. Hiányzott a vörös szempár. Hiányzott a csókja…

Magamat is megrémisztette az utolsó gondolat, ezért indulatosan ellöktem magam a mosdókagylótól és határozott léptekkel az ajtó felé indultam, azonban az ajtónál megtorpantam. Egyik kezem már az ajtón volt, kézen arra, hogy kinyissa, de még is hezitáltam. Minden egyes nap reménykedve nyitottam ki az ajtót, várva, hogy Aro ott lesz, ott fekszik az ágyon és rám mosolyog, ahogy kinyitom az ajtót, de mindig hiába. A szoba mindig üresen várt, ahogy hagytam. Most is, minden indulatom elszállt és helyét átvette a remény. Igen, elképzeltem, ahogy Aro az ajtó túloldalán vár és én ráordítok majd, hogy hol a fenében volt eddig. Nagy erőt véve magamon nyitottam ki az ajtót és néztem körül a szobában… üres volt, már megint. Ez volt az utolsó alkalom. Másnap már mennem kellett tovább, mert letelt az egy hét, amit Aró kifizetett. De hová? Próbáltam magam nyugtatgatni, hogy ő meg tud találni, de pár percnél tovább nem volt hatása.

Szomorúan és csalódottan vettem fel a hálóingemet, majd összezuhanva estem az ágyba.

Rémálmom volt. Nem tudtam mi, de az volt. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi történik. Egyik pillanatban még a sötétben futottam, a másik pillanatban pedig már a hó vakító fehérségétől nem láttam semmit sem. Az erdőben voltam, körülöttem a fák ijesztően magasodtak körém a vörös ég alatt. A fák között pedig emberek közeledtek felém, emberek, akik arctalanok voltak. Szinte egyformák voltak szürke ruháikban és csupasz arcukkal. Mindegyiknél volt egy fáklya és avval közelítettek, mit sem törődve avval, hogy körülöttük a fák felgyulladtak. Hirtelen nőt meg a hőmérséklet és nagyon meleg lett. Éreztem, hogy lassan máglyahalált halok, hacsak nem történik valami. Kiabáltam segítségért, de nem történt semmi sem. Egyedül voltam és nem jött senki segíteni…

Utolsó képként emlékeztem még, hogy egy hideg fuvallat fut át rajtam, majd felriadtam.

Zihálva pattantak fel a szemeim és én újra a kényelmes melege ágyban voltam. A verejték patakokban folyt rólam és én a légzéssel küzdöttem, miközben próbáltam felfogni, hogy mi történt. Még mindig rémülten tekintettem körbe, amikor tudatosult bennem, hogy a vörös szempár, ami szinte világít a sötét szobában, az ágyamon ülő Arohoz tartozik. Az arcomat simogatta és kimondottan jól esett a hideg keze. Percekig csak bámultam, mert egyetlen értelmes gondolat sem tudott megfoganni a fejemben.

- Nyugalmon, csak egy álom volt – kezdete szinte suttogva. Hangja átjárta az egész tudatomat és én végre kezdtem felfogni a dolgokat. Itt van. Végre itt van.

- Hol voltál? – kérdeztem még mindig zihálva.

- Előbb igyál egy kis vizet és nyugodj meg, utána beszélgethetünk – mondta, miközben segített felülni. – Előttünk az egész éjszaka – suttogta közvetlen közelről, mikor felültem.

Zavarodottan bólintottam neki, majd hagytam, hogy segítsen kikászálódni az ágyból. Instabil lábakon és kicsit kábán, de eljutottam a fürdőszobaajtóig. Ő csak addig követett, figyelte minden egyes lépésemet, hogy biztosan állok-e a lábamon, de mégsem szolgált támaszékként. Hálás voltam neki ezért, így is elég kellemetlen volt a helyzet és csak remélni mertem, hogy a hideg víz majd segíteni fog.

Erőtlenül támaszkodtam a mosdókagylóra, majd öblítettem le az arcomat. Nem hatott olyan gyorsan, mint amire számítottam, de megtette a hatását. Hogy a hűs víz végig folyt az arcomon, éreztem, ahogy minden kábulat kiszáll a fejemből és a gondolataim kitisztulnak. Újra tudtam normálisan gondolkodni és felfogni, hogy mi történik körülöttem. Itt van… tényleg itt van. Agyam egy része még mindig kitartóan tiltakozott és a kétely is ott volt a szívemben, de mégis minden porcikámon átfutott a pillanatnyi, hirtelen örömhullám. Nem hagyott itt, nem hagyott cserben. Azonban evvel egy időben kapott el a félelem is az érintésétől. Féltettem a gondolataimat, az érzelmeimet és a magánszférámat tőle. Furcsa és egyben bizarr is belegondolni, hogy én sem ismerem annyira magamat, mint Aro engemet.

Egy ideig még lehajtott fejjel próbáltam összeszedni magamat és végül egy nagy levegővétel kíséretében visszamentem a szobába. Pillanatig féltem, hogy már nem lesz ott és csak álmodtam az egészet, de ahogy beléptem a szobámba megláttam. Ott feküdt az ágyamon, így, hogy a lába lelógott az ágy végén. Csukva volt a szeme és szinte úgy tűnt, hogy alszik. Békés és nyugodt volt, annyira, mint amennyire embert sem, nemhogy vámpírt sem láttam. Tudtam, hogy hall engem, hogy érzi a jelenlétemet és hallja a szívdobbanásaimat. Megvallva, jelenleg nem kellett vámpírnak lenni, hogy hallja valaki a szívemet, olyan hangosan dobogott. Egy pillanatnyi hezitálás után visszamentem az ágyhoz.

- Ez az ágy nagyon kényelmes, megérte az árát – mosolygott még mindig csukott szemmel, majd egy kis szünet után felülve folytatta. – Jobban vagy? – Nyeltem egyet és úgy bólintottam, azután visszamásztam az ágyba és a párnáimra ültem. Egyik lábam alattam volt, a másik pedig erőtlenül lógott le a hatalmas ágyról. Aro ott ült az ágy végében félig felém fordulva. Furcsa volt így látni, hogy az eddigiekhez képest nagyon egyszerű inge meggyűrődött, felső gombjai pedig szinte slamposan kigombolva lógtak. Annyira emberinek tűnt, annyira elérhetőnek.

 - Tetszett a ruha? – kérdezte egy időben velem.

- Hol voltál eddig? – Kimondva még értelmetlenebbül hangozott a kérdésem. Számon kérően, szinte követeledzően csengett, pedig jobban meggondolva semmi közöm sincs hozzá.

Néma csendben meredt rám, mintha nem értette volna a kérdést. A csendben a feszültség egyértelműen tapintható volt. Végül ő törte meg.

- Nem véletlenül foglaltam egy hétre a szobát. Fontos dolgom volt a tengerentúlon, amit nem halaszthattam el – felelte színtelen hangon.

- Vámpírok? – kérdeztem első gondolatként, mire csak bólintott.

- A törvényeket be kell tartatni, bármi áron! – hangja határozott, ellentmondást nem tűrő volt. – Azt hitted nem jövök vissza? – mosolyodott el sejtetően, mire zavarta elkaptam a fejemet és úgy motyogtam a válaszomat.

- Nem is tudom mit gondoltam…

- Akkor mutasd meg – mondta, majd felém nyújtotta a kezét. – Gondolatokban is elmondhatod azt, amit szeretnél. Én meg fogom hallani.

Egy darabig hezitáltam. Ez megint a megadás és a behodolás pillanata volt, amikor a saját személyemet szolgáltatom ki neki. De belegondolva, már nem vagyok az aki voltam. Jelenlegi életem hozzá tartozik. Az új utamon már csak ő tud engem vezetni. Hát akkor miért ne könnyítsem meg annyival a dolgomat, hogy beengedem az elmémbe és megkímélem magam egy hosszú, kínos és félreértésekkel teli beszélgetéstől. Ez a módja a beszélgetésnek egyszerű volt, őszinte, gyors és egyenes. És olyan bensőséges, senki sem hallhatja. Mondhatni, szavak nélkül megértjük egymást. Óvatosan tettem kezemet az ő kezébe, mire ő gyengébben magához húzott és megcsókolta a kezemet. Pillanatok kérdése volt, míg újra rám figyel, mégis egy örökké valóságnak tűnt. Rám nézett mégis szeme a távolba révedt. Szinte láttam, ahogy lepereg szeme előtt az elmúlt egy hét. A ruha, a városnézés, a kislány, a gondolataim, a felismeréseim,, a hiánya és a kétségbeesésem.

Öntelten vigyorodott el, majd nézett újra rám.

- Hát ennyire hiányoztam? – kérdezte, mire én válaszként csak elkaptam a kezemet, ami egyértelmű válasz volt. Jó ízűen nevetett fel, majd folytatta. – Örülök, hogy tetszett a ruha, de igazán felvehetted volna az egyik vacsorához. – válasz nélkül hagytam a megjegyzését.

- Mit akarsz igazából tőlem? Darabokra zúztad az eddigi életemet, a hitemet és az elveimet! Miért kínzol még mindig? Mit akarsz? – kérdeztem szinte hisztérikusan. A gombóc a torkomban egyre nagyobb lett, de tartottam magamat. Igazából oly sokszor feltettem már neki ezt a kérdést, hogy már belefáradtam, hogy nem kapok választ. Ezért teljesen meglepett, amikor válaszolt.

- Azt akarom, hogy velem gyere és immár én is tudom, hogy jönni akarsz! – mondta nyíltan és egyenesen. Erre a következtetésre már magam is rájöttem, tudtam én ezt. De így kimondva, ráadásul pont Aro szájából ijesztően hangzott. Megrémített és elbizonytalanított, amit ő is észrevett.

- Ugyan, Johanna kedvesem! – szólt, miközben felállt és közelebb jött, majd a lehető legközelebb ült le mellém. – Gondolj bele! Ezt nem én csinálom, ez a világ! Változik körülötted, folyamatosan és már nincs helyed köztük. Beolvadsz vagy elmenekülsz, ennyit tehetsz. Az emberek elutasítanak, kitagadnak. Hát miért nem hagyod ott őket? Miért törődsz még velük? Miért szenvedsz még mindig? – Teljesen összezavart és kételyeket ébresztett bennem, de egyre erősebb lett az érzés, hogy igaza van és mennem kell.

- A világ körülöttem is változik, tudom milyen, és tudom, hogy nincs helyünk a magunkfajtáknak. Te nem vagy abba a világba való! Gyere velem, egy teljesen másik világba! – Elképedve bámultam rá. Igazság szerint nem is az ijesztett meg, amit mondott, hanem az, hogy őszintének tűnt. Igaz volt minden egyes tény, amit felhozott és minden egyes következtetés hibátlannak tűnt. Éreztem, ahogy ellenállásom, határozottságom semmivé válik, ahogy az eddigi kétségek Aro rég hallott hangjától szertefoszlanak. Olyan volt, mintha egy mély, feneketlen örvénybe húznának.

- Tehetséges vagy, csodálatos és gyönyörű. Kár lenne érted! – Hangja eddig erősen és élesen csengett, de most lágy lett. – Nem kell azonnal döntened… - Jó éréssel töltött el, hogy megadta nekem a választás lehetőségét, hogy én dönthetek, hol ott igazából ez már réges-rég eldőlt. Nincs más út, amit járhatok. A világ változik, így nekem is változnom kell.

Lassan hajolt közelebb, miközben lágyan végig simított az arcomon. Mennyire hiányzott már a csókja, hány ezerszer bántam meg, hogy akkor este ellöktem magamtól és hány ezerszer sírtam vissza az elmúlt egy hétben. Lágyan csókolt, inkább csak egy gyengéd puszi volt az ajkaimra, mintsem igazi csók, de még is felemelő volt. Egész testemen végig futott a bizsergés és újra felmerült a kérdés. Szerettem-e őt? …. Igen, kalandos volt, izgalmas. Pont az ami nekem kell, ami messze van a szokottól, ami új… ami tiltott. Ilyen szempontból egyformák voltunk Aroval. Mindketten kerestük a különlegeset, az izgalmasat.

Ez volt az első alkalom, amikor agyam és a szívem is egyetértett…. Megtaláltam az utamat és nem véletlenül Aro oldalán.

- Gyere el hozzám, ismerd meg a világomat és dönts! – suttogta, miután épphogy annyira elhúzódott, hogy beszélni tudjon. Igen, így lesz tökéletes… elmegyek oda, ahová vezetett, lassan de biztosan lezárom a múltat és akkor amikor tényleg készen állok vége lesz Johanna Swearynek, a vámpírvadásznak. Így kell történnie.

Boldog voltam, szinte a fellegekbe jártam. Volt tervem, volt célom és láttam az önmarcangolás és a szenvedés végét. Ezt már semmi sem ronthatja el…

- Gyere Voltarrába! – suttogta a fülembe, majd gyengéden elfektetett az ágyon, még örömmel fogadtam a csókját.

Hosszú percekig csókolóztunk és én meg lebegtem a mámorban. Lassan, de vége lett a csóknak és szomorúan vettem tudomásul, hogy elhúzódott.

- Most pihend ki magad. Ha holnap egésznap lovagolsz estére Voltarrába érsz – mondta halkan.

- És ha odaérek?

- Nem kell aggódnod ott már megtalálunk, csak vedd fel a nyakláncot, amit adtam – mosolygott rám, majd miután bólintottam folytatta. – Jó éjszakát, kedvesem!