Fáradtan és nehezen nyitottam ki a szemet. Forgott velem az egész világ, zúgott a fejem és a tarkóm szörnyen fájt. Először nem láttam semmit sem, csak a hűvös nyirkos levegőt éreztem az arcomon, de amint szemeim hozzászoktak a sötéthez rájöttem, hogy egy barlangban vagyok. Messzebb voltam a bejárattól, így csak kevés fény tudott bejutni. Tapasztalatból nem próbáltam felülni, tudtam, hogy úgyse menne akkora ütés után, helyette csak emlékezni próbáltam. Halványan rémlett valami, hogy harcoltam és vesztettem, de aztán semmi. Sóhajtva hunytam le újra a szemeimet. Aztán eljutott a tudatomig, hogy vesztettem, de valaki megmentett. Hirtelen mozdulattal ültem fel, amit azonnal meg is bántam. Az éles, hasogató fejfájás még erősebben kezdett el lüktetni. Hosszú pillanatig ültem egyhelyben a földön a fejemet szorítva, arra várva, hogy enyhüljön a fájdalom. Lassan kezdtem el masszírozni a tarkómat, ami be is vált. A fejem már kevésbé fájt, így megpróbáltam felállni. A mozdulat nagy nehezen sikerült és a fal mellett botorkálva el is jutottam a barlang szájáig. Közben végig azon járt a fejem, hogy mi történhetett. Valahol mélyen magamban, már tudtam mi történt, de próbáltam nem arra gondolni. De mégis, nem tudtam kiverni a fejemből.
Még mindig erős fejfájással küzdve jutottam el a célig. Odakint már napnyugtára járt. A nap vörösre festette az egész égboltot, ami alatt a havas fákat egyre jobban elnyelte az árnyék. Határozottan emlékeztem, hogy dél sem volt, mikor utoljára magamnál voltam, tehát több órán át voltam eszméletlen. Belegondolni is ijesztő volt mi mindent művelhetett velem.
Miután alaposabban körül néztem, megláttam Lidércet kikötve egy fához. Megnyugodva láttam, hogy nincs semmi baja. Szívem szerint elindultam volna abban a pillanatban, nem vártam volna meg míg visszaér, de voltam annyira realista, hogy rájöjjek támasz nélkül aligha jutottam volna el a fáig.
- Nem kéne járkálnod – hallottam meg az ismerős hangot, azonban kivételesen nem mögülem érkezett. Gyorsan kaptam a hang irányába a fejem. A Lidérc melletti fánál állt. Most is ugyanolyan fekete inget és nadrágot viselt, amit a múltkor, de ami még meglepőbb volt, hogy Lidérc nyugodtan fogadta. Eddig mindig, akárhányszor a közelébe került nyerített és zaklatott lett, de most. Most csak ott állt és figyelte Arot, majd mintha misem történt volna elfordult.
- Nem kellett volna olyan erősen megütnöd! – vágtam vissza.
- Ugyan! Ha én erősen megütlek akkor azt nem éled túl – mondta szórakozottan. – Másfelől, veheted ezt egy kis törlesztésnek. Nem gondolod úgy, hogy megérdemled? Rám lőttél, megvágtál és még meg is ütöttél – szavainak sértődötten kellett volna csengeniük, de ahelyett inkább gúnyosak voltak. Sőt, csöpögtek a gúnytól.
- Sajnálatos módon semmi bajod nem lett!
- Milyen rideg, pedig megmentettem az életedet, már másodjára – jelentette ki szomorkodást színlelve. Milyen színpadias!
- És a kérdés még mindig ugyanaz! Miért? – Szinte már követeltem a választ, bár tudtam mit fog mondani, de nekem nem elég a hazugság.
- Mint már mond… - Nem engedtem befejezni, még egyszer nem voltam hajlandó végig hallgatni.
- Ne merd azt mondani, hogy kedvtelésből! – hangsúlyoztam ki minden egyes szót, majd éreztem, ahogy haragom elszáll és szinte kétségbeesve folytattam. – Miért? – Szükségem volt erre a válaszra, az igazi okra, mert éreztem, hogy az őszinte válasszal felállíthatok magamban egy új értékrendet és vége lehet a bennem tomboló káosznak.
- Ha úgy gondolod, hogy az érdeklődésem kedvtelés, akkor sajnos nem tudok mást mondani – Nem tudtam, hogy én hallok-e rosszul vagy tényleg szándékosan fogalmazott kétértelműen, de nem számított. A dühtől, a majdnem ordibálástól és a gondolkodástól a fejem megint borzasztóan kezdett lüktetni. Fájdalmamba a falmentén csúsztam le a földig, de ahogy nekidőltem a falnak éreztem, hogy a vállam is mennyire megsérült. Minden másodperc fájdalmas volt, de végül leértem a talajig és háttal neki dőlhettem a falnak. Alig figyeltem egy kicsit másfelé Aro már a velem szemben lévő sziklánál állt és szinte sajnálkozó arccal nézett.
- Már el is felejtettem, milyen rossz a fejfájás – mondta sóhajtva, miközben leült a sziklára. Alig volt a távolság köztünk 3 méter , de így is szinte éreztem a hideget, ami belőle árad. Percekig ült ott engem bámulva. Nem tudtam mit akart, gondolkodott, hogy megöljön-e vagy csak valamire várt? A csendet végül én törtem meg.
- Mi lett a vámpírral?
- Megöltem – felelte szárazon.
- Megölted? De hisz ő is vámpír volt – Nem tudtam leplezni a csodálkozásomat, pedig nagyon akartam. A tudatomat helyette lekötötte, a tény, hogy Aro miattam megölte, az egyik társát. Akaratlanul is kicsit elmosolyodtam rajta, valahogy jó érzés volt, hogy értem tette.
- Megszegte a törvényt, már épp ideje volt, hogy véget vessek a játékának – Fagyos szilánkokra tört bennem az illúzió, helyét először a harag majd az értetlenség vette át.
- Törvény? A vámpíroknak vannak törvényei?
- Szerinted miért van olyan ritkán munkád, miközben rengeteg vámpír van? – kérdezte vissza úgy, mintha csak azt kérdeztem volna, hogy az ég kék? Nem tudtam mit felelni, csak tátogtam. Tudtam, hogy sok minden van még, amit nem tudok a vámpírokról, de erre nem számítottam. Abban a szilárd hitben éltem, hogy a vámpírok barbár, magányos lények, de ez most mindent felborított.
- Vadász létedre tudatlan vagy – jelentette ki, miközben még mindig engem figyelt. Józan eszem tudta, hogy nem kellett volna szavait komolyan vennem, de büszkeségem akaratlanul is sértésként fogta fel.
- Tudod, nem nagyon szokásom vámpírokkal, ötórai tea mellett a törvényeikről beszélni! – vágtam vissza élesen, amin ő csak egy jóízűt kacagott. Sértődötten fordultam el, és próbáltam tudomásul sem venni, hogy ott van. Meredten néztem magam előtt a havas tájat és a napnyugtát nem gondolva semmire sem. Egész sokáig bírtam nem rá figyelni, nem gondolni semmire sem, de végül is nem bírtam a késztetéssel. Feltűnés nélkül próbáltam lopni egy pillantást. Még mindig ugyanott ült a sziklán és ő is a távolt figyelte. Tudtam nagyon jól, hogy tisztában volt vele, hogy figyeltem, mégis úgy tett mintha nem is vette volna észre. Kihasználva az alkalmat alaposabban is szemügyre vettem. Végig néztem a már túl tökéletes vonásain, hosszú fekete haján, ami most is rendezetten feküdt vállain. Végül pedig hosszan tanulmányoztam a szemét. Még mindig a távolt figyelte, de így is láttam a vörös íriszét, ami természetellenesen csillogott az egyre kevesebb fényben.
Hirtelen jöttem rá, hogy nagyon elkalandoztak a gondolataim, ezért inkább megtörtem a már kínos csendet.
- Miről is szól az a törvény? – kérdeztem, mire lassan rám emelte a tekintetét. A megszokott szórakozott vigyor megint elterült az arcán és szinte kimérten válaszolt.
- Az a törvény vámpíroknak szól. Fölösleges tudnod róla. – Bár szavai kimértek voltak, mégis éreztem, hogy nagyon jól szórakozik.
- Valóban? Nem gondolod, hogy már annyira a vámpírok körül zajlik az életem, hogy igazán tudhatnék erről is? – vágtam vissza, mire még jobban elvigyorodott.
- Nos, nem bánom. A törvény szerint, fajunk biztonsága érdekében, a szükségesnél jobban nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Ez az egyetlen igazán fontos törvény, és aki megszegi, azt megöljük – adta meg a kimerítő választ.
- Megöljük? Kik? – nézetem rá kérdően.
- Kedves Johanna, sok minden van még, amit nem tudsz rólunk.
- Igen, mert a dolgom, az, hogy megöljelek benneteket és nem az, hogy lexikont írjak a viselkedésetekről. – Magamnak is ijesztő volt, hogy mennyire kezdtem átvenni a gúnyolódást.
- Nem gondolod, hogy az ellenség kiismerése eredményesebb? Ha nem csak a vadászaton járna az eszed, Johanna, akkor már rég tudnál mindent rólam, az elhintett morzsákból. Csupán tudnod kéne észrevenni a részleteket is – oktatott ki, míg a hangja vészesen halk lett. Sértve és kissé megalázottan kaptam el a fejemet és folytattam a táj vizslatását. Egy darabig éreztem, hogy figyelt, de aztán egy sóhaj után ő is visszafordult. Nem értettem, hogy miért volt még itt, ahogy azt sem, hogy mire akart célozgatni. Próbáltam rá kényszeríteni az agyamat, hogy emlékezzen a különös részletekre, amiket nem tudtam megmagyarázni, de semmire sem jutottam. Megpróbáltam régebbi vadászatokat felidézni, hátha valamelyik mondott valamit a vámpír törvényekről, de ismét csak semmi. Sehogy nem jutottam egyről a kettőre, szükségem volt a válaszaira, de tudtam, hogy úgy is kitérne az egyenes válasz elől. Egyre nehezebben ment az elmélkedés, mindegyes pillanatban éreztem, hogy egyre nehezebb volt koncentrálni és egyre nehezebben tudtam magamat rá kényszeríteni, hogy eszméletemnél maradjak. Ennek ellenére sokáig gondolkodtam, talán egy órát is, de végül csak egy valamit kérdeztem, hogy miért azt, azt nem tudtam.
- Amikor elloptad a lövedékeimet éjszaka Aostában, megérintettél? – kérdeztem bizonytalanul, lehajtott fejjel oda sem fordulva. Nem értettem mi ütött belém, de már szinte szégyelltem magam, amiatt, amit kérdeztem. Hosszú pillanatokig nem érkezett válasz, ezért ránéztem. Először úgy tűnt, mintha meg sem hallotta volna, de végül válaszolt.
- Igen – halk volt, alig hallottam, de nagyobb volt a magdöbbenésem. A válasza most először határozatlan volt, látszott rajta, hogy nem biztos a válaszában és nem tudja, hogy most mire számítson. Némán bámultam, de gondolataimat ismét csak a fejfájás és a szédülés kezdte el eltompítani, míg végül már csak csukott szemmel dőltem neki a barlang falának. Hosszú percekig csend volt, majd határozottan felállt.
- Itt az ideje, hogy menjek – mondta és már lassan el is indult, de még visszafordult. – A válasz a kérdésedre, hogy kik, én és a családom.
- A családod? – kérdeztem valahol az eszmélet határán. Az információ nehezen jutott el a tudatomig, de mélyen elraktároztam.
- Igen – erősített meg. Egy darabig még állt és nézte, hogy hogyan vesztem el szinte minden erőmet egyik pillanatról a másikra. – Jobb lenne ha beljebb húzódnál. Az éjszaka hideg lesz – adta a tanácsot, de nem tudtam reagálni. A fejembe lévő lüktetés egyre hangosabb volt, és ha kinyitottam egy picit is a szemem a világ forgott velem. Nagy nehezen sikerült csak válaszolnom.
- Erőset ütöttél, majd ha jobban leszek, beljebb megyek! – A válasza csak egy gúnyos horkantás volt, amit nem tudtam hová tenni, ezért nehezen, de kinyitottam a szemem. Határozott léptekkel indult meg felém, amitől kissé megijedtem. Egészen mellém sétált, majd mit sem törődve gyenge ellenkezésemmel, kézbe vett. Olyan könnyen vett fel, hogy úgy éreztem magam, mintha nem is lenne súlyom. Játszi könnyedséggel vitt beljebb a barlangba. Amíg vitt, akaratlanul is csak az arcát tudtam figyelni. Annyira más volt. Annyira más, mint az emberé és annyira más, mint az eddigi vámpíroké. Éreztem a hideget, ami áradt belőle, de az érintését a ruhák miatt nem. De szükségem volt rá, szükségem volt rá, hogy megérintsem. Csak egy kicsikét, egy pillanatot, hogy újra érezhessem azt a furcsa bizsergést, hogy forró miközben jéghideg. Szinte már féltem, hogy nem érezhettem többet ezt. Öntudatlanul emeltem fel a karomat és simítottam végig az arcán, mire rám nézett. Egyenesen a szemembe nézet és éreztem, hogy átlátott rajtam, hogy kiolvasott mindent a szememből. A tekintete kissé ellágyult és egy féloldalas mosoly kíséretében szólalt meg.
- Pihenned kell! – jelentette ki és most tudatosult csak bennem, hogy már régóta csak egyhelyben állunk. Lassan és óvatosan rakott le a pokrócokra, amiken eddig is feküdtem. Miután lerakott egy darabig, még guggolt mellettem. – Miután jobban lettél, menj ki a partig, jót tenne neked egy kis melegebb levegő – mondta majd felállt. De volt valami, amit még akartam kérdezni.
- Minden vámpírnak van teljes neve. Téged hogy hívnak? – Kérdően nézett vissza rám, de válaszolt.
- Aro Volturi – válaszolt majd pár pillanat alatt eltűnt. Ott maradtam egyedül a gondolataimmal, de pár perc múlva a kimerültség nyomott álomba, avval a gondolattal, hogy egy lepel lehullt köztünk, és egy lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz. Egy nagy lépéssel vészesen és ijesztően közel.
Ismét csak nyűgösen és fáradtan ébredtem fel. Fájt minden egyes porcikám. Igaz a fejem már nem lüktetet és nem is volt annyira elviselhetetlen, de még mindig nehezemre eset bármilyen mozgás. A vállamat és a lábamat csak nagy nehezen tudtam megmozgatni, emellett a hátam is sajgott, mert valószínűleg elaludtam. Mindemellett enyhén szédültem is. Nem akartam komolyan elismerni, de tényleg erőset ütött, elég erőset ahhoz, hogy enyhe agyrázkódásom legyen tőle.
Nagy nehezen végül sikerült összeszednem magam és a múltkorinál könnyebben kimennem a barlangból. Ahogy kiértem szinte azonnal megrohamoztak az emlékek. Őszintén hittem, hogy csak álmodtam, és most folytathatom az utamat, de túl jól emlékeztem, hogy álom legyen. Túl valóságos volt, tehát megtörtént. Kezdtem újra megérteni magamat, kiismerni a saját gondolataimat és felismerni az érzéseimet. De ennek korántsem örültem, túl messzire mentem, ennyire nem tagadhattam meg önmagamat. Egyre jobban kezdtem megijedni önmagamtól és már szinte visszasírtam azt amikor nem tudtam ki vagyok, hogy ki lettem. Mert tagadhatatlanul egy új ember lettem és ezt az embert nem ismerem még annyira.
Fájdalmasan, de alig fél óra alatt sikerült mindent összepakolnom, de még mielőtt elindultam volna, alaposabban is körbe néztem. A nap magasan járt már, így minden kristálytisztán kivehető volt. A barlang bejárata szorosan a sziklafalban volt bevájódva és kisebb havas fákkal és bokrokkal körbe véve. Aki nem ismeri ezt a helyet, az könnyen elment volna mellette. Maga a hely is elrejtett hely volt, a fák sűrűn vették körbe, olyannyira, hogy szinte csak az eget lehetett látni. Pár méterre a barlang előtt azonban egy meredek sziklafal húzódott végig evvel elvágva szinte minden menekülő utat. Azonban hosszas tanulmányozás után kivehető volt egy lankásabb kis, kanyargós ösvény a sziklafalban, amin kényelmesen le lehetett ereszkedni.
Emlékeztem még a múltkori alkalomra, amikor Lidérccel megpróbáltam egy sziklafalon leereszkedni, csúnya vége lett, de ez az út járhatónak tűnt, így megpróbáltam. Lidérc az elején viszolygott egy kicsit, nem nagyon akart neki vágni, de pár méter vezetés után már határozottabban ment és én felülhettem a hátára. Órákat meneteltünk lefelé és csak néha volt egy-két vízszintes rész, ahol meg tudtunk pihenni. A lankás ösvény végig tartott, így valamennyire könnyebb volt az út, de így is nagy koncentrációt igényelt, hisz egy rossz mozdulat elég volt. A korántsem könnyű terep ellenére határozottan tartottam az irányomat immáron nyugatnak a parthoz. Azonban, hogy azt, hogy mi miatt mentem nyugatnak, hogy a saját döntésem miatt vagy Aro ajánlatára, azt már magam sem tudtam.
Egy részem makacsul állította, hogy ő találta ezt ki és Aro nélkül is arra mentem volna, azonban a másik felem ostobán ment nyugatra, hogy találkozhasson vele. Nem tudtam már magamban tagadni, hogy van egy ilyen részem is. A kérdés már csak az volt, hogy melyik a domináns. Tudtam, hogy már mindkettő a lényem része, de félelmetes volt átélni, hogy egy gyökeresen más felem bevési magát a tudatomba és lassan a szívemben is. A lelkem meg reszket, hogy a hitem, az elveim szétporladnak, és minden tönkre megy.
Hosszú órákat lovagoltam keresztül elmélyedve gondolataimban és abban, hogy megismerjem ez új énemet. Próbáltam minél kevesebb pihenőt tartani, mert nem akartam még egy éjszakát a szabadban tölteni, de sajnos elég sokszor volt muszáj. Nem bírtam annyira jól, mint hittem. Két lábon még csak-csak elmentem valahogy, de a lovaglás nagyon megártott nekem. Szerencsére azonban az egész úton minden csendes volt. Nem hiányzott volna semmi sem jobban, mint egy támadó. Dehogy Aronak örültem volna-e avagy sem, azt nem tudtam és nem is derült ki. Késő napnyugtakor ugyan, de kiértem a partra. Messze voltam még a várostól ugyan, 3-4 órányira, de a tenger már láttam. Gyönyörű volt, ahogy a vöröses fény megcsillant a víztükrön és messze a távolban a nap már félig lebukott a horizont mögé. Bár eddig is napon jöttem, de hirtelen mégis úgy éreztem, hogy hosszú hetek óta ez az első napfény, amit látok. A tágas, végtelennek tűnő tenger kitöltötte a látóteremet, evvel a szabadság érzetét adta meg nekem. Messze voltam tőle, azonban mégis éreztem, hogy az enyhébb, sós levegő megcsapja az arcomat és már szinte éreztem a halak jellegzetes szagát, ami most furcsán jónak tűnt.
Újult erővel vágtam neki a maradék távnak és már csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó lesz végre rendesen megfürödni, rendes ágyban aludni és kipihenni a fáradalmakat, hogy magam mögött tudhassam az összeomlást és feltöltődjek. Már szinte teljesen sötét volt, amikor megérkeztem a városba. Az első csillagok már az égen tündököltek és a Hold is látható volt már. Az emberek még sürögtek-forogtak, még csak most kezdték el összepakolni a portékáikat, ami rajtuk maradt. Ez a város lényegesen nagyobb és fejlettebb volt, mint az összes többi, ahol ezen a vadászaton megfordultam. Ez a város egyértelműen a halászatból és a kereskedelemből élt, ráadásul egy híres kereskedelmi útvonalon volt, így a dolguk is jól ment és az átlagnál jobban éltek.
Annyi ember volt még az utcákon és annyi idegen fordult meg itt nap, mint nap, hogy az én érkezésem fel sem tűnt senkinek, csak egy voltam a szokatlan emberek közül, aminek kivételesen nagyon örültem. Nem álltam meg a város szélén, ahogy általában tenni szoktam, hanem bementem e központig, ahol csak alig volt más a helyzet. Az emberek itt nem árut pakoltak, hanem elegáns öltönyökben siettek egyik épületből a másikba. Azonban ez nem tudott érdekelni. A város legjobb szállóját akartam megkeresni, mert már az úton eldöntöttem magamban, hogy most akkor is kényelmesen fogok pihenni. A legdrágább szállodát rögtön megtaláltam, hisz nehéz volt nem észre venni. Ez volt messze a legnagyobb épület a környéken és hatalmas hirdető táblái voltak. Azonban nem fogott meg. A város kellős közepén volt, minden honnan épületek vették körül és csend még csak véletlenül sem volt. Én a legjobbat kerestem és nem a legdrágábbat.
Fél tucat szálloda mellett mentem el, de egyiket sem találtam megfelelőnek. Általánosságban az volt a bajuk, hogy hangos környéken voltak. Már kezdtem azt hinni, hogy nem találok, megfelelőt, amikor az egyik beépítetlen parton a városhatáron megláttam a tökéletest. Régi stílusú, faburkolatú ház volt szép kerttel és rálátással a tengerre. Gyönyörű ház volt és akaratlanul is a gyerekkorombeli ház jutott róla eszemben, majdhogynem ugyanolyanok voltak.
Miután Lidércet rábíztam az istállósra, aki elém jött, mikor meglátta, hogy maradni akarok, bementem az épületbe. Belülről is majdnem olyan lenyűgöző volt, mint kívülről. Az előcsarnok nagy és tágas volt, a plafonról gyertyákat tartó csillár lógott, ami kellemes, melankolikus hangulattal töltötte el a helyiséget. Ámulva léptem oda a pulthoz, hogy bejelentkezzek. A pultnál egy középidős, fekete hajú és bajszú férfi állt elegáns öltönyben és szemmel láthatóan élvezte, hogy ennyire tetszik nekem a hely.
- Szép jó estét, kisasszony! – üdvözlött hatalmas vigyorral az arcán. – Üdvözlöm a Mille la Lune-ban ! Miben lehetek a szolgálatára?
- Szobát szeretnék kivenni 1 maximum 2 éjszakára – mondtam, mire azonnal felcsapta a könyvét és keresgélni kezdet benne.
- Van egy egyágyas szobánk, fürdővel és egy előtérrel, ami az előkertre néz – mondta és már készült volna beírni valamit.
- Olyan nincs, ami a tengerre néz? – kérdeztem, mire csak egy csodálkozó pillantás volt a válasz. Nyilván azok a drágább szobák és én meg nem nézek ki tehetős vendégnek. Ami jelenleg igaz is, mert nálam jelenleg csak a Sevalstrától kapott pénz volt, amiből még kellett tartalékolnom. – Hagyja, jó lesz az!
- Milyen névre? – kérdezte várakozóan.
- Johanna Sweary – válaszoltam, miközben pénzt próbáltam előkotorni. Mikor visszanéztem a pultos csak állt és nézet rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ember vagyok-e vagy sem. Már kezdtem a legrosszabbra gondolni, hogy felismert, amikor megszólalt.
- Miss Sweary? – kérdezett vissza, mire én bizonytalanul válaszoltam.
- Igen, valami baj van?
- Nem, csak ma reggel volt itt egy úr és lefoglalt önnek egy szobát… - kezdte zavartan – Igazából a legjobbat. Az egyetlen szobát, ami a titkos kertre néz. Meghagyta nekem, hogy ne hagyjam kegyedet más szobában aludni – folytatta, miközben a pult alatt kotorászott, végül egy jó maroknyi nagyságú pénzes zsákot emelt fel és rázta meg, amiben csak úgy csörögtek az érmék. – És elég jól fizetett ezért.
- Nem tudja ki volt? – kérdeztem vissza.
- Sajnálom, de nem. Csuklya volt rajta, ami teljesen eltakarta, de valahogy furcsa volt. De nem számít, jól megfizetett, szóval egy szavam sem lehet rá – felelte nagy vigyorral az arcán és észre sem vette, hogy kicsit sem érdekel, hogy mennyit kapott. Jobban izgatott az, hogy honnan tudta, hogy pont ebben a szállóban akarok majd maradni? Egyre ijesztőbb és egyre furcsább, hogy ennyi mindent tud. Ez már határozottan több volt, mint puszta kiismerés. Már lassan kezdtem érezni, hogy bele őrülök ebbe, hogy nem tudom mit akar, hogy nem tudom mire készül és, ami a legfontosabb, hogy lassan két hónap után még mindig nem ismerem képességeit és azt, hogy mit tud.
- Kérem, kövessen, Miss Sweary! Megmutatom a szobáját! – mondta a pultos miután befejezte a nevem beírását. Segítőkészen ugrott mellém és kapta fel a csomagomat, majd elindult a lépcső irányába. Amennyi pénzt kapott, ez volt a minimum, hogy ilyen készséges legyen és lesse minden szavamat. Már rég felismertem magamban, hogy a luxus és vagyon nem vonz, hogy nem értékelem őket, de néha nekem is szükségem volt egy kis kényelemre és most még élveztem is. A férfi úgy viselkedett velem szemben, mintha valami királynő lennék. Amíg felfelé mentünk a harmadik emeletre, töviről-hegyére elmesélte a szálló történelmét. Részletesen kitért a híres emberekre, a díjakra és az elismerésekre, ráadásul szinte minden második mondatába bele csempészte, hogy régen a szálló XIV. Lajos nyári rezidenciája volt. A történetek bár érdekesek voltak, azonban az épület sokkal többet tudott mesélni. A pultos szavai szinte leperegtek rólam és csak a legfontosabbakat hallottam meg. Ámulva követtem felfelé és tanulmányoztam az ép ületet. Tágas folyosóit sötét arany tapéta díszítette, ami a gyertyafényben kiemelte az épület korát. A falak portrékkal és festményekkel volt kirakva, míg a márvány padlót sötét bordó szőnyeg terítette. A ház tagadhatatlanul csodálatos volt, de meg volt a maga kísérteties hangulata.
- Meg is érkeztünk! – Állt meg egy kétszárnyas ajtó előtt, majd az egyiket kinyitotta és előre engedett. Lenyűgözve léptem be a szobába. – Nem a legnagyobb, előszobája sincsen, de biztosan állíthatom, hogy a legszebb. Ez az egyetlen szoba ahonnan látni lehet a rózsa lugast. A közepén lévő boltív nem biztonságos ezért nem engedünk oda senkit, a 3 méteres cserjék pedig minden irányból eltakarják, így marad ez az erkély – magyarázta, miközben elkezdett meggyújtani pár gyertyát. A szoba minden egyes kis szegletét csodálva néztem körbe. Az ajtóval szemben volt egy hatalmas, padlóig érő ablak, amin most csak a holdfénye szűrődött be, előtte pedig egy nagy vérvörös, bársonyos kanapé volt. A kanapéról a rálátás pont az ablakra és azon túl az erkélyre és a kilátásra esett, megbabonázó élményt nyújtva. A szoba másik fele egy antik, tölgy paravánnal volt ízlésesen leválasztva. Lassan, minden szemügyre véve sétáltam át a paraván másik oldalára. Egy hatalmas, sárga ágyneműs baldachinos ágy foglalta el a legnagyobb helyett, amibe legalább három ember is kényelmesen elaludhatott volna. Az ágy mellett a falnál helyezkedett el a fésülködő asztal és az öltözködő szekrény. Már csak a szoba hangulata is fenséges és előkelő volt. Enyhe virágillat lengte körbe a helyiséget és a tágas ablakok miatt egy elbűvölő aura is uralkodott itt. Ámulva fordultam vissza a férfihoz.
- Ez a szoba gyönyörű!
- Valóban – bólogatott nagyban. – Nos, akkor jó éjszakát, kisasszony!
- Jó éjszakát! – köszöntem vissza, mire a pultos egy enyhe meghajlás után távozott. Végre egyedül voltam. Csak én és a gondolataim.
Hosszú órákat gondolkodtam a hatalmas márvány kádban. Megpróbáltam mindent kitisztítani a fejemből és csak a lényeges dolgokat meghagyni. Minden felesleges gondolatot, képzelgést és sejtés száműztem a tudatom hátuljába, míg csak a tények maradtak meg bennem. Világos, megmásíthatatlan tények, amik ugyanazt az eredményt hozták, mint az ostoba, alaptalan gondolataim. Megváltoztam és az új életem szerves központja Aro, sőt ez az új énem mondhatni köré épült fel, hisz mikor minden összedőlt bennem, ő volt ott és csak benne nem csalódtam. Gúnyosan megmosolyogtam saját magamat, amikor arra gondoltam, hogy mennyire felfoghatatlanul éltem meg ezt. Hosszú önmarcangolás után végül is rájöttem, hogy a kérdés már réges-rég nem az, hogy kötődök-e Arohoz? Hanem az, hogy mennyire? Akaratlanul is eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne tényleg férfiként gondolni Arora? Nem, mint vámpíron, hanem, mint férfin végig nézni. Tagadhatatlanul meg volt a maga vonzereje, hisz vámpír volt és minden vámpír természetfelettien szép. Hosszú fekete haj, vörös csillogó szemek… de nem is a megjelenése volt az, ami miatt kötődtem hozzá, hanem a viselkedése. Mennyire más és mennyire kifinomult. Egy misztikus, rejtélyes aura vette körül, ami az egyszerű ember megrémítené, de engem, aki világ életében veszélyben élt elvarázsolt. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha nem lett volna annyira kétszínű és körmönfont. Ha nem térne ki a válaszok elől és ha nem ismerne annyira talán nem vergődtem volna most annyira. Elhatároztam, ha legközelebb találkozok vele, nem tágítok, amíg nem lesz velem őszinte. Úgy gondoltam azon a szinten, ahol vagyunk, megérdemeltem egy kis őszinteséget.
Kicsit felfrissülve, nyúzottan, de legalább tisztán másztam ki a kádból. A forró fürdő megint csak csodát művelt. A vállam nem sajgott már annyira és valamennyire megbékéltem önmagammal is. Azonban a szédülésen és a fejfájáson nem segített. Kelletlenül kotortam elő táskám legmélyéről a hálóruhámat, majd miután átöltöztem egy pillanatot sem várva terültem el az ágyon. Puha és kényelmes volt. Annyi szabadban töltött éjszaka után a melegsége, a tisztasága már szinte megrészegített. Mosolyogva szívtam magamba a friss virágillatot, ami a sárga párnából áradt és ugyan evvel a lendülettel aludtam is el.
Üdén és kipihenten ébredtem fel. A fejfájásom teljesen elmúlt és semelyik testrészem nem fájt már. Rég nem aludtam már ilyen jót, mi több, évek óta nem aludtam, ilyen mélyen. Eddig a veszélyérzet mindig felébresztett, de most az is elszállt. Nyújtózkodva ültem fel és megdöbbenve állapítottam meg, hogy odakint éjszaka van. Nem lehetett, hogy csak pár órát aludtam volna, tehát már másnap van és én átaludtam egy egész napot.
Frissen bújtam ki az ágyból és öltöztem fel az egyik tiszta ruhámba, majd kisétáltam az erkélyre megszemlélni azt a híres lugast. Ahogy kiértem megcsapott a hideg téli szél, ami azonban most nagyon is jól esett. A lugas valóban lenyűgöző volt. Bár kicsi volt, még is varázslatosan kiismerhetetlennek tűnt. A középen elhelyezkedő boltív tényleg nem tűnt stabilnak, főleg most, hogy jelentős mennyiségű hó volt rajta, mégis az építmény alatt egy szépen faragott fapad volt. A boltív egy kis hóval borított terület közepén feküdt, amit vadrózsa bokrok vettek körbe. Most is szép volt, de mennyivel szebb lehetett tavasszal, amikor nincs hó és a rózsa is kihajt. Sokáig álltam ott hol a lugast, hol a csillagos eget bámulva és kerestem a kérdést, hogy vajon holnap mi lesz vagy azután? Egy furcsa kis érzés szorította a szívemet, ami olyan volt, mint az, amikor az ember megérzi, hogy meg fog halni. Sokáig kémleltem az eget, amikor lépések hangjára lettem figyelmes. Nem vettem le a pillantásomat az égről, tudtam, hogy ő az, hogy ott áll a boltívnél és engem figyel. Szinte láttam magam előtt, ahogy a gúnyos, szórakozott vigyor elborítja, az arcát a szemében pedig megjelenik az ismeretlen, természetfeletti csillogás. Eljött az idő, szükségem volt az igaságra. Egy sóhaj után pillantottam le és ő valóban ott állt a boltív oszlopánál.
- Szép esténk van, nem igaz? – kérdezte semleges hangon, mit sem törődve avval, hogy majdnem 4 méter a szint különbség.
- De, valóban szép – válaszoltam, majd figyeltem, ahogy alaposan körbe néz, hogy látja-e valaki. Mikor megbizonyosodott róla, hogy nincs szemtanúja, elrugaszkodott a földtől és a következő pillanatban már az erkély korlátjáról lépett le kecsesen.
- Miért béreltél nekem szobát? Miértelme volt ennek? – kérdeztem számon kérve.
- Tán nem tetszik? – jött a csodálkozó kérdés.
- De nagyon szép és… köszönöm, de miért? – tereltem vissza a témát.
- Gondoltam kedvedre lesz. Csak egy csöppnyi kedvesség és figyelmesség – felelte a jellegzetes félmosolyával. A válaszát azonban szó nélkül hagytam, sokkal fontosabb válaszokat kellett megszereznem. Határozott léptekkel mentem vissza a szobába, mert a hideg már kezdett ismét csak rossz lenni. Ahogy vártam Aro kérés nélkül követett, azonban az erkélyajtóban, miután becsukta azt meg is állt, míg én a kanapén foglaltam helyet vele szemben. Hosszú percekig uralkodott a kínos csend, majd végül belevágtam.
- Miért nem vagy hajlandó elmondani, hogy honnan tudsz annyi mindent rólam? – csaptam egyből a közepébe.
- A pillanatnyi tűzszünet ellenére mi még mindig ellenségek lennénk, nem? – váltott ő is komoly hangra. A kérdésére sokáig nem feleltem, egyszerűen nem találtam a megfelelő választ.
- Nem hiszem, hogy ezek után ellenségeknek lehet nevezni minket – válaszoltam végül beletörődve az igazságba.
- Valóban? Akkor mik vagyunk? – kérdezte érdeklődve, majd ő is leült a bordó kanapéra. A kanapé másik szélén foglalt helyet, szinte 2 méterre, mégis olyan volt minden apró mozdulat, mintha hozzáértem volna. Azonban mind téves volt és csak azt értem el, hogy egyre kínosabb lett a légkör.
- Magam sem tudom… - válaszoltam majdhogynem kétségbeesetten. Sokáig ültünk ott egymás mellett. Ő egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, mintha minden egyes reakciómat itta volna. Ellenben én nem mertem viszonozni a tekintetét. Ostobaság volt, de úgy éreztem, hogy egy pillanat elég, hogy a vadász énem elvessze a dominanciát. Végül is ez a belső harc már kudarcra volt ítélve, hisz ahhoz, hogy megtudjam, amit akarok rá kellett néznem. Mindkét felem hatására végül nem bírtam a késztetéssel és odafordítottam a tekintetemet. Hosszú pillanatokig néztünk farkasszemet. A mély, vörös szempár örvényként ragadott el. Olyan érzés volt, mint amikor az egyszerű, hétköznapi embert egy mágikus csodavilág villámcsapásként ragadja ki a szürke, monoton napokból. Én is így éreztem, életem monoton volt és most az újdonság áradatként zúdult rám. Az ő arca viszont alig árult el valamit. Szájára kiült egy kicsi, hamis mosoly, majd a tartós csendet végül ő törte meg.
- Szeretnéd tudni, honnan ismerlek?
- Igen! – válaszoltam azonnal. Meg sem fordult a fejemben, hogy talán el kéne gondolkodni a válaszon.
- Az informátorom te vagy – jelentette ki könnyedén én meg nem értettem. Első értelmes gondolatom az volt, hogy tényleg én rontottam el valamit, ezért van előnybe, de hamar rájöttem, hogy ezt a kérdést már ezerszer kiveséztem és soha nem találtam semmit sem. – Egy érintés elég és az összes emlékedet megismerem. – Nem tudtam mit mondani. Egymást kergették a gondolatok a fejemben, hogy igaz-e vagy sem. Hallottam már olyanról, hogy egy vámpír különösen erős, néha rendelkezik más tulajdonságokkal, de, amit Aro mondott az eléggé elrugaszkodott volt.
- Némelyik vámpírnak vannak ilyen különleges képességei. Azért nem találkoztál velük eddig, mert rájuk a törvény különösképp vonatkozik – válaszolt, de ez egyáltalán nem győzött meg. – De ha nem hiszel, nekem tégy próbára! Ismerem a múltad minden egyes részletét. – Adta meg a kegyelemdöfést. Próbára akartam tenni, tudni akartam, hogy igaz-e, amit mondott. Mert ha igen, akkor ez sok mindent megmagyarázott. Az első érintést, a golyókat, az érzéseket és az ismeretből származó önbizalmát.
- Rendben, mit mondott utolsó szavaival nekem a nagyapam, a tanítóm április 19-én éjszaka, mikor belehalt a tüdőbajba? – kérdeztem és őszintén reméltem, hogy belebukik.
- A tanítód nem volt a nagyapád, de úgy szeretted, mintha az lenne. Május 4-én napnyugtakor halt meg, mert egy Jeson nevezetű vámpír megölte. – Hangom a torkomon akadt, minden hamis információt tudott. – És azt mondta, hogy „A saját igazadat és hitedet kövesd! Láss túl a körülötted változó világon, legyél önmagad középpontja. Ismerd az ellenséged, a barátodat és legfőképp önmagadat. Nincs szükséged pisztolyokra és kardokra, mert ez a te fegyvered, az értékrended!” Azután…
- Elég! – kiáltottam rá. Szó szerint idézet minden egyes szót, pedig erről rajtam kívül senki nem tudott. A régi, eltemetett emlékek vadul törtek felszínre és szinte újra éltem az egészet. – Elhiszem.
- Azonban nem látom teljesen az elmédet. A legmélyebb gondolataidat, érzéseidet nem tudom meglátni. Ez a tulajdonságod bámulatos, soha nem találkoztam még ilyen emberrel. – Nem értettem szavait, mondatai egyik fülemen bementek a másikon pedig ki. A gyász uralkodott rajtam és a felismerés. Akkor még nem értettem a tanítóm szavait, annyira nyilvánvaló volt számomra az értékrend, annyira rendületlen és sziklaszilárd, hogy elképzelni sem tudtam, hogy valaha is darabjaira hullhat szét. És most megtörtént, evvel új értelmet adva a mondatoknak. Ami gyerekként üres szavak voltak, most jelentőség teljes mondatokká álltak össze. A saját hitem… a saját igazam… önmagam középpontja… ismerni önmagam… ezek alkotják az értékrendet. Ezek közt nem volt sem jó, sem rossz. Nem volt az, hogy az emberek, hogy felvilágosodás, hogy gyilkolás. Ez csak tőlem függött. Egy új értékrend, mely a tapasztalataimon alapszik; nem ölt meg, pedig megtehette volna, megmentett. Egy új szemmel néztem fel Arora. Türelmesen figyelte az arcomat, majd kinyújtotta a kezét.
- Megtisztelnél? – Nem kellett több szó, tudtam mit akar, hogy önszántamból szolgáltassam ki az emlékeimet, hogy megismerje mi zajlott le bennem. Tétován ugyan, de megtettem az első lépést azon az úton, ahonnan már tudtam, hogy nincs visszaút. Lassan, bizonytalanul tettem bele kezemet az övébe. Hideg volt, ahogy vártam, de nem annyira, mint amennyire emlékeztem. A korábbi érzés, hogy egyszerre forró és jéghideg, most kioltotta egymást és enyhe hideg lett. Óvatosan és elegánsan emelte feljebb a kezem és egy enyhe meghajlás közben kezet csókolt. Ajkai is olyan hidegek voltak, mint a keze, de nyomait még a kézcsók után is éreztem, ahogy körvonalai égetik bőrimet.
Lágy, ámbár sejtelmes mosollyal nézet fel. Ismerte már az érzéseimet, a gondolataimat. Vadászrészem dominanciája itt ért véget, evvel egy időben, azonban új énemn. ek nem voltak még céljai, csak egy értékrendje volt. Elvesze ültem vele szembe a kanapén, miközben a holdfény besütött a szobába.