5.fejezet: Egy lépéssel közelebb

Az idő néha olyan lassan halad, néha pedig oly gyorsan. Már lassan négy napja voltam Margaritta és a férje, Ernesto társaságában. Kellemes, meghitt, könnyed volt. Számomra oly egyszerűnek, oly nyugalmasnak tűnt a csendes kis életük. Biztonságos, állandó otthon, nem háborgatja őket senki, teljesen önellátóak. Bár számukra ez már néha unalmas volt, azonban nekem mégis egy valóra vált, elfojtott álom volt ez a pár nap.

De mégis volt ott valami, ami eltorzította, megfertőzte ezt az idilli életet. Nem tehettem róla, akár mennyire is ellene voltam, mégis szívem egy része a vadászat után vágyott. Ez a részem már görcsösen várta, hogy vége legyen a viharnak, hogy én is és Lidérc is felgyógyuljunk és indulhassunk. Ez a részem már szinte hiányolta az állandó veszélyt, a folyamatos megpróbáltatást és talán Arot is.

Az elmúlt napokban volt bőven időm gondolkodni. Vendéglátóim nagylelkűen nem nagyon faggattak, nem kérdezősködtek, hagytak a saját gondolataimba merülni. Miután már képes voltam járni, naphosszakat ültem az egyik ablakban a hóvihart figyelve. Néztem a havat, a szél ellen küzdő fákat és saját tükörképemet. Azonban néha megdöbbenve vettem észre, hogy gondolataim átvándorolnak Aro köré és már szinte őt keresem a havas fák között.

A mai napig nem tudtam dűlőre jutni vele. Egy két lábon járó rejtély volt, ami néha az a fajta, ami felkavarja az embert, ami szinte üvölt, hogy fedjem fel minden titkát, ismerjem meg. Másszor pedig olyan, mint egy régi, ősi titok, amit jobb ha nem bolygatunk, mert olyan elemi erővel tud lecsapni, ami porrá zúz mindent. Bár az elmúlt hét eseményei után inkább az előbbi érlelődik bennem, már szinte vágytam a találkozásra, hogy kérdőre vonjam.

- Johanna! Jöjjön vacsorázni! – hallom Margaritta érces hangját, ami az egész házat átjárja. Mosolyogva keltem fel és botorkáltam el lassan a konyháig.

- Hogy érzi magát? – kérdezte mikor kiértem a konyhába. Nem volt nagy, ahogy a ház sem. Két ember állva még csak-csak elfér, de ahhoz, hogy három ember abban a helyiségben tartózkodjon, ahhoz már valakinek ülnie kell. Kicsi volt és szegényes, számomra akkor is a legtökéletesebb volt, hisz tele volt élettel, családias légkörrel és melegséggel.

- Köszönöm, jobban vagyok! Ha nem gond vacsora előtt még kimegyek Lidérchez. Ma egész nap nem látogattam meg – kérdeztem.

- Persze, persze menjen csak! Addig kiszedem a levest! – felelt, miközben háttal nekem folytatta a munkáját. Szerencsére itt már hozzÁ szoktak ehhez a rossz időhöz, így a házat is úgy tervezték, hogy minél kevesebbet kelljen a szabadba tölteni. Ezért a kisebbik istállóba, amibe Lidérc is volt, egy kisebb szobán keresztül el lehetett jutni.

Szép istálló volt, a ház többi részéhez képest különösen újszerű. Mindössze három ló fért volna el benne, de most csak Lidérc volt ott, a többi jószág a távolabbi, nagyobb istállóban volt.

Ahogy beléptem az istállóba, rögtön megcsapott a jellegzetes állat szag, ami a folyamatos tisztítás és időnkénti betörő fuvallatok ellenére is töményen ült a levegőben. Lidérc pontosan velem szemben volt, kényelmesen legelészett az elé rakott szénából, majd mikor meghallotta a becsukódó ajtót felnézett. Nem várattam meg, rögtön oda mentem hozzá és megpaskoltam a nyakát, majd elkezdtem simogatni. Mióta megtudtam, hogy életben van és jól van, a kapcsolatunk, mintha erősebb lett volna. Már komolyan gondoltam, hogy olyan, mint egy barát, aki mindig az ember mellett állt.

Már eltelhetett pár perc néma csendben, amikor a békés hangulatot egy betörő fuvallat, majd Lidérc nyerítése törte meg.

- Jól van! Jól van! Minden rendben! – próbáltam nyugtatgatni, de csak nem akart lenyugodni. Miközben simogatva csitítgattam, éreztem, mintha hidegebb lett volna. És akkor már mindent értettem. Nyugodtan fordultam hátra és néztem szembe a rám váró vörös szemekkel.

- Nem mondták még neked, hogy illetlenség más mögé osonni? – kérdeztem fordulás közben, aztán szembe találtam magam a vigyorgó Aroval, aki a falnál állva állt fekete ruháiban.

- Lehet, hogy mondták, de az már régen volt.

- Igen, azt vettem észre! – mondtam, majd pár lépést közelítettem felé, így távolságunk lecsökkent alig két méterre. – Miért mentettél meg?

- Miből gondolod, hogy én voltam?

- Egészen idáig vezettél és rajtad kívül nem volt senki ott – jelentettem ki.

- És ettől most változott valamit a helyzet? – kérdezte komolyan és ő is tett pár lépést felém, így már könnyűszerrel elérhetett volna. – Fogsz ettől jobban gyűlölni vagy jobban kedvelni?

- Nem, de talán kevésbé gyűlölni…

- Ó! Milyen érdekes ezt egy vámpírvadász szájából hallani – nevetett fel.

- Ne örülj annyira, mert…

- Mert? – vágott a szavamba. – Mert mi lesz? – suttogta mialatt közelebb hajolt hozzám és várt. Várt a válaszomra, de én nem tudtam megszólalni. Minden szó és hang a torkomon akadt, helyette elkapott a szorongás. Ott volt az arca alig pár centire az enyémtől. Láttam a vérvörös szemét, ahogy farkas szemet néztem vele és láttam benne az emberfeletti vérszomjas csillogást.

- Miért mentettél meg? – tértem vissza nagy nehezen az eredeti témára.

- Ki tudja! Kedvtelésből? Mint már mondtam, nagyon érdekes képességeid vannak halandó létedre. Annyi titkot rejtesz még számomra, hogy sajnálnám, ha sírba vinnéd ezeket – mondta immár kiegyenesedve. Így megint éreztem, hogy mennyivel magasabb nálam.

- Milyen fennkölt szavak! – találtam meg megint a hangomat, de nem reagált rá. Csak állt ott és nézte az arcomat.

- Ugyan, ne tedd feszülté a helyzetet! Nincs nálad semmilyen fegyver – mondta a szokásos vigyorral az arcán. Lassan emelte fel a kezét, figyelt minden mozdulatomra. Nem tudtam mit akar vagy mit akarhat, csak az egyre közeledő kezét láttam a szemem sarkából, ugyanis még mindig a vörös szemeit fürkésztem. Valahogy nem azt éreztem, amit kellett volna. Tudtam, hogy félnem kellett volna, hisz könnyűszerrel összeroppanthat, de először mégsem tettem. Amikor a keze már nagyon közel volt az arcomhoz, a vészharang mégis csak megcsendült a fejembe. Eszembe jutott milyen könnyen meghalhatok. Pillantásom villámgyorsan terelődött át szemeiről a kezére, akárcsak egy sarokba szorított kutyáé.

- Nem kell félned… - mondta határozottan, majd folytatta a mozdulatot. Lassan érintette meg, először csak az ujjhegyével, majd az egész tenyerébe fogta az arcomat. Jéghideg volt az érintése, főleg a meleg szoba után, szinte égette a bőrömet. Hideg borzongás futott végig a testemen, furcsa mód egy jóleső, rejtélyes borzongás. Annyira emlékeztetett ez valamire, oly ismerős volt, mégsem tudtam honnan. Meggondolatlanul hagytam lecsukódni a szemem és úgy emlékezni. Éreztem, hogy egyre közelebb járok a megoldáshoz. Az érintés minden egyes pillanatával tisztában emlékeztem. És akkor bevillant. Kísértetiesen olyan volt ez az érzés, mint az, amelyiket félholtan annyira élveztem. Megint eszembe jutott és akaratlanul azonosítottam a mostani érintéssel. De nem tehettem, nem! Hirtelen pattantak fel a szemeim és meredtem Arora, aki csak önfeledten vigyorgott.

- Nem is tudom eldönteni, hogy mikor tetszik jobban a szemed. Akkor, amikor gyűlölködve nézel rám vagy akkor, amikor élvezed az érintésem.

- Egyáltalán nem élveztem! Csak próbáltam kizárni a fejemből, hogy rontod a levegőmet. Mert, ahogy te is mondtad, sajnálatos módon a pisztolyom nincs itt – feleltem határozottan, belül pedig átkoztam magam a gyengeségemért. Pár perc néma csend után, végül elengedte az arcomat. Én meg hiányoltam. Pár pillanatig, de hiányoltam és ez az érzés súlyos félelemmel töltött meg.

- Tudom, hogy élvezted.

- És honnan tudod?

- Egyszer majd elmondom, de nem most – válaszolt szinte szelíden, majd az ajtó felé nézett. – Jobb lenne, ha most mennél vacsorázni. Hiányolnak már. – mondta miközben elindult az istálló ajtaja felé és egy utolsó pillantás után eltűnt a viharban. Én csak álltam ott és néztem, ahol eltűnt. Agyam zakatolt és tudtam, hogy elárultam önmagamat. Egy vámpír érintését hiányoltam, hát ennyire megváltoztam volna, ennyire gyenge lettem volna, hogy engedjek egy vámpírnak? Úgy éreztem, hogy életem egy új szakaszába értem. Más szemszögből néztem egy másik világot. A határozottságom és az elszántságom megcsappant, bár a gyűlölet és a harag megmarad. Újra értékeltem a vámpírokat és az áldozatukká lettem.

- Johanna? Johanna, minden rendbe? – lépett be az istállóba Margaritta, én meg csak ott álltam, ahol eddig.

- Persze, csak egy kicsit elbambultam.

- Rendben. Mehetünk vacsorázni? – kérdezte kedves mosollyal az arcán. Én csak bólintottam, majd miután elbúcsúztam Lidérctől, követtem őt vissza a konyhába. Az este további része csak halovány, elmosódott jelenetek képében maradt meg bennem. Hallottam, amiket mondtak, de felfogni már nem bírtam. Agyam teljesen máshol járt. Nem bírtam másra gondolni, csak az istállóban történtekre. Próbáltam megérteni, felfogni a történteket, de képtelen volt. Olyan egyszerű volt és olyan tiszta: hiányoltam az érintését. Nem tudtam magamban kifogást keresni, mert nem volt. Ennek ellenére nem adtam fel, hogy bemagyarázzam valami másnak. A kitaszítottság, a magány, a lelki összeomlás, mind-mind segítették ezt az ostoba hiányérzetet.

Már éjfélre járhatott az idő és ágyamban feküdtem, amikor is kiegyeztem magammal. Egyedüllétemben elfelejtettem, hogy Arot csak az ostoba kis játéka érdekli. Evvel a gondolattal és egy furcsa keserű érzéssel a fejemben aludtam el.

További napok monotonon és egyhangúan teltek. Legtöbb időt Margarittával töltöttem és utazásaimról meséltem neki, míg ő szinte az egész életét elmesélte. Kedves pillanatok voltak azok, azonban mégis elvesztették a varázsukat. A boldog, csendes élet után vágyó énemet elfojtotta a vadász én és egy harmadik fél, amelyik Aroval akart találkozni, aki azóta sem tűnt fel. A látogatása utáni 4 napon a vihar már teljesen elállt és Lidérc is felgyógyult, így elhatároztam, hogy az lesz a legjobb, ha minél hamarabb megyek.

- Biztos, hogy ezt akarja? Nem ártana még egy kis pihenés! – mondta aggódva Margaritta, miközben Ernestoval Lidércet nyergeltük.

- Biztos. Nagyon szépen köszönök mindent! Ha valamivel meg tudnám hálálni? – fordultam az asszony felé, aki rosszállóan nézet rám.

- Ugyan! Bárki megteszi ezt embertársáért! – jelentette ki. Válaszom csak egy savanyú mosoly volt és próbáltam nem az aostaiakra gondolni. Még egyszer utoljára átöleltem Margarittát és Ernestot is, majd felültem Lidércre.

- Merre megy tovább, Johanna? – kérdezte Ernesto, mialatt kinyitotta az istálló ajtót.

- Pár mérföldet megyek délre a gerincen, majd elindulok a part felé – mondtam határozatlanul, mert igazából semmi elképzelésem sem volt, hogy merre kéne mennem.

- Bárhova is menjen, nagyon vigyázzon magára! – mondta Margaritta.

- Úgy lesz! – mosolyogtam rá, mire ő is visszamosolygott. – A viszontlátásra! Remélem még találkozunk!

- Viszlát! – válaszolták szinte egyszerre, majd egy utolsó mosoly után elvágtattam az erdő felé. Az erdő szélén még visszanéztem és épp láttam, ahogy beljebb lépnek és Ernesto elkezdi becsukni a kapukat. Egy kicsit néztem, ahogy eltűnnek, majd folytattam utamat.

A táj kimondottan szép volt, bár kissé még ideg volt. Az ég szinte tiszta, semmi nyoma sem volt a viharnak, kivéve a térdig érő havat, ami szőnyegként terítette be a tájat. Minden fehér volt, szinte már vakítóan fehér, ahogy a napfény megcsillant rajtuk. Pár perc lovaglás után, ösztöneim visszatértek és akaratlanul is figyelni kezdtem a rezdülésekre, mozgásokra és a hangokra. Kezem végig a pisztolyom közelében volt és most megint éreztem, hogy bizonytalanságom szertefoszlott és képes lettem volna Arot szó nélkül, hidegvérrel megölni. Azonban kezdeti fellángolásomat hamar leváltotta a realizmus és az önismeret. Tudtam magamról, hogy megérett bennem már az elhatározás, hogy addig nem ölöm meg, amíg nem válaszolt minden kérdésemre.

Hosszú napokat lovagoltam végig bármi féle esemény nélkül. Szerencsére az idő nem változott és nem közeledett újabb hóvihar. A tiszta, felhőtlen égbolt ellenére, azonban még mindig hideg volt. Ez kellemetlen fejlemény volt, ugyanis Lidérc lába miatt többször kellett hosszabb időkre megállni, hogy kipihenhesse magát.

Az előérzetem, hogy valaki állandóan figyel, egy percre sem csillapodott, de soha nem is igazolódott be. Minden neszre, árnyékra figyeltem, de Aronak nyomát sem láttam. Különös volt, többször is meg mertem volna esküdni, hogy figyelnek vagy, hogy követnek és ami a legborzasztóbb volt, hogy egyre többször éreztem és egyre közelebb magamhoz. Ez egyáltalán nem volt jó jel, hisz muszáj volt egy két hegy közt húzódó falun át kelnem, különben nagyot kellett volna kerülnöm. Aggódtam a falusiakért, nem akartam Arot a nyakukra vinni, ezért úgy döntöttem, hogy a falutól pár mérföldre egy dombtetőn letáborozok.

 A domb a két hegy közti völgy kezdete volt, így jóval magasabbon helyezkedett el, mint a falu. Csodálatos látvány volt, főleg napnyugta után. Két hatalmas, fenséges hegy között egy vékony kis völgyben a távolban lehetett látni a falu fényeit. Apró kis szentjánosbogaraknak tűntek a kicsiny kis fények, amiket szinte teljesen elnyelt a sötétség. Ahogy a dombon a tábortűz mellett ültem és a látványt csodáltam elgondolkodtam rajta, hogy ők vajon látnak-e engem? Ellátszik-e odáig a tűz fénye?

A hideg hóban a köpenyemen ültem és próbáltam minél jobban összehúzni magam a csípős szél elől. Eredetileg azt terveztem, hogy a faluba pihenek, de ez tűnt bölcsebb döntésnek. A tervem az volt, hogy megpróbálom magamhoz csalogatni Arot és elérni, hogy maradjon távol a falutól. Azt, hogy hogyan győzőm meg, azt nem tudtam. Csupán a rögtönző képességemben bíztam. Órákig virrasztottam a hidegben, de Aro jelét sem adta, hogy itt lenne. Pedig többször is fel-alá járkáltam és a nevét kiáltottam, fenyegettem, gúnyolódtam, de semmi nem történt. Biztos voltam benne, hogy Aro ha ott lett volna, már megmutatta volna magát.

Emiatt valahogy feleslegesnek éreztem a virrasztás és valahol mélyen talán csalódott is voltam, de ezek nem érdekeltek. Az érzés, hogy figyelnek, ugyanolyan erős volt és nem tudtam, hogy miért. Sokáig virrasztottam, de semmi nem történt, így hajnal előtt pár órával az álmosság végül győzött és én tehetetlenül vonszoltam be magam a sátramba és aludtam el.

Reggel bár kellemesen ébredtem, jó hangulatom azonnal elszállt. Már bentről a sátorból is éreztem, hogy valami nincs rendben, valami történt. Még a sátorban azonnal a felszerelésemet kezdtem meg átnézni. Minden meg volt hiánytalanul, okulva a hibámból a tárakat is megnéztem, de azok is rendben voltak. Pisztolyokkal a kezeimben léptem ki a sátorból. Először Lidércet kerestem meg szemeimmel, aki a fánál álldogált és a havat kaparta. Miután megbizonyosodtam róla, hogy vele minden rendben, alaposabban is körülnéztem.

Ahogy lepillantottam a földre rögtön tudtam mi volt a rosszérzésem. Az egész táboromat emberi lábnyomok fedték be. Valaki járt itt. Először rögtön Arora gondoltam, de hosszabb töprengés után rájöttem, hogy ez nem az ő stílusa. A lábnyomok cipős nyomok voltak, így az sem volt kizárva, hogy csak egy ember volt, de vadász létem miatt én rögtön a legrosszabbra gondoltam. Viszonylag hamar sikerült megállapítani, hogy az illető északról jött és a falu felé haladt, ahogy én. Nem akartam sokáig húzni evvel az időt, elvégre nem történt semmi. Felnyergeltem Lidércet, összepakoltam és indultam tovább.

Pár óra múlva már a falu határán voltam. Elszigetelt, öreg kis egyutcás falucskának nézett ki. Öreg, megviselt szürke házak sorakoztak végig egymás mellett és szinte mindegyiknek füstölt a kéménye. A korai idő ellenére az emberek már mind talpon voltak és sürögtek-forogtak a szűk utcán. A legtöbbjük fát cipelt vagy baltával az erdő felé tartott, míg a gyermekek hógolyóztak. Lassan mentem beljebb a faluba gondosan megfigyelve minden kis részletet. Azonban alig mentem el az első pár ház mellett, amikor egy testes favágó megállította a lovamat.

- Jobban jár kisasszony, ha hamar távozik innen! – mondta öblös hangon nagy bajusza alól, lovam mellett állva.

- Miért? – kérdeztem vissza és már magamban attól féltem, hogy felismertek és nem látnak szívesen.

- Nem biztonságos ez a hely, főleg nem a magfajtájának – jelentette ki higgadtan.

- A magamfajtának? Ez hogy érti uram? – kérdeztem sértetten.

- Ez a falu nem való törékeny hölgyeknek. Az olyanok, mint kegyed maradjanak Firenzében vagy Milánóban esetleg Rómában. – Őszintén nem tudtam, hogy melyik a jobb bánásmód ez vagy az aostaiaké.

- Nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek látszom – válaszoltam, majd kissé felemeltem a fegyvereimet rejtő pokrócot, így a favágó jól láthatta fegyvereimet. – Mondjuk úgy, férfias a szakmám!

- Értem, a maga gondja, de én figyelmeztettem! Az ég áldja! – mondta majd se szó se beszéd elment mellettem. Meg akartam még tőle kérdezni, hogy miért veszélyes a környék, de a büszkeségem nem engedte, hogy utána menjek. Helyette folytattam utamat a faluban. Többen is megbámultak, de ezt már megszoktam. A fogadó előtt megálltam, kikötöttem Lidércet az itatóhoz, majd bementem az öreg épületbe. A hely belül se volt jobb állapotba, mint kívül. A falakról a vakolat néhol omladozott, a padló korhadt volt az asztalok pedig repedtek. Emellett az egész helység erős dohos szagot árasztott.

- Kisasszony! A saját érdekébe álljon tovább! – szólt rám a kocsmáros a pult mögül. Kisebb termetű ember volt, mint itt általában az emberek. Őszülő haja rendezetten volt hátra fésülve, ruhája egyszerű falusi öltözék volt.

- Ezt már mondták nekem – mentem közelebb és leültem az egyik bárszékre. – Egy forró kávét, kérem! – kértem, majd bólintott és háttal nekem elkezdte csinálni a kávémat.

- Mi járatban erre felé? – kérdezte csevegő hangon.

- Átutazóban vagyok.

- Ez esetben tanácsolom, hogy még ma álljon tovább! – fordult ismét felém és közben elém rakta a kávémat.

- Mint mondtam, már figyelmeztettek. Azonban azt nem mondták, hogy miért veszélyes ez falu. Talán banditák vagy farkasok?

- Ó, dehogy! – nevetett fel, majd rögtön komoly hangra is váltott és közelebb hajolt. – Nem tudom kegyed, mennyire hisz a mesékbe, de van, aminek igaz alapja van… - mondta, majd óvatosan körbe sandított. Követtem a példáját, de nem láttam semmi különöset.

- Tudja, kisasszony, örülnénk is a banditáknak, azokat meg lehet ölni – mondta lemondóan, én pedig nagyon rosszat sejtettem, hogy lehetek én ennyire balszerencsés?

- Kérem, mondja, hogy nem vámpírról beszél! – mondtam a kelleténél kicsit hangosabban, ugyanis körülöttünk mindenki hallotta és néma csendbe figyeltek.

- Nem tűnik ijedtnek, talán nem tudja milyenek?

- De nagyon jól tudom, hogy milyenek, de én nem félek tőlük. – Amint kimondtam rögtön meg is bántam. Most biztos, hogy rákérdez, hogy miért és akkor válaszolnom kell és egy újabb feladatot sózok a saját nyakamba. Pedig tudtam, hogy főszabály az én munkámban, hogy egyszerre csak egy vámpír.
És akkor megfordult a fejemben, hogy biztos, hogy két vámpírról van szó? Amilyen ritkán találkozom Aroval, könnyen lehet, hogy itt vadászik. Vagy lehet, hogy ide akart elvezetni? Gyorsan futattam keresztül az agyamon az információkat, az érveket és az ellenérveket. Végül abba maradtam, hogy Aro az, hisz a vámpírok nem nagyon szeretnek osztozni a területen és Aro már régóta ebben a térségben van.

- Miért?

- Azért, mert egy vá… - A mondatot már nem tudtattam befejezni, mert odakintről sikoltozásokra lettem figyelmes. Egyre többen sikoltoztak és menekültek, miközben azt kiabálták, hogy „Itt van!”. Hamar pattantam fel a székemről leborítva a kávémat és futottam az ajtó fel. A kocsmáros még utánam kiáltott, hogy ne menjek, de az én fejembe már csak az járt, hogy ez nem Aro.

Amikor kiértem a tornácra, láttam, ahogy szinte mindenki északnak fut. Pár férfi puskával és baltával eltökélten futottak délnek, de én tudtam, hogy semmi esélyük. Odaléptem Lidérchez és levettem róla két pisztolyomat és a kardomat. Kardommal a hátamon és pisztolyokkal a kezemben indultam én is délnek.

Szerencsére nem olyan nagy a falu népessége, így nagyobb tömeg nem verődött össze. Ahogy haladtam délnek, már halottam a kiáltásokat, a sikításokat és a puskadörrenések. Azután végül megláttam a férfiakat is. Három holtan feküdt a földön, a maradék öt pedig körben állva keresték a célt.

- Mutasd magad gyáva mocsadék! – kiáltott, majd szinte azon nyomban, kínjában üvöltött föl, amikor a vámpír erős kezei könnyen csavarták ki a kezét. A többi ember mire megfordult a vámpír már nem volt ott. Azonban tapasztalatomnak hála, ismertem ezt a módszert. Jellegzetes technikája volt ez a szórakozni vágyó vámpíroknak… kivéve Arot. Emiatt tudtam hol fog legközelebb lecsapni. Célra emeltem a pisztolyomat. A kicsavart kezű emberkétől legmesszebb szinte egyedül álló férfit céloztam meg és vártam. Összpontosítottam, mert nem hibázhattam. Megpróbáltam kizárni minden felesleges hangot a fejemből és csak az árulkodó neszekre figyelni. A hónak ropogás egyik háztetőn majd a másikon, a cserepek nyikorgása, ahogy a súly ránehezedik, majd a következő nyikorgás, amikor megszabadulnak a feleslegtől. Felpattantak szemeim és azonnal lőttem közvetlenül a férfi feje mellé, vakcélra. A lövés hangjára mindenki felém fordult, majd rögtön a másik férfi felé, aki mögött most egy hosszú barna hajú, vörös szemű vámpír fogta a sérült vállát.

Rám emelte a tekintetét és én azonnal lőttem újra. A következő golyó már a mellkasát találta, az azutáni pedig a nyakát. Tudtam, hogy most jön a halálos lövés. Előnyben voltam és maglepetés erejével könnyűszerrel legyőztem. Ujjam már a ravaszon volt, amikor szemem sarkából az egyik ház árnyékában megláttam Arot. Gúnyosan, elégedetten mosolyogva figyelt. Pillanatnyi habozás elég volt. Mire észbe kaptam a vámpír már elmenekült és a férfiak kérdőn néztek rám, miközben sérültjeiket ápolták.

- Miért nem lőtt? Megölhette volna! Ez a dög már 4 éve ontja a vérünket! – vont kérdőre az egyik, de én csak a helyet néztem ahol eddig Aro állt. Most nem volt ott senki.

- Mellesleg ki maga? Honnan tudta, hogy Robertot támadja meg?

- A legtöbb vámpír így támad, ha szórakozni akar több emberrel – feleltem higgadtan.

- A legtöbb vámpír? – nézet rám kérdőn az egyik fiatalabb favágó.

- Johanna Sweary vagyok, vámpírvadász.

- Vámpírvadász? Hála az égnek! Az Úr megváltót küldött nekünk – mondta az egyik idősebbik.

- Ne örülj annyira! A ilyenek egy rakat pénzt elkérnek! – nézett rám ellenségesen az első favágó.

- Nem szándékozom pénzt kérni, tekintve, hogy nem ez a vámpír miatt vagyok itt.

- Akkor ennyi? Hagyja meggyógyulni? – folytatta ismét a fiatal.

- Ugyan! Háromszor lőttem meg és a vámpírok bosszús lények, addig nem fog támadni, amíg engem meg nem öl – feleltem majd elindultam vissza Lidérchez. Most már tényleg muszáj volt elhagynom a falut. Gondolataimba merülve sétáltam vissza a fogadóhoz. Egyrészt a váratlan harc miatti zaklatottság uralkodott rajtam, másrészt nem tudtam kiverni a fejemből Arot. Mit akarhatott? Megvédeni a vámpírt? Nem ez nem vall a magányos fajtákra. Gondolataimba merülve értem vissza a fogadóhoz, ahol Lidérc várt rám. Indulásra készen ültem fel a hátára, mikor a fogadós kijött.

- Magának elment az esze? Meghalhatott volna! – kiáltott rám. Épp szólni akartam, amikor a favágók beértek.

- Elmegy? Befejezi?

- Igen – válaszoltam, majd még visszaszóltam a fogadósnak. – Egyébként, ismerem a vámpírokat, mert vámpírvadász vagyok. – Láttam az elámuló arcát, majd elvágtattam délnek ki a faluból. Út közben elhaladtam a harc színtere mellett. A halottak még mindig ott voltak, körülöttük pedig emberek gyülekeztek. Amikor odaértem többen is rám néztek, volt aki megvetéssel vagy ellenszenvvel, de volt olyan is, aki hálával. Milyen rég nem láttam már a hálát az emberek szemében. Nem maradtam ott sokat, a gyásznál már nincs helyem. Teljes sebességgel vágtattam ki a kicsiny faluból be az erdő sűrejébe.

Megállás nélkül vágtattam az erdőbe keresve a megfelelő helyet ahol be tudom fejezni. Hisz biztos voltam benne, hogy a vámpír meg akar ölni, ahogy abban is 10-20 perc elég neki, hogy rendbe jöjjön.

Bő negyed óra lovaglás után egy tisztást találtam a legmegfelelőbb helynek. Nagy és tágas volt, nem tudott annyira elrejtőzni, hogy meglephessen. Kicsit talán furcsa is volt, szinte már túl szabályos kör alakú volt a rét, de nem tulajdonítottam ennek nagyobb jelentőséget. Lidércet egy fához kötöttem, ami viszonylag messze volt a réttől és csak remélni mertem, hogy nem esik baja. Kapkodva szedtem le a hátáról a fegyvereimet. Kardomat a hátamra vettem, két pisztolyomat az övembe, egy kést a csizmámba, majd a többi fegyvert nagyjából egyenletes távolságba szétszórtam a réten, végül megálltam a rét közepén és vártam.

Nem nagyon érdekelt, hogy látta-e a fegyvereimet vagy sem, hisz ha engem akart, akkor ide kellett jönnie. Megpróbáltam lenyugodni és csitítani a gondolataimat. A terv meg volt innentől a rögtönzés és a szerencse kérdése az egész. Azonban a hideg hóban állva, kitéve a csípős szélnek gondolataim elterelődtek. Újra eszembe jutott az az éjszaka, amikor Aro megmentett. Szinte újra éreztem a jeges hideget, a szaggató szelet. Sokat gondolkodtam azon az éjjelen, de újra és újra ugyanaz a kép keringet a fejembe, amire bár nem emlékeztem, mert eszméletlen voltam, de érintések megmaradtak. Folyamatosan villantak fel a képek, ahogy Aro odalép mellém a hóba, leguggol, egy darabig figyel, majd óvatosan a karjaiba vesz és könnyedén elfut velem a számomra életet jelentő meleg felé. Akaratlanul is eszembe jutott az a mennyei érintés az arcomon, amikor a hideget már szinte égető forrónak éreztem és akaratlanul is egy képsorhoz kötöttem. A ház előtt lerak a hóba, de még mielőtt kopogna az ajtón, végig simít arcomon. A furcsa kavalkád, ami bennem tombolt Aroval kapcsolatba, most ijesztően egy irányba tolódtak el. Tagadhatatlan, hogy kíváncsi voltam rá, hogy érdekelt a természete, a személyisége, de fájt bevallanom ez már több lett egyszerű kíváncsiságnál. Ez az érdeklődő érzés olyannyira megerősödött bennem, hogy már hiányoltam a társaságát és…

Gondolatomat nem tudtam befejezni, mert hangos reccsenést hallottam közvetlenül előttem az erdő szélén. Az időközben lecsukódó szemeim gyorsan és határozottan pattantak fel és azonnal félre tettem magamban az Aro témát. Most erre kellett koncentrálnom.

Lassan és határozottan sétált felém, míg a kezeim a pisztolyaimra kulcsolódtak. Nem szoktam ennyit várni, bíztam célzó képességemben, de nem akartam meg kockáztatni, hogy esetleg olyan gyorsan tud reagálni, mint Aro. Hagytam, hogy közelebb jöjjön, ahonnan már nincs menekvése. Miközben felém sétált, alaposabban is volt időm végig szemlélni. Rongyos, szakadt ing volt rajta, ami szinte lógott rajta. Barna, több helyen is foltos nadrágja kopott és meggyötört volt csakúgy, mint a cipője. Hosszú barna haja csapzottan lógott két vállán, szemei pedig dühösen meredtek rám. Testes és izmos volt, ember korában is erős férfi lehetett, de vámpírként nem az izom mennyiség volt a meghatározó.

- Nem tudom ki vagy, de életed utolsó hibáját követted el, avval, hogy rám mertél lőni! – kiáltott rám 50 méter távolságból. Hangja mély és érce volt, de volt benne valami rekedtség is. Nem sűrűn használhatta a hangját beszédre. Összességében egy tipikus vámpír volt, barbár és beképzelt, meg sem közelítette Aro eleganciáját és kifinomultságát és igazából a beképzeltségét sem.

- Elég annyit tudnod, hogy szánalmas léted utolsó embere vagyok, akit látsz! – Nem válaszolt a sértésre, helyette azonnal elrugaszkodott. Nem vártam meg az ugrást, ahogy láttam, hogy a térde hajlik rögtön arrébb ugrottam. Szerencsémre a közelembe sem volt, pillanatokkal utánam csapódott be a helyre ahol eddig álltam. Pár méterre voltam tőle és tiszta célom volt. Nem tétlenkedtem, célra emeltem pisztolyaimat és egyszerre mindkettőből lőttem. Összesen hat golyót lőttem ki, ebből az első 3 talált, de utána már elugrott. Oldalt állt nekem így a golyók a karjába fúródtak. Nem sokat értem vele, elvérezni nem fog, hisz nincs is vére, de legalább nehezebben mozgatja.

Amint leálltam egy pillanatra, hogy szememmel megkeressem, szinte rögtön hallottam, ahogy mögöttem a hó ropog. A tökéletes kiképzésnek hála, azonban minden érzékemben tökéletesen megbíztam, így elég volt hallani, rögtön arrébb ugrottam. Ez most közelebb volt, de nem eléggé. Ugrásom után gurulva érkeztem földre, ahol azonnal meg is éreztem az egyik lerakott késemet. Ahogy felvettem egyik pisztolyom helyett már fordultam és szúrtam is vele vaktában. Nem tévedtem, jól sejtettem, hogy most szemből akar majd támadni, így bele szaladt a késembe. Fegyverem a jobb tüdejébe fúródott. A távolság köztünk most alig volt két méter és késemmel még mindig tartottam. Vége, ennyi volt. Határozottan emeltem fel a másik kezemben lévő pisztolyt és nyomtam szinte a fejébe. Az egész szinte pillanatok alatt játszódott le, látszott rajta, hogy nem volt még dolga vámpírvadásszal.

 Már ravaszon volt az újam, amikor láttam a szemében, hogy a megdöbbenést felváltja a gúnyosság. Rosszat sejtettem. Lőni sem volt időm, pedig nem késlekedtem, hanem ő reagált azonnal. Ahelyett, hogy előkölt volna, közelebb húzott, így már nem tudtam volna lelőni. Gúnyos mosollyal csavarta ki a vállamat én pedig tehetetlenül éreztem, ahogy a vállcsontom kiugrik a helyéről. A pisztolyom kiesett a kezemből és a bal kezem használhatatlanul lógott testem mellett.

Ijedten engedtem el a kést és léptem hátra pár nagy lépést. A távolság, így újra több, mint 5 méter lett. Már nem sietett, látta rajtam, hogy meg tudott lepni és most diadalittasan vigyorgott rám. Pár pillanat kétségbeesés után kitisztult a fejem és eszembe jutott a kardom. Egy gyors mozdulat és le tudtam volna vágni a fejét, mert már elég közel volt, hogy egy lépés után a kardom éle elérje a nyakát. Gyorsan kaptam elő a kardomat és álltam támadó állásba. Fejben már kész volt a támadásra. Azonban támasztó lábammal rossz helyre léptem. Hirtelen bicsaklott le a lábam és kerültem földre. Ahogy földet értem és kezemmel megéreztem a tárgyat, amiben elestem rögtön rájöttem, hogy miért volt furcsa a kör alakú rét. Ez egy favágó terület és amiről a lábam lefordult egy kivágott tönk volt.

- Csodáltam is, hogy ezt a rétet választottad. A hóban nehéz észrevenni a rönköket – mondta gúnyosan mikor elém ért. Megvetően, felsőbbrendűen nézett rám és én tudtam, hogy végem. A balkarom használhatatlan volt, lábra állni nem tudtam, a kardomat meg időközben arrébb rúgta.

Gúnyosan vigyorogva hajolt le és emelt fel a nyakamnál fogva. Rettenetesen fájt, éreztem, ahogy vasmarkai teljesen összeszorították a légcsövemet és alig kaptam levegőt. Nevetve nézett rám, majd a felemelve az immár gyógyult karját állt készen a végső csapásra. Lehunytam a szemem és vártam, vártam, hogy vége legyen, de nem lett.

Lassan nyitottam ki a szemem és láttam, ahogy mérgesen elbambul a vállam fölött az erdő felé. Azonban a szemében más is volt, eléggé észrevehetően csillogott benne a rettegés. Fogalmam sem volt, hogy mit láthatott, megfordulni nem tudtam, de hallottam, ahogy a hó ropog. Utolsó emlékemben még láttam és éreztem, ahogy a vámpír megremegett, majd egy erős, ám de pontos ütést éreztem a tarkómon, ami nem származhatott tőle. Azután minden elsötétült.               

4.fejezet: Változó értékrend

Minden intés ellenére én makacsul neki indultam a hegyeknek, mintsem törődve avval, hogy elsöprő hóvihar tombol kint. Többször is neki vágtam már olyan helyeknek, amiket mindenki legszívesebben elkerülne. Forró sivatagnak Afrikában, sűrű őserdőnek Dél-Amerikában és ingoványos, jéghideg mocsárnak Szibériában. Mindegyiket túléltem, és mindegyik helyen a rossz körülmények ellenére sikerült megölnöm a vámpírt, amire vadásztam. Egy hóvihar már nem fog kifogni rajtam, még ha a falusiak az évtized legnagyobb viharának tartják akkor sem.

Az utolsó faluban a hegyek előtt a szokásosnál is több időt töltöttem, majdnem két napot. Egyrészt azért, hogy rendesen feltöltsem a készleteimet, másfelől Lidérc miatt. Kellett neki egy kiadós pihenés egy ilyen túra előtt, mert ő nincsen hozzá szokva. Tulajdonképpen aggódtam is érte, erős ló volt, de nem hegyi vidékre való. Ennek ellenére azonban meg kockáztattam vele az utat. A lehető legjobb felszereléssel láttam el, amit a faluban meg lehetett kapni, hogy megvédjem a hidegtől. Sajnos azonban egy bélelt gyapjú köpenynél, ami az egész hátát és térdig a lábát befedi, többre nem tellett.

A hegyi út az első perctől fogva nehéz és embert próbáló volt. Próbáltam könnyíteni annyival, amennyivel lehetett, azonban sajnos ez kimerült abban, hogy az ősvényen maradtam és nem tértem le az erdőbe. Az út még így is nehéz volt, hatalmas szélvihar tombolt állandóan és látszólag a hóesés sem akart elállni. Cudar, élhetetlen körülmények voltak. Annak ellenére, hogy úgy terveztem 4 nap alatt végig járom a kritikus részt, alig haladtam valamennyit.
Már két napja voltam úton, a táv felét már meg kellett volna tennem mégis, alig tartottam a negyedénél. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy kénytelen voltam a sziklafal közelébe maradni, mert elég sűrűn olyan rosszra fordulta az idő, hogy Lidérccel képtelenek voltunk haladni. Így néha órákat pihentünk barlangokban meghúzódva, mert sátrat lehetetlen volt verni.

Most is egy ilyen kényszer pihenőn voltam. Már lassan 5 órája, hogy tehetetlenül rostokolok Lidérccel egy tágasabb barlangba. Muszáj volt fedezékbe húzódnom, mert a vihar olyan formát öltött, amibe már állni is nehéz volt, nemhogy haladni is. Mit sem csinálva ültem a barlang szélénél a tűz mellett a vihart kémlelve és várva, hogy jobbra forduljon az idő. Lidérc már órák óta kényelmesen alszik, így szinte teljesen egyedül voltam. Csak én és a gondolataim. Az elmúlt napokban nem sok időm volt gondolkodni, lekötött a vihar, de most nagyon is volt. 

Nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből az utolsó találkozásomat Aroval, de legfőképp azt, hogy akkor ott a végén, miért nem lőttem? Próbáltam felidézni magamba, hogy mire gondoltam akkor, mit éreztem, mi kötötte le a figyelmemet, de nem ment. Folyton folyvást csakis Aro hangját hallom a fejemben: „Nem úgy tűnik, mintha meg akarnál ölni...”. Valóban kíváncsi voltam rá, érdekelt, hogy honnan tud annyi mindent, hogy ki is ő? De ez a kíváncsiság eltántorított volna célomtól?

Bármerről próbáltam megközelíteni a problémát, mindig erre a kérdésre jutottam vissza. Igaza lenne? Innen már egyenes út vezetett a következő kérdéshez, ami igazából az ő kérdése, ki áll hozzám a legközelebb? Akkor ott egy tökéletes válasz volt az, hogy Lidérc. Ő egy remek ló, egy jó barát és egyszer meg is mentett attól, hogy lezuhanjak az egyik szirtről. De itt és most, ez nyilvánvalóan hazugság lett volna, egy kibúvó. Kétségtelen visszatértem az eredeti problémához, ami már Aostában is jelen volt. A világ változik, én meg kitaszított lettem. A körülöttem lévők eszméi, felfogásai megváltoznak és rám már nincs szükség. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak és kihasználtak. A vámpírok az egyetlenek, akik még mindig olyanok, mint régen és valószínűleg olyanok is lesznek.

A szélvihar pár óra alatt enyhült és folytathattam az utamat, de koránt sem zökkenő mentesen. Az út legnehezebb és legmeredekebb szakasza következett. Az ösvény itt kezdett el igazán felfelé a gerinchez tartani. Választhattam volna egy könnyebb utat, a tengerpartot, de az akár hetekkel is meghosszabbította volna az utamat. Így kénytelen módon a nehezebbet választottam és milyen rosszul tettem.

Alig fél nap után az idő megint elviselhetetlen lett. A szél felerősödött, a hó örült módjára szakad, már szinte térdig ért, ráadásul a látóhatár is alig volt több pár méternél. Egyenesen a gerinc felé tartottam, így már se sziklafal se barlang nem volt, ahol meghúzhattam volna magamat. Visszafordulni meg már késő volt, csak eltévedtem volna. Ez már nem csak embert próbáló volt, hanem embertelen. Szörnyen hideg volt, minden egyes porcikám átfagyott, a kezeimet már alig éreztem. Ráadásul ott volt még a hatalmas szélvihar. Szembeszél volt, így alig kaptam levegőt, szinte folyamatosan légszomjjal küzdöttem. Már rég nem Lidérc hátán ültem, hanem előtte mentem és vezettem. Szegény jószág így is nagyon rosszul tűrte ezt az időt, alig akart haladni. Amennyi súlyt tudtam levettem a hátáról, de így is nehéz volt neki.

Határozottan már a túlélésünk volt a cél és nem más. Akárhogy próbáltam tagadni magamban, akármennyire dacoltam a gondolattal, ez tény volt. Nagyon közel kerültem a halálhoz. Egy olyanhoz, amitől egész életemben irtóztam, a csatán kívüli halálhoz. Mindig is úgy képzeltem a saját halálomat, hogy csata közben egy erős vámpír ellen, most épp talán Aro ellen. Vagy ha lennék olyan szerencsés, hogy megérem az öregkort, akkor békességben, esetleg családdal, távol az emberektől, de persze ez csak merő álom volt. Az esély, hogy egy vámpírvadász megérje a 40 éves kort nagyon csekély volt. A vámpírok bosszúszomjas lények és rajtuk nem fognak az évek.

Undorodtam már csupán a gondolattól is, hogy egy ilyen helyen, ilyen körülmények között haljak meg. Egyszerűen nem tartottam magamhoz méltónak. Annyi mindent átéltem már, annyi mindent tettem, méltóságteljesebb halált akartam magamnak. Nem halhattam meg egy ilyen helyen. Nem tehettem. Akár mennyire s küzdöttem, nem volt elég. Éreztem, ahogy lábaim egyre gyengébbek lesznek, hogy egyre nehezebb koncentrálnom és Lidérc is egyre nehezebben járt. Egyre távolabbinak tűnt a cél és egyre közelebbinek a halál. Alig tudtam már nyitva tartani a szemem, alig kaptam levegőt és lépten nyomon megbotlottam. Magamban már tudtam, ha nem történik valami, ha nem találok fedezéket, akkor tényleg elbúcsúzhatok az élet.

Épp megbotlottam a hóban, mikor észrevettem nem messze tőlem az erdőben egy árnyat. Rendesen kellett koncentrálnom, hogy a szemeim fókuszálni tudjanak, bár anélkül is ki tudtam volna találni, hogy ki az. Aro kényelmes távolságban egy fenyőfa alatt állt és engem figyelt. Az alakját sem láttam tisztán nemhogy az arcát, így nem tudhattam mit akar. Már csak ő hiányzott. Szép kis befejezése lesz ez a mi kis játékunknak, végig nézi, ahogy halálra fagyok vagy kiszolgáltatottan, megalázva, könnyűszerrel megöl.

Csak álltam egy fába kapaszkodva és vártam, hogy lépjen, vártam, hogy véget vessen neki, de nem tette. Csak állt ott 20 méterre tőlem a sötétben és engem bámult. Majd megfordult és elindult az erdőben. Nem sietett, nem futott, kényelmes emberi tempóban sétált. Pár lépés után hátra nézett rám, azután folytatta. Lassan sziluettjét elnyelte a sötétség és én csak álltam ott kővé dermedve. Fogalmam sem volt, hogy mit akar, miért teszi azt, amit tesz vagy egyáltalán nekem mit kéne tennem. Azonban gyorsan kellett döntenem, két út, két halálnem. Számomra egyértelmű volt, hogy akkor inkább Aro keze által halok meg, mintsem megfagyjak, mégis lábaim nem akartak mozdulni. Csak álltam ott és folyamatosan egy dolog járt a fejemben: Felkészültem a halálra? Mikor dönti el egy ember, hogy felkészült? Nem, én nem voltam kész rá, de jöjjön, aminek jönnie kell.

Határozott lépésekkel tértem le az ösvényről és indultam el arra, amerre Arot láttam eltűnni. A fák és a havas bokrok egyre sűrűbbek voltak, ráadásul már javában éjszaka volt, így alig láttam valamit. Fáradt voltam már, nagyon fáradt, de kitartóan haladtam befelé az erdőben, Lidérc pedig hűen, de egyre nehezebben követett. Szegény pára már alig élt, mégis mozogni kellett. De merre? Elvesztettem a nyomot és nem láttam Arot sehol.

Már kezdtem azt hinni, hogy csak képzelődtem mikor ismét megláttam magam előtt kb 30 méterrel, majd ugrott egyet és eltűnt. Nem tétováztam és megkönnyebbülten rögtön utána mentem. Miközben gyalogoltam, agyam azon járt, hogy vajon miért vezet el más hová, miért fáraszt ki még jobban. Már pedig el akart vezetni valahová különben nem gyalogolna, az én tempómban. Hol akar vajon megölni? Miért nem volt jó az ösvény? Nem akarja, hogy bárki is megtalálja a hullámat? Annyira belevesztem, beletörődtem, hogy most meghalok, hogy lényem egyik fele, egy gyávábbik fele folyamatosan kérdezgette tőlem, hogy biztos, hogy meg akar ölni?

Már alig vonszoltam magamat, amikor elértem pontosan oda, ahol Aro állt. Egy meredek lejtő peremére, ahonnan egy egész medencére rá lehetett látni. Hatalmas terítették be az egészet, egyetlen nagyobb rét volt, amit nyáron valószínűleg legeltetésre használnak. A hóvihartól, azonban alig lehetett látni, pedig biztosan gyönyörű látvány lett volna. Egy elrejtett kis medence, amit én már soha nem fogok látni.

Meredek volt a lejtő nagyon, de a hóban még látszott Aro nyoma, ahol ő lement. Nem volt idő megkeresni az ösvényt lefelé, sőt valószínűleg a hó miatt meg sem találtam volna. Ezért megkockáztatva elindultam lefelé. Lassan ereszkedtem le minden lépésre nagyon figyelve, de így is éreztem, hogy nagyon csúszik. Pár lépés után elkezdtem Lidércet is magam után húzni és őt is oldalasan levezetni a hegyoldalon. Először nem nagyon akart jönni, amit megértettem, de aztán végül lassan elindult lefelé. Lassan, de viszonylag biztosan haladtunk lefelé. Minden lépés előtt a lábammal kitapogattam a talajt, egyik kezemmel megpróbáltam a kiálló cserjékbe kapaszkodni, míg a másikkal Lidérc kantárját fogtam. Már majdnem az út felénél voltunk, amikor Lidérc elkezdet nyugtalankodni. Nyerített és egyhelyben topogott, nem értettem mi baja, eddig olyan szépen jöttünk.

Próbáltam lenyugtatni és megállítani, de nem ment. Hirtelen, az egyik lépésénél megcsúszott és elkezdett lefutni a hegyoldalon. Hiába üvöltöttem utána, a baj már megtörtént. A végénél elesett és elterült a hóban. Láttam, ahogy próbált felkelni, de nem tud. A legrosszabbtól tartva szinte futva indultam utána. Szerencsére nem jutottam a sorsára és nem estem el, de ez érdekelt most a legkevésbé. Estem volna el inkább én, mint ő.

Aggódva guggoltam le mellé és kezdtem elnyugtatni. Erősen zihálva terült el. Látszott rajta, hogy a fáradság a hideg teljesen megviselte és most ez is. Óvatosan kezdtem el megvizsgálni a bal mellső bokáját, amit fájdalmasan felhúzott. Nem tudtam sokat a lovakról, de egyet megtanultam, azt, hogy mit kell tenni egy olyan lóval, amelyik nem tud lábra állni. Keserűen, könnyeimmel küszködve álltam fel és kerestem elő a pisztolyomat. Én tettem ezt vele. Ez volt az egyetlen gondolatom. Ha nem lettem volna, még mindig a kényelmes aostai istállójában lenne a meleg szalma között. De nem, nekem ostoba, felelőtlen és önző módon el kellett hoznom egy ilyen öngyilkos útra. És tessék ez lett a sorsa szegény párának, aki az elmúlt hetek alatt tagadhatatlanul mellettem állt és kétségtelen, hogy a barátom lett. Remegve szegeztem a fejéhez a pisztolyomat és alig tudtam a szemébe nézni, de erősnek kellett lennem. Egy utolsó pillanatra még egyszer végig néztem rajta, már így is alig élt, a hideg hó teljesen átitta a köpenyt. Mély levegőt véve, kibiztosítottam a pisztolyomat. Soha nem volt még ilyen nehéz a gyilkolás, pedig nem egy átváltozni készülő embert lőttem már le, mégis ezt megtenni most ezerszer nehezebb volt. Ujjam már a ravaszon pihent… és le is nyomta azt.

Azonban az utolsó pillanatban elrántottam a kezemet, így a golyó a feje mellett a hóban ért célba. Sírva rogytam a földre. Gyenge és önző voltam, pedig nagyon jól tudtam, hogy ez lett volna Lidérc számára a legjobb. De nem tudtam magamon túllépni, nem tudtam az ő érdekeit előtérbe helyezni és az én gyengeségemnek most ő issza meg a levét. A szemébe néztem, mintha megbocsátást kerestem volna. Okos szemekkel nézett vissza rám, majd lehunyta azokat. Megnyugodott, már nem zihált, csak feküdt ott és utoljára megbökte orrával a kezemet. Sírva öleltem át és adtam egy csókot az orrára. Majd kapkodva leszedtem a fegyvereimet róla, hisz másra nem lesz szükségem.

Két pisztollyal, három késsel és a kardommal indultam tovább. Pár méterre Lidérctől még visszanéztem rá, csak feküdt ott várva a kegyes halált. Arcomon egyre hevesebben folytak a könnyek, amik szinte azonnal rá is fagytak bőrömre. Még mindig nem tudtam megtenni. Hátat fordítottam neki és a tőlem telhető leggyorsabban kezdtem elrohanni. Alig bírtam 100 métert futni, lábaim elfáradtak, kezem lefagyott, szemem pedig tele volt könnyel. Egy fának támaszkodva álltam meg. A fájdalmam, a saját gyengeségem ólomsúlyként nehezedett rám és szinte megfojtott. Gyűlöltem magam, gyűlöltem, amiért gyenge voltam és ennek hangot is kellett adnom. Torkom szakadtából üvöltöttem fel, miközben könnyeim még mindig arcomat áztatták.

Pár perc múlva, mikor már volt annyi lélekjelenlétem, hogy körül nézzek, megláttam Arot. Ismét csak egy fa árnyékában állt és engem figyelt. A harag ismételten elöntött és most ez mind ellene irányult. Harcolni fogok eldöntöttem. Harcolok Lidércért. Elszántan, a gyásztól határozottan indultam utána.

Szinte kétségbeesetten követtem, valakin le kellett vezetnem a dühömet, de sehogy sem tudtam utolérni, mindig előttem járt. A kezdeti elszántság, ami hajtott lassacskán elfogyott és helyét ismét átvette a félelem a saját halálomtól. Nem tudtam tovább menni, már lassan háromnegyed órája, hogy sorsára hagytam Lidércet és Aro üldözésébe kezdtem hasztalanul. Érzetem, hogy testem eléri a korlátait, ahogy minden izmomból az utolsókat préselem ki, ahogy a tüdőmbe egyre nehezebben és egyre kevesebb levegő áramlik és éreztem, ahogy szemem lecsukódni kíván. Holt fáradtan rogytam össze a hóban. Talán megérdemlem ezt a hálált, hisz én sem adtam meg Lidércnek a tisztséges véget, akkor én miért kapjam meg?

 A jéghideg hó gyorsan átnedvesítette a ruháimat, hiába volt rajtam több réteg. Majdhogynem érzetem, ahogy a halál elemészt, ahogy a szemeim maguktól csukódnak le immáron örökre. Hát ennyi lett volna, vége volt. Utolsó erőmmel, ami egy haldokló utolsó lélekjelenléte volt, még egyszer körül akartam nézni. És őt láttam. Az utolsó, akit életemben láttam Aro volt. Alig pár méterre tőlem guggolt a hóban és mintha csalódott arcot vágott volna, azután minden elsötétült. Valahol az élet és a halál közt fél úton éreztem, mintha szállnék, akár egy madár. Ó, hogy mennyit álmodoztam róla, hogy tudjak repülni. Az idilli érzés viszont hamar elmúlt, szinte csak pillanatok kérdése volt és ismét a hideg havat éreztem csupán és valami mást is, valamit, amiről nem tudtam eldönteni, hogy a jéghidegebbnél is hidegebb vagy a forrónál is forróbb. Nem tudtam beazonosítani, de az egész arcomat bejárta. Nyomán éreztem, hogy nem volt sem puha, sem lágy, ez a halál lett volna már? Csodálatos érzés volt a halál nyugalmával feküdni, megszabadulni minden gondtól, feszültségtől és érezni ezt a csodálatos, ismeretlen, rejtélyes érzést. Tudnom kellett, hogy mi az. Kényszerítettem magamat, hogy még egyszer nyissam ki a szememet. Lassan sikerült is, de egy sárga fényen kívül távol a sötétben nem láttam mást.

Tehát tényleg meghaltam volna. Ilyen lenne a halál? Ilyen, hogy már semmit nem érzel és képzelődsz? Azonban rá kellett jönnöm, hogy nem haltam meg, mert hangokat hallottam. Artikulátlan hangokat, amik egyre erősödtek és egyre tisztábbak lettek.

- Szűz Mária! Életben van még, drágám? – hallottam valahol a távolban egy éles női hangot, majd közvetlen közelről egy férfiét.

- Igen, de alig. Segíts bevinni! – Ismét éreztem egy érintést magamon, de ez nem olyan volt, mint az előző. Ez kétségtelen meleg volt és a tapintása érdes. Ez egy emberi érintés volt. Nem emberi érintés… ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt ismét elvesztettem az eszméletemet. 

Lassan kezdetem el ismét magamhoz térni és először alig érzékeltem valamit a külvilágból. Kényelmes, puha, meleg, kissé dohos szagú ágy, erős, forró fény közvetlenül mellettem. Kellemes volt, határozottan jó, azonban éreztem, ahogy végtagjaim remegnek, és a hideg rázza őket. Éreztem azt a furcsa égető érzést, ami a hideg és meleg találkozása miatt uralkodott el az egész testemen. Ahogy érzékeim lassan kezdtek kitisztulni, rájöttem, hogy a kezdeti kényelem nem is annyira jó. Forró volt a hatalmas dunyha alatt, ráadásul éreztem a lábam alatt az ágymelegítőt is. Egész testem verejtékezett. Az ágy melletti gyertya pedig szabályosan égette arcom jobb oldalát, míg a másik majdhogynem fázott. Szinte fulladoztam a hőségben, muszáj volt felülnöm.

Erősen kellett koncentrálnom, hogy mozgásra bírjam a testemet. Karjaim és derekam alig akartak mozdulni, lábaim zsibbadtak és mindenem szörnyen fájt. Kemény küzdelem árán, azonban mégis sikerült felülnöm. Nehezen, minden egyes pillanatért megküzdve néztem körül.

Egy kis fa falú szobában feküdtem egy nagyobb fajta ágyban. Az egyetlen fényforrás a helyiségben az ágy melletti asztalkán lévő gyertya volt, ami gyenge gyérfényével világította meg a szobát. Az ablak pont szembe volt az ággyal, így ülve is jól láttam, hogy bizony még mindig tombol a hóvihar. Tagadhatatlanul meg volt a hangulata a szobának, mégis furcsán elveszetnek éreztem magamat. Nem tudtam, hogy kerültem ide, sőt azt, hogy egyáltalán hol vagyok. Elgondolkodva pillantottam még egyszer körbe, mikor megpillantottam a ruháimat és a fegyvereimet az ablak alatti széken gondosan összehajtogatva. Valaki legalább gondoskodott rólam…

Nagy sóhaj kíséretében próbáltam meg lábra állni. Ahogy lábam elérte a földet és megpróbáltam ránehezedni rögtön rájöttem, hogy nem fog menni, túlságosan lefagytak odakint. A lábra állás kísérlete közben, akaratlanul is eszembe jutott Lidérc. Nem tudtam mennyit aludhattam, de biztos voltam benne, hogy ő már egy szebb világban van. A lelkiismeretem ismét fagyos ujjakkal kezdett el fojtogatni, szinte éreztem, ahogy az ujjak egyre szorosabbak lesznek a mellkasomban, a gombóc a torkomban pedig egyre nagyobb.

Erőszakkal kellett kivernem a fejemből Lidérc gondolatát. A gyásznak is meg volt a maga ideje, de nem most. Most teljes erőmmel a felépülésemre és a vadászat folytatására kellett koncentrálnom. Ekkor villant belém a felismerés, hogy minden holmimat Lidércnél hagytam, mert azt hittem a halálba megyek. De amint látszik nem ölt meg, amit egyáltalán nem értettem. Mind lelkileg, mind fizikailag a nulla alatt voltam, ennél könnyebb célpont már nem is lehettem volna. Mit akart, miért nem ölt meg? Gyors, pillanatnyi ötletként suhant át a fejemen, hogy ő hozott ide, hisz határozottan emlékszem nem voltam település közelébe, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen űztem el a fejemből.

Épp készültem volna újra megpróbálni felállni, amikor az ajtó halkan kinyílt és egy nő lépett be rajta. Negyvenes évei végén járó, testesebb asszony volt. Fakó, kissé szakadt bő szoknyát és többrétegű sárga felsőt. Kedves, nagymama típusú arca volt. Egy kancsót tartott a kezében és közben meghökkenve nézett rám, majd villámcsapásként reagált.

- Azonnal feküdjön vissza! – parancsolt rám. Ijedtemben meg sem tudtam mozdulni, végül, amikor már odajött és letette a kancsót és elkezdett visszatuszkolni, kelletlenül vissza másztam a meleg dunyha alá.

- Nagyon magas láza van és szinte teljesen átfagyott, amikor megtaláltuk. Most nagyon sok pihenésre van szüksége! Feküdjön csak vissza és aludjon, amint jobb idő lesz bevisszük a városba egy orvoshoz! – jelentette ki, mialatt az ágyneműt igazgatta és kivette az időközben kihűlt ágymelegítőt. 

- Köszönök mindent, de nem mehetek vissza a városba. Folytatnom kell az utamat délnek – mondtam halkan.

- Ugyan, kedveském! Ha ilyen állapotba megy tovább a gerincen sem ér ki!

- Igazán nem akarok zavarni…

- Dehogy zavar! Már két hete ilyen idő van. A férjemmel már kezdünk unatkozni – legyintett, miközben harsányan nevetett. – Mellesleg hívjon nyugodtan Margaritának! Magácskát, hogy hívják?

- Johanna. Johanna Sweary – válaszoltam óvatosan.

- Nos, Johanna, amíg a lova meg nem gyógyul, úgysem tud sehová sem menni – mondta, mire bennem megállt az ütő. A lovam?

- A lovam?

- Igen. Barna csődör, szürke köpennyel és számos csomaggal. Nem az Öné? – nézett rám értetlenkedve, miközben elkezdett borogatást csinálni nekem.

- De, az enyém, de a lába miatt egy órányira innen sorsára kellett hagynom. – Láttam rajta, hogy akar mondani valamit, de megelőztem. – Tudom, hogy egy lovat, ami nem tud lábra állni le kell lőni, de ez a ló nagyon közel áll hozzám. Nem tudtam megtenni – vallottam be, mire az asszony csak kedvesen elmosolygott és leült az ágy szélére.

- Jól tetted, hogy nem lőtted le! – jelentette ki. – A férjem lovakkal foglalkozik. A lába nem tört el, csak kibicsaklott. Pár nap és újra járni tud – mondta határozottan. A remény szélvészként töltötte ki a lelkemet és éreztem, ahogy a lelkiismeret furdalás engedni kezd. Lidérc életben van, sőt teljesen rendbe fog jönni. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel és szinte éreztem, ahogy az örömkönnyeim elárasztják az arcomat. Mikor újra felnéztem, Margarita még mindig kedvesen mosolygott.

- Nagyon hűséges, kivételes ló igaz?

- Igen az! – válaszoltam mosolyogva. – De nem tudja, hogy jött el idáig? Amikor utoljára láttam nem tudott lábra állni és át volt fagyva.

- Magam sem tudom és a férjem sem érti – mondta miközben felállt és folytatta a borogatáskészítést, mialatt tovább folytatta szórakozottan.

- Miután magát megtaláltuk a házunk előtt 10 méterrel, rá félórával nyerítést hallottunk. Én magát ápoltam, így a férjem ment ki megnézni. A ló ugyan ott feküdt ahol maga… a férjem állítja, hogy látott egy férfit, aki az erdő sűrűje felé ment, de ez badarság. Mondtam is neki: „Megártott a hideg szél és most sületlenségeket beszélsz, öreg! Nincs ember fia, aki ezt az időt túlélné odakint!” De váltig állította az igazát és…  

A mondat többi részét mér nem hallottam, agyam teljesen máshol járt. Az elhintett információ morzsák most fénysebességgel álltak össze egy képpé. Aro megmentett engem és Lidércet is. Nem volt más magyarázat, nem volt kibúvó. Egyértelmű tény volt, egy vámpír mentett meg.

Nem tudtam hová tenni a viselkedését. Annyira szerettem volna a harc utáni vágy számlájára írni, de mélyen magamban tudtam, hogy ez nem igaz. Nem értettem és talán jelen pillanatban nem is akartam érteni, csupán hálás voltam neki. Nem magamért, hanem Lidércért. Ha a harc miatt akart megmenteni, akkor sem kellett volna Lidércet is megmentenie. Akkor és ott megvilágosodtam, megfogalmazódott bennem, ami eddig is zavart. A jelen helyzetemben az értékrendem, ami szerint egész életemben éltem hibás. Lehet, hogy régen nem volt az, de most egyrészt az emberek miatt, másrészt Aro viselkedése miatt hibássá vált. 

Nem ismertem Aro szándékait, nem tudtam, mit akar. De nem fejvesztve gyilkolt, ahogy az eddigi vámpírok. Lehet, hogy belül sokkal gonoszabb, de hát az emberek is ilyenek. Jó arcúkat mutatják a világnak, de belül velejükig romlottak és gonoszak. De vannak kivételek köztük, itt akaratlanul is Margaritára néztem, aki még mindig kényelmesen beszélt. Lehet, hogy a vámpírokat sem lehet első kézből megítélni?

- Johanna? Johanna? Jól van? – kérdezett mikor már tényleg ismét ráfigyeltem.

- Igen, persze csak elgondolkodtam – mondtam lehajtott fejjel, valahogy nem akartam a szemébe nézni, nem akartam az egész vámpír históriába bele keverni őket.

- Azt kérdeztem, magácskának van-e férje?

- Nincsen…

- Ejnye, no! Ilyen korban, a maga kinézetével, pedig könnyen szerezhetne! – kacsintott rám, amit akaratlanul is megnevettem. – És van udvarlója vagy kiszemeltje?

- Az sincsen – válaszoltam és kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magamat.

- Pedig lázálmában egy férfit szólongatott, szinte folyamatosan – mosolygott rám. Elképzelésem sem volt, hogy kit szólongathattam, talán egykori tanítómat vagy halott fivéremet.

- Ha azt mondom, hogy Aro, beugrik valami? – az ijedségtől és a sokktól szinte kővé dermedtem éreztem, ahogy pupilláim kitágulnak és ereimben megfagy a vér. Arot szólongattam volna álmomban? Az lehetetlen! Bár magam nak is nehéz volt bevallani, az elmúlt hetekben a gondolataim körülötte forogtak.

- Amint látom igen – kuncogott kedvesen, majd hátra nyomott az ágyba és beborogatta a homlokom. Miután végzett ismét az ágyam szélére ült és onnan fürkészte az arcomat. – Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, hogy ki ő?

- Hát… bonyolult a kapcsolatunk.

- Egy barát?

- Nem – jelentettem ki, bár határozottan akartam mondani, mégis inkább elhaló lett. – Inkább afféle ismerős. Miatta vagyok itt a hegyekbe.

- És nem tartott magával? Hagyta, hogy egyedül induljon el? – háborodott fel Margarita.

- Ez az én hibám volt. Ha megakartam volna várni a vihar végét, megtehettem volna…

- Nem hangzik valami úri embernek – válaszolt rá savanyúan.

- Igazából, alig találkoztunk párszor, de néha olyan mintha már évek óta ismerném, néha meg úgy meg tud lepni, hogy az elmondhatatlan. Érdekes egy… ember ő, kiszámíthatatlan. Néha meg tudnám, meg akarom ölni, néha meg inkább beszegetnék vele. – Sokáig gondolkodtam, hogy kimondjam-e mi is Aro valójában, de végül nem tettem. Vártam, hogy az asszony mit mond erre, de csak nem akart felelni. Csak ült ott és mindent tudóan mosolygott, valamit biztos félre értett. Azonban, hogy tisztázzam a félreértést már nem volt időm.

- Most feküdjön vissza! Pihenjen! Este meg egy kiadósat vacsorázik, hisz már majdnem 4 napja nem evett semmit sem.

- Négy napja?

- Igen, már lassan négy napja, hogy nálunk van. Ezért is mondtam, hogy a lovának már csak pár nap kell, hogy rendbe jöjjön. – válaszolni már nem válaszoltam rá, csak bólintottam és elhelyezkedtem az ágyba.

Miután Margarita kiment még hosszú percekig gondolkodtam Aron, de nem jutottam dűlőre. A kellemes és jó alvás érdekében megpróbáltam egy idő után távol tartani őt a gondolataimtól és arra a földöntúli érzésre koncentrálni, amit a hóban feküdve félholtan éreztem.

Azonban így is az utolsó gondolat, amivel elaludtam, Aro szemei voltak, amikor először láttam őket közelről. Amikor a tűz gyér fénye kiszívta belőlük az emberfeletti csillogást és vérvörösből lágy, szinte emberi piros lett.