18. Fejezet - Ingoványos út

Sziasztok!

Te jó ég! Egész 2012 csak egybejegyzést írtam?! Nagyon sajnálom, ezek szerint ilyen az írói válság...
Azért remélem valaki még olvassa, azoknak itt a következő fejezet!


Jó olvasást!
Hamiah

                                                                                                        

18.fejezet - Ingoványos út

Magam sem tudtam, hogyan sikerült, de észrevétlenül jutottam ki kastélyból. A trónteremben lévő Caius és Marcus csupán egy pillantásra méltattak, majd mintha ott sem lettem volna folytatták, amit elkezdtek. Az kivezető út többi részén pedig csak Chelseavel találkoztam, aki bár megkérdezte, hogy hová megyek, mégis naiv módon elhitte, hogy csupán a könyvtárba egy másik könyvért. Nem is értettem, hogy miért ilyen nagy a csend, pedig általában lehetetlen volt elkerülni, hogy egy Gárda taggal találkozzon az ember. Bár az is igaz, hogy alig két hete voltam még csak a kastélyba és akkor is időm nagy részét vagy Aroval töltöttem, aki körül szinte folyton ott lebzselt a Gárda vagy pedig a kirendelt testőrök társaságában.

Furcsa és egyben rémisztő volt belegondolni, hogy ez az egész milyen rövid idő alatt történt. Karácsony előtt pár nappal érkeztem Aostába, hogy magabiztos, velejéig elszánt vadászként levadásszam Arot, és most bő két és fél hónap múltán pedig az ő kastélyából menekülők összetört szívvel, bizonytalanul és vámpírként. Abban sem voltam egészen biztos, hogy egyáltalán lehetséges-e ennyi idő alatt ennyire megváltozni. 29 évemet edzéssel, tanulással és vámpírvadászattal töltöttem olyan elvek szerint, amiket még szüleim hagytak rám, amikbe sziklaszilárdan hittem és bíztam. Most pedig minden romokban volt, nem tudtam ki vagyok, vagy hogy ki akarok lenni. Nem tudtam mit kéne csinálnom, vagy hogy egyáltalán volt-e értelme már a létemnek, hisz minden ami eddig voltam az a vadász. De voltam-e egyáltalán igazán az? Lehettem-e az ha ilyen könnyen más utat választhattam. Egy utat, amit én választottam, hisz igaza volt Aronak, volt esélyem választani. Megtettem, de akkor mégis miért éreztem ezt az ürességet, ezt a tehetetlenséget és miért éreztem úgy, hogy menekülnöm kell Aro elöl? Hisz tudtam, elhittem neki is és Carlislenek is, hogy az életemet akarta megmenteni mikor átváltoztatott. Hiszen ezt az utat választottam mikor idejöttem. Tagadásban voltam önmagammal, választottam egy utat, miközben szenvedtem tőle. Vagy csupán féltem attól amit a jővő hozhat,de akkor mégis hová mehetnék, mit csinálhatnék. Mit csinál egy vámpír az emberölésen kívül? Nem volt konkrét tervem, de valahogy önkéntelenül is egy hely kezdett halvány körvonalazódni bennem. Az egyetlen hely ahol valaha szívesen éltem. A hely, amit már nagyon rég nem hívtam otthonnak, de most valahogy e ként villant fel bennem Glasgow, a szülővárom. Ez volt most az egyetlen hely, ahová úgy éreztem mehetek.

Ahogy kiértem a volterrai sikátorok szűkős hálózatába rögtön a városkapu felé vettem az irányt. Azonban alig mentem pár lépést, amikor eszembe jutott, hogy valakitől még el kell köszönöm. Gyorsan fordultam meg és indultam el a másik irányba a széles, szépen művelt ereszek alatt. Igyekeztem árnyékban maradni, hiszen a nap még magasan járt az égen és akár mennyire is biztos voltam benne, hogy Aro ha könyörögnék, akkor sem végezne ki, mégis az emberek érdekében muszáj volt bujdosnom. Pár ember így is észrevett, de csupán csak megbámultak, majd mentek tovább a dolgukra, mit sem törődve velem vagy akár másokkal.

Jobban bele gondolva az utobbi időben nagyon elhanyagoltam Lidércet. Mióta vámpírrá lettem azóta egyáltalán nem mozdultam ki a kastélyból nem, hogy meglátogattam volna őt. De előtte is csupán egyszer látogattam meg, holott tudtam, hogy egyedül van egész nap. Saját önzőségem felismerésekor viharként csapott le rám a bűntudat. Bűntudat és lelkiismeret furdalás, meglepődtem, hogy egyáltalán még tudok ilyeneket érezni, hiszen vámpír voltam. Vagy ez nem zárja ki egymást? Tényleg keveset tudtam, az immáron saját fajomról.

Nesztelenül sikerült ellopakodnom az istállós háza mellette, egészen a karámokig, ahol rögtön meg is láttam kedvenc lovamat. Kényelmesen legelte a számára kitett szalmát a karám túlsó oldalán, mikor hirtelen, akár egy riadt szarvas kapta fel a fejét. Talán megérezte a jelenlétemet és megijedt, hiszen Arotól is félt egy darabig, vagy egyáltalán fel sem ismert. Rám emelte szemeit, majd miután egy darabig fürkészte engem, kényelmes tempóban átügetett hozzám. Boldogan nyerített, mikor óvatosan megsimogattam a fejét. Egészen úgy viselkedett mintha fel sem tűnne neki az, hogy megváltoztam, hogy egyáltalán más lennék. Lehet, hogy érzi, hogy más vagy csak tudja, hogy nem kell félnie, mert belül ugyanaz maradtam?

- Ugyan az lennék, aki voltam? – kérdeztem tőle. Természetesen nem felelt, csak továbbra is a simogatást és paskolást élvezte. – Hiszen végül is ez akartam lenni, ezt az utat akartam járni. – Okos szemeivel továbbra is engem kémlelt, mintha csak azt kérdezte volna, hogy „Akkor miért nem jó?”

- Hisztis vagyok, igaz? – kérdeztem, miközben önkritikusan kuncogtam egyet magamon. A válasz sem maradt el, egy hangos nyerítéssel adózott, amit helyesésnek fogtam fel. – Köszönöm, igazán kedves vagy! – válaszoltam neki vissza ironikusan.

- Ki tudja, talán egyszer rájövök, hogy ki vagyok és hogy mit akarok magammal kezdeni és akkor…. ha Aro még vár rám visszajövök. Szerinted várna rám? Hozna értem áldozatot? – válasz továbbra sem érkezett.

- Szeret engem? Ezt végül is nem tudtam meg… - elgondolkodva bámultam Lidérc szemeit. – Talán igen… annyira őszintének tűnt, annyira igaznak. – Rövid csend után kezdte el a vállamat bökdösni a fejével. Valószínűleg csak azt akarta, hogy simogassam tovább, de nekem úgy tűnt mintha visszakérdezne „És te?”

- Hogy szeretem-e? – Hosszú csend állt be. Bár senki nem hallhatta a választ Lidércen kívül, mégis súlyos kérdés volt, amihez még súlyosabb válasz tartozott. Gyorsan átfuttattam a fejemben minden eddigi gondolatot, tettet, érzést és latolgattam magamban, hogy mi szól ellene és mi szól mellette. Meglehetősen sok dolgot találtam ellene minthogy, kétszínű, veszélyes, hazug és még sorolhatnám, de még is egy valami mellette szólt és ez több volt mint elég. – Szeretem őt. – Nem tudtam mit szerettem benne vagy hogy miért, de vágytam a társaságát, a beszélgetéseket és ha nem lettem volna ennyire haragtartó, ha el tudnám ezt fogadni ezt az egészet, hacsak egy kicsit kevésbé ragaszkodnék a saját elveimhez, akkor bármit meg tudnék bocsátani. Szerettem, de mégis az agyam azt súgta, hogy tartsam távol magam tőle.  

Hirtelen éreztem meg egy szagot a levegőben. Kapkodva néztem körbe, de egyenlőre nem láttam senkit sem. Szippantottam még egyet a levegőből és valóban a szag még gyenge volt, de egyre erősödött. Ösztöneim azonnal súgták, hogy észrevették, hogy eltűntem és azonnal mennem kellett, ha el akartam tűnni.  

- Sajnálom, kincsem, ezúttal egyedül kell mennem! Légy jó és ég veled! – Gyors csókot leheltem a homlokára és már ott sem voltam. A távolból még hallottam Lidérc keserves nyerítését, majd miután a városfalon kívülre értem már csak a madarak és más állatok nesze zavarta a csendet. Őrült sebesség futottam, sokkalta gyorsabban, mintha lóháton mentem volna. A fák és az ágak egybe mosódott képként kerülgettek engem, miközben én reflexszerűen tértem ki, olyan könnyedén, mintha csak sétálnék. Elképesztő volt érezni ezt a sebességet és azt, ahogy a talajnak benyomódnia sem volt ideje a lépéseim alatt, annyira gyorsan mozogtam. Éreztem ahogy a hideg szél nagy sebességgel csapódik az arcomba és kócolja fel hosszú hajamat, ugyan akkor nem éreztem többnek ezt, mint lágy simogatást. Macska könnyedséggel ugráltam fel a sziklákon, épphogy elrugaszkodtam, máris olyan volt, mintha repültem volna. Hiába ugrottam le 10 – 20 méter magasból olyan volt mintha csak egyetlen lépcsőfoknyit mentem volna. Nem volt szükségem levegőre sem, nem fáradtam el, egyszerűen eszméletlen érzés volt. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy ifjú gyermek, aki sziklaszilárdan hiszi, hogy a világ az övé, hogy nem mondhatja meg neki senki, hogy mit csináljon és hogy nincsenek kötelezettségei. Akkor ott, hacsak egy pillanatra is, de a problémáim a széllel együtt tovaszálltak tőlem. Nem voltak vámpírok, nem volt a Volturi és nem volt Aro sem. Egyszerűen csak élveztem a szabad futást. Hosszú idő óta először éreztem magam jól a bőrömben.

Azonban ez sem tartott örökké. Hirtelen a mámoros kábulatom mögül éreztem meg az ismerős szagokat. Több irányból is éreztem, ráadásul túl erősek voltak a szagok ahhoz, hogy véletlen legyen. Egyik pillanatról a másikra álltam meg és pördültem meg magam körül várva a Gárdát. Tudtam, hogy nincs sok esélyem elmenekülni, de megadni sem fogom magam önként. Türelmetlen izgatottsággal fürkésztem a most szokatlanul hangos erdőt. Az erdő és az állatok minden egyes kis neszét egyszerre hallottam és egyszerre éreztem a hó, az állatok és a növények illatát. A fáról leeső hó hangja, az állatok mozgása, madarak csicsergése és a többi hang is most egyetlen hangos massza lett, míg az illatok elkeveredtek egymással és csak nagy nehezen tudtam némelyiket hanghoz és irányhoz párosítani. Léptek zaja, avar neszelése, szívdobogás és a szaga…. talán egy szarvas nem messze. Egyre jobban kezdtem bele jönni. Ahogy megismertem vagy legalábbis megszoktam az érzékeimet a világ szinte kinyílt előttem. A hangok és az illatok már automatikusan elkülönülnek. Már rögtön érzem, hogy mi és merre van tőlem. Így hamar meg éreztem azokat a szagokat és hangokat amik nem tartoztak bele az erdő alkotta masszába. Szagok és léptek hangja szívdobogás nélkül…. csak is vámpír lehet. Hármat számoltam összesen. Egy már nagyon közel volt hozzám közvetlenül előttem… talán Demetri. A másik kettő távol voltak még, így nem tudtam kitalálni kik voltak.

Percek se teltek el mikor, ahogy vártam, Demetri állt meg nem messze tőlem egy fa mellett. Arc kifejezése nem árult el sokat, de látszott rajta, hogy zokon vette, hogy elszöktem, miközben rá voltam bízva, azonban egy pillanatra talán a megkönnyebbültséget is láttam rajta. Megértem miért dühös, hisz rajta csattana Aro dühe, de igazán nem akartam bajba sodorni.

- Végre! Azt hittem már Firenzéig kergethetlek – kezdett bele, majd hirtelen abba hagyta. – Menjünk vissza a kastélyba, hogy megbeszélhesd a Mesterrel hogyan tovább.

- Nem áll szándékomban visszamenni – válaszoltam kimérten. Őszintén igazán nem akartam így viselkedni vele, hisz barátféleségnek tartottam, de azonban tudtam azt is, hogy elsősorban Gárda tag és Aro akarata az első és csak aztán barátja bárkinek is.

- Még egyszer kérlek Johanna, menjünk vissza a kastélyba, különben erőszakkal kell, hogy visszavigyelek – nyomatékosított szándékán. Láttam a szemében, hogy komolyan gondolja és ha kell tényleg megtámad. De én sem ijedtem meg, nagyon is jól tudtam mi a helyzet, hogy igenis sok esélyem van nyertesként kikerülni ebből a helyzetből. Legfőbb ok, hogy én még újszülött voltam erőm teljében, vagyis fizikálisan sokkal erősebb, mint ő. Ráadásul a képességem is igen hasznos lenne, ha tudnám használni. De ami igazán biztosította a sértetlenségemet és azt, hogy ha vesztek akkor is legfeljebb visszacipel a szobámba, az az hogy a drága Mestere kis kedvence voltam. Azonban tagadhatatlan tény, hogy sokkal tapasztaltabb volt nálam, ráadásul ő tökéletesen használta vámpír adottságait míg én még mindig emberként gondolkodtam. De nem nagyon volt választásom, csak ezt az egy harcot kellett megnyernem, a másik kettőt meg leráztam volna.

Ökölbe szorítottam a kezemet és összeszedve minden erőmet és gondolatomat váltottam harci helyzetbe. Egy mondatot ismételgettem folyamatosan a fejemben: Ne veszítsd szem elől!

- Tehát nem – mondta csalódottan. – Előre is bocsánat, hogy fájni fog – mondta majd nekem rontott. A hirtelen elindulástól egy pillanatra leblokkoltam és meredt szemmel bámultam Demetrit. Azonban most teljesen más milyen volt, mint amikor Arot próbáltam meg szemmel követni. Akkor olyan volt, mintha egyik helyről hirtelen a másik helyre kerülne, még csak a mozdulatot sem láttam. De most már én is vámpír vagyok és mozgok annyira gyorsan, mint ő. Most tökéletesen láttam mindenegyes mozdulatot miközben felém futott, mintha csak egy ember futna felém, bőven volt időm reagálni. Jobb karjával felém csapott, amit bár két kézzel, de simán elkaptam. Már abban a pillanatban, hogy láttam, hogy a védekezésem sikeres lesz rúgásra emeltem a lábam. Azt terveztem, hogy kellő messzire rúgom, hogy legyen időm a képességem re koncentrálni, hogy megbénítsam. Azonban még kellő távolságban megtorpant és másik kezével elkapta a lábamat és csavart rajta egyet, így én vagy háromszor megpördülve estem a hóba előtte.

- Legyen elég, Johanna! – szólt, mialatt én a hóban feküdtem. Szó nélkül pattantam fel és a meglepetés előnyével ütöttem teljes erőmből gyomorszájon. Látszott rajta, hogy megérezte az ütésem súlyát, kissé összegörnyedve lépdelt párat hátra. Nem haboztam kihasználni az alkalmat és az erőmre koncentráltam. Magam elé képzeltem, hogy én vagyok a vadász Demetri pedig a préda, megpróbáltam elhitetni magammal azt a magabiztosságot és felsőbbrendűséget, amit egy vadász érezhet mikor a préda sorsa az ő kezében van. Nem tudtam mit kellene éreznem, mikor használom az erőmet vagy, hogy pontosan hogyan működik, így nem tudtam, hogy egyáltalán sikerült-e. Azonban mikor Demetri pár pillanattal az ütés után újra talpon volt és a szemembe nézett tudtam, hogy sikerült. Bár a vörös szempár még mindig komolyan és határozottan nézett rám, mégis ott csillogott az elemi félelem, amit az erőm keltett benne. Láttam, hogy küzdött ellene és éreztem is, hogy magabiztosságom folyamatosan apad, de láttam azt is, hogy léptei és tettei bizonytalanabbak lettek. Tudtam, hogy nem sokára elmúlik a hatása az erőmnek, szóval most kellett cselekednem. Ezúttal én rontottam rá és minden közelharci ismeretemet latba vetve támadtam folyamatosan. Habár ő kissé habozva reagált és túl lassú volt a visszatámadáshoz, még sem jutottam közelebb ahhoz, hogy ténylegesen meg tudjam ütni. A képességem hatóideje pedig vészesen fogyott és Demetri folyamatosan határozottabban és gyorsabban blokkolta az ütéseimet. A szemében pedig láttam, hogy nagyon is kezdi magát bele élni a harcba. És akkor hirtelen vége volt. Egyik pillanatról a másikra ragadta meg egyszerre mindkét kezemet, majd megpörgetett a tengelyem körül, hogy egyik kezemet hátra szoríthassa. Éreztem, ahogy vámpír létem ellenére a fájdalom végig járja a karomat, hogy az majdnem leszakadt. Hiába próbáltam kirántani a kezemet a szorításból nem sikerült, amit nem is értettem hiszen én voltam az újszülött nekem kéne az erősebbnek lennem, nem neki.

- Demetri! Enged el! – hallottam a túl ismerős hangot Demetri háta mögül. Nem láttam, de már rég nem kellett látnom, hogy felismerjem ezt a hangot és ezt az illatot, ami körbelengte a kisajátított szobámat. Azt vártam volna, hogy a düh lesz az első, ami eszembe jut, de nem az volt. Olyan volt mintha a szívem újra megdobbant volna, mintha megkönnyebbültebbé váltam volna, hisz már napok óta nem voltam hajlandó találkozni vele. De ugyanakkor eszembe jutott minden más is és újra feltetettem magamnak a kérdést, mint már oly sokszor: Miért pont őt kell szeretnem?

Aro utasítására a nyomkövető azonnal elengedett és hajolt meg mestere előtt, mialatt én a vállamat masszírozva fordultam meg. Aro ott állt nem messze tőlünk egy másik vámpírral és engem  figyelt kiismerhetetlen tekintettel. Olyan nosztalgikus volt ez, egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy milyen sokszor lepett így meg, termett ott hirtelen. Emlékeztem még arra az elfojtott érzésre, hogy mennyire rejtélyesnek és borzongatónak találtam. És most megint itt állok vele szemben, ennyi mindennel a hátam mögött és most is rejtélyes, borzongató és csábító. Ennyi minden után csupán egy kicsivel ismerem jobban, mint akkor és ez a kicsi pont elég volt, hogy szinte az ismeretlenbe szeressek bele. Kedvem lett volna átölelni és egyszerűen visszamenni, de nem tudtam, nem tehettem.

- Santiagoval menjetek vissza a kastélyba – felelt rájuk sem pillantva, mire a két vámpír fejet hajtott és eltűntek az erdőben, mialatt ő közelebb sétált hozzám. De csak továbbra is álltunk ott egymást nézve, síri csendben. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom vagy hogy egyáltalán kéne-e valamit mondanom. Számomra annyira világos volt minden, annyira egyértelmű volt, hogy ezt kell tennem, annak ellenére, hogy szerettem. De nem tudtam, hogy ő mit gondol, mit akart, mit vár tőlem. Inkább meghalnék, mintsem bábuja lennék bárkinek is! Vagy csupán a csalódástól féltem, hogy kihasználnak csak és én megint egyedül maradok?

- Szóval így döntöttél – mondta ki a nyilvánvaló tényt. Próbáltam az arcát fürkészni, hogy mire gondolhat, hogy esetleg az elmulasztott szerelmet sajnálja vagy egy értékes bábu vesztét vagy talán meg akar ölni most, hogy már nem leszek a trófeája.

- Igen – súgtam magam elé lehajtott fejel.

- Sajnálom, hogy így alakult – hallottam hangját, majd ismét elapadtak a szavak. Pedig nem rég mennyire fesztelenül tudtunk beszélgetni, mennyire kötetlenek volt a szavak. Így visszaemlékezve nem is értem, hogy hogy nem élveztem azokat a boldog perceket. Vagy csak visszatekintve tűntek annak?

- Megígértem, hogy elmehetsz, ha úgy akarod és megtartom a szavam. Menj! – törte meg hirtelen a csendet. Egy pillanatra fel sem fogtam, hogy ezeket valóban Aro mondja, hogy valóban elengedett és nem láncol a Volturihoz és magához. Csodálkozó szemekkel kémleltem a vörös szempárt, majd a tudat, hogy ezt én váltottam ki lágy mosolyt csalt az arcomra. Hangtalanul formálták ajkaim, hogy „köszönöm”, ugyanis keserédes pillanat volt ez, amikor súlyos döntést kellett hoznom, így hang nem jött ki a torkomon. Annyira visszamentem volna vele, de pontosan akkor ki is ment volna vele vissza? Tudtam, hogy ha így tennék pár év múlva ezek a régi sérelmek újra felszínre kerülnének, örökké haragudnék rá mélyen legbelül. Még ha szerelmesek is lennénk, akkor is láncra verve érezném magam a bőrömben.  Azonban ha most elmegyek és rájövök ki vagyok és mit akarok, akkor ha visszatérnék nem lennének határok számunkra. De persze ott a másik oldala ennek. Most visszavár, de akkor is vissza fog majd várni? Ha most szeret szeretni fog-e azután is, hogy most elhagyom? Ezt kellett volna neki valahogy elmondanom, valahogy megértetnem vele. El kellett volna mondanom, hogy nem az a baj, hogy vámpír lettem és, hogy nem haragszok, amiért rákényszerült arra a lépésre. El kellett volna neki mondanom, hogy szeretem őt nem tudom miért, de szeretem. De nem tudtam, annak ellenére, hogy lehet, hogy ez volt az utolsó esély. Nem jött hang a torkomra, mert megrémített a gondolat, hogy talán ez az utolsó találkozásunk.

Mikor már zavarba ejtő volt a hosszú csend és tétlenség kapkodva kezdtem el a nyakamnál matatni, majd miután sikerült kikapcsolnom az arany láncot felé nyújtottam a medált. Azonban abban a pillanatban, hogy kezem megindult, meg is torpantam. Fájóan néztem végig a Volturis medálon, ami most mindent jelképezett számomra. Percnyi habozás után nyújtottam Aro felé, aki csupán intett a fejével, hogy nem, miközben kedvesen rám mosolygott.

- Tartsd meg, hogy ne felejts el! – suttogta, de kristály tisztán hallottam minden egyes szavát. Vészesen közeledett a búcsúzás vége, amikor tényleg itt kellett hagynom, pedig még nem tudtam neki semmit megmagyarázni, pedig járt volna neki ennyi. És még egyszer utoljára érezni akartam az érintését, mielőtt elmegyek. Testem akaratom ellenére mozdult felé és csak az járt a fejemben, hogy ez az utolsó esély. Már ott álltam közvetlenül előtte, fekete bundás köpenye szinte elérte az orrom hegyét. Próbáltam az érzéseimet gondolatok formájába önteni, hogy elérjen hozzá, hogy megértse, hogy nekem el kell mennem. Hirtelen csordultak túl benne az érzelmek, miközben egymás szemét fürkésztük. Lábujjhegyre állva öleltem át szorosan nyakát és hajtottam fejemet a finom anyag és az arca közé. Szorosan préseltem arcomat az övéhez, ami már nem volt többé hideg a számomra. Hirtelen megdöbbent, de aztán rögtön viszonozta az ölelést és még közelebb húzott magához. Éreztem a mély, bársonyos illatát, ami áradt belőle és szinte elkábított. Legszívesebben búcsúcsókot is adtam volna neki, de tudtam, hogy az csak kínzás lenne. Nem. Ez így bőven tökéletes búcsú. Egy kicsit visszahúzódtam, de csak annyira, hogy két tenyeremmel közre tudjam fogni az arcát. Rögtön értette mit akarok, lehunyt szemmel döntötte neki homlokát az enyémnek és koncentrált, hogy a legmélyebb gondolatokat is meghallja. Én pedig próbáltam irányítani a gondolataim kavalkádjában. Először arra koncentráltam, amikor megtette az ígéretét, majd a fájdalomra, ahogy darabjaira törte a csontjaimat. Ekkor bocsánat kérően húzott még közelebb magához, de aztán tovább figyelt. Felrémlett a tűz mely szétmardosott mindent a lelkemben. És utána már csak az érzelmi kavalkád, a ki nem békélés önmagammal, a kétely, hogy akkor ki is vagyok, a csalódás, hogy megint elárultak. Emlékeztem arra mikor a düh és a harag már leülepedett, mikor meghoztam a fontos döntést, hogy távozok és az utolsó emlék mit megmutattam neki, amikor Lidérctől búcsúztam, amikor kimondtam azt a fontos szót.

- Érted, már? – kérdeztem, miközben kutatva pillantottam fel rá. Kerestem a szemében a jelet, hogy megértette az érzéseimet, és a döntésemet és hogy elfogadja ezt. És meg is találtam bennük. Tudtam mennyire nagy lépés ez Arotól, hiszen ő bármit megtenne valamiért amit akart, de most lemondott erről és elengedett. Valahol örültem ennek, hiszen most öntöttünk tiszta vizet abba a bizonyos pohárba. Úgy éreztem már képes voltam nem a rosszat látni a tetteiben.

- Visszavárlak, mindig vissza foglak várni, egyetlenem!  - lehelt lágy csókot a homlokomra, mielőtt még egyszer átölelt volna. Már tudta, hogy szerettem, hogy el tudtam vele képzelni a jövőmet, hogy vele maradok és lesz ami lesz, csak idő kellett. Lassan bontakoztunk ki az ölelésből és én már az erdő mélye felé indultam, hisz én sem akartam a kelleténél fájdalmasabbá tenni. Egy mély levegő és egy utolsó pillantás és legközelebb onnan pár mérföldre álltam meg. Abban a pillanatban mikor elindultam, hallottam a hangját. Még az én fülemnek is halk volt, de biztos voltam benne, hogy az ő hangját hallom, ahogy abban is, hogy mit mondott. Keserű mosolyra húztam a szám, ha tudtam volna sírni most biztos sírtam volna. Ennyi kétely, bizonytalanság és fájdalom után hát még is csak. Az a szikra még is csak ott volt kettőnk között, csupán egyikünk sem volt felkészülve rá. Egyikünk világába sem illet volna bele egy társ, de fog még lángra lobbanni, ebben biztos voltam. Most már végre éreztem, hogy jó úton járok a jövőm felé. 

17. Fejezet - Elmerülni a sötétségben

Sziasztok!

Tudom, hogy régóta nem hallattam magamról, ezért bocsi a gigászi méretű várakozásért!
Remélem a fejezet kárpótolni fog titeket :D
Mielőtt bárki megijedne, ez még messze nem a vége a történetnek! Még van pár csavar a tarsolyomban ;D

De a jövőre vonatkozva: 
Mostantól a történet végéig minden fejezet között lesz egy egyperces kis rész, Im Memoriam (ln.:emlékül) címmel. Ezekben a részekben egy-egy rövid kis Johanna-Aro pillanatot fogok bemutatni, amik kimaradtak a történetből. Mint ahogy a címűk is mutatja, ezek emlékek, amikre Johanna boldogan emlékszik vissza.
(Azt nem merem igérni, hogy időrendi sorrendbe lesznek, de mindig megmondom, hogy kb, hol volt időben)

Jó olvasást!
Hamiah

                                                                                                                                                                 


17.fejezet - Elmerülni a sötétségben

Az idő begyógyítja a sebeket… Vagyis legalább így tartják. Én is ezt hittem, hogyha nem foglalkozok vele, a problémáim elévülnek és megszokom őket. Olyan könnyűnek tűnt egyszerűen élni a mindennapokat elfelejtve mi történt és túllépni saját, makacs büszkeségemen, ami az igazi fájdalmat okozta. Én valóban próbáltam megbékélni, próbáltam elfogadni a helyzetet, de egyszerűen nem tudtam ugyan az lenni, aki eddig voltam. Nem tudtam ugyan úgy érezni Aro iránt, ahogy eddig, ugyan úgy gondolkodni, ahogy eddig. Teljesen új szemszögből, egy más ember szemével láttam a világot, de a saját díváskodó, makacs természetemmel. Testem minden egyes rezdülése új volt és szokatlan, de lassan kezdtem kiismerni és észrevenni olyan apró ösztönös mozdulatokat, amik biztosítottak róla, hogy ez még mindig én voltam. Lépéseim és tartásom, mint megfigyeltem, még mindig határozott volt, akár mi is történt. A sok év alatt megtanult szabályos, arisztokratikus testtartás még mindig bennem volt.

Akármennyire is szép jövőt terveztem, akármennyire nem úgy alakult és akármennyire kavarogtak bennem az érzelmek sokasága, az izzó gyűlölettől egészen a keserű szerelemig, egyetlen valamit tudtam teljesen biztosan. Egyetlen olyan dolgot, amit bár kiskorom óta mondtak nekem, mégis igazán az élet tanított rá meg: Azzal a kártyákkal kell játszani, amit osztanak. Hát nekem most ez volt és nem ált szándékomban kiszállni. Bármennyire is könnyű lett volna, én annál több voltam, annál jóval büszkébb.

Öt nap telt el azóta, hogy felébredésem után egyik pillanatról a másikra dőlt bennem össze a világom. Azóta nem tudtam, mit akartam, nem voltak céljaim, csak lebegtem két világ között. Azonban, ahogy teltek a napok és nyugalmam visszatértével egyre többször fordult meg a fejemben, hogy tényleg folytatni kéne ott, ahol abba hagytam, mintha mi sem történt volna. De ha csak így egyik pillanatról a másikra újra Aro karjaiba vetném magam, avval csak palástolnám a problémákat. Hiszen az igazi ok a haragomra az az volt, hogy hazudott nekem. Természetemből adódóan a bizalom mindig is egy kényes kérdés volt. Nagyon nehezen bíztam meg bárkiben is és nagyon nehezem viseltem ha becsapnak, talán pont ez volt az oka annak, hogy ennyire el voltam szigetelődve más emberektől. Nem tudtam, hogy valaha is képes leszek-e még megbízni Aroban, de azt tudtam, hogy most ha azt mondtam volna, hogy igen, avval Aronak is és önmagamnak is hazudtam volna. Időre volt szükségem és nyugalomra, hogy végig gondoljam a helyzetet, hogy eldöntsem magamban, hogy elhiszem, amit Carlisle állít, hogy mi történt voltaképpen. És hogy eldöntsem, ki vagyok.

Mióta azon a napon Aro hirtelen beállított, azóta nem láttam. Akkor ott hirtelen szökött fel bennem a fékevesztett, kontrolálhatatlan düh és ösztönösen, vámpírként támadtam Arora. Az hogy Aro nem sérült meg az csupán az ő és Carlisle gyors reakciójának volt köszönhető. Ugyanavval az ámult, csodálkozó arccal, amivel belépett avval lépett el az ütésem elől, amíg Carlisle hátulról megfogva kezeimet tartott vissza. Ő is és én is nagyon jól tudtuk, hogy maximum pár pillanatig tudott lefogni, hisz én voltam az erősebb, de ez is épp elég volt. Higgadtságom azonnal visszatért és felsőbbrendű, megvetőpillantással mértem végig Arot, majd vonultam el a hálószobába és zárkóztam be. Azóta is ott voltam, mert magányra volt szükségem. Meg kellett emésztenem a történteket, hogy újra teljes életet élhessek, amit ki tudja mióta nem éltem már. Éjt nap alá téve vagy az ágyon feküdtem vagy az ablakból kémleltem a várost, választ keresve, hogy mit tegyek. Azonban sehogy sem jutottam dűlőre önmagammal és egyre inkább úgy éreztem, hogy nem tartoztam közéjük. Olyan mélyen hittem benne, hogy ez az élet lesz az ami tényleg nekem való, ez az élet lesz az, ami megment a halandó élet viszontagságaitól és föloldozza azt a terhet, amit egész életemben cipeltem, de most, hogy itt voltam egyre biztosabb voltam, hogy ez mind nem igaz. Nem kezdete ez semminek…

Szűnni nem akaró lelki problémáimmal ellentétben, a valós, fizikai vámpírléthez meglepően könnyen alkalmazkodtam. Gyorsan ráéreztem arra, hogy hogyan kontroláljam az erőmet a törékeny tárgyakkal szemben, mint például a tölgyfa ajtó becsukása anélkül, hogy kiszakadna a keretéből, vagy épp, hogy hogyan vessem magam a puha ágyba, hogy az ne roppanjon szét alattam. A látásom és hallásom hirtelen kiélesedését is meglepően hamar megszoktam. Saját bőröm csillogását is épp úgy megszoktam egyik napról a másikra, mint az állandó zajokat, amik a városból szálltak fel. Az egyetlen kihívást a vérivás okozta. Akkor, amikor még ember voltam és éjszakákon át erről morfondíroztam, rájöttem, hogy sem most, sem régen nem kötött az emberekhez semmi, ami miatt álmatlan éjszakáim lennének ha megölnék egyet. Másfelől vadászként a halál állandó útitársam volt és már megszoktam a jelenlétét. Sőt arról is elkalandozott már a fantáziám, hogy vajon a mennyre tudom majd a vámpírvadászi képességeimet és taktikáimat alkalmazni. Azonban habár a szűnni nem akaró, sőt erősödő szomjúság már lassan az eszemet vette, semmiféleképpen nem akartam kimenni a külvilágba. Ez a szoba komfortérzetet biztosított és még nem voltam kész a kegyetlen valóságra, hiszen itt benn, elzárva az emberektől könnyű elviselni a szomjúságot.

Elmélkedésemből kopogás hangja szakított ki. Villámsebességgel ültem fel a baldachinos ágy vörös terítőjén, amin eddig feküdtem. Gyanakvóan fürkésztem az ajtót és próbáltam minden érzékszervemet élesíteni, hogy rájöjjek ki volt az, azonban zárt ajtó mögül ez nehéz volt.

- Johanna? – hallottam Carlisle hangját egy újabb kopogás után. – Carlisle vagyok, bemehetek? – megkönnyebbülten fújtam ki a hasztalan levegőt. Örültem neki, hogy nem Aro az, mert nem akartam se az ő se a saját érzéseimet kiirtani azáltal, hogy a bennem lappangó harag hirtelen feltörne. Meg igazából látni sem akartam. Carlislenak viszont kimondottan örültem. Ő volt az egyetlen, akit beengedtem beszélgetni. Ő valahogy más volt, mint a többiek. Nem csak azért, mert az állatvértől sárga volt a szeme, hanem a létfelfogása és az eszméi miatt is. Csodáltam és tiszteletem azért, hogy ennyire meg tudta őrizni önmagát és tudta ki akar lenni. Bárcsak én is tudtam volna, hogy ki akarok lenni.

- Gyere – szóltam, mialatt kimásztam az ágyból és kicsit megigazítottam a fehér fodros inget, amit viseltem. Lassan és óvatosan nyitotta ki az ajtót holott nagyon jól tudta, hogy nincs mitől félni, nem fogok rátámadni. Igazából ő volt az egyetlen, akit barátomnak tekintettem jelenleg, de azt még mindig nem tudtam, hogy tulajdonképpen miért is van mellettem.

- Jó reggelt! – csukta be maga után az ajtót, én csak biccentettem válaszként. – Hogy vagy ma?

- Ugyan úgy, ahogy tegnap. Nem találom a helyemet – válaszoltam unttan, hisz ezt minden nap megkérdezte és én mindig ugyan ezt válaszoltam.

- Nem lenne ked… -Nem hagytam, hogy befejezze a kérdést, hisz ezt is minden nap megkérdezi.

- Nem, nem lenne kedvem sétálni a kastélyba és nem, nem lenne kedvem Aroval találkozni – vágtam közbe kicsit talán túl ingerülten. Kedveltem Carlislet, de néha már sok volt, ahogy intenzíven próbált megbékíteni. De azt, hogy ezt pusztán jószívűségből teszi vagy Aro bízta meg, azt nem tudtam.

- Általában senkinek nem tanácsolnám, hogy Aroval egyáltalán találkozzon, sőt óva inteném tőle, de neked talán megkönnyebbülést hozna, ha tiszta vizet öntenétek a pohárba. – Hosszú pillanatig csak méregettem. Próbáltam kifürkészni, mi is járhat a fejébe. Miért gondolta azt, hogy nem próbálnám meg megölni Arot azon nyomban, ahogy meglátom? Miért hiszi, hogy köztünk még lehet valami, holott mindenki nagyon jól tudja, hogy egy kapcsolat alapja a bizalom, amit Aro zúzott darabokra.

- Először el kell döntenem, hogy megtudok-e valaha is bízni benne még. Mert ha nem, akkor az lesz a legjobb, ha elmegyek – válaszoltam végül komolyan, amire Carlisle savanyúan elhúzta a száját. Úgy tűnt nem szereti, amikor a távozást emlegetem. Csak azt nem értem miért. Eddig mindig azt mondta, hogy minél messzebb van valaki Arotól, annál jobb lesz neki. Én lennék a nagy kivétel, ami erősíti a szabályt?

- Demetri szerint boldognak tűntél, még mielőtt… megtörtént – próbált hatni rám, miközben kitartóan szemlélte a reakciómat. De az igazság az, hogy valóban az volt. Bármennyire is marcangolt a kétely és félelem, még is boldog voltam. Úgy éreztem van közös bennem és Aroban, hogy lehet jövőnk. De ez már mind nem számít.

- Igen, akkor az voltam. De már nem – válaszoltam halkan, majd búsan elfordultam tőle, hogy ne lássa az arcomat. Ne lássa, hogy most mennyire szomorú voltam. Kis vártatva szólalt meg ismét.

- Kérlek, mérlegeld a helyzetet! – Mérlegeljem? Hát nem azt teszem nappalokon és éjszakákon át? Nem az taszít a keserűség legmélyebb bugyraiba? - És kérlek, próbáld meg elhinni, hogy Aro csak megakart menteni a haláltól. Nézd el neki az önzőségét… - Az utolsó mondatot már oly annyira suttogta, hogy én is alig hallottam.

- Miért fáradozol annyit, hogy kibékíts minket? Miért érdekel egyáltalán a mi magánéletünk? Aro akarja, hogy mindenképp meggyőz? – kérdeztem ismét lendületesen.

- Csak segíteni szeretnék. Meg amellett, hogy valószínűleg mindenkinek jobb lenne, ha Aro mellett lenne valaki, eddig teljesen meg voltam győződve arról, hogy a vámpírok élete semmiféle emberi boldogságot nem hordoz magában. Hogy a vámpír élet összeegyezhetetlen az emberivel.

- Értem… - súgtam magam elé. Az ha Aro mellett maradnék és még boldog is lennék, avval bebizonyíthatnám neki, hogy az emberi lét nem áll olyan messze tőle, mint amennyire gondolja.

- Mellesleg Aro ma hajnalba pár gárdataggal elhagyta a kastélyt és csak késő este ér vissza. Aligha fogsz vele összefutni, ha jársz egy kicsit. – Fürkészően fordultam felé, hogy vajon igaz-e, amit mond, de végül is úgy döntöttem hiszek neki. Belegyezően bólintottam, majd megvárva, míg udvariasan kinyitja az ajtót, kiléptem a hálóból.

 Ahogy kiértünk Carlisleval a lépcsőkhöz, rögtön bódító, részegítő illat csapta meg az orromat. A pillanat törtrésze alatt szédültem meg tőle, miközben éreztem, ahogy a savanykás, de ugyanakkor édeskés illat az orromon átáramolva elhomályosítja az elmémet. Lábaim ösztönösen akartak mozdulni, szaladni a szag irányába, de tudatom még ellenállt. Segélykérően fordultam Carlisle felé, küzdve minden mozdulatért.

- Carlisle, mi… mi ez az illat? – nyögtem halkan. Carlisle rögtön ott termett mellettem és erősen tartotta a karomat, nehogy engedjek ösztöneimnek.

- Szomjasabb vagy, mint gondoltam. – Nem vesztegette tovább a szót. Gyorsan elindult lefelé a lépcsőn, miközben óvatosan fogta a karomat, nehogy elvakultságomban valami ostobaságot csináljak. Ahogy egyre lejjebb értünk, az illat egyre erősödött és én egyre kevésbé tudtam kontrolálni magamat. Lábaim önkényesen futni akartak, fogaim már a harapásra készültek. Magamban már láttam, ahogy fogam csattan áldozatom torkán és forró vér végig folyik jéghideg arcomon, mialatt én mélyeket kortyolok. Eddig úgy éreztem, úgy gondoltam, hogy nem lesz nehéz megölni egy embert, kiontani az életét, hisz már egy jó párszor megtettem. De ez most más… Megölöm, hogy megigyam a vérét. Ólomsúlykánt nehezedet rám a tény, hogy vámpírnak lenni nem csak azt jelenti, hogy erősebb és gyorsabb vagyok, hogy jobban látok és jobban hallok, hanem azt is, hogy abszolút csúcsragadozóvá váltam. Létem és erőm már nem attól függ, hogy kellő zöldséget és húst eszek, vagy, hogy rendszeresen iszom-e fekete teát, hanem attól, hogy mennyi vért iszom, mennyi emberi vért. Ez a tény és a gondolat, hogy nem sokára fogaim között egy ember nyaka lesz megrémisztett és csak remélni mertem, hogy képes leszek megtenni.

- Demetri! – hallottam magam mellett Carlislet, akinek hangja visszarántotta tudatomat és ismét érzékeltem magam körül a környezetet. – Segíts, kérlek!

- Johanna! Csak nem szomjas vagy? – állt meg előttem, kissé talán elégedett mosollyal az arcán.

- A szobában ezt a szagot nem éreztem… - mondtam küzdve minden egyes szóért.

- De úgy látszik tükörbe sem néztél. A szemeid már szinte koromfeketék – mondta miközben intett a fejével, hogy kövessem. – Lekísérem Carlisle, neked nem kell lejönnöd, ha nem akarsz. – Láttam, ahogy Carlisle hálásan bólintott egyet, majd figyelte, ahogy Demetrivel elhagytuk a tróntermet.

Az elmém kezdett megint elködösülni. Egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi történik körülöttem. Szemeim nem engedelmeskedtek, hanem maguktól forogtak ide-oda lüktető vénákat keresve. Hallásom is teljesen megváltozott. A nagyobb zajokat egyáltalán nem hallottam, ellenben a legkisebb rezdüléseket tökéletesen. Fogadni mertem volna, hogy az emberi szívdobogást is kitűnően hallottam volna.

Egymás után hagytuk el a folyosókat és a lépcsőket. Mélyen a föld alatt pedig szemeimben egymás után villódzottak a fáklyák fényei, ahogy magunk mögött hagytuk őket. Nem tudtam hová mentünk, de nem is érdekelt. Egy idő után elkezdtem érezni, hogy már nagyon közel jártunk. Az édeskés illat a fentieknél is erősebb lett, míg fülemet apró, kis, szabályos dobogások ütötték meg.

Még oda sem értünk, de én már onnan megmondtam, hogy ez embernek, akinek az életét mindjárt elveszem, annak a halál már megváltás lesz. Szívdobogása jóval lassúbb volt a kelleténél és néha ki is hagyott, ráadásul sok vért veszthetett. Nem is tévedtem sokat Demetrivel egy sötét cella előtt álltunk meg, amiben a vér kisebb tócsákban gyűlt össze. Demetri határozottan nyitotta ki előttem a rácsot én pedig habozás nélkül léptembe. Elmém nagy részét már a vérszomj irányította, amikor hirtelen egy pillanatra tudatom ugyan úgy forgott, mint józanon. A cella sarkába ugyanis megpillantottam egy zömök, kopasz, bajuszos férfit, aki több sebből vérzett és meggyötörten imádkozott magában. Rögtön felismertem, ez az ember árulta a borokat, amikor megérkeztem Volterrárba. Lassan léptem közelebb hozzá, mialatt remegve a félelemtől nézett fel rám. Szemei vörösek voltak már, de könnyei még mindig kitartóan hullottak. Egész teste rázkódott, ahogy a halálfélelem eluralkodott felett. Óvatosan guggoltam le elé, hogy szemeink egy magasságba legyenek. Láttam fekete íriszeiben, ahogy kegyelemért, az életéért könyörög, majd hirtelen annyira megdermedt félelmében, hogy a remegés is abba maradt. Elérkezettnek láttam az időt.

-          Requescat in Pace* – súgtam neki latinul. Nem haboztam, valóban a vérszomj irányított már…

Immáron tiszta fejjel és józan ésszel sétáltam fel a lépcsőn Demetrivel. Az édeskés illat még mindig az orromban volt, de már nem szorongatta a torkomat, csábított ugyan, de könnyedén ellenálltam neki. Azonban még mindig ott volt bennem a tudat, hogy egyszerűen átharaptam egy ember torkát, mint egy állat. És ez rémisztett meg leginkább, hogy mennyire állati, mennyire vad egy vámpír természete. Ha szomjas egyszerűen képtelen a józan gondolkodásra, saját lénye kényszeríti arra, akárhogyan, de vérhez jusson. Ilyenkor nem számít semmi más, nincsenek gondolatok, nincsenek érzelmek, csak puszta vérszomj. Persze mardosta a lelkemet a tény, hogy öltem, hisz egy ember életét elvenni mindig nehéz a saját lelkiismeretem miatt, de tudtam, hogy ezt sokkalta hamarabb fel fogom dolgozni, mint azt, hogy akár minden emberi méltóságomat elveszthetem.

- Az első mindig nehéz, de amint megszokod a vámpír létet, onnan már könnyű lesz – fordult hátra Demetri, mikor felértünk terembe, ahonnan a trónterem nyílt.

- Carlisle valószínűleg a gondolatát is rosszabbul viseli, mint ahogy én viseltem ezt – feleltem, mire Demetri egy aprót kuncogott rajta.

- Valóban. – Pillanatnyi szünet után folytatta. – Mellesleg a Mester mielőtt elment megkért, hogy mutassalak be Elezárnek.

- Elezar? – kérdeztem vissza gyanakvóan.

- Ő is a Gárda tagja, csupán egy feladat miatt távol volt a napokban – válaszolt miközben ismét elindultunk immár az edzőterem felé. Nem tudtam miért, de bennem volt a gyanú, hogy valamit eltitkol előlem, ráadásul Aro kérte. Ez már biztos valamit jelent.

- És mitől annyira különleges ez az Elezar, hogy Aro külön kért, hogy mutass be neki – kérdeztem rá végül. Demetri rögtön megtorpant és látszott az arcán, hogy keresi a szavakat.

- Nos, Elezar különleges képessége, hogy egy pillantásból megmondja más vámpírok különleges képességét – mondta miközben figyelte a reakciómat, majd mikor látta, hogy arcom elkomorult, rögtön folytatta. – Neked is hasznos, ha tudod, milyen képességeid vannak. – Vitathatatlanul igaza volt, ezért elnyomva magamban a gondolatot, hogy Arot csak a képességeim érdeklik, bólintottam, majd folytattuk az utunkat.

Mikor a hatalmas csarnokba értünk apró érdeklődéssel vettem észre, hogy hajszál pontosan minden ugyan úgy nézett ki, mint majd 5 nappal ezelőtt, amikor utoljára itt voltam. Még csak egy kard, vagy egy pisztoly sem volt máshol, mint múltkor, sőt talán még a falon lévő gyertyák hossza is ugyan akkora volt. A fegyvereim, a felszerelésem még mindig ugyan ott volt az asztalon egymás mellett, csak úgy mint Lidérc nyerge, ami továbbra is a földön feküdt.

Azonban, csak úgy, mint a tobbi helységet, ezt is máshogy láttam most. A monumentális oszlopokon, amik tartották a mennyezetet, láttam az idő múlását, ahogy a hidegtől lecsapadó víz az évek során hosszú hajszálrepedéseket vájt a szilárd kőbe. A gyér fény ellenére tisztán láttam a mennyezetet és a szépen díszített boltíveket, amik az oszlopokat összekötötték. Egészen más hatást keltett így.

- Miss Johanna Sweary, ha jól sejtem – lépett elém egy magas, fekete, kócós hajú vámpír. Valószínűleg sokkal idősebb lehetett, mikor átváltozott, mint én. Arca kissé beesett volt és újonnan szerzett látásommal pár apró ráncot is felfedeztem szája és szeme sarkában.

- Igen, maga pedig Elezar, igaz? – kérdeztem, amire csak pár pillanat után kaptam egy apró bólintást. Elezar elrévedő szemekkel nézett felém, de gyanítottam, hogy igazán nem is egem bámul. Mintha elméjében már nem jártak volna tiszta gondolatok. Tovább figyelve a tekinteté, felismertem benne azt az ismeretlen, indokolatlan félelmet, amit Chelsea és Carlisle arcán is láttam már többször is. Pár pillanat után azonban szapora pislogás mellett, elszakította tekintetét az enyémtől, majd zavartan pillantott ismét rám.   

- Ez igen… találó képesség, kegyed múltját tekintve – mondta még mindig kissé kábán.

- És mi lenne ez pontosan? – kérdeztem, miután megerősítés gyanánt Demetrire néztem. Ő is ugyan annyira kíváncsinak tűnt, mint amilyen én voltam.

- A halálfélelem – válaszolta egyszerűen, majd mikor látta, hogy én is zavartan pillantottam, folytatta. – A vadásztól halálosan retteg a préda. Hát ezt csinálta most is. Egyetlen pillantással rávett, hogy úgy érezzem magam, mint ha a prédája lennék, hogy féljek, hogy rettegjek.

- És a félelemből nem születik semmi jó – vágott közbe Demetri. – Aki fél, az nem tud racionálisan gondolkodni és előbb utóbb hibázik.

- A képességem valóban lenyűgöző – mondtam szarkasztikusan. Mindkét vámpír jól tudta, mire készültem kilyukadni. – Aro boldog lehet – feleltem, majd kiviharoztam a teremből, vissza  a szobába, amit önkényesen kineveztem a saját menedékemnek.

Nem tudtam miért voltam dühös, miért öntött el a harag megint olyan hirtelen vagy, hogy miért támadt sírhatnékom, amikor nem is tudtam sírni. A gondolat, az érzés, ami átsuhant a fejen, keserűséggel töltött el és felélesztette bennem azt a gondolatot, hogy lehet, hogy kihasznált. Az őszintét megvallva, ezerszer jobban örültem volna, ha egyáltalán nincs semmilyen képességem sem. Mennyivel könnyebb lett volna, ha nem lenne bennem semmi különleges, semmi sem, ami érdekelheti Aro. Olyan könnyű lett volna akkor elmenni nem kellettem volna neki és ő sem nekem, vagyis akartam ezt hinni, de én sem tudtam igazán..

Mire felértem a szobába már tudtam mit akartam…. mit kellett tennem. Már régóta érett bennem az elhatározás, de csak most ért meg igazán. Nyugalom és békére volt szükségem, hogy gondolkodhassak, hogy megszokhassam ezt az életet és hogy rájöjjek ki vagyok. Itt, Voltarrában csak feszültség nehezedne rám, állandóan meg kellene játszanom magamat, de ami a legjobban aggasztott, hogy akár mennyire is akartam nem tudtam teljes szívemből gyűlölni Arot. De nem számított mennyire szerettem azelőtt vagy épp mennyire szerettem most a megbocsátás a világ egyik legnehezebb dolga és ha valaha meg fogok neki bocsátani, akkor vissza fogok jönni, de most mennem kellett. Igen mennem, minél messzebb

Lassan jártam végig a szobán, mindenen végig simítva, végig húzva a kezem búcsúzásképpen. Alig egy hetet töltöttem el emberként ebben a kastélyban. Azonban visszagondolva a rengeteg kétely, félelem és feszültség ellenére, ami akkor bennem volt, boldog voltam. Azt a boldogságot pedig csupán pár értékes pillanat alapozta meg, amit Aroval kettesben töltünk el. Apró kis gesztusok, mozdulatok, rövidke meghitt, visszatekintve már szinte idilli képek voltak ezek. Akkor nem tudtam értékelni ezeket, de most már igen. És hiányoztak, vágytam rájuk…. De nem így, nem ebben a lelki állapotomban.

Épp a baldachinos ágy egyik oszlopának támaszkodtam az ágyat bámulva, mikor hallottam, hogy mögöttem kopognak az ajtón, majd válaszomat meg sem várva benyitottak. Megmertem volna rá esküdni, hogy a szívem agy pillanatra megdobbant ismét. Biztos voltam benne, hogy Aro fog belépni és akkor látni fogja rajtam, hogy habár én löktem el őt, mégis mennyire hiányzott. Megérinti majd az arcomat és látja a gondolataimat, látja majd, hogy mire van szükségem. Reménykedve, már szinte örülve fordultam meg, hogy lássam, ahogy belépnek a szobába.

- Carlisle – mondtam magam elé köszönésképp. Annyira egy romantikus idióta voltam! Még is mit vártam, hogy pont Aro lesz az, aki feladja minden büszkeségét. Milyen naív…

Épp csak egy pillanatra néztem Carlislera, de így is láttam a szája sarkában az apró kis mosolyt, hiszen ahogy az arcáról is lerítt, ő nagyon jól tudta, hogy nem őt vártam. És most elégedett volt, mert szinte beismertem neki, amit eddig buzgón tagadtam, hogy hiányzik Aro. 

- Elmész? – kérdezte, mire csak bólintottam egyet, majd összeszedve magam indultam el összepakolni pár holmimat. – El sem búcsúzol tőle?

Mozdulatom megakadt ott hogy az egyik pisztolyomat a táskámba tegyem. Próbáltam elképzelni, milyen is lenne elbúcsúzni. Mit mondhatnék, ő mit mondana?

- Nem – mondtam végül. – Jobb lesz így – feleltem majd folytattam a pakolást, azonban rá kellett jönnöm, hogy csak két pisztolyom volt itt, a többi lent volt az edzőteremben. Hirtelen futott rajtam végig az emlék, hogy az a két pisztoly, hogy is került ide fel. Halványan elmosolyodtam egy pillanatra, majd pár ruha bedobálása után a kezembe került a nagyruha doboza.

- De kinek lesz jobb? – kérdezte hirtelen Carlisle mögülem.

- Ne akard nekem megmondani, mi a jó nekem! – ordítottam rá hirtelen, miközben már határozottan kezdtem ráérezni, hogy hogyan is kell használni a képességemet. A hatás nem is marad el. Carlisle szinte kővé váltan állt és már majdhogynem remegett, miközben szemét nem tudta elvonni az enyéimtől. Végül én szakítottam meg a szemkontaktust és Carlisle azon nyomban szabad lett. Sietve viharoztam be a gardróbba, hogy leszedjem a ruhát a báburól, amin pihent. Kicsit nehézkesen, de végül leszedtem, úgy hogy nem szakadt el. Miután már biztosan fogtam minden részét visszaviharoztam a szobába, közben szinte fellökve Carlislet.

- Nem tudlak meggyőzni, hogy megbeszéljétek igaz? – kérdezte miközben én kiterítettem a ruhát az ágyra minden egyes hozzá tartozó ruhával együtt.

- Nem. Először el kell döntenem, hogy én mit akarok. Azután talán… - mondtam kissé bizonytalanul. Percnyi hallgatás után és egy mély sóhajtás után Carlisle folytatta.

- Nos rendben, de vigyázz! Ne nagyon vegyenek észre, mert akkor biztos, hogy nem hagynak elmenni, amíg Aro vissza nem ér – mondta. Hálás voltam Carlislenak, amiért mellettem állt az elmúlt napokban, és amiért segített. Hirtelen ötlettől vezérelve léptem közelebb hozzá és öleltem át. Percnyi habozás után, de viszonozta az ölelésemet.

- Köszönöm! – súgtam neki. Ebbe a köszönömben benne volt minden. Carlisle hű barátomnak bizonyult és én csak reméltem, hogy egyszer majd én is ilyen jó barátja lehet neki.

- Kérlek, mond meg Aronak, hogy a tavaszra még várnia kell. Ő érteni fogja – mondtam, mire csak bólintott, majd végig nézte, ahogy kisietek a szobából.

Ki a kastélyból… ki Volterraból…. Ki Aro életéből…

(folyt.köv)

*latin: Nyugodj békében  

16. fejezet - Halálos nyugalom

Sziasztok!

Bocsi, hogy ennyit kellett rá várni, de megérkezett a következő rész!

Jó olvasást!
Hamiah

                                                                                                                                                                 

Nyűgösen masszíroztam meg a vállam, ami most furcsán görcsösnek és zsibbadtnak tűnt. Ahogy körülnéztem valahogy minden annyira élesnek és világosnak hatott. Az ágy fakeretének apró repedései, a vékony porréteg a könyvespolcon, a függöny boltjai még Chelsea apró szeplőit láttam, amire eddig fel sem figyeltem. Nem tulajdonítottam ennek az egésznek különlegesebb okot, úgy gondoltam csupán a napfény teszi, ami most kimondottan erősen világított be az ablakon és csillant meg Chelsea bőrén. Meglepően könnyedén dobtam le magamról a nehéz dunyhát és indultam el kissé lassan a fürdő felé, hogy megmossam az arcomat. Ahogy felkeltem, fél szememmel láttam, ahogy Chelsea még mindig csodálkozva, szinte már félve nézett rám és kővé dermedve állt az ágy előtt. Ötletem sem volt, hogy mi üthetett belé, de nem is nagyon érdekelt. Sokkal jobban lekötött, hogy ezernyi hang zúgott a fejemben. A nyitott ablakon át hallottam az emberek beszélgetését, ami most sustorgásként csengett a fülemben, hallottam pár madár csiripelését, amiknek lágy daluk élésen csattant. Annyira szokatlan, annyira furcsa volt, hogy teljesen elvonta a figyelmemet bármi másról. Összeszorított szemekkel és lehajtott fejjel botorkáltam el fürdőig. Útközben csak valahol távol tudatosult bennem, hogy furcsán gyengének hatott minden körülöttem. Az ágy fakerete hangosan megnyikorgott mikor kikászálódtam, csakúgy, mint az ajtófélfa a fürdőnél, mikor megtámaszkodtam rajta. Ennek sem kerítettem nagyobb figyelmet ugyanis a hangzavarnál jobban lekötött az égető érzés a torkomban. Szomjas voltam, de mégsem miközben marta a torkomat. Karmolni lett volna kedvem, de csak a kezemet szorítottam rá végül remélve, hogy enyhülést hoz. Az ajtófélfánál álltam fél kézzel támaszkodva, másikkal pedig továbbra is a torkomat dörzsölve, miközben hátra fordultam Chelseahez, hogy megkérdezzem, hogy mégis mi történt. Miért érzem magam ennyire… furán? Szokatlan volt minden, a hangok, a képek, a tárgyak, de mégsem éreztem magam betegnek vagy gyengének.

- Chelsea! – szóltam hátra a lányra. – Mi történt? – kérdeztem, azonban nem várt reakciót váltottam ki. A lány hirtelen elejtette az összes könyvet a kezéből és rémülten hátrált, majd habogott valamit és eltűnt a csukódó ajtó mögött. Nem tudtam mi üthetett belé, miért viselkedik ennyire furcsán velem. Ha lekezelő vagy arrogáns lenne, az nem lenne szokatlan, de ez. Mintha félne tőlem.

Nem tanakodtam tovább a témán helyette beléptem az elegáns, aranyozott fürdőbe, ami most kevéssé tűnt csillogónak. Az aranyozásban szinte már láttam a szín barna árnyalatát és a festékrétegek egyenlőtlenségét, ami kifejezetten rontotta az összhangot.

Erőtlenül támaszkodtam a mosdókagylóra és mélyen bámultam a lefolyót és saját kezeimet, amik most kifejezetten fehérnek tűntek. Gyorsan végig néztem a vörös hálóingemen, amit Arotól kaptam még az első éjszaka, majd sietve megnyitottam a csapot. Előre örülve hajoltam le a vízhez és vártam, hogy a hűs víz végig simítson az arcomon, azonban ez elmaradt. A víz, aminek hidegnek kellett volna lennie, üdítenie kellett volna, az most se meleg se hideg nem volt. Nem is éreztem a hőmérsékletét igazán, csupán azt, hogy valami a kezemre folyik. Értetlenül bámultam a kezemet, majd egy belső vészjósló hang hatására hirtelen felnéztem a mosdó feletti tükörbe, amit eddig elkerültem.

Tekintetem találkozott a tükörképemével és én már ott akkor tudtam, hogy mindennek vége van. Vérvörös szemek démonian csillantak meg a tükörben és szinte világítottak hófehér bőröm mellett. Muszáj volt elkapnom a tekintetemet és újra kezeimet bámulni. A kétségbeesés, az értetlenség, a becsapottság egyidejűleg futott keresztül rajtam a haraggal és a dühvel. Mi történt? Az utolsó emlékem az volt, hogy bementem Arohoz egyszer és mindenkorra tisztázni a helyzetet, aztán minden elhomályosult az elmémben, hogy aztán az újabb tiszta folt már az ébredés legyen. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, de egy valamiben biztos voltam. Mielőtt beléptem tegnap… vagy ki tudja, hogy mikor a szobába a kétségeim a csúcsponton voltak és soha nem inogtam meg annyira, mint abban a pár órában. Nem tudtam még mindig mit akart, mire kellek. Nem ismertem az érzéseit és most már úgy éreztem, hogy őt sem ismertem. Nem, most már tudtam, hogy soha nem is ismertem Aro Volturit. A tudat, hogy egy dróton függő báb voltam, hogy az életem, bár mennyire is szörnyű volt véget ért és az, hogy most egy szörnyeteg vagyok egyszerre nehezedett rám. Hirtelen kezdték el kergetni egymást a gondolatok a fejemben, hogy mi mindenről maradtam le, hogy mi minden történhetett volna másképpen. Én őszintén hittem, hogy kettőn közt valami olyan kapcsolat volt, amire egyikünk sem számított és bár nem is voltunk rá felkészülve együtt könnyebb lett volna. De ez már a múlt… ami soha nem történhet meg. Ami alaptalan, buta és szánalmas kis ábrándozás volt… Az, amit velem tett, egyértelmű bizonyítéka, hogy csak felhasznált, hogy tényleg csak egy báb voltam, az ő kicsinyes sakktábláján.

Düh és fájdalom egyszerre örvénylett bennem és akaratlanul is újra felnéztem tükörképemre. Még mindig a vörös szem nézett vissza rám, de már láttam benne magamat is. Hát ez lettem. Idejutottam. Annyi minden után, ami történt. Egy üres lelketlen szörnyeteg lettem, aki naivan hitte, hogy ha bezárul egy ajtó az életében, akkor egy másik kinyílik. De ez nem igaz. Az emberek felé húzó út bezárult, már nagyon rég, de nem nyílt másik. Erőtlenül roskadtam össze a mosdókagyló előtt. Ha tudtam volna sírni, most sirattam volna az eddigi életem és átkoztam volna közben, hogy az nem volt elég, amim volt. Mereven bámultam magam elé, mialatt azon gondolkodtam, hogy hol rontottam el. Mikor volt az a fordulópont, amikor átléptük a vadász-préda kapcsolatot. Mikor kezdődött a zuhanás? A hóviharban? Vagy még előbb? Igazán tudhattam volna, hogy ez lesz. Miért is vártam többet? Hogy lehettem ilyen hihetetlenül ostoba?  Nekünk nincs közös jövőnk… soha nem is volt és ez fájt, mert én szerettem.

Megsemmisülten álltam fel a padlóról és indultam el vissza a szóbába. Már nem érdekelt semmi. Nem kötött le az égető érzés a torkomban, sem a szokatlanul jó hallás, sem a szokatlanul jó látás, sem az, hogy a fürdőajtófélfája keresztbetört mikor rátámaszkodtam, sem az, hogy az ágykeret megrepedt, amikor felálltam, egyáltalán semmi. Tudtam mit kell, mit akartam tenni és más nem érdekelt. Üres tekintettel sétáltam végig a hálón és közönyös tekintettel néztem rajta végig. Már undorodtam nemcsak saját magamtól, hanem attól is, hogy mi mindenről ábrándoztam ebben a szobában, hogy mennyi minden tetszett ebben a kastélyban, de legfőképp attól, hogy mennyire szerettem Arot.

Épp indulni akartam tovább, amikor léptek zaját hallottam, majd az ajtó kinyílt és egy ismeretlen szőke alak ált meg előttem hirtelen. Először ő is megdöbbent mikor meglátott, de aztán gyorsan magához tért és futtában végignézett az ágyon és az ajtófélfa maradékán. Alaposan szemügyre véve láttam, hogy a szemei nem vörösek, hanem sárgák, holott soha nem láttam még olyan vámpírt,a kinek nem piros lenne a szeme.

- Hogy érzed magad, Johanna? – kérdezte barátságosan, bár jelen állapotomban inkább széttépném, mintsem bájcsevegnék egy ismeretlennel. A legijesztőbb és egyben a legfurcsább az volt, hogy igazából megtehetem. Újszülött vámpírként most erősebb vagyok bármelyiküknél.

- Halottnak érzem magam – válaszoltam szarkasztikusan, közben akaratlanul is észrevettem, hogy fél kézzel azért támasztja az ajtót, evvel biztosítva menekülő utat magának. Hallottam egyes szóbeszédeket arról, hogy a vámpírok létük első pár hónapjában vérengző vadállatok, akiket nem lehet kontrollálni, de én nem éreztem jelenleg annak magam. Teljesen tudatában voltam mindennek és bár szomjúság égette a torkomat nem éreztem kedvét annak, hogy mészárlásba kezdjek. Egy valakit akartam megtalálni minél előbb, meghallgatni szánalmas kifogását, majd megölni. Tudtam, hogy a düh, a gyűlölet és a megsértett énem beszélt belőlem, mert valahol tudtam, hogy így vagy úgy, de ez lesz, ennek így kellett lenni és felkészültem erre a létre, de mégsem így akartam. Ha furcsa is lett volna egy meghitt, bensőséges pillanatnak képzeltem ezt az egészet, amit ketten együtt csinálunk végig, de ami igazán marta a szívemet, hogy megszegte az ígéretét és magamra hagyott. Egyik felem szerette, másik felem viszont mindennél jobban gyűlölte. Szerelem és gyűlölet egy időben csak őrlő fájdalmat hagyott.

- Még nem találkoztunk, a nevem Carlisle – lépett egy lépéssel közelebb, de azon nyomban meg is tántorodott, mikor élesen rákaptam a pillantásom. Nem tehettem róla reflex volt, mert még nem szoktam hozzá az új érzékeimhez, azonban ő viszont ugyan olyan sóbálvány lett, mint korábban Chelsea.

- Mi ilyen ijesztő bennem, hogy mindenki megdermed? – kérdeztem ingerülten. – Ha jól tudom, akkor egész jól viselem az átlaghoz képest! – pár pillanatig nem válaszolt, majd zavartan megrázta a fejét, hogy összeszedje magát.

- Semmi, csak…

- Csak? – hatásszünetet tartottam, majd folytattam. – Át akarok öltözni, menj ki! – szóltam rá mire kissé észbe kapott és kilépett a szobából. Ahogy becsukódott, használva új képességeimet rekord sebességgel öltöztem át. Nem érdekelt mi volt rajtam, felvettem, ami a kezem közé került hisz fontosabb dolgom is volt annál, hogy hogyan nézek ki. A harag és a düh átjárta a testemet, fortyogott bennem és gondolatban már ezer darabra téptem Arot. Azonban mégis valahol ott motoszkált egy kis hang a fejemben és kitartottan győzködött: hát nem ezt akartam? Nem erre számítottam? Hát nem adtam fel rég az emberi létem, nem álltam már rég kész erre, hogy amikor eljön az ideje, bármit megtegyek Aroért? A válasz igen, mégis büszkeségem, makacsságom a régi maradt és nem engedett a reménytelenül romantikus énemnek. Tartotta magát a sérelemhez és ahhoz mérten dominánsan uralta a gondolataimat.

 Határozottan léptem ki és indultam el az ajtóig, mit sem törődve Carlislelal, aki közben magához tért az ismeretlen kábulatból és utánam indult. Érdekes érzés volt, hátra sem néztem, nem is hallhattam volna, mégis az elegáns, hibátlan fapadló hangosan nyikorgott, amikor Carlisle megmozdult, a léptei szinte visszhangoztak a fülembe és esküdni mertem volna rá, hogy fehér ingének suhogását is hallottam.

- Várj, Johanna! Kérlek – nyúlt hirtelen utánam, ami váratlanul ért, ezért, ahogy hátra fordultam lendületből taszítottam el magamtól. Megdöbbenve láttam, hogy legalább három nagy lépést hátrébb kellett lépnie, hogy megtartsa az egyensúlyát és ne essen el. Kimondottan szokatlan volt fizikai szempontból egyenrangúnak éreznem magam egy vámpírral. Láttam rajta, hogy ő is meglepődött és benne is igazán most tudatosult, hogy újszülött révén én vagyok az erősebb. Nem csodálkozott sokat, arcára gyorsan visszatért az a kedves, barátságos kifejezés, ami eddig is ott volt.

- Ha Arot keresed, nincs a kastélyban – jelentette ki nyugodtan, miközben ismét közelebb lépett hozzám. Szavai lassan jutottak el a tudatomig valahogy nem akartam fel fogni, hogy nem élhetem ki a dühömet most rögtön. Hirtelen jött a késztetés és kimondottan jól esett, hogy ököllel teljes erőmből beleütöttem egyet a mellettem lévő könyves szekrénybe, ami hangosan tört daraboka a kezem alatt. A tombolási vágy hirtelen lett úrrá rajtam és össze kellett szorítanom a szemem, hogy ne tomboljak tovább és megőrizzem a méltóságomat. Magamba fojtottam a dühömet és a haragomat, hogy legjobb énemet vehessem elő, azonban tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. A hirtelen haragomat gyorsan kellett volna levezetnem, gyorsan kellett volna kiordítanom magamból mindet, de most csak elfojtottam, így állandósult bennem.

- Hol van? – kérdeztem vissza ingerülten.

- Nem tudom, de…

- Muszáj vele beszélnem! – szakítottam dühösen félbe.

- Johanna, tudom, hogy érzel – kezdte megértő hangon, ami épp ellenkezőleg hatott és még jobban dühített.

- Honnan tudnád? – ordítottam rá.

- Én sem akartam vámpír lenni, még is…

- Nem ez a lényeg! Nem értheted! – szakítottam ismét félbe dühösen. Már csak az is dühített, hogy egyáltalán azt feltételezte, hogy megérthet, amikor azt sem tudja, hogy mi fán terem a kapcsolatunk Aroval. Sőt igazából nem is ismerjük egymást!

- Sajnálom, teljesen igazad van – kért őszintén elnézést, de szinte rögtön folytatta. – De nem az történt, amit hiszel.

- Hanem akkor mi? – kérdeztem vissza és jelentőség teljesen az összetört könyvespolcra néztem.

- Nem hiszem, hogy nekem kéne elmondanom – Hangja hirtelen lett zavart, amiből arra következtettem, hogy tényleg van valami, amiről nem tudok, de neki kellemetlen lenne elmondani. Sértetten és haragosan fordultam meg, majd viharzottam ki az ajtón. Kész voltam akár egész Voltarát felforgatni, hogy megtaláljam Arot. Lendületem egészen a lépcsőig tartott, ahol megláttam az épp felfelé jövő Caiust. Rideg és arrogáns arca, ahogy meglátott egy pillanatra kővé dermedt csakúgy, mint Chelseaé ás Carlislé, de azon nyomban felvette a szokott vonásait, ami azonban most teljesen máshogy hatott. Láttam rajta az öregség jeleit, legfőképp a szemében és bőrének apró hibáit, amit az emberi szem már képtelen látni. Váratlanul futott át az agyamon a gondolat Arot vajon milyennek fogom látni?

- No lám, mégis csak igazat mondott Chelsea. Ez érdekes – ért fel mellém a lépcső tetejére a szőke fenség. Pár pillanatig várt, hogy nem szándékozok-e rátámadni – Közénk tartozol már – hangja valamivel kedvesebb, megértőbb volt, mint múltkor. Tehát ez bántotta a csőrét akkor, hogy nem voltam vámpír és nem volt biztos, hogy Aro átváltoztat.

- Nem tartozom senkihez sem! – feleltem élesen, miközben Carlisle is kiért mellénk a folyosóra.

- Ó dehogy nem! Hisz te választottad – nézett rám tettet értetlenséggel. – Egész jól kontrollálod magad – jegyezte meg mellékesen.

- Nem választottam semmit sem! – tört fel valahonnan belőlem egy éles morgásszerű hang, miközben válaszoltam. Az Aro iránt érzett haragom mellett most megjelent kétség is ismét.

- De igen, még pedig akkor, mikor idejöttél! – nézett rám, majd egyszerűen elsétált mellettem befejezetnek tekintve a beszélgetést, de a lakosztályának ajtajából még visszafordult. – A szobában várd meg Arot. Értelmetlen és veszélyes lenne egy újszülöttet hagyni, hogy szabadon rohangáljon fel-alá – fejezte be, majd el is tűnt a szobájában. Néma csendben álltam a lépcső tetején és próbáltam visszafogni magamat, ugyanis éreztem, ahogy az őrjöngeni akarás eluralkodott rajtam. Éreztem a kaparó érzést a torkomban és éreztem, ahogy elmém elsötétült és egyre kevésbé voltam önmagam ura. Kétségtelenül a vámpír énem ösztönei irányítottak, mégis elmém és a tudatom még a régi volt. Vámpír testbe zárt vámpírvadász… milyen röhejesen és szánalmasan hangzik.

- Johanna – szólalt meg mögöttem Carlisle. – Tényleg jobb lenne, ha oda bent várnád meg Arot.

- Nehogy összetörjek valamit? – kérdeztem vissza szarkasztikusan, miközben összeszedve minden önkontrollomat elindultam vissza a szobába. Fortyogva mentem be a helyiségbe, mialatt alaposabban is megnéztem az antik könyvespolcot, amit pár perce könnyűszerrel törtem darabokra. A mahagóni fakeret ezernyi darabban volt, az értékes könyvek egymás hegyén hátán feküdtek épp ahogy egymásra estek. Határozottan sétáltam az ablakhoz és álltam meg a behúzott vörös bársony függöny előtt. Egy pillanatig tétováztam, de aztán végül erősen megmarkoltam és szétrántottam a függönyöket. A napfény özönvízként áradt be a szobába, mégsem éreztem úgy mintha zavart volna. Szemem nagyon gyorsan alkalmazkodott, így alaposabban is megszemlélhettem magam. Kezeim és mellkasom gyémántként ragyogott ahol kilógott a háromnegyedes kabátka alól. Megbabonázva bámultam, ahogy ezernyiféleképpen csillant meg a fény a kezemen. Nem éreztem a testemet sajátomnak, sőt a tudatomat sem. Nem tudtam ki vagyok, ki lettem. Az egyetlen, ami ismerős volt az a viselkedésem és a személyiségem, ami belém ivódott és bennem is maradt. Nem éreztem sajátomnak ezt a testet, nem tudtam mit tud és mit nem. Hogy hogyan viselkedik és, hogyan reagál, hogy hogyan mozog vagy hogy hogyan érez. Minden egyes lépésemnél, mozdulatomnál, akaratlanul is a régi énemet kerestem. Vártam, hogy testem régi sebei fájjanak a mozdulatok közben, vártam, hogy a hirtelen lépéseknél a régóta sérült bokám megroppanjon, de nem tette. Olyan apró dolgok voltak ezek, amiket már megszoktam és pont ezek miatt éreztem a testemet valóban a saját testemnek, de most ez megváltozott.

- Johanna – hallottam Carlisle hangját a hátam mögül.

- Nem kell itt maradnod, tudok magamra vigyázni! – szóltam durván hátra a vállam felett. Nem érkezett válasz, de hallottam, ahogy leült a kanapéra. Kíváncsian fordultam hátra, hisz soha nem találkoztam még ennyire állhatatos személlyel, aki nem is ismer engem, mégis törődik velem.

- Azért én szeretnék itt maradni – Egy vállrándításnyi szünetet tartott, majd folytatta. – Hátha meggondolod magadat és még is tudok segíteni valamiben.

- Miért akarsz egyáltalán segíteni nekem? – kérdeztem meg nyíltan.

- Tudod, mióta elterjedt a híred itt a kastélyba… – kezdte elgondolkodva. – Nos, én azóta azért imádkoztam a templomban, hogy ne juss el idáig.

- Tessék? – döbbentem meg. – Tudtad mit tervez Aro? – kérdeztem és haragom ismét fellángolt.

- Nem, nem – felelt gyorsan. – Fogalmam sem volt róla, esküszöm! Nem tudom, mi van köztetek és még kevésbé tudom, hogy mit érezhet Aro, de azt tudom, hogy a vámpírvilág csak tönkre teszi az emberek életét. – Magamban egyet kellett értenem vele, mert teljesen igaza volt. A vámpírvilág csak megkeseríti az emberek életét… vagy így vagy úgy.

Hosszú, néma, már majdhogynem kínos csend telepedett ránk. Az ablaknál álltam egy helyben toporogva, mert egyszerűen túl sok düh keringett bennem és nem tudtam sehogy sem levezetni. Legszívesebben ütöttem volna valamit vagy futottam volna teljes erőmből, de nem sehogy nem akaródzott megmozdulni, mert az érzelmek elnehezítették a testemet.

- Senki sem ismerheti igazán Arot, igaz? – kérdeztem szomorkásan a még mindig a kanapén ülő Carlislet.

- Valóban – felelt. – De te közelebb állsz hozzá, hogy megismerd, mint bárki más.

- Megismerni? Inkább félre ismerni – nevettem egy kicsit gúnyosan. – Azt hittem, hogy ismerem, hogy ismerhetem, de ez ne igaz. Néz csak rám! – Az utolsó mondatot már szinte üvöltöttem. – Azt sem tudom, ki vagyok! Vagy, hogy mi vagyok!

- Az elmúlt hónapokban Aro teljesen kifordult önmagából csak miattad. Nagyobb hatással voltál rá, mint bárki más – kezdte, de mikor látta, hogy nem tud meggyőzni beletörődve folytatta. – Kérlek, mikor visszajön, csak hallgasd meg, adj neki egy esélyt, hogy elmagyarázza, mi történt!

- Átváltoztatott, ez történt! Megszegte az ígéretét és magamra hagyott! Hogy tudnék hinni ezek után egyetlen egy szavának is? – hosszú csend következett, mialatt Carlisle együttérzően bámult, majd őszintén felelt.

- Nem tudom. De kérlek, próbáld meg! Adj magatoknak még egy esélyt.

- Miért érdekel ennyire a kettőnk kapcsolata? – kérdeztem, elkerülve a válaszadást.

- Aro pozitív irányba változott, jobb ember lett és én őszintén hiszem, hogy így mindenki boldogabb lehetne. Te is – nézett rám átható tekintettel. – Arot nem tudom kiismerni, de téged igen – mosolyodott el. Mire én is eleresztettem egy keserű mosolyt.

- Rosszabb személyt keresve se találhattam volna, igaz? – kérdeztem szórakozottan, mire ő csak bólintott.

Néma csend volt. Én gondolkodtam, míg ő a válaszomra várt. Szívből akartam azt mondani, hogy adok egy esélyt és tőlem telhetően mindent megteszek, hogy higgyek az állítólagosan biztos magyarázatának, ami felmentheti az esküje alól, de nem tudtam. Az, aki szerette Arot ezt akarta mondani és bármit elhinne neki, bármit az égvilágon, de a másik felem, amitől már rég meg akartam szabadulni, amit magam mögött akartam hagyni, avval, hogy idejöttem és ezt az utat választottam, az mást akart. Kitartóan és eltökélten akart visszatérni a régi énéhez és gyűlölni, bosszút állni és örökre emlékeztetni, hogy mit tett, akármi is vezérelte. Gyűlölni már csak a létéért is. Már tudtam… a múlt makacsul kísértett és kísérteni fog örökké.

- A vámpírvadász még él – ismételtem meg hangosan, az utolsó mondatott, amit álmomba hallottam és most a fülemben csengett. Evvel egyúttal választ is adtam Carlislenek.

Most biztos nem, amíg rá nem jövök ki vagyok. Talán majd, ha a szerelmem, amit iránta érzek erősebb lesz, mint a gyűlölet. De erősebb lehet valaha is? Megerősödhet ezek után? Én őszintén reméltem, hogy igen. De nem itt, nem mellette. Magányra volt szükségem, hogy gondolkodhassak és megemészthessem mi történt.

A pillanat tört része alatt kaptam fel a fejemet, ugyan is hallottam, ahogy valaki közelít a lépcsőn, majd nem sokkal később az ajtó lendületesen kivágódott.

- Johanna – hallottam, ahogy Aro elhalóan súgta a nevemet és éreztem, ahogy a düh újra elhomályosítja az elmémet.    

15. fejezet - Bársonyos rémálom

Megszűnt a kín és a szenvedés. A csontvelőmig hatoló fájdalom, ami az előbb még olyan intenzíven kínzott most már csak egy távoli emlékfoszlány volt. Nem tudtam mozgatni a kezeimet, még csak nem is éreztem a testemet. Bármennyire próbáltam még csak a helyzetemet sem voltam képes felfogni. Nem tudtam mi történik vagy, hogy mi történt. A fájdalom emlékén kívül más nem maradt meg bennem. Csupán tudattalanul lebegtem az engem körül vevő, feneketlen sötétségbe. Nem tudtam eldönteni, hogy én nem látok vagy, hogy egyáltalán nincs körülöttem semmi sem. Egy valamit tudtam, szörnyű hideg volt. Legszívesebben elfutottam volna, menekültem volna, de nem tudtam mozgásra bírni a testemet, csupán lebegtem… Amennyire tudtam megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Értelmesen egymás után rakni a szavakat és felfogni azok jelentését, de semmi nem maradt meg a fejemben. Mintha egy homályos álomból ébredtem volna, ami után az álom ködként foszlik el a szemem előtt. De nem emlékeztem semmire sem, egyetlen egy pillanatra sem az életemből. Az életem lett volna az álom? Ez lenne a halál? Hogy rádöbbenek, hogy egy rossz álomból ébredtem és minden ami voltam és minden ami lehettem volna felesleges?

A baljóslatúnál baljóslatbúb gondolatok egymást kergették a fejemben és éreztem, hogy a saját kétségbeesésem indaként csavarodott a karjaimra és a nyakamra, majd erősen rántott még lejjebb a sötétbe. Féltem… nem attól, ami rám vár, hanem a tehetetlenségtől. Egyre mélyebbre és mélyebbre húztak lejjebb a sötétbe és én könnyedén, ellenállás nélkül süllyedtem lefelé. Nem tudtam ellene semmit sem tenni, csak várni, hogy mikor ér már véget. Mert nem tarthat örökké? Ugye nem? Már nem tudtam, hol volt a lent és hol a fent. Honnan indultam és, hogy milyen mélyre süllyedtem. A végtelen sötétben voltam teljesen egyedül és tehetetlenül. Belül már üvölteni akartam. Ordításra nyitottam a számat, vagy csak elképzeltem, hogy kinyitom. Ordítottam. A hangomat hallottam vagy csak a gondolataimat? Minden érzékem eltompult, szinte teljesen megszűnt. Csak egy valamit éreztem: hideg volt.

Hirtelen fagyott meg minden körülöttem. A gondolataim megszűntek, nem süllyedtem tovább és a sötétség is bár ott volt körülöttem most még is távolinak tűnt. Távoli képek kezdtek el a szemem előtt pörögni. Azt, hogy a fejemben pörögtek vagy a sötétségben, mint egy vásznon azt már nem tudtam eldönteni. Hihetetlen sebességgel pörögtek, mindegyik csak egy-egy elmosódott képfolt volt. Azonban minél tovább figyeltem a képeket, annál lassabban pörögtek, annál többet láttam belőlük. Furcsán ismerősnek tűntek, azonban semmi féle érzelmet nem váltottak ki belőlem. Csak peregtek és peregtek és peregtek. Gyorsabbak voltak és lassabbak is egyszerre. Távoliak voltak, még is olyan volt mintha közelednének. Szinte már meg tudtam volna érinteni a képek szereplőit.

A jéghideg érzés újra elöntött. Reszkettem, miközben folyamatosan lángoló képsorok váltották egymást. Villogó vörös és sárga fény árasztott el, miközben én majd halára fagytam. A kétségbeesésem indái újra rám tekeredtek, de ezúttal még jobban. Szinte teljesen betekertek erősen szorítottak, már majdnem égettek. De én még mindig fáztam… Az ellentétek olyan mély őrületbe taszítottak, hogy már lassan a saját gondolataimba kezdtem beleörülni. Minden olyan gyorsan váltott, időm sem volt felfogni. Csak villogott és villogott. Megpróbáltam összeszorítani a szemem, kizárni azt, ami körülöttem történt. De hiába, ha nyitva volt a szemem, ha csukva a képek ugyan úgy peregtek. Már a téboly és az összeomlás határán voltam, amikor a képsor hirtelen megállt egy jelenetnél.

Eltűntnek az indák körülöttem és eltűnt a sötétség. A jelent szereplője lettem, ott álltam a lángoló falu közepén. Bármerre néztem karmazsin lángnyelvek fogadták a tekintetemet, amik ostorként csaptak fel a sötét égbolt felé. Minden égett, a házak, az istállók, a szénarakások, de még a kerítések is. Csend volt, a tűz ropogásán kívül semmi sem zavarta az éjszaka csendjét. Egyetlen egy ember sem… Egyedül, maga tehetetlenül álltam és elhűlve bámultam, ahogy a megfékezhetetlen lángok felemésztik a házakat. Hirtelen az egyik házat körülvevő lángokban egy alak kezdet kirajzolódni. Alacsony volt, és kétségbeesetten bukdácsolt át a téren segítséget keresve. Tizenegy-kettő éves kislány lehetett. Több sebből vérzett, az arca és a karja megégett és a lába is megsérült, mégis küszködve a fájdalommal haladt tovább, miközben halkan, fulladtan segítségért kiáltott. Közelebb ért hozzám, majd el is ment mellettem, mintha ott sem lettem volna. Döbbenten fordultam utána és akartam utána nyúlni, de ujjaim hideg üvegfalba ütköztek. Újra elöntött a hideg és újra fáztam, miközben körülöttem mindent lángok borítottak. Kétségbeesetten tapintottam végig az üvegmentén, de nem tudtam átnyúlni rajta. Mintha nem is lettem volna ott csak kívülről figyeltem, ahogy a kislány zokogva és remegve eltávolodik tőlem. Már kezdtem volna beletörődni, amikor a kislány hirtelen visszafordult. Megtört kék szemei, reménnyel telve csillantak föl. Azt hittem észrevett, de aztán ismerős hang szólalt meg mögöttem.

- Fuss! Menekülj innen, mert ez a világ porrá ég! – megfagyott bennem minden gondolat. A kislány először értetlenül nézett, majd hezitált, de amikor egy közeli ház összeomlott a lángnyelve között, ijedten kapta össze magát és futott el. Én azonban csak távolból fogtam fel a történteket. Gondolataim leragadtak a hangnál. Ismertem, mióta az eszemet tudom. Félve fordultam meg és a kezdeti megdöbbentség még jobban fokozódót, mikor gyanúm beigazolódott. Önmagamat láttam. Büszkén és határozottan állt velem szemben vadász felszerelésben, kezében egy pisztollyal. Elszánt tekintet csillogott a kék szemében.

- Nem emlékszel, ki vagyok, igaz? –kérdezte percnyi gondolkodás után csalódottan.

- De! – vágtam vissza. – Te én vagyok! – határozottan akartam mondani, de hangom megremegett a végére. Ismeretlen félelem lett úrrá rajtam. Nem tudtam, mitől, de megremegett mindenem mikor ránéztem.

- Gondoltam, hogy ennyi nem lesz elég. De se baj, előbb utóbb rá jössz – mondta szinte csak magának. – Mond csak, tudod, hol vagyunk? – kérdezte percnyi csend után. Jéghideg tekintete lenéző és megvető volt, hol ott én magam voltam ő.

- Egy égő faluban – feleltem bátortalanul. – De miért nem tudok segíteni annak a kislánynak? – jött meg a hangom, de ismét csak megremegett. Nem tudtam miért, de nem voltam képes vele szemben kiteljesedni. Már csak, ahogy rám nézett porrá zúzta az önbizalmamat és a lelkierőmet. Vele szemben nem tudtam, hogy én ki vagyok. Hisz ha ő voltam én, akkor én ki vagyok?

- Azért, mert annak a kislánynak a sorsa a pusztulás. Ez a végzet várt rá és élete erre az útra vitt, nem tud ellene mit tenni. Neked pedig nincs erőd ezt megváltoztatni.

- Szóval csak nézzem? Nézzem…. – kezdtem felháborodottan.

- Igen! Nézzed! – vágott közben. Hosszú percekig csak néztem, majd arra lettem figyelmes, hogy alakja elkezdett elhomályosulni. Először csak átlátszó lett, de végül el is tűnt. Kiáltani akartam utána, ordítani, hogy válaszoljon. Furcsa mód, ahogy eltűnt, úgy visszatért a lelkierőm. Nem éreztem azt az elveszettséget, ami percekig uralkodott felettem. Alighogy visszatért a lelki jelenlétem, rögtön éreztem, hogy körülöttem a lángok gyorsabban kezdenek el égni és egyre közelebb kerülnek hozzám. Szinte már érintettek a lángnyelvek, már majdnem teljesen körül öleltek, de még mindig nem éreztem a melegüket, még mindig a fagyos hideg rázott. Azonban mikor már talpamtól a fejemig elleptek a lángok és már csupán én égtem, hirtelen éreztem meg a forróságukat. Végig égették a ruhámat, a bőrömet, sőt éreztem, ahogy a húsomba is beleégetnek. De ami a legfurcsább volt az az, hogy belül is éreztem őket. Olyan volt, mintha a lángok egyszerűen keresztül csapnának rajtam és kívül-belül egyszerre emésztenének fel. Éreztem, ahogy a szívemtől kiindulva végig égeti minden egyes szervemet, ahogy végig fut az ereimben. A lángok martalékává váltam, de mégsem éreztem, hogy elgyengültem volna. Nem éreztem a halál közelségét, nem éreztem félelmet és nem vesztettem el a fejem, sőt tökéletesen tudatában voltam mindennek. Láttam, hallottam és érzékeltem is. Érzékeltem a tüzet, a szelet, ami néha-néha hűsítően és reményt keltve meglibben előttem, hogy aztán tovább is szálljon. Hallottam a lángok ropogását, a házak összeomlását, talán a távolban még sikolyt is hallottam, bár lehet, hogy a saját hangom visszhangzott. És végül láttam, ahogy mindent elpusztítanak vörös lángnyelvek, láttam, ahogy egy világ hullik darabokra. Furcsán ismerősnek tűnt. A nyelvem hegyén volt, hogy rájöjjek, mi történik itt, de körülöttem zajló események akkora súllyal nehezedtek rám, hogy elnyomtak bármilyen nemű racionális gondolkodást.

A végre várva hunytam be a szemem, de amikor ismét kinyitottam, ott voltam, ahol minden elkezdődött. Fáztam, a sötétségbe lebegtem, miközben képek villanásnyi időre feltűnnek. Emlékeztem mindenre, ami az előbb történt. A falura, a kislányra, a másik énemre és lángok kegyetlen pusztítására, de csak arra és semmi másra. Mintha ez lenne az egyetlen emlék az életemből. Miközben tudatosultak bennem az emlékek, észrevettem, hogy most más képek villannak, majd szinte rögtön, úgy ahogy a múltkor elnyeltek, hogy a szereplőjük legyek. Erdővel körülvett, szép, elegáns emeletes ház előtt álltam. Ismertem ezt a házat. Biztos voltam benne, hogy ismertem. A faváza, a bézs falai, az ablak kiugrok és a rendezett kert annyira beleégett az emlékeimbe, hogy képtelen lettem volna elfelejteni. A házban sürgött az élet, ez látszott az ablakokon át is. Idekint viszont a napnyugta bajt sejtetve vörös színe festette át az eget. Rossz érzés kerített hatalmába, ami összeszorította a szívemet. Napnyugta volt. Kétségbeesetten és félve indultam el a ház felé. Futni akartam figyelmeztetni őket, hogy meneküljenek, de lábaim csak lomhán sétáltak. Egyik pillanatról a másikra fordult át minden karmazsin vörösre. Most már tisztán emlékeztem. Ez a ház, ez a kert… a gyermekkorom. A dátumra is emlékezte… Május 4. A nap, amikor eldöntöttem, hogy ki akarok lenni. Ez volt az a nap, amikor az lettem, aki vagyok.

- Emlékszel? – hallottam meg újra a saját hangomat. Megdöbbenés nélkül pillantottam rá. Ott állt mellettem, ugyan abban a ruhában, mint múltkor, ugyan azzal az arckifejezéssel. Határozott, félelmet nem ismerő, elszánt. Ez lett, mert ezen a napon, május 4-én ilyen akartam lenni.

- Te én vagyok – feleltem halkan, mire kissé gúnyosan elmosolyodott és megrázta a fejét.

- Nem. – Pillanatnyi szünet után a távolt kémlelve szólalt meg. – Figyeld! 

Arra néztem amerre ő is nézett. A távolban a fák között egy csuklyás alak tűnt föl. Először csak sétált a fák között, de mikor kiért az erdő szélére emberfeletti gyorsasággal futott át egészen a házig. Ismertem őt. Jeson, a vámpír, aki ellen bosszút esküdtem. Tudtam, mit akart és tudtam, hogy el is éri és én nem tehetek semmit. Hiszen ez már egyszer megtörtént.

- Valóban megtörtént már – szólalt meg hirtelen a másik énem. Először megdöbbentem, de aztán végül is logikus volt, hogy hallja a gondolataimat, hisz ő én vagyok.

- Miért kell újra átélnem? – kérdeztem kétségbeesetten. Ez volt életem legrosszabb emléke. Itt vesztettem el mindent, ami számított és itt léptem arra az útra, ami magányos és a végén csak a halál vár.

- Nem újra éled – kezdte. – Ez teljesen más. Csupán te értelmezed így.

- Tessék?

- Tudatod legmélyén ezzel az emlékkel azonosítod azt, ami körülötted történt. Csak azt látod, amit érzel, amit gondolsz. Hát tessék! – Miután még mindig kérdően néztem rá, rövid szünet után folytatta. – Menj csak közelebb és figyeld!

Tétován indultam meg a házhoz. Azonban mikor láttam, hogy a vámpír felugrik az emeleti ablakba és könnyedén belép a házba, a lábaim maguktól kezdtek el futni. Ordítani akartam, kiáltani nekik, hisz emlékeztem, hogy a bentiek nem hallják meg a vámpírt, csak akkor amikor már késő. Hang azonban nem jött ki a torkomon. Zihálva értem el a verandát, de az ajtónál megtorpantam. Biztos látni akarom ezt újra?

- Be kell menned! –felelte mellőlem másik énem. Mintha csak parancsot kaptam volna, kezem magától mozdult és nyúlt a kilincs után, majd könnyedén nyitotta ki az ajtót. Odabent a kandallóban parázslott a tűz és vöröses fénye körbeölelte a gazdagon berendezett szobát. Minden tárgyra emlékeztem, minden helyiségre. Életem 12 évét töltöttem itt el. Ahogy haladtam befelé a házba a lépcső felé, akaratlanul is eszembe jutottak a régi szép emlékek, a kedves, boldog pillanatok és az oly sokszor visszasírt életem. Felkészülve a borzalmakra indultam fel a lépcsőn az emeletre. Tudtam mire számítsak, hisz egyszer már átéltem ezt. Akkor is így történ. Napnyugtáig gyakoroltam az erdőben, de mire haza értem már megtörtént és én csak tehetetlenül nézhettem. 

Félve könnyekkel küszködve léptem be a rettegett szobába. A friss vérszag azonnal megcsapott és rögtön megláttam a szüleim vérbe fagyott holttestét. Kíméletlenül brutálisan lettek megölve. Vágások és harapások borították az egész testüket. Mellettük nem messze a falnál tanítóm feküdt holtan. Öreg, mégis erőteljes megjelenése semmivé lett. Hosszú ősz haja véresen és koszosan lógott élettelen arcába. Szürke szemi kissé nyitva voltak, de az élet már régen elszállt belőle. Egyetlen seb volt rajta, egyetlen harapás a nyakán. Hagyta elvérezni.

Összeszorult a szívem, a gyomrom görcsbe rándult és a szemeimbe és könnyek szöktek. A fájdalom ólomsúlyként nehezedett rám. A szüleim, a tanítom. Ők jelentették számomra a családot. Ugyan az az érzés kerített hatalmába mint 17 évvel ezelőtt. Az elhagyottság, a tehetetlenség, a hasznavehetetlenség, a fájdalom, a keserűség, a gyász és fékevesztett düh és a gyűlölet. Ha itt lettem volna tehettem volna valamit. Megmenthettem volna őket, de nem voltam itt.

Lépések hangjára lettem figyelmes. Tudtam mit hallok. Gyűlölettel a lelkemben néztem fel a szekrény árnyékából előlépő Jesonre. Hosszú, fekete, csuklyás köpenyt viselt, ami teljesen eltakarta az arcát. Gondolataim legmélyén talán valahol felrémlett, hogy múltkor nem viselt csuklyát, de ez nem érdekelt, a düh elvakított. Miért is érdekelt volna? Hisz az emlékeimbe égett az arca. A lenéző, gúnyos vörös szemei, amik örülten csillantak meg. Vörös rövid haja és karmolás alakú sebhely a bal arcán már annyiszor kísértett álmaimba. Emléke erőt adott a gyűlölethez és a kitartáshoz. A bosszúvágy hajtott egész életembe, attól lettem jobb és erősebb és az tartott életben, amikor más ember már meghalt volna. Most megint itt volt előttem, új esélyt kaptam a bosszúhoz. Tenni akartam valami. Fegyvert keresve néztem szét a szobában és meg is pillantottam egy kisebb asztalon egy ezüstberakású pisztolyt. Gondolkodás nélkül kaptam érte, de amikor fordulni akartam, hirtelen másik énem termett előttem és lenézően nézett rám.

- Igen, ezt kellene tenned – szólt gúnyosan és én nem értettem mit akart, de nem is érdekelt.

- Tűnj az utamból! – további megjegyzés nélkül állt arrább. Habozás nélkül emeltem rá a fegyvert. Ő még mindig csak ott állt és figyelt rám a csuklya alatt. Bosszúvággyal húztam meg a ravaszt, de nem történt semmi.

Nem tudtam mi történt, miért nem lőtt. Elveszve fordultam a másik éne felé, ugyan is nála volt még két pisztoly.

- Ez a te világod, az történik, amit te akarsz. Ha szívből akartál volna lőni, akkor lett volna töltény a fegyverbe – felelte lemondóan.

- De meg akarom ölni! – ordítottam rá.

- Igen, ezt kellene tenned – ismételte meg előző mondatát és Jesonre pillantott. Követtem a pillantását a csuklyájáért nyúló vámpírra. Magamban már felkészültem az ismert arcra. A vörös szemre és a vörös hajra, de mikor levette a köpenyt ereimben meghűlt a vér. A csuklya alól a vörös haj helyett hollófekete haj bukkant elő. A várt sebhelyes örült helyett pedig egy sejtelmesen mosolygó, márvány szépségű hibátlan arc nézett vissza rám. Eddig eszembe sem jutott, nem is emlékeztem rá, de most, hogy látom az arcát minden emlék, jó és rossz is egyaránt visszatért.

- Aro… - súgtam magam elé, miközben elveszetten omlottam össze. Ennek nem így kellene lennie! De akkor mi ez? – Miért? – suttogtam magamban immár a földön roskadva. Újra éreztem, ahogy összeomlik bennem egy világ, hogy aztán a bosszú egy újat teremtsen.

- Megmondtam, nem újra éled, ami történt. Ezzel azonosítod, ami most történik veled – jött a válasz a másik énemtől, aki még mindig ott állt mellettem.

- Miért mi történik? – kérdeztem könnyes szemmel, miközben reszketve fel néztem rá a földről. Arcán a szomorúság öltött formát, de még mindig ott volt a határozottság és a fojtott harag. Furcsa mód az ő arcán megcsillanó fájdalom a szívemig hatolt és keserű tűzben emésztette.

- Ami múltkor – válaszolt, miközben arra lettem figyelmes, hogy a szüleim és a tanítóm teste csak úgy, mint az egész szoba lángokban ég. – Csak az, ami múltkor – mondta még egyszer, majd véglegesen elnyelték a lángok. Kiáltani akartam utána, de már késő volt. A lángok semmit sem hagytak belőle. Ketten maradtunk Aroval a lángoló szobában. A tűz körül ölelt minket, azonban mégsem ért el. Érzelemmentesen meredt rám, mintha csak egy kísértés lenne. De hisz az, mert nem lehetne itt. Vagy igen? Azt akarom, hogy itt legyen? Miért képzeltem el őt a családom gyilkosaként?

- Mit keresel itt? – kérdeztem végül.

- Azt csak te tudhatod – felelte, majd ijesztően elvigyorodott. Abban a pillanatban a lángnyelvek engem is elértek. Ugyanaz az ismerős kettőség uralkodott bennem, mint a múltkor. Kívül-belül égett, szétmarta minden testrészemet, de mégis fáztam. Jeges hidegség maradt lángok után, mintha minden elporladt volna bennem. Ezúttal nem kerültem vissza a sötétségbe, hanem, ahogy kinyitottam a szemem egy kiégett bálteremben találtam magam. Itt is ugyan olyan hideg volt, mint eddig mindenütt. A jeges szél akadálytalanul süvített végig a kietlen termen meglendítve a szakadozott, szürke függönyök maradékát. Félhomály uralkodott a termen, az ablakokon keresztül csak minimális vörös fény jutott be, ami hátborzogatóan csillant meg a feketére égett márvány padlón.

Határozatlanul indultam keresztül a gigantikus báltermen. Lépéseim alatt a rég leülepedett hamu kisebb örvényként kavarodott fel. Furcsa elveszettség érzést keltett bennem ez a hely, üres falai között lépteim hangosan visszhangoztak. Eddig minden helyen lángolt körülöttem minden, de most csak a maradék hamu vesz körül. Nyomasztott a tudat, hogy ez az én álmom, az én vízióm.

Még mindig csak részletekben emlékeztem az életemre, csak is azok az emlékek tértek vissza, amik megjelentek itt is. Emlékeztem arra a végzetes estére, amikor minden megváltozott, emlékeztem Aro. Emlékeztem, hogy hogyan találkoztunk, hogyan üldöztem és hogy szívem akaratlanul is hozzá kötött, de arra, hogy az első csókunk után mi történt arra már nem emlékeztem.

- Vagy csak nem akarsz emlékezni? – hallottam meg a saját hangomat, ahogy élesen csattant a nyomasztó csendben. Automatikusan fordultam hátra, hogy szembe találjam magam saját magammal. Ruházatán az arany és ezüst csattok szinte vakítóan világítottak a szürke környezetben.

- Tessék?

- Jól hallottad. Tudod, hogy mi történt, csak nem akarsz rá emlékezni. De ne aggódj én emlékszem. Engem nem vakít el egy ostoba vámpír! – hangja most kimondottan élesen és haraggal telten hatott. Szinte ordított velem, miközben lassan sétált felém a hatalmas terem másik végéből.

- Egykor ez a bálterem aranyban pompázott – intett körbe a kezével. – Ennyi maradt belőle.

- De mi ez a terem? És mi az, hogy nem felejtettem el?

- Az, hogy én itt vagyok az a bizonyíték rá, hogy emlékszel arra, hogy mi történt. Nekem nem kéne itt lennem. A házban kellett volna elégnem és nem eljutnom idáig – csóválta meg a fejét lemondóan.

- Ki vagy te? – kérdeztem gyanakvóan. Annyi minden történt, összevissza és én már azt sem tudom, hogy én ki vagyok.

- Az a helyes kérdés, hogy ki voltam. – javított ki rögtön. – Egyszer régen, mi ketten egyek voltunk, de te elfeledtél engemet és kirekesztettél. Azonban mégsem tudok meghalni, mert te nem engeded. Szükséged van rám és most már örökre a részed leszek, bárhová is mész.  

Hangja fokozatosan halkult, a végére már alig hallottam, hogy mit mond. Ezzel egy időben olyan volt, mintha egy örvény kezdene el kiszippantania teremből. Láttam a száját, ahogy mozog, ahogy beszél, de csak néha kaptam el egy-két részletet abból, amit mondott, ugyanis az örvénnyel együtt egy fülsiketítő zúgás is megjelent, ami hol hangos volt, hol halk.

- A falu, a ház és ez a terem a lelkünk mélységei… - egyre távolabbról hallottam a hangját. Próbáltam minél jobban rá figyelni, de a zúgás annál hangosabb volt.

- Minden elégett, ami voltál, de én még itt vagyok... - hangja már szinte csak suttogásnak tűnt.

- Mindez miért? Mert megbíztál egy vámpírban… - csendült meg élesebben a hangja. Valahol a távolban, mintha a zúgásból egy nő dudorászását hallottam volna ki.

- És még csak meghalni sem hagysz… mondd, aminek akarod, végzet keze, sors akarata vagy bármi, de az életed lettem 17 évvel ezelőtt és továbbra is az leszek.

- A vámpírvadász még mindig él! – hallottam, mielőtt elsötétült volna minden.  

Hirtelen pattantak fel a szemeim és pillantottam meg a jól ismert vörös baldachinos ágy tetejét, miközben hallottam egy nő dudorászását. Emlékeztem a lidérces álmomra, emlékeztem, hogy milyen kétségbeeset voltam, de bármennyire akartam felidézni a részletek az orrom előtt váltam köddé. Mintha lett volna ott egy ház és egy kiégett bálterem.,. meg mintha Aro is szerepelt volna benne, de hogy mi történt. Hirtelen villant fel a fejemben egy kék szempár, ami mintha a sajátom lett volna. Ijedten ültem fel, miközben a fejemet fogtam, hátha segít emlékezni. Pár pillanat után tűnt fel, hogy a dudorászás abba maradt. Érdeklődve pillantottam fel, hogy ki van a szobában, amikor pillantásom egy megdermedt Chelseavel találkozott, aki úgy állt az ajtónál kezében pár könyvvel, mintha szellemet látott volna.