16. fejezet - Halálos nyugalom

Sziasztok!

Bocsi, hogy ennyit kellett rá várni, de megérkezett a következő rész!

Jó olvasást!
Hamiah

                                                                                                                                                                 

Nyűgösen masszíroztam meg a vállam, ami most furcsán görcsösnek és zsibbadtnak tűnt. Ahogy körülnéztem valahogy minden annyira élesnek és világosnak hatott. Az ágy fakeretének apró repedései, a vékony porréteg a könyvespolcon, a függöny boltjai még Chelsea apró szeplőit láttam, amire eddig fel sem figyeltem. Nem tulajdonítottam ennek az egésznek különlegesebb okot, úgy gondoltam csupán a napfény teszi, ami most kimondottan erősen világított be az ablakon és csillant meg Chelsea bőrén. Meglepően könnyedén dobtam le magamról a nehéz dunyhát és indultam el kissé lassan a fürdő felé, hogy megmossam az arcomat. Ahogy felkeltem, fél szememmel láttam, ahogy Chelsea még mindig csodálkozva, szinte már félve nézett rám és kővé dermedve állt az ágy előtt. Ötletem sem volt, hogy mi üthetett belé, de nem is nagyon érdekelt. Sokkal jobban lekötött, hogy ezernyi hang zúgott a fejemben. A nyitott ablakon át hallottam az emberek beszélgetését, ami most sustorgásként csengett a fülemben, hallottam pár madár csiripelését, amiknek lágy daluk élésen csattant. Annyira szokatlan, annyira furcsa volt, hogy teljesen elvonta a figyelmemet bármi másról. Összeszorított szemekkel és lehajtott fejjel botorkáltam el fürdőig. Útközben csak valahol távol tudatosult bennem, hogy furcsán gyengének hatott minden körülöttem. Az ágy fakerete hangosan megnyikorgott mikor kikászálódtam, csakúgy, mint az ajtófélfa a fürdőnél, mikor megtámaszkodtam rajta. Ennek sem kerítettem nagyobb figyelmet ugyanis a hangzavarnál jobban lekötött az égető érzés a torkomban. Szomjas voltam, de mégsem miközben marta a torkomat. Karmolni lett volna kedvem, de csak a kezemet szorítottam rá végül remélve, hogy enyhülést hoz. Az ajtófélfánál álltam fél kézzel támaszkodva, másikkal pedig továbbra is a torkomat dörzsölve, miközben hátra fordultam Chelseahez, hogy megkérdezzem, hogy mégis mi történt. Miért érzem magam ennyire… furán? Szokatlan volt minden, a hangok, a képek, a tárgyak, de mégsem éreztem magam betegnek vagy gyengének.

- Chelsea! – szóltam hátra a lányra. – Mi történt? – kérdeztem, azonban nem várt reakciót váltottam ki. A lány hirtelen elejtette az összes könyvet a kezéből és rémülten hátrált, majd habogott valamit és eltűnt a csukódó ajtó mögött. Nem tudtam mi üthetett belé, miért viselkedik ennyire furcsán velem. Ha lekezelő vagy arrogáns lenne, az nem lenne szokatlan, de ez. Mintha félne tőlem.

Nem tanakodtam tovább a témán helyette beléptem az elegáns, aranyozott fürdőbe, ami most kevéssé tűnt csillogónak. Az aranyozásban szinte már láttam a szín barna árnyalatát és a festékrétegek egyenlőtlenségét, ami kifejezetten rontotta az összhangot.

Erőtlenül támaszkodtam a mosdókagylóra és mélyen bámultam a lefolyót és saját kezeimet, amik most kifejezetten fehérnek tűntek. Gyorsan végig néztem a vörös hálóingemen, amit Arotól kaptam még az első éjszaka, majd sietve megnyitottam a csapot. Előre örülve hajoltam le a vízhez és vártam, hogy a hűs víz végig simítson az arcomon, azonban ez elmaradt. A víz, aminek hidegnek kellett volna lennie, üdítenie kellett volna, az most se meleg se hideg nem volt. Nem is éreztem a hőmérsékletét igazán, csupán azt, hogy valami a kezemre folyik. Értetlenül bámultam a kezemet, majd egy belső vészjósló hang hatására hirtelen felnéztem a mosdó feletti tükörbe, amit eddig elkerültem.

Tekintetem találkozott a tükörképemével és én már ott akkor tudtam, hogy mindennek vége van. Vérvörös szemek démonian csillantak meg a tükörben és szinte világítottak hófehér bőröm mellett. Muszáj volt elkapnom a tekintetemet és újra kezeimet bámulni. A kétségbeesés, az értetlenség, a becsapottság egyidejűleg futott keresztül rajtam a haraggal és a dühvel. Mi történt? Az utolsó emlékem az volt, hogy bementem Arohoz egyszer és mindenkorra tisztázni a helyzetet, aztán minden elhomályosult az elmémben, hogy aztán az újabb tiszta folt már az ébredés legyen. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, de egy valamiben biztos voltam. Mielőtt beléptem tegnap… vagy ki tudja, hogy mikor a szobába a kétségeim a csúcsponton voltak és soha nem inogtam meg annyira, mint abban a pár órában. Nem tudtam még mindig mit akart, mire kellek. Nem ismertem az érzéseit és most már úgy éreztem, hogy őt sem ismertem. Nem, most már tudtam, hogy soha nem is ismertem Aro Volturit. A tudat, hogy egy dróton függő báb voltam, hogy az életem, bár mennyire is szörnyű volt véget ért és az, hogy most egy szörnyeteg vagyok egyszerre nehezedett rám. Hirtelen kezdték el kergetni egymást a gondolatok a fejemben, hogy mi mindenről maradtam le, hogy mi minden történhetett volna másképpen. Én őszintén hittem, hogy kettőn közt valami olyan kapcsolat volt, amire egyikünk sem számított és bár nem is voltunk rá felkészülve együtt könnyebb lett volna. De ez már a múlt… ami soha nem történhet meg. Ami alaptalan, buta és szánalmas kis ábrándozás volt… Az, amit velem tett, egyértelmű bizonyítéka, hogy csak felhasznált, hogy tényleg csak egy báb voltam, az ő kicsinyes sakktábláján.

Düh és fájdalom egyszerre örvénylett bennem és akaratlanul is újra felnéztem tükörképemre. Még mindig a vörös szem nézett vissza rám, de már láttam benne magamat is. Hát ez lettem. Idejutottam. Annyi minden után, ami történt. Egy üres lelketlen szörnyeteg lettem, aki naivan hitte, hogy ha bezárul egy ajtó az életében, akkor egy másik kinyílik. De ez nem igaz. Az emberek felé húzó út bezárult, már nagyon rég, de nem nyílt másik. Erőtlenül roskadtam össze a mosdókagyló előtt. Ha tudtam volna sírni, most sirattam volna az eddigi életem és átkoztam volna közben, hogy az nem volt elég, amim volt. Mereven bámultam magam elé, mialatt azon gondolkodtam, hogy hol rontottam el. Mikor volt az a fordulópont, amikor átléptük a vadász-préda kapcsolatot. Mikor kezdődött a zuhanás? A hóviharban? Vagy még előbb? Igazán tudhattam volna, hogy ez lesz. Miért is vártam többet? Hogy lehettem ilyen hihetetlenül ostoba?  Nekünk nincs közös jövőnk… soha nem is volt és ez fájt, mert én szerettem.

Megsemmisülten álltam fel a padlóról és indultam el vissza a szóbába. Már nem érdekelt semmi. Nem kötött le az égető érzés a torkomban, sem a szokatlanul jó hallás, sem a szokatlanul jó látás, sem az, hogy a fürdőajtófélfája keresztbetört mikor rátámaszkodtam, sem az, hogy az ágykeret megrepedt, amikor felálltam, egyáltalán semmi. Tudtam mit kell, mit akartam tenni és más nem érdekelt. Üres tekintettel sétáltam végig a hálón és közönyös tekintettel néztem rajta végig. Már undorodtam nemcsak saját magamtól, hanem attól is, hogy mi mindenről ábrándoztam ebben a szobában, hogy mennyi minden tetszett ebben a kastélyban, de legfőképp attól, hogy mennyire szerettem Arot.

Épp indulni akartam tovább, amikor léptek zaját hallottam, majd az ajtó kinyílt és egy ismeretlen szőke alak ált meg előttem hirtelen. Először ő is megdöbbent mikor meglátott, de aztán gyorsan magához tért és futtában végignézett az ágyon és az ajtófélfa maradékán. Alaposan szemügyre véve láttam, hogy a szemei nem vörösek, hanem sárgák, holott soha nem láttam még olyan vámpírt,a kinek nem piros lenne a szeme.

- Hogy érzed magad, Johanna? – kérdezte barátságosan, bár jelen állapotomban inkább széttépném, mintsem bájcsevegnék egy ismeretlennel. A legijesztőbb és egyben a legfurcsább az volt, hogy igazából megtehetem. Újszülött vámpírként most erősebb vagyok bármelyiküknél.

- Halottnak érzem magam – válaszoltam szarkasztikusan, közben akaratlanul is észrevettem, hogy fél kézzel azért támasztja az ajtót, evvel biztosítva menekülő utat magának. Hallottam egyes szóbeszédeket arról, hogy a vámpírok létük első pár hónapjában vérengző vadállatok, akiket nem lehet kontrollálni, de én nem éreztem jelenleg annak magam. Teljesen tudatában voltam mindennek és bár szomjúság égette a torkomat nem éreztem kedvét annak, hogy mészárlásba kezdjek. Egy valakit akartam megtalálni minél előbb, meghallgatni szánalmas kifogását, majd megölni. Tudtam, hogy a düh, a gyűlölet és a megsértett énem beszélt belőlem, mert valahol tudtam, hogy így vagy úgy, de ez lesz, ennek így kellett lenni és felkészültem erre a létre, de mégsem így akartam. Ha furcsa is lett volna egy meghitt, bensőséges pillanatnak képzeltem ezt az egészet, amit ketten együtt csinálunk végig, de ami igazán marta a szívemet, hogy megszegte az ígéretét és magamra hagyott. Egyik felem szerette, másik felem viszont mindennél jobban gyűlölte. Szerelem és gyűlölet egy időben csak őrlő fájdalmat hagyott.

- Még nem találkoztunk, a nevem Carlisle – lépett egy lépéssel közelebb, de azon nyomban meg is tántorodott, mikor élesen rákaptam a pillantásom. Nem tehettem róla reflex volt, mert még nem szoktam hozzá az új érzékeimhez, azonban ő viszont ugyan olyan sóbálvány lett, mint korábban Chelsea.

- Mi ilyen ijesztő bennem, hogy mindenki megdermed? – kérdeztem ingerülten. – Ha jól tudom, akkor egész jól viselem az átlaghoz képest! – pár pillanatig nem válaszolt, majd zavartan megrázta a fejét, hogy összeszedje magát.

- Semmi, csak…

- Csak? – hatásszünetet tartottam, majd folytattam. – Át akarok öltözni, menj ki! – szóltam rá mire kissé észbe kapott és kilépett a szobából. Ahogy becsukódott, használva új képességeimet rekord sebességgel öltöztem át. Nem érdekelt mi volt rajtam, felvettem, ami a kezem közé került hisz fontosabb dolgom is volt annál, hogy hogyan nézek ki. A harag és a düh átjárta a testemet, fortyogott bennem és gondolatban már ezer darabra téptem Arot. Azonban mégis valahol ott motoszkált egy kis hang a fejemben és kitartottan győzködött: hát nem ezt akartam? Nem erre számítottam? Hát nem adtam fel rég az emberi létem, nem álltam már rég kész erre, hogy amikor eljön az ideje, bármit megtegyek Aroért? A válasz igen, mégis büszkeségem, makacsságom a régi maradt és nem engedett a reménytelenül romantikus énemnek. Tartotta magát a sérelemhez és ahhoz mérten dominánsan uralta a gondolataimat.

 Határozottan léptem ki és indultam el az ajtóig, mit sem törődve Carlislelal, aki közben magához tért az ismeretlen kábulatból és utánam indult. Érdekes érzés volt, hátra sem néztem, nem is hallhattam volna, mégis az elegáns, hibátlan fapadló hangosan nyikorgott, amikor Carlisle megmozdult, a léptei szinte visszhangoztak a fülembe és esküdni mertem volna rá, hogy fehér ingének suhogását is hallottam.

- Várj, Johanna! Kérlek – nyúlt hirtelen utánam, ami váratlanul ért, ezért, ahogy hátra fordultam lendületből taszítottam el magamtól. Megdöbbenve láttam, hogy legalább három nagy lépést hátrébb kellett lépnie, hogy megtartsa az egyensúlyát és ne essen el. Kimondottan szokatlan volt fizikai szempontból egyenrangúnak éreznem magam egy vámpírral. Láttam rajta, hogy ő is meglepődött és benne is igazán most tudatosult, hogy újszülött révén én vagyok az erősebb. Nem csodálkozott sokat, arcára gyorsan visszatért az a kedves, barátságos kifejezés, ami eddig is ott volt.

- Ha Arot keresed, nincs a kastélyban – jelentette ki nyugodtan, miközben ismét közelebb lépett hozzám. Szavai lassan jutottak el a tudatomig valahogy nem akartam fel fogni, hogy nem élhetem ki a dühömet most rögtön. Hirtelen jött a késztetés és kimondottan jól esett, hogy ököllel teljes erőmből beleütöttem egyet a mellettem lévő könyves szekrénybe, ami hangosan tört daraboka a kezem alatt. A tombolási vágy hirtelen lett úrrá rajtam és össze kellett szorítanom a szemem, hogy ne tomboljak tovább és megőrizzem a méltóságomat. Magamba fojtottam a dühömet és a haragomat, hogy legjobb énemet vehessem elő, azonban tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. A hirtelen haragomat gyorsan kellett volna levezetnem, gyorsan kellett volna kiordítanom magamból mindet, de most csak elfojtottam, így állandósult bennem.

- Hol van? – kérdeztem vissza ingerülten.

- Nem tudom, de…

- Muszáj vele beszélnem! – szakítottam dühösen félbe.

- Johanna, tudom, hogy érzel – kezdte megértő hangon, ami épp ellenkezőleg hatott és még jobban dühített.

- Honnan tudnád? – ordítottam rá.

- Én sem akartam vámpír lenni, még is…

- Nem ez a lényeg! Nem értheted! – szakítottam ismét félbe dühösen. Már csak az is dühített, hogy egyáltalán azt feltételezte, hogy megérthet, amikor azt sem tudja, hogy mi fán terem a kapcsolatunk Aroval. Sőt igazából nem is ismerjük egymást!

- Sajnálom, teljesen igazad van – kért őszintén elnézést, de szinte rögtön folytatta. – De nem az történt, amit hiszel.

- Hanem akkor mi? – kérdeztem vissza és jelentőség teljesen az összetört könyvespolcra néztem.

- Nem hiszem, hogy nekem kéne elmondanom – Hangja hirtelen lett zavart, amiből arra következtettem, hogy tényleg van valami, amiről nem tudok, de neki kellemetlen lenne elmondani. Sértetten és haragosan fordultam meg, majd viharzottam ki az ajtón. Kész voltam akár egész Voltarát felforgatni, hogy megtaláljam Arot. Lendületem egészen a lépcsőig tartott, ahol megláttam az épp felfelé jövő Caiust. Rideg és arrogáns arca, ahogy meglátott egy pillanatra kővé dermedt csakúgy, mint Chelseaé ás Carlislé, de azon nyomban felvette a szokott vonásait, ami azonban most teljesen máshogy hatott. Láttam rajta az öregség jeleit, legfőképp a szemében és bőrének apró hibáit, amit az emberi szem már képtelen látni. Váratlanul futott át az agyamon a gondolat Arot vajon milyennek fogom látni?

- No lám, mégis csak igazat mondott Chelsea. Ez érdekes – ért fel mellém a lépcső tetejére a szőke fenség. Pár pillanatig várt, hogy nem szándékozok-e rátámadni – Közénk tartozol már – hangja valamivel kedvesebb, megértőbb volt, mint múltkor. Tehát ez bántotta a csőrét akkor, hogy nem voltam vámpír és nem volt biztos, hogy Aro átváltoztat.

- Nem tartozom senkihez sem! – feleltem élesen, miközben Carlisle is kiért mellénk a folyosóra.

- Ó dehogy nem! Hisz te választottad – nézett rám tettet értetlenséggel. – Egész jól kontrollálod magad – jegyezte meg mellékesen.

- Nem választottam semmit sem! – tört fel valahonnan belőlem egy éles morgásszerű hang, miközben válaszoltam. Az Aro iránt érzett haragom mellett most megjelent kétség is ismét.

- De igen, még pedig akkor, mikor idejöttél! – nézett rám, majd egyszerűen elsétált mellettem befejezetnek tekintve a beszélgetést, de a lakosztályának ajtajából még visszafordult. – A szobában várd meg Arot. Értelmetlen és veszélyes lenne egy újszülöttet hagyni, hogy szabadon rohangáljon fel-alá – fejezte be, majd el is tűnt a szobájában. Néma csendben álltam a lépcső tetején és próbáltam visszafogni magamat, ugyanis éreztem, ahogy az őrjöngeni akarás eluralkodott rajtam. Éreztem a kaparó érzést a torkomban és éreztem, ahogy elmém elsötétült és egyre kevésbé voltam önmagam ura. Kétségtelenül a vámpír énem ösztönei irányítottak, mégis elmém és a tudatom még a régi volt. Vámpír testbe zárt vámpírvadász… milyen röhejesen és szánalmasan hangzik.

- Johanna – szólalt meg mögöttem Carlisle. – Tényleg jobb lenne, ha oda bent várnád meg Arot.

- Nehogy összetörjek valamit? – kérdeztem vissza szarkasztikusan, miközben összeszedve minden önkontrollomat elindultam vissza a szobába. Fortyogva mentem be a helyiségbe, mialatt alaposabban is megnéztem az antik könyvespolcot, amit pár perce könnyűszerrel törtem darabokra. A mahagóni fakeret ezernyi darabban volt, az értékes könyvek egymás hegyén hátán feküdtek épp ahogy egymásra estek. Határozottan sétáltam az ablakhoz és álltam meg a behúzott vörös bársony függöny előtt. Egy pillanatig tétováztam, de aztán végül erősen megmarkoltam és szétrántottam a függönyöket. A napfény özönvízként áradt be a szobába, mégsem éreztem úgy mintha zavart volna. Szemem nagyon gyorsan alkalmazkodott, így alaposabban is megszemlélhettem magam. Kezeim és mellkasom gyémántként ragyogott ahol kilógott a háromnegyedes kabátka alól. Megbabonázva bámultam, ahogy ezernyiféleképpen csillant meg a fény a kezemen. Nem éreztem a testemet sajátomnak, sőt a tudatomat sem. Nem tudtam ki vagyok, ki lettem. Az egyetlen, ami ismerős volt az a viselkedésem és a személyiségem, ami belém ivódott és bennem is maradt. Nem éreztem sajátomnak ezt a testet, nem tudtam mit tud és mit nem. Hogy hogyan viselkedik és, hogyan reagál, hogy hogyan mozog vagy hogy hogyan érez. Minden egyes lépésemnél, mozdulatomnál, akaratlanul is a régi énemet kerestem. Vártam, hogy testem régi sebei fájjanak a mozdulatok közben, vártam, hogy a hirtelen lépéseknél a régóta sérült bokám megroppanjon, de nem tette. Olyan apró dolgok voltak ezek, amiket már megszoktam és pont ezek miatt éreztem a testemet valóban a saját testemnek, de most ez megváltozott.

- Johanna – hallottam Carlisle hangját a hátam mögül.

- Nem kell itt maradnod, tudok magamra vigyázni! – szóltam durván hátra a vállam felett. Nem érkezett válasz, de hallottam, ahogy leült a kanapéra. Kíváncsian fordultam hátra, hisz soha nem találkoztam még ennyire állhatatos személlyel, aki nem is ismer engem, mégis törődik velem.

- Azért én szeretnék itt maradni – Egy vállrándításnyi szünetet tartott, majd folytatta. – Hátha meggondolod magadat és még is tudok segíteni valamiben.

- Miért akarsz egyáltalán segíteni nekem? – kérdeztem meg nyíltan.

- Tudod, mióta elterjedt a híred itt a kastélyba… – kezdte elgondolkodva. – Nos, én azóta azért imádkoztam a templomban, hogy ne juss el idáig.

- Tessék? – döbbentem meg. – Tudtad mit tervez Aro? – kérdeztem és haragom ismét fellángolt.

- Nem, nem – felelt gyorsan. – Fogalmam sem volt róla, esküszöm! Nem tudom, mi van köztetek és még kevésbé tudom, hogy mit érezhet Aro, de azt tudom, hogy a vámpírvilág csak tönkre teszi az emberek életét. – Magamban egyet kellett értenem vele, mert teljesen igaza volt. A vámpírvilág csak megkeseríti az emberek életét… vagy így vagy úgy.

Hosszú, néma, már majdhogynem kínos csend telepedett ránk. Az ablaknál álltam egy helyben toporogva, mert egyszerűen túl sok düh keringett bennem és nem tudtam sehogy sem levezetni. Legszívesebben ütöttem volna valamit vagy futottam volna teljes erőmből, de nem sehogy nem akaródzott megmozdulni, mert az érzelmek elnehezítették a testemet.

- Senki sem ismerheti igazán Arot, igaz? – kérdeztem szomorkásan a még mindig a kanapén ülő Carlislet.

- Valóban – felelt. – De te közelebb állsz hozzá, hogy megismerd, mint bárki más.

- Megismerni? Inkább félre ismerni – nevettem egy kicsit gúnyosan. – Azt hittem, hogy ismerem, hogy ismerhetem, de ez ne igaz. Néz csak rám! – Az utolsó mondatot már szinte üvöltöttem. – Azt sem tudom, ki vagyok! Vagy, hogy mi vagyok!

- Az elmúlt hónapokban Aro teljesen kifordult önmagából csak miattad. Nagyobb hatással voltál rá, mint bárki más – kezdte, de mikor látta, hogy nem tud meggyőzni beletörődve folytatta. – Kérlek, mikor visszajön, csak hallgasd meg, adj neki egy esélyt, hogy elmagyarázza, mi történt!

- Átváltoztatott, ez történt! Megszegte az ígéretét és magamra hagyott! Hogy tudnék hinni ezek után egyetlen egy szavának is? – hosszú csend következett, mialatt Carlisle együttérzően bámult, majd őszintén felelt.

- Nem tudom. De kérlek, próbáld meg! Adj magatoknak még egy esélyt.

- Miért érdekel ennyire a kettőnk kapcsolata? – kérdeztem, elkerülve a válaszadást.

- Aro pozitív irányba változott, jobb ember lett és én őszintén hiszem, hogy így mindenki boldogabb lehetne. Te is – nézett rám átható tekintettel. – Arot nem tudom kiismerni, de téged igen – mosolyodott el. Mire én is eleresztettem egy keserű mosolyt.

- Rosszabb személyt keresve se találhattam volna, igaz? – kérdeztem szórakozottan, mire ő csak bólintott.

Néma csend volt. Én gondolkodtam, míg ő a válaszomra várt. Szívből akartam azt mondani, hogy adok egy esélyt és tőlem telhetően mindent megteszek, hogy higgyek az állítólagosan biztos magyarázatának, ami felmentheti az esküje alól, de nem tudtam. Az, aki szerette Arot ezt akarta mondani és bármit elhinne neki, bármit az égvilágon, de a másik felem, amitől már rég meg akartam szabadulni, amit magam mögött akartam hagyni, avval, hogy idejöttem és ezt az utat választottam, az mást akart. Kitartóan és eltökélten akart visszatérni a régi énéhez és gyűlölni, bosszút állni és örökre emlékeztetni, hogy mit tett, akármi is vezérelte. Gyűlölni már csak a létéért is. Már tudtam… a múlt makacsul kísértett és kísérteni fog örökké.

- A vámpírvadász még él – ismételtem meg hangosan, az utolsó mondatott, amit álmomba hallottam és most a fülemben csengett. Evvel egyúttal választ is adtam Carlislenek.

Most biztos nem, amíg rá nem jövök ki vagyok. Talán majd, ha a szerelmem, amit iránta érzek erősebb lesz, mint a gyűlölet. De erősebb lehet valaha is? Megerősödhet ezek után? Én őszintén reméltem, hogy igen. De nem itt, nem mellette. Magányra volt szükségem, hogy gondolkodhassak és megemészthessem mi történt.

A pillanat tört része alatt kaptam fel a fejemet, ugyan is hallottam, ahogy valaki közelít a lépcsőn, majd nem sokkal később az ajtó lendületesen kivágódott.

- Johanna – hallottam, ahogy Aro elhalóan súgta a nevemet és éreztem, ahogy a düh újra elhomályosítja az elmémet.